A menekülés.

Hardigan kapitány érett megfontolás után választotta a keleti irányt. Ha ellenkező irányba megy, akkor Melrir határvonalán valamivel túl, Tuggurt sűrűn látogatott útvonalát követhette volna, mely a transzszaharai vonal mentén halad.

Innét aránylag könnyű szerrel eljuthatott volna Biskrába.

Ám Hardigan kapitány, tekintettel arra, hogy a chottnak ezt a részét nem ismerte, lemondott erről az útirányról, annál inkább, mert még az a veszély is fenyegette volna őket, hogy Hadjar embereivel összeakadnak. Hiszen a tuareg vezér bizonyára állított őrszemeket, kiknek az volt a feladatuk, hogy a Biskrából esetleg ezen az úton haladó karavánokat megfigyeljék.

Azonfelül Zenfig és Biskra között körülbelül ugyanannyi volt a távolság, mint Zenfig és a csatorna között. És ki tudja, hogy a csatornánál talán összetalálkoznak Villette hadnaggyal és embereivel, sőt - ki tudja - ha szerencséjük van, talán még útközben is összeakadhatnak velük?

És végül Nagyfogú is keleti irányba loholt. Már pedig ahogy Pistache kijelentette, ha Nagyfogú valamit tesz, annak megvan a maga oka.

Meg is mondta a kapitánynak:

– Kapitány úr, csak kövessük bízvást Nagyfogút. Biztosra veszem, hogy nem fog eltévedni. Olyan a szeme, mint a macskáé, éjszaka éppen olyan jól lát, mint nappal.

Hardigan kapitány csak ennyit felelt:

– Igazad van, fiam, kövessük a derék Nagyfogút!

És a sötét éjszakában, melyet sem a hold, sem a csillagok fénye nem világított meg az oázis tekervényes utain, a szökevények talán soha-soha sem tudták volna megtalálni a helyes utat a kutya nélkül. Egész éjszaka bolyonghattak volna kanyargós ösvényeken, és a hajnal mégis csak a község közelében találja őket.

Ám így gyors léptekkel követve Nagyfogút, szerencsésen elérték Hinguiz északi határát és azután csak a part mentén kellett haladniok.

Ez annál inkább ajánlatos volt, mert a talaj a partvidéktől távolabb igen veszedelmes. A homok laza, süppedős, sok ember, sok állat vesztette itt már életét.

Melrir e veszedelmes területén csak a tuaregek törzse ismerte a biztonságos ösvényeket, ők azonban gyakran csak azért ajánlották fel szolgálataikat egy-egy karavánnak, hogy annál könnyebben kifoszthassák.

A szökevények gyors tempóban haladtak és hajnalhasadtakor a kis pálmaligetbe értek.

Tekintettel arra, hogy az éjszakai menetelés teljes sötétben nagyon nehéz volt, Hardigan kapitány körülbelül nyolc kilométerre becsülte az éjszaka megtett utat.

Így hát körülbelül még 20 kilométer van hátra, hogy Hinguiz határát elérjék.

A szökést megelőző izgalmak, a gyors, éjszakai menetelés mindannyiukat nagyon elfárasztotta. Hardigan kapitány tehát úgy határozott, hogy egy órát pihennek.

A kis pálmaerdő teljesen elhagyatott volt és a legközelebb fekvő községek is mind messze voltak. Egyébként ameddig csak a szem elláthatott, Hadjar bandájának híre-hamva sem volt. Mivel már több mint 15 órája mentek el Zenfigből, nagyon messzire lehettek.

Ám a katonáknál még a veszedelem sem bírta elnyomni az éhség kínzó érzését, mely a menetelés vége felé egyre hevesebben és követelőbben jelentkezett. Miután az az élelmiszerkészlet, melyet a tuaregek foglyaiknak behoztak, még az előző nap estéjén elfogyott, a katonák gyümölcsön kívül más eledelre nem igen számíthattak. Datolya és néhány ehető gyökér, melyeket Pistache káplár jól ismer, lesz majd táplálékuk.

Gyujtószerük szerencsére volt, és ha ezeket a gyökereket megfőzik, eléggé tűrhető táplálékot nyernek.

Vizük pedig bőven van, hiszen Hinguizt több patak és kisebb folyó szeli keresztül. Sőt ha szerencséjük lesz, Nagyfogú segítségével talán még valami vadat is elejthetnek.

