A *Hanzá*n tíz spanyol érkezett a Gurbi-szigetre, köztük egy tizenkét éves Pablo nevű fiú. Tisztességtudóan köszöntötték Servadac kapitányt, akit Ben-Zuf főkormányzóként emlegetett nekik, majd miután a főkormányzó távozott a tisztásról, folytatták az abbahagyott munkát.

Servadac kapitány és a társai pedig a partnak ama pontja felé igyekeztek, ahol a Hanza kikötött. Nyomukban mindig ott settenkedett Hakhabut mester.

A helyzettel most már nagyjából tisztában voltak: a régi földgolyóból nem maradt más, mint a Gurbi-sziget meg a négy szigetecske: Gibraltár, ahol az angolok voltak; Ceuta, ahonnan a spanyolok jöttek; Magdaléna, ahol rátaláltak az olasz kislányra; és végezetül Szent Lajos király sírja a tuniszi partokon. E szigetek körül a Galliai-tenger hullámzott, mely körülbelül a fele volt a Földközi-tengernek, s körülötte mindenütt az ismeretlen anyagú, meredek partfal.

A szigetek közül mindössze kettő lakott: a gibraltári sziklán tizenhárom angol él, ellátásuk hosszú időre biztosítva van, és a Gurbi-sziget, mely huszonkét lakost számlál; ennek a huszonkét embernek abból kell megélnie, amit a sziget földje terem. Egyébként talán van még valahol egy kis sziget, s a szigeten azoknak a titokzatos följegyzéseknek a szerzője, melyeket a Dobryna útközben halászott ki a tengerből. Ezek szerint harminchat főből áll az új csillagzat lakossága.

Ha a Gallia lakosai valamikor mind összegyűlnének a Gurbi-szigeten, a háromszáz hektárnyi jó termőföld bőségesen ellátná őket kenyérrel. Csak az a kérdés, hogy ez a föld mikor válik újból termőfölddé, vagyis a világűr hidegéből kiszabaduló Gallia földje mikor nyeri vissza termőerejét.

A Gallia lakóinak gondolatait most két kérdés foglalkoztatta: 1. Csillagzatuk vajon olyan pályán halad-e, mely valamikor ismét közel viszi őket a fény forrásához, vagyis ellipszis alakú pályán keringenek-e? 2. Ha ez a pálya valóban ellipszist ír le, vajon a Gallia, miután pályájának a Naptól legtávolabb eső pontján áthaladt, mennyi idő múlva kerül ismét a Nap közelségébe?

A Gallia lakói azonban, minthogy semmi segédeszköz nem állt rendelkezésükre, e két létfontosságú kérdésre semmiképpen sem tudtak választ találni.

Egyelőre tehát csak a már meglevőre számíthattak, vagyis arra, ami a Dobryna raktáraiban volt: két hónapra elegendő cukor, bor, pálinka, konzervek, mert Timasef gróf mindezt átengedte a közösségnek; továbbá a Hanza rakományára, amit Hakhabut mester, akár tetszik neki, akár nem, kénytelen lesz átengedni valamennyiük használatára; s végül a sziget termékeire meg az állatállományra, amely, ha megfelelő gonddal kezelik, hosszú évekre biztosíthatja a Gurbi-sziget lakóinak ellátását.

Servadac kapitány, Timasef gróf, Prokop hadnagy és Ben-Zuf a tenger felé vezető útjukban ezekről a fontos kérdésekről beszélgettek. Bevezetőül Timasef gróf így szólt:

– Kapitány úr, önt, mint a sziget főkormányzóját mutatták be ezeknek a derék embereknek, s úgy vélem, helyes volna, ha meg is tartaná ezt a rangot. Ön francia, s mi itt egy francia gyarmat megmaradt földjén vagyunk, s minthogy minden emberi közösségnek szüksége van vezetőre, én és az embereim elismerjük önt e kis közösség vezetőjeként.

– Rendben van, gróf úr - válaszolt Servadac kapitány habozás nélkül -, elfogadom ezt a rangot és a vele járó felelősséget. Egyébként úgy gondolom, zavartalan egyetértésben fogunk élni, s mindegyikünk megteszi a magáét a közös boldogulás érdekében. Szavamra mondom, azt hiszem, már túl vagyunk a nehezén, s ami ezután jön, azzal majd csak megbirkózunk!

