Nagyfogú megjelenik.

Az épület, melybe a tuaregek Sohar foglyait bevezették, egy régi erőd volt. Az épület már évek óta omladozott. Falai düledeztek, az egész igen elhanyagolt állapotban volt.

A vár valaha erősségül szolgált, mikor a bennszülött törzsek Djerid területén hadakozásban álltak. De a békekötés után nem igyekeztek kijavítani, sőt teljesen elhanyagolták és az erőd már szinte romként hatott.

De a düledező épületnek egy része - közepe táján - még lakható volt. Két-három terem állt itt egymás mellett, egyikük egy belső udvarra nyílt. A termekben semmiféle bútorzat nem volt, a falakról teljesen lekopott a festék. Ám a vastag falak és a tető még egészen jó állapotban álltak s így a mostoha időjárás viszontagságai ellen védelmet nyujtottak.

A tuaregek ezekben a termekben helyezték el Hardigan kapitányt, Schaller mérnököt, Pistache káplárt, Françoist és a két spahit.

A tuaregek vezére egyetlenegy szót sem szólt a foglyokhoz. Sohar pedig, aki 10-12 tuareg kíséretében az erődbe vitte őket, kérdéseiket feleletre sem méltatta.

Mint már említettük, mikor a rablók meglepték a franciákat, azok teljesen fegyvertelenek voltak. De ha lett volna is akkor fegyver náluk, annak sem vehették volna most hasznát, mert a tuaregek a leggondosabban megmotozták a foglyokat és még a náluk levő csekély pénzösszegeket is elvették tőlük. Sőt François legnagyobb megbotránkozására még a borotváját is elkobozták.

Mikor Sohar magára hagyta foglyait, első dolguk volt, hogy a termekben alaposan körülnézzenek. A fogoly legelső dolga mindig az, - jelentette ki Schaller - hogy terepszemlét tart börtönében.

– A második pedig az, hogy megszökik, - tette hozzá Hardigan kapitány.

Első dolguk volt tehát, hogy kimentek a belső udvarba, melynek közepén ott állt a minaret. De rögtön megállapították, hogy a húsz láb magasságú vastag, hatalmas falakon teljességgel lehetetlen kiszabadulni.

Ellentétben a külső fallal, ez a rész teljesen épségben maradt.

Az udvarból egyetlenegy kapu nyílt, melyet Sohar sajátkezűleg zárt be és a hatalmas, sűrű vasrácsokra csak egy pillantást kellett vetni és mindenki tisztában lehetett azzal: ezen az úton lehetetlen a szabadulás.

Az éjszaka leszállt és úgy látszott, hogy a foglyoknak teljes vaksötétségben kell majd eltölteniök az egész éjjelt. Semmiféle világítóeszközt nem hoztak be számukra, pedig a foglyok egyre türelmetlenebbül várták, hogy őreik jönnek és valami enni- és innivalót hoznak számukra.

Különösen a szomjúság gyötörte, kínozta őket módfelett. Hiszen a hosszú úton a nagy forróságban ugyancsak eltikkadtak. De az ajtó csak nem akart megnyílni és a foglyok türelmetlenségét a szenvedés egyre jobban növelte.

Az egyre növekvő félhomályban átvizsgálták az udvart, most a sötétségben teljes tétlenségre voltak kárhoztatva. Az udvari nagy teremben tartózkodtak, ahol szomorú gondolatokba merülten, a fáradtságtól és az éhségtől elgyötörten ültek egymás mellett.

Egyszer csak Pistache dühösen felmordult:

– Ezek az átkozott gazfickók talán bizony éhen akarnak bennünket veszejteni?

Nem, ez egyáltalában nem volt valószínű. A foglyoknak egyáltalában nem ettől a veszedelemtől kellett tartaniok. Hiszen az utolsó pihenőnél, Zenfigtől vagy 10 kilométernyire, még ellátták őket ennivalóval.

Az éhezés mindenesetre nagyon kellemetlen volt. A szomjúság pedig már nagyon is kínozta őket. Mindamellett a dolog csak akkor válna életveszélyessé, ha holnap sem kapnának táplálékot és italt, és meg kellene győződniök arról, hogy mindez nem a véletlen műve, hanem elhatározott terv szerint történik.