Amíg Hinguiz területén vannak, nem kell tartani sem az éhségtől, sem a szomjúságtól. De mi lesz velük, mikor Melrir kietlen chottján vándorolnak majd végig?

Igaz ugyan, hogy a foglyok Sohar vezetése alatt két nap alatt tették meg ezt az utat. Ám a szökevények nem számíthattak arra, hogy ezt a távolságot magukban ugyanannyi idő alatt teszik meg.

Elsősorban is jövet lóháton jöttek, most pedig gyalog vándorolnak. Azonfelül a tuaregek nagyszerűen ismerték a sivatag minden egyes ösvényét, nekik pedig biztosan keresniök kell majd az utakat.

– Mindent összevetve - mondotta Hardigan kapitány - körülbelül 45 kilométernyi út áll előttünk. Ma estig meg kell tennünk a felét. Éjszaka megpihenünk, és ha az út felére dupla időt kellene is rászánnunk, holnap-holnapután estére már meglátjuk a csatorna partját.

Egyórai pihenés után, miután egy kis datolyával felfrissítették magukat, a kis csapat a lehető legnagyobb elővigyázatossággal útnak indult. Az ég borús volt, a nap sugarai alig-alig szűrődtek át néha a fellegeken. Így hát legalább a nagy hőség nem gyötörte őket, sőt az idő még esőre is állt, de aztán szerencsére mégsem esett.

Az első pihenőt délben tartották meg. Útjuk zavartalan volt és legnagyobb szerencséjükre egyetlenegy bennszülöttet sem láttak. Hadjar és emberei minden bizonnyal 30-40 kilométernyire lehettek már kelet felé.

A pihenő egy óra hosszat tartott. Datolya bőviben volt. Pistache káplár kiszedett a földből néhány gyökeret, melyet a hamu alatt megsütött.

A szökevények úgy ahogy megebédeltek, csak Nagyfogú vágott keserves képet a furcsa lakomához. De hát azért nem morgott. Sok mindenhez hozzászokott ő már.

Estére Zenfigtől 25 kilométernyire jutottak. Hinguiz határán tartotta meg a kis csapat éjszakai pihenőjét.

Az utolsó oázis határszélén telepedtek le. Előttük már ott terült el az óriási kopár, kietlen homoksivatag, Melrir chottjának vigasztalan medencéje. Tudták jól, hogy az útnak ez a része, a sivatag forró homokjában, vezető nélkül, élelmiszerkészlet nélkül, nehéz, nagyon nehéz. De végre is az a fő, hogy a tuaregek börtöne hátuk mögött maradt, és ha Achmet, Sohar és embereik üldözőbe vennék őket, nem találnák meg a nyomukat. Mert mindnyájan tudták, mindannyian érezték, hogy bármit is tartogasson számukra a sors, minden jobb, mint a tuaregek keze között sínylődni.

A szökevények fáradtan nyúltak el a fák árnyékában. Mindannyian ugyancsak rászolgáltak az éjszakai pihenésre. Hajnal hasadtáig itt akartak maradni, hiszen éjszaka, a sötétségben amúgy sem indulhatnának neki a sivatag veszedelmes, homokos talajának.

Fáradtan feküdtek a pálmafák árnyékában, és miután sebtiben ettek egy kis datolyát, csakhamar el is aludtak.

Természetesen ajánlatos dolog lett volna őrt állítani. A káplár ajánlkozott is, hogy az éjszaka első óráiban őrködni fog, aztán pedig majd felváltják a többiek, de alig negyed óra mulva, a fárasztó menetelés után őt is elnyomta az álom. Szinte észrevétlenül történt: először leült a földre, aztán kényelmesen kinyujtózkodott, majd végigfeküdt a földön és aztán... szeme becsukódott, a nélkül, hogy tudta volna és egy pillanat mulva mély álom nyomta el.

Szerencséjükre, a hű Nagyfogú éberebben őrködött. És ez mentette meg őket, mert éjféltájban mindannyian felriadtak tompa ugatására.

– Rajta! Rajta! - kiáltott a káplár, aki elsőnek riadt fel.

Egy pillanat mulva már Hardigan kapitány is talpon volt.