Hector Servadac e szavak után kezet nyújtott Timasef grófnak, a gróf keményen megszorította a feléje nyújtott kezet. Ez volt az első kézfogás a két férfi között, mióta - még a régi világban - szemben álltak egymással. Hajdani vetélkedésükre egyébként soha még csak célzást sem tettek.

– Mindenekelőtt el kell döntenünk - folytatta a kapitány -, vajon a maga nyers valóságában ismertessük-e a helyzetet a derék spanyolokkal.

– No, ez aztán nem volna okos dolog, kapitány uram! kiáltotta hevesen Ben-Zuf. - Ezek az emberek úgysem nagyon törik magukat a munkával, és ha megtudják, hogy voltaképpen mi történt, hát nekikeserednek, és majd nem lehet őket rábírni a dologra.

– Különben is nagyon tudatlanok - szólt Prokop hadnagy -, és attól félek, semmit sem értenének a magyarázatból, merthogy semmit sem értenek a kozmográfiához.

– Úgy van, és ha megértenék, akkor is vajmi keveset törődnének vele! A spanyolok nagyjából olyanok, mint a keleti népek: fatalisták, és fejet hajtanak a sors előtt. Csak hadd pengessék a gitárt, hadd csattogtassák a kasztanyettát, hadd járják a fandangót, a többit rábízzák a sorsra. Ön, Timasef gróf, hogyan vélekedik erről?

– Azt gondolom, jobb ha közöljük velük a teljes igazságot, mint ahogyan közöltük a Dobryna legénységével is.

– Ez az én véleményem is - mondta Servadac kapitány. - Szerintem nem szabad titkolni a helyzetet azok előtt, akiknek osztozniuk kell a veszélyekben. Akármilyen tudatlanok legyenek is ezek a spanyolok, a fizikai világrendben beállott egyik-másik változást, mint például a nappalok megrövidülését, a Nap járásának a megváltozását, a nehézségi erő csökkenését nyilván ők is megfigyelték. Mondjuk hát meg nekik, hogy egy új csillagzaton keringünk, elszakadva a Földtől, melyből nagyjából csak ez a sziget maradt.

– Jó, szóval megmondunk nekik mindent, nem titkolódzunk! - szögezte le Ben-Zuf. - Hanem szeretném ám látni, milyen képet vág Hakhabut mester, ha megtudja, hogy néhány száz millió mérföldre keringünk a földgolyóbistól, ahol pedig a magafajta vén uzsorás alighanem sok adóst hagyott!

Hakhabut vagy ötvenlépésnyivel mögöttük settenkedett, és a beszélgetésből nem hallott semmit. Meggörnyedve lépdelt, közben hol siránkozott, hol átkozódott, a különböző isteneket hívta segítségül a gonosz világ ellen, mely őt ki akarja forgatni földi javaiból.

Ő is észrevette a természeti világban végbemenő új jelenségeket, s többször beszélgetett erről Ben-Zuffal, akinek minden módon igyekezett volna kedvében járni. Ben-Zuf azonban nem állhatta a képmutató uzsorást, és csak tréfákkal felelt az öreg kérdéseire. Olyanokat mondogatott neki, hogy a magafajta Harpagon csak nyerhet ebben az új világban, mert ahelyett, hogy száz évig élne, mint a magukra valamit is adó uzsorások általában, ő legalább kétszáz évig fog élni anélkül, hogy erezné az évek súlyát, mert hiszen ebben az új világban csökkent mindennek a súlya. Még azt is mondta, hogy az öreg nyilván nem sokat törődik a Hold eltűnésével, mert arra talán mégsem folyósított kölcsönt! Mikor aztán Hakhabut mester mindenáron komoly választ akart tőle kicsikarni, nagy komolyan így szólt:

– Várd meg a főkormányzó urat, az majd tud neked mindenre válaszolni! Az ám aztán a tudós ember! Majd ő szépen elmagyaráz mindent.

– És segít nekem megvédeni az áruimat?

– De segít ám! Még el is szedi tőled, nehogy valaki elrabolja!

Az öreg uzsorás ilyen vigasztalónak éppen nem mondható biztatások közepeit várta a főkormányzó megérkezését.