– Próbáljunk aludni, - mondotta Schaller.

– És ha szerencsénk van, talán azt fogjuk álmodni, hogy dúsan terített asztalnál ülünk, rajta nagy beafsteakes tál, mellette pástétom, saláta, gyümölcs, remek halak, vadak és kappansültes tálak...

– Elég, elég Pistache, - kiáltott fel François. - Már ennyi étel felsorolása is valósággal lázba hoz bennünket.

Vajjon mi lehetett Hadjar szándéka a foglyokkal?

A tuareg vezér kétségkívül ráismert Hardigan kapitányra.

Vajjon nem akar-e bosszút állni rajta most, hogy ellensége keze közé került? És nem fogja-e megöletni a kapitányt, társaival együtt?....

Mindezek a gondolatok nagyon is elkínozták a foglyok lelkét.

– Én - jelentette ki Schaller mérnök, - nem tartom valószínűnek, hogy életünk veszedelemben forogna. Hiszen a tuaregeknek érdekükben áll, hogy túszokként életben tartsanak bennünket és ezzel aztán a jövő számára nagyon fontos ütőkártyát nyerjenek. Valószínűnek tartom, hogy Hadjar és a tuaregek újra meg fogják támadni a 347-ik kilométer pontját, abban az esetben, ha megkezdenék a munkát. Végül is nem lehet tudni, hogy újabb kalandozásaiknak és portyázásaiknak mi lesz a vége? Egyszer már elfogták, miért ne foghatnák el másodszor is, és akkor a hatóság egészen biztosan jobban vigyáz majd arra, hogy Hadjar ki ne menekülhessen kezükből. Már pedig erre az esetre nagyon jó ütőkártya lesz a tuaregek kezében, ha bennünket, mint túszokat itt tartanak. Hadjar jól tudja, hogy ha egyszer ő, vagy barátai közül bármelyik foglyul esnék és ő kijelenti: «Visszaadom a foglyokat, ha bennünket életben hagytok», - ezzel a kijelentéssel rendbehozhatja a szénáját. Ismétlem, Hadjar tökéletesen tisztában van azzal, hogy szavainak igenis meglenne a kellő foganatja. Már pedig kedves barátom, ez a nap már nincs is nagyon messze, hiszen a közhangulat a legteljesebb mértékben Hadjar és bandája ellen fordult és a katonaság és a maghzenek támadása már nem késhet soká.

– Lehet, hogy igazad van, - felelt Hardigan kapitány - de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Hadjar bosszúálló és kegyetlen ember. Nem gondol ő arra, hogy esetleg még egyszer elfoghatják, nem okoskodik úgy a logika törvénye szerint, mint mi, őt csak a bosszúvágy fűti és őszintén szólva csodálkozom, hogy amikor engem felismert nem engedett fékezhetetlen dühe indulatának. De hát a jövő Isten kezében van... Annyi bizonyos, hogy Hadjar hatalmában tart bennünket és éppen olyan kevéssé sejthetjük, hogy mi szándéka van velünk, mint ahogy semmit sem tudunk Villette hadnagy és Pointar mérnök sorsáról.

Néhány percig csendben ültek egymás mellett. Aztán Hardigan kapitány így szólt:

– Meg kell kísérelnünk a menekülést. Mihelyest csak a legkisebb alkalom kínálkozik, megpróbáljuk visszanyerni szabadságunkat. Én katona létemre nem egyezhetem bele, hogy túszként nyerjem vissza szabadságomat, rászabadítván ezzel Hadjart ismét a védtelen emberekre. S remélem, hogy a sors még egyszer megajándékoz egy olyan pillanattal, hogy karddal vagy puskával kezemben állhatok szembe ezzel a rablóval.

Mialatt Hardigan kapitány és Schaller mérnök különböző szökési terveken törték a fejüket, Pistache és François, - bár szükség esetén természetesen mindenüvé követték volna feljebbvalóikat - mégis inkább a külvilágból várták a menekülést.