– Figyeljen csak, kapitány úr, - mondotta Pistache.

Balfelől, a fák sűrűjéből zaj hallatszott, letört ágak, bokrok recsegésének zaja.

– Talán a tuaregek itt vannak nyomunkban?

Ez a kérdés, bár mindannyian elszánt, bátor férfiak voltak, mégis megremegtette őket.

Pedig mi sem valószínűbb, mint hogy a tuaregek, észrevévén a foglyok eltűnését, azonnal üldözőbe vették őket, és úgy látszik, a szerencse kedvezett nekik, mert nyomukra akadtak.

Ám néhány pillanatnyi feszült figyelem után Hardigan kapitány kijelentette:

– Nem, ezek nem a tuaregek. A bennszülöttek azon lettek volna, hogy lehetőleg észrevétlenül üssenek rajtunk. Ők nem csapnak ekkora zajt.

És Pistache, tapasztalt férfiú létére, helyeslően bólogatott.

– Akkor hát? - kérdezte a mérnök - mivel magyarázod meg ezt a zajt?

– A vadállatok kóborolnak itt az oázis területén, - jelentette ki a káplár.

A káplárnak igaza volt. A tábort nem a tuaregek fenyegették, de talán még a bennszülötteknél is sokkal veszedelmesebb ellenség: az oroszlán. Ha a vadállatok rávetik magukat a kis csapatra, akkor végük van mindnyájuknak, hiszen még fegyvereik sem voltak, hogy védhessék magukat.

Nagyfogú hangosan, izgatottan vonított. A káplár csak nagy üggyel-bajjal tudta elhallgattatni és visszatartani, mert a kutya mindenáron abba az irányba akart rohanni, ahonnan a zörej hallatszott.

Vajjon mi történik?... Talán valami zsákmányon marakodnak a vadállatok? Talán megérezték, hogy itt emberek vannak és most rájuk rontanak?...

Szörnyű, szívettépő izgalom közepette telt el néhány perc. Ha az oroszlánok felfedezték őket, akkor biztos halál vár reájuk. Menekülni?... Teljesen hiábavaló dolog. Ha az oroszlánok már egyszer a nyomukban vannak, akkor rövid időn belül úgyis utólérik őket.

Az egyetlen dolog, amit tehetnek, ha lehetőleg csendben, mozdulatlanul ott maradnak a helyükön, hiszen ki tudja, talán nem is vették még észre őket az oroszlánok és lehetőleg zaj nélkül igyekszenek felkúszni a fákra.

A katonák óvatosan felmásztak a fákra, mikor Nagyfogú abban a pillanatban, mikor a káplár éppen fel akart kapaszkodni, berohant jobbra, a fák sűrűjébe.

Nem volt mást tenni, útjára kellett engedni a kutyát, hiszen ha utána kiáltanak, magukra szabadítják az oroszlánokat. És egyébként Nagyfogú türelmetlensége olyan nagy volt, hogy bizonyára nem is hederített volna Pistache hívó szavára.

Egy-két perc telt el így, a fa ágai között, feszült várakozásban. Aztán az oroszlánok morgása, lépéseik zaja mintha gyöngült volna és lassan teljesen elhalkult. A vadállatok eltávoztak és már csak Nagyfogú csaholásának zaja hallatszott az éjszakában.

– Hála Istennek, az oroszlánok elvonultak, - lélegzett fel megkönnyebbülten Hardigan kapitány. - Szerencsénk volt, hogy nem éreztek meg minket, különben mindnyájunknak végünk lett volna.

Lemásztak a fákról és Pistache tüstént Nagyfogúhoz sietett, aki nagy csaholással visszaloholt a katonákhoz.

– Gyere ide, Nagyfogú, gyere te kis haszontalan! Megállj, majd adok én neked, ha mégegyszer ilyen dolgot mersz csinálni... - És a káplár, fenyegetése ellenére, gyöngéden megsimogatta az állat értelmes fejét.

– Mi van ezzel a kutyával? - kiáltott fel hirtelen. - hiszen a kezem csupa vér?... Talán bizony megsebesült?... Talán valamelyik oroszlán belehasított szegénybe a körmével.