Hector Servadac és a barátai közben a partnak ahhoz a részéhez értek, ahol a Hanza horgonyzott. A hajót csak úgy ahogy védte néhány szikla, s ha erősebb nyugati szél támadna, hamarosan a parthoz csapná a könnyű tartant, s ott darabokra zúzódna. Nem szabad itt hagyniuk az öreg kalmár hajóját; az lesz a legokosabb, ha a Dobryna mellé állnak vele, s ott horgonyozzák le.

Hakhabut mester a hajója láttán megint siránkozni, átkozódni kezdett, Servadac kapitánynak kellett ráripakodnia, hogy végre elhallgasson. Aztán Timasef grófot és Ben-Zufot a parton hagyva, Prokop hadnagy társaságában csónakba ült, a *Hanzá*hoz eveztek, hogy közelebbről vegyék szemügyre a hajót.

A tartán tökéletesen jó állapotban volt, így rakománya nyilván semmi károsodást nem szenvedett, s erről könnyen meg is győződhettek. A Hanza rakodótere tele volt cukorral, ládaszám állt ott a tea, zsákszám a kávé, hatalmas göngyölegekben a dohány, különböző méretű hordókban a pálinka, a bor, a szárított hal, végszám a szövet, a gyapjú, megszámlálhatatlanul sok gyapjúruha, minden méretű lábbeli és sapka, különböző szerszámok és háztartási eszközök, porcelán meg agyagedények, töméntelen papírféleség, tinta, gyufa, só, bors és egyéb fűszerek, hollandiai sajtok, mindez vagy százezer frank értékben. A tartán ugyanis néhány nappal a katasztrófa előtt rakodott meg Marseille-ban azzal, hogy megáll mindenütt, ahol nagy haszonnal, csengő aranyért cserélheti be áruját.

– Számunkra valóságos aranybánya ennek a hajónak a rakománya! - jelentette ki Servadac kapitány.

– Amennyiben a tulajdonos megengedi, hogy szabadon rendelkezzünk felette - jegyezte meg Prokop hadnagy.

– Ugyan, hadnagy úr, hát mi mást tehetne Hakhabut mester? Mikor majd megtudja, hogy nincsenek se marokkóiak, se arabok, se franciák, akiket kiuzsorázhatna, nyilván átengedi nekünk az áruit!

– Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy pénzt akar értük.

– Hát akkor majd megfizetjük, hadnagy úr, váltókat adunk neki, amit majd az öreg földgolyón beválthat, ha tud!

– És arról se feledkezzünk meg - folytatta Prokop hadnagy -, hogy önnek jogában áll elkobozni ezeket az árukat...

– Nem, hadnagy úr, éppen azért, mert Hakhabut mester német, én nem akarok vele szemben német módszerekkel élni. És higgye el, ő jobban ránk van utalva, mint mi őreá. Mikor majd megtudja, hogy új földtekén él, és nincs reménye arra, hogy visszakerüljön a régire, ő se fogja olyan nagyra becsülni a portékáját.

– Most mindenesetre az a legfontosabb, hogy a hajót biztonságba helyezzük, mert itt az első nagyobb szél tönkreteszi, azonkívül a jég nyomását sem bírná ki, pedig számolnunk kell azzal, hogy a tenger hamarosan befagy.

– Rendben van, hadnagy úr, vigye a hajót a Sélif kikötőbe, ha jónak látja.

– Már holnap odaviszem, mert az idő sürget bennünket - mondta a hadnagy.

Miután számba vették, hogy mi minden van a Hanza rakodóterében, Servadac kapitány és Prokop hadnagy ismét csónakba szállt. Abban állapodtak meg, hogy a sziget lakóit összehívják a gurbi elé, menet közben szólnak a spanyoloknak, hogy ők is jöjjenek oda. Hakhabut mester máris indult, de még egy utolsó féltő pillantást vetett a hajója felé.

Egy órával később a sziget huszonkét lakója az őrállás nagytermében volt. Pablo, a kis spanyol itt találkozott először Ninával, és a kislány nagyon boldog volt, hogy hasonló korú pajtása is akad a szigeten.

Servadac kapitány rögtönzött szónoklatban ismertette a spanyolokkal és Hakhabut mesterrel, hogy milyen súlyos helyzetbe kerültek, hozzátéve, hogy számít valamennyiük becsületes munkájára, kitartására és arra, hogy valamennyien belátják, hogy a közösség érdekeiért kell dolgozniuk.