– Hej ki tudja, talán még Nagyfogú húz ki bennünket ebből a csávából? - dörmögte Pistache.

Annyi bizonyos, hogy a hű kutya egészen a zenfigi oázisig követte a tuaregek csapatát. Szerencsére sem Soharnak, sem pedig embereinek nem jutott eszükbe, hogy elkergessék. Ám mikor Hardigan kapitányt és társait bezárták a régi erődbe, Nagyfogút, - pedig minden áron velük akart menni, - nem engedték utánuk... Szándékosságból, vagy véletlenül?... Ki tudna erre feleletet adni?...

Ám mikor ott gubbasztottak a teljesen sötét, nagy teremben, mindannyiuknak jól esett volna, ha a hű állat ott van a közelükben...

– Semmit sem lehet tudni, - folytatta a káplár megkezdett mondókáját. - A kutya okos állat, nagyon okos, és én már életemben többször is tapasztaltam, hogy rájön olyasmire is, ami nekünk embereknek eszünkbe sem jutna.

François ugyan nem osztotta a kutyák intelligenciája felől barátja véleményét, de a hosszú fáradságos út a teve hátán annyira elcsigázta, hogy nem volt kedve vitába bocsátkozni.

A káplár pedig tovább tervezgetett.

– Ki tudja, ha Nagyfogúnak Nicolról beszélünk és Öreg Pajtásról, talán magától is elindul keresésükre, hiszen tudja jól, hogy nincsenek itt. Persze az is igaz, hogy mivel mi nem tudunk kijutni ebből az átkozott udvarból, Nagyfogú sem tud kiszaladni!... De azért mégis sokért nem adnám, ha itt lenne most velünk...

François felelete csak afféle hümmögetés volt. A derék inas térdeire könyökölve bánatosan simogatta már erősen borostás állát.

Miután a foglyok látták, hogy őrzőik holnap reggelig már úgysem adnak nekik enni és inni, elhatározták, hogy lefeküsznek, hogy legalább az álomban találjanak némi frissülést. Végignyúltak hát a szoba padlójára lehintett szalmakötegen és oly fáradtak voltak, hogy csak másnap hajnalban ébredtek fel.

– Miután tegnap este nem vacsoráztunk, remélhetőleg nem kell azt következtetnünk belőle, hogy ma nem fogunk reggelizni, - jelentette ki François, mikor fekhelyéről feltápászkodott.

– No, még csak az kéne. Hej bizony nagyon siralmas história lenne, - felelt a káplár óriásit ásítva. Ez egyszer nem az álmosság, hanem az éhség miatt ásított a derék Pistache.

Pistache és barátja nem is olyan hosszú idő mulva megkönnyebbülve állapíthatták meg, hogy a tuaregeknek, úgy látszik, nincsen szándékukban éhen veszejteni őket.

Ugyanis körülbelül egy óra mulva Achmed tíz-tizenkét tuareg kíséretében bejött az udvarba és letett egy csomó tésztafélét abból a fajtából, melyet már az előző napon is ettek, hideg sültet és datolyát. Vízről sem feledkeztek meg, két nagy korsó telisteli volt friss hideg vízzel, melyet az oázist keresztülszelő patakból mertek.

Hardigan kapitány ismét megpróbálta, hogy sorsukra vonatkozólag néhány kérdést intézzen Achmedhez.

Ám akárcsak az előző nap Sohar, Achmed sem méltatta egyetlen szóra sem a kapitányt.

A tuaregek, miután az élelmiszert és az ivóvizet letették, némán ki mentek az udvarból, magukra hagyván a foglyaikat a leggyötrőbb kétségekkel.

Három nap telt el így, mindig változatlanul. A foglyok aztán már egyetlenegy szót sem szóltak őrzőikhez, hiába is lett volna, hiszen úgysem kapnak feleletet.

Elmenekülni?!... A jelen körülmények között a menekülés lehetetlenségnek látszott. Csak egyetlenegy út vezetett a szabadba: ha valaki átmászik a falakon, már pedig ez a falak magassága miatt lehetetlen.