De nem. Nagyfogú nem sebesült meg, hiszen akkor biztosan panaszkodott, fájdalmasan szűkölt volna. Ám az állat éppen ellenkezőleg, inkább nagyon is élénk, jókedvű volt és a káplárra azt a benyomást keltette, mintha valahová el akarná vezetni, mintha valamit meg akarna mutatni neki.

De Hardigan kapitány leintette a káplárt:

– Maradj csak Pistache... Várjuk meg a hajnalt, addig ne mozduljunk. Akkor aztán a világosságban majd utánanézünk a dolognak.

A káplár engedelmeskedett.

– Azt hiszem, legjobb lesz, ha most lepihenünk, - jelentette ki a kapitány. - Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a holnapi és holnaputáni nap ugyancsak próbára teszi az erőnket.

Az emberek végignyujtózkodtak a fák tövében és csakhamar mindannyian mély álomba merültek.

Az éjszaka hátralevő része már nyugodtan telt el és a szökevények csak hajnalhasadtakor ébredtek fel, mikor a nap megjelent az égboltozaton.

A nappal világosságánál aztán alaposan szemügyre vették Nagyfogút és észrevették, hogy a szőrén itt is, ott is véres csíkok vannak, a nélkül, hogy a kutya meg lenne sebesülve.

– Kétségtelen, - jelentette ki Schaller - hogy valami halálra sebesült vagy halott állat van a közelben...

– Bárcsak valami jóféle vad volna, - sóhajtott fel epedőn az egyik spahi. - Biz Isten, szívesen enném egy kis vadpecsenyét.

– Gyerünk, nézzük meg, - mondta Hardigan kapitány.

És mindannyian elindultak a kutya nyomában.

Nagyfogú vagy száz lépésnyire vezette őket és itt egy kis tisztáson vérében fürdő állatot találtak a szökevények.

Hatalmas antilóp feküdt előttük a földön. Úgy látszik, ezt teríthették le éjszaka az oroszlánok és ezen verekedtek egymás között. Nem tudtak megegyezni a zsákmányon és végezetül egymásnak rohantak, később pedig elvonultak, megfeledkezve az antilópról.

– Nahát ez nagyszerű! - ujjongott a káplár. - Micsoda pompás állat! Hej, lesz vadpecsenye fiúk, mégpedig bőviben.

– Bizony szerencsés véletlen, - helyeselt a kapitány. - Most legalább az egész útra lesz majd húsunk.

A katonák arca ragyogott az örömtől. Így legalább nem kell egész úton át datolyán meg gyökereken élni.

Pistache és a spahik tüstént neki is láttak a munkának, feldarabolták az állatot és a legjobb, legízletesebb részeket levágták. Természetesen Nagyfogú is kikapta a maga porcióját. Jó néhány kiló hússal tértek vissza az éjszakai pihenőhelyre.

Tüzet raktak és azután Pistache - aki kitűnően értett a szakácsmesterséghez - szeletekre vágta a hús egy részét és ízletesen elkészítette. Mondanunk sem kell, hogy mindnyájan alaposan nekiláttak a finom antilóp-pecsenyének.

Mindannyian friss erőre kaptak, hiszen már nagyon nélkülözték a húsételt s bizony nagyon jól esett a gyökerek és a datolya helyett az antilóp-pecsenye. Mikor bevégezték a kiadós reggeli étkezést, Hardigan kapitány kiadta a parancsot:

– Induljunk! nem szabad késlekednünk. Még korántsem vagyunk túl a veszélyen. A tuaregek esetleg a nyomunkra akadhatnak. Előre hát!

A menekülők, mielőtt elhagyták volna Hinguizt, nagy figyelemmel körül néztek a környéken. Ám ameddig csak a szem a sík földterületen ellátott, semerre sem mutatkozott egy lélek sem. Keleten éppen úgy, mint nyugaton, teljesen kihalt volt a vidék.

Egyébként Melrir chottja olyan elhagyatott, olyan kihalt volt, hogy a vadállatok sem járták homokját, még madarak sem repültek el felette. De miért is jártak volna ezen a kopár, kietlen vidéken, hiszen Hinguiz oázisaiban bőven találtak táplálékot.

Erre vonatkozólag aztán a mérnök meg is jegyezte:

– Mihelyest elkészül a nagy munka, a tengeri madarak ugyancsak látogatni fogják a mai Melrirt. Sirályok, jégmadarak és mindenféle más víziszárnyasok csapdosnak, keringenek majd a hullámok felett. És lelki szemeim már látják is a hajókat, a karcsú fregattokat, amint a tenger hullámait szelik...