Pedig, ha ezeken a falakon valahogy át tudnának jutni, akkor talán sikerülne elszökniök Zenfigből. Ugyanis mivel éjszakánként semmiféle lépések zaja sem hallatszott, a foglyok azt következtették, hogy kívülről nem is őrzik börtönüket. És a tuaregeknek igazuk volt: hiszen az őrzés igazán felesleges dolog lett volna, mert a rendkívül magas falakon át senki el nem menekülhetett. Egyébként a káplár a rozzant lépcsőn át már a fogság első napján felkúszott a minaret tetejére.

Pistache legalább százszor is kockára tette, hogy kitöri a nyakát, de azért nem nyugodott addig, míg fel nem ért a tetőre.

Innen aztán szemügyre vehette az egész oázist, miután elővigyázatos gondossággal olyan helyre húzódott, ahonnét semmiképpen sem lehetett észrevenni.

Közvetlenül a lábainál, az erőd körül terült el maga a község. A házak a nagy lombos fák árnyékában húzódtak meg. A házakon túl Hinguiz terült el keletre és nyugatra, körülbelül három-négy kilométernyi távolságban. A házak homlokzata északi irányba nézett és a sok zöld lomb közepette még feltűnőbb volt a falak fehérsége.

A község terén álló legszebb házról, melynek falaira egy csomó zászló volt kitűzve, az okos Pistache megállapította, hogy ez az épület minden valószínűség szerint Hadjar lakhelye. A ház előtt élénk volt a sürgés-forgás, tuareg férfiak és asszonyok álldogáltak, járkáltak a kapu előtt.

Huszadikán délután, miután Pistache újból elfoglalta megfigyelő állomását a minaret tetején, észrevette, hogy a tuaregek valami dolog miatt izgalomban vannak.

A házak egymásután ürültek ki és az emberek kitódultak a szabadba. Sőt Hinguizból egy csomó bennszülött érkezett az oázison keresztül a tuaregek tanyájára. Az arabokkal egyetlenegy öszvér vagy teve sem érkezett. Így hát nem karavánok érkeztek, üzleti célból, hanem úgy látszik egészen más oka lehetett a bennszülöttek megérkezésének.

Ki tudja, talán Hadjar hívó szavára keresték fel a bennszülöttek Zenfig oázisát?

És csakugyan az a nagy tér, melyen Pistache véleménye szerint Hadjar háza állhatott, nemsokára tele lett a mindenfelől odasereglett bennszülöttekkel.

A káplár jónak látta, hogy Hardigan kapitánnyal közölje az érdekes hírt és a kapitány a rozoga és sok helyen hiányos lépcsőn felmászott a minaret tetejére, hogy saját szemeivel is lássa a történendőket.

Pistache-nak igaza volt. A bennszülötteket, úgy látszik, valami gyűlésbe hívták. Ott álltak a nagy tér közepén, sőt egy részük már csak a térbe torkolló úton kapott helyet. Ott álltak, élénken gesztikuláltak, hangosan beszéltek. És a máskor olyan nyugodt lakosság szemmel látható izgatottsága még csak fokozódott, mikor a téren álló nagy házból kilépett egy férfi s utána egy magas női alak kíséretében egy másik férfi.

– Ez Hadjar, - suttogta Hardigan kapitány - egészen tisztán látom az arcát.

– Igaza van kapitány úrnak, én is ráismertem a gazemberre, - mondta a káplár.

Valóban Hadjar lépett ki házából anyja, Djemma és testvére, Sohar kíséretében.

Az arabok hangos üdvrivalgásban törtek ki. Ezek a máskor oly nyugodt, szótlan emberek szinte mámorosan ünnepelték bálványozott vezérüket.

Mikor a tömeg kissé elhallgatott, Hadjar beszélni kezdett. Talán egy órán keresztül tartott szónoklata és szavait gyakran szakították félbe a lelkesedő és helyeslő felkiáltások.

Hogy mit beszélt a tuaregek vezére, azt Hardigan és Pistache nem tudták megérteni. Mikor vége volt a szónoklatnak, Hadjar anyja kíséretében, a tömeg hangos, lelkes éljenzése közepette visszatért a házba. A kapitány és Pistache aztán lemásztak a minarett tetejéről és azonnal közölték az udvarban várakozó pajtásaikkal a történteket.

– Én azt hiszem, - jelentette ki a mérnök, miután értesült a történtekről, - hogy a tuaregek valami újabb támadásra készülnek. Így akarnak küzdeni a chottok elárasztása ellen.

– Magam is ezen a véleményen vagyok, - felelt Hardigan. - Könnyen meglehet ugyanis, hogy Pointar munkásai már ott vannak ismét a csatorna mellett...

– Hacsak - tisztelettel legyen mondva, kapitány uram, - rólunk nem tanácskoztak ezek a banditák - jegyezte meg Pistache. - És azért üvöltöztek olyan lelkesen, mert az a főgazember, az a Hadjar talán éppen a mi kivégzésünkről beszélt.

A káplár szavai mintha mindnyájuk szívében megfagyasztották volna a vért. Némán, lehajtott fejjel álltak egymás mellett. Egyikük sem szólt egy szót sem, ám tekintetük minden szónál hangosabban és érthetőbben fejezte ki gondolatukat.

Mert nagyon is volt okuk tartani attól, hogy a tuareg vezér lelkében a bosszúszomj fog győzni a józan megfontolás felett. És ha így van, akkor Hadjar csak azért hívatta össze az arabokat, hogy a Hinguizból idesereglett arabok mind-mind tanúi lehessenek az ő diadalmas bosszújának.

Másrészről meg miként is lehetne abban bizakodni, hogy Biskrából vagy a csatornamenti telepből valami külső segítség érkezhessék? Hiszen Villette hadnagy még azt sem tudja, mi történt velük, melyik törzs fogta el őket és merre raboskodnak? Nem, kívülről jövő segítségre igazán nem lehet számítani.

Mielőtt a minaret tetejéről lemásztak volna, Hardigan kapitány és a káplár figyelmesen körülnéztek az egész vidéken.

Tekintetük messze járt Melrir felé, ám a chott-tól északi és déli irányban teljesen elhagyatott, és üres volt a vidék, Hinguiztól keletre és nyugatra is. Egyetlenegy karaván sem mutatkozott az egész látóhatáron.

De ha Villette valami nagy szerencse révén a veszedelmes talaj ellenére el is jutna Zenfig oázisáig, kis csapatával, néhány emberével mit is tehetne értük a tuaregek túlnyomó erejével szemben?

Így hát erről a reményről le kellett tenniük és a foglyok izgalomtól remegő szívvel figyeltek, nem hallják-e az ajtó nyikorgását, nem jönnek-e be az arabok, hogy a vesztőhelyre cipeljék őket?

A nap szörnyű, feszült izgalmak közepette telt el. Egyik óra a másik után futott. Aztán leszállt az est, a nélkül, hogy bármi is történt volna.

Az elemózsiából, amit reggel behoztak a foglyok számára, még mindig maradt, s így aztán estefelé, miután egypár falatot ettek, bementek a szobába és elnyujtózkodtak fekhelyeiken.

Alig feküdtek egy félóráig, mikor hirtelen valami zajt hallottak. Talán egy targuit állítottak őrül ajtajuk elé? Talán Sohar látogatja meg foglyait? Vagy ki tudja, talán maga Hadjar jön?...

A káplár tüstént felugrott fekvőhelyéről és az ajtóhoz lapulva hallgatódzott.

De az éjszaka csöndjében nem lépések zaja, hanem valami tompa és panaszos ugatás hallatszott.

Egy kutya csatangolt a külső udvaron.

– De hiszen ez Nagyfogú, - kiáltott fel ujjongva Pistache.

Aztán lehasalt a földre, hogy a kutya jobban hallja a hangját.

– Nagyfogú?... Te vagy itt derék Nagyfogú?... - És a kutya rögtön megismerte a káplár hangját és lelkendező csaholásba tört ki.