– Hát bizony szép dolog lesz az a tenger, - jegyezte meg Pistache. - Hej fiúk, nem is lenne ám rossz dolog, ha a tenger meg is lenne már, aztán egy szép hajó értünk jönne a telepig s nem kellene talpalnunk ezen az átkozott, forró homokon.

Még Schaller mérnök is elmosolyodott a mindig jókedélyű káplár tréfálkozásain.

– Úgy biz ám, François mester, - folytatta Pistache - nem valami kellemes dolog az ilyen hosszú úton végigkutyagolni. Igazán szívből kívánom, hogy útközben hamarosan találjunk egy rendes kis falut, ahol megborotválkozik, mi pedig azalatt megpihenhetünk. Öreg François, hidd el, rád is fér már a borotva, hiszen az egész képed csupa sörte már.

François kissé elkényszeredetten mosolygott, miközben önkénytelenül is végighúzogatta kezét állán, meg arcán.

– Bizony François, - jegyezte meg a mérnök - alig ismer rád az ember.

A szökevények előtt még jó kétnapi út volt. Így mielőtt útnak indultak volna, gondoskodniuk kellett útravalóról. Az antilóp húsából volt egy jókora darab, hiszen a reggeli étkezés alkalmával a katonák csak egy részét ették meg. Csakhogy Melrir területén még száraz fa sincs, hogy tüzet rakhassanak... Itt az oázis területén legalább száraz fa, meg gally akad bővében.

A káplár, meg a két spahi tehát Pistache műértő vezetése alatt megsütötték a húst. Mikor már a vadhús ízletes puhára sült és kihűlt, a káplár hat egyenlő részre osztotta és mindenki magához vette a saját részét, friss, zöld, nagy levelek közé göngyölve.

A nap állásából ítélve, körülbelül hét órára járhatott az idő. Az idő igen melegnek ígérkezett. A napot ugyanis vöröses ködfátyol vette körül és ez rendszerint nagy hőség jele volt. Már pedig Melrir chottján keresztül a szökevények sehol sem találtak menedéket a trópusi nap égető sugarai ellen.

Ám a nagy hőségen, a fárasztó, hosszú menetelésen kívül még más veszélyt is tartogatott számukra a sivatag. Amíg Hinguiz területén haladtak, a fák között, az árnyékos bokroktól és fáktól szegélyezett utakon, a datolya- és pálmaligetekben sokkal nehezebben lehetett volna őket észrevenni, felfedezni, mint a sivatag homokos lapályán. A homoksivatagot szabadon bekalandozhatja a tekintet, s ki tudja, hogy a tuaregeknek nincsenek-e kémeik ezen a vidéken is?... Hogyha pedig esetleg tuareg csapattal találkoznának, akkor a menekülésre még csak gondolni sem lehet. Pedig nagyon könnyen megtörténhetik, hogy valamelyik cirkáló tuareg csapattal összeakadnak, vagy éppenséggel Hadjar Zenfig felé visszatérő bandájával hozza őket össze a végzet?...

És még hozzá a forró homokban való gyaloglás s a laza, homokos talaj veszedelmei, ahol a biztonságos ösvényeket sem a kapitány, sem a mérnök nem ismerték!

Az a 25 kilométernyi terület, mely Hinguiztól a csatornáig vezetett, sok fáradalmat, sok veszélyt tartogatott a szökevények számára.

Hardigan kapitány és Schaller nagyon is jól tudták mindezt. Nem tartoztak az olyan emberek közé, akik strucc módjára csökönyösen elrejtik a fejüket, hogy tekintetük mit se lásson a közelgő veszélyből. Tudták, hogy ezernyi veszély vár reájuk, de azzal is tisztában voltak, hogy másképpen nem juthatnak ki a tuaregek kezei közül, akik itt Hinguiz területén előbb-utóbb csak elfognák őket.

Hardigan kapitány végignézett az embereken. Mindannyian csupa izmos, edzett emberek, mindannyian megszokták már a nélkülözést és fáradságot.

– Induljunk! - mondta a kapitány.

És a kis csapat nekivágott a sivatagnak.