– Igen, mi vagyunk, Nagyfogú... Bezártak bennünket... Hej ha elloholhatnál gazdádhoz, Nicol őrmesterhez, meg barátodhoz, Öreg Pajtáshoz... Ha hírül adhatnád nekik, hogy milyen bajba jutottam.

Most Hardigan kapitány és a többiek gyors lépésekkel az ajtó felé siettek, Pistache szavai mintha csak valami világosságot gyujtottak volna fel a kapitány előtt.

Hátha a hűséges állatot fel lehetne használni, hogy társaikat értesítsék, milyen halálos veszedelemben vannak. Egy cédulát a nyakörvére kötni, melyből Villette hadnagy mindent megtudhatna.

Mindenekelőtt azonban az volt a fontos, hogy Nagyfogút a tuaregek közül észre ne vegye valaki, amint ott csatangol börtönük körül.

A kapitány intésére Pistache tehát így szólt:

– Menj Nagyfogú! Menj!... Menj!...

Nagyfogú megértette a káplár parancsát és egy utolsót vakkantva búcsúzóul, gyorsan elinalt.

Másnap kora reggel, éppen úgy mint az előző napon, a tuaregek ellátták foglyaikat egész napra való étellel és itallal. Egyébként az egész nap minden különösebb esemény nélkül telt el. A foglyok még mindig teljes bizonytalanságban voltak sorsukat illetőleg.

A következő éjszaka Nagyfogú nem mutatkozott. Legalább is a káplár, aki állandóan lesben állt, nem vette észre. És Pistache már aggódva kérdezte magában, hogy talán valami baj történt a hűséges állattal?

A következő két nap is teljes egyhangúságban telt el, ám annál nagyobb volt a foglyok belső lelki feszültsége.

Huszonnegyedikén 11 óra tájt Hardigan kapitány, aki fent maradt a minaret tetején, észrevette, hogy a községben nagy és élénk mozgolódás van. A lakosság a főtér felé tódult s egyre újabb és újabb lovasok siettek Hadjar háza közelébe. Mindenfelől lónyerítés, fegyvercsörömpölés és élénk beszélgetés zaja hallatszott.

Vajjon ma akarnak bennünket Hadjar elé vezetni? - kérdezte magában a kapitány.

Nem. Úgy látszik, ettől most nem kellett tartaniok... Inkább minden arra vallott, hogy a tuaregek vezére el akarja hagyni Zenfig oázisát.

Mert Hadjar lóháton, nagy csapat tuareg harcos élén végigvonult Zenfig főútján. Félóra mulva Hadjar a harcosok élén gyors vágtatással már el is hagyta a községet.

A tuaregek Hinguiz keleti iránya felé tartottak.

Mihelyest mindezekről meggyőződött Hardigan kapitány, lemászott a minaret tetejéről és közölte a hírt társaival.

– Valószínűleg a csatorna felé mentek, ahol a telepen már újra megkezdődött a munka, - mondotta Schaller.

– És ki tudja, vajjon Hadjar nem találkozik-e Villette-tel és embereivel? - vetette oda a kapitány.

– Hát hiszen az is megtörténhetik, bár én nem nagyon hiszem, - mondotta Pistache. - De én bizony, kapitány úr, amondó vagyok, hogy nekünk sokkal fontosabb, hogy ezek az átkozott tuaregek Hadjarral együtt eltakarodjanak. Most kell aztán a szökéshez látnunk. Most vagy soha...

– Igen ám, de hogyan? - kérdezte az egyik spahi.

És erre a kérdésre bizony nehéz volt feleletet találni.

Hiszen az erőd falai magasak voltak, áthághatatlanul magasak, és az egyetlen ajtó, mely a szabadba vezetett, sűrű és erős vasráccsal volt megerősítve.

És mégis egyszerre segítség érkezik!... Éjszaka egyszerre csak felhangzott a kutya csaholása s aztán a derék Nagyfogú elkezdte kaparni a földet az ajtó előtt.

Nagyfogú ösztönösen észrevette, hogy a talaj egy helyütt laza. Addig szűkölt és kapirgált, míg egy üreget talált, melyen keresztül kívülről be lehetett jutni.

Pistache legnagyobb meglepetésére a kutya egyszerre csak ott termett mellette az udvarban.

Igen, Nagyfogú ott állt mellette és szűkölve nyaldosta a kezét.

A káplár alig bírta lecsöndesíteni az ujjongó állatot.

Hardigan kapitány, Schaller mérnök és a többiek is, mind kiszaladtak az örömhírre. Természetesen mindannyian odasiettek, ahol Nagyfogú bejött az udvarba.

Örömtől dobogó szívvel vették észre az üreget, melyen át a kutya behatolt börtönükbe. Egy szűk csőnek a nyílása volt ez az üreg és embereink hamarosan megállapították, hogyha néhány követ és egy csomó földet kiszednek, elég hely marad arra, hogy egy emberi test, nehezen ugyan, de azért keresztülférhessen.

– Ez ám a szerencse!... Mindig mondottam én, hogy nincs derekabb barát ennél a Nagyfogúnál! - kiáltotta Pistache káplár.

– És ezt a szerencsét még ma éjszaka fel kell használni, mielőtt Hadjar visszatérne, - tette hozzá Hardigan kapitány.

De azzal mindnyájan tisztában voltak, hogy amíg Zenfig oázisából ki nem érnek, igen sok veszedelemnek teszik ki magukat. Hiszen útközben könnyen összeakadhatnak Hadjar embereivel.

És még azután a hosszú, nehéz, fárasztó út a sivatagon keresztül!... Hiszen teljes 50 kilométert kell megtenni, hogy a csatornáig eljuthassanak. És hozzá még minden élelmiszerkészlet és minden felszerelés nélkül kell megkísérelni ezt a hosszú és veszedelmes utat.

De mindegyikük szívesen és készséggel vállalta mindezeket a súlyos, halálos veszedelmeket, csak hogy a tuaregek keze közül kiszabaduljanak.

A foglyok most munkához láttak és csakhamar kiszélesítették az üreget. Először Nagyfogú mászott keresztül, azután a kapitány így szólt Pistache-hoz:

– Menj!

Pistache azonban a fejét rázta.

– Csak a kapitány úr után, - felelt a derék káplár.

Óvatosan kellett keresztülbújni, nehogy a fal egy része reájuk szakadjon. De már néhány perc mulva mindnyájan szerencsésen a szabadban voltak.

Az éjszaka sötét, az égbolt felhős, még a csillagok fénye sem szűrődött rajta keresztül. Hardigan kapitány és bajtársai nem is tudták volna, melyik irányban kell menniük, ha Nagyfogú nincs ott mellettük és nem vezeti őket. Így azonban teljesen rábízták magukat az okos, lelkes állatra, mely előreszaladt és úgy vezette őket.

A szökevényeknek szerencséjük volt. Útközben senkivel sem találkoztak.

Körülbelül egy óra lehetett, a községre mélységes csönd borult, minden kihaltnak látszott. Még az ablakokon, keresztül sem szűrődött át semmi fény.

A menekülők nesztelen lépésekkel osontak tova a fák között és néha meg-megálltak, feszült figyelemmel hallgatózva, nem hallatszik-e lépések zaja? Nem jár-e errefelé valamelyik bennszülött? Így jutottak el az oázis szélére.

Ám ebben a pillanatban az ösvény kanyarodójánál egy ember alakja bukkant fel előttük. Az ember kezében égő mécses volt.

A menekülők ráismertek és ő is megismerte a szökevényeket.

Mézaki volt, aki a község szélén fekvő házak felé igyekezett.

Az arabnak még arra sem volt ideje, hogy egyet kiáltson. Nagyfogú rávetette magát, a torkába harapott és Mézaki a következő pillanatban élettelenül esett le a földre.

– Jól van, öreg pajtásunk, köszönjük neked, - mondta Pistache és megsimogatta a kutya okos fejét.

Miután a szökevények megbizonyosodtak afelől, hogy Mézaki halott, folytatták útjukat, sebes léptekkel haladva Melrir keleti iránya felé.