A spanyolok nyugodtan végighallgatták a kapitányt, de nem válaszoltak a szavaira, mert nem tudták, hogy mit várnak tőlük. Negrete volt az egyetlen, aki kérdéssel fordult a kapitányhoz:

– Főkormányzó úr, én meg a társaim, mielőtt bármit is ígérnénk, szeretnénk tudni, hogy ön mikor szándékszik bennünket visszavinni Spanyolországba?

– Haza ne vigye őket, főkormányzó úr! Haza ne vigye őket, míg nekem meg nem fizetik az adósságukat! - kiáltott közbe az uzsorás. - Ezek a csirkefogók azt ígérték, hogy fejenként húsz reált fizetnek nekem, ha a *Hanzá*n utazhatnak. Tízen vannak, tehát kétszáz reállal tartoznak nekem, és erre tanúm...

– Elhallgass, Harpagon! - ripakodott rá Ben-Zuf.

– Meg fogja kapni a pénzét! - nyugtatta Servadac kapitány.

– Az úgy lesz rendjén - jelentette ki az uzsorás. - Mindenkinek adassék meg a magáé, és ha az orosz uraság két-három matrózát kölcsönadná nekem, és ha a matrózok elvinnék a hajómat Algírba, én is megfizetném őket, persze abban a reményben, hogy nem kérnek sokat!

– Algírba! - álmélkodott Ben-Zuf. - Hát nem érted, te szerencsétlen, hogy...

– Hagyd, Ben-Zuf! - szólt rá Servadac kapitány. - Majd én megmagyarázok mindent, ami még nem világos előttük! - aztán spanyolul folytatta; - Ide hallgassatok, barátaim! Valami, egyelőre számomra is érthetetlen ok miatt elszakadtunk Spanyolországtól, Olaszországtól, Franciaországtól, egyszóval elszakadtunk egész Európától! A többi szárazföldből mindössze ez a sziget maradt, mely most hajlékot ad nekünk. Nem a Földön vagyunk, hanem valószínűleg a földgolyó egy kiszakadt darabján keringünk a világűrben, és korántsem lehetünk biztosak abban, hogy viszontlátjuk a régi világot!

Vajon megértették-e a spanyolok Servadac kapitány magyarázatát? Negrete mindenesetre kérte, hogy a kapitány ismételje meg a szavait.

Hector Servadac mindent elkövetett, hogy a tudatlan emberekkel megértesse, voltaképpen miről is van szó. Negrete ezután beszélgetett a társaival, hosszan magyarázott nekik, és úgy látszott, hogy miután megértették, miről van szó, akkor sem ijedtek meg nagyon.

Hakhabut mester Servadac kapitány magyarázata után nem szólt egy árva szót sem, de úgy összeszorította az ajkát, mint akinek mosolyogni volna kedve.

Hector Servadac megkérdezte tőle, hogy a hallottak után vajon még mindig szeretne-e hajójával nekivágni a tengernek, hogy eljusson Algír kikötőjébe, aminek nyoma sem maradt.

Hakhabut mester most már nyíltan mosolygott, de ügyelt, hogy a spanyolok ne lássák meg a mosolygását; majd Timasef grófhoz fordult és oroszul kezdett beszélni, hogy csak a gróf meg az emberei értsék:

– Mindebből egy kukk sem igaz. A főkormányzó úr tréfás kedvében van.

Timasef gróf dühösen hátat fordított a vén madárijesztőnek, mire Hakhabut franciául szólt Servadac kapitányhoz:

– Ez a gyermekmese megteszi a spanyoloknak, ők elhiszik! De biz én ennél már okosabb vagyok! - Aztán a kis Ninához settenkedett, hozzá meg olaszul szólt: - Ugye, kicsikém, nem igaz ebből egy árva szó sem?!

Aztán vállvonogatva távozott az őrállás épületéből.

– Hát ez a vén gazfickó minden nyelven tud? - álmélkodott Ben-Zuf.

– De tud ám! - mosolygott Servadac kapitány. - Csak hát akár franciául, akár oroszul, akár spanyolul, olaszul vagy németül szóljon, mindig a pénz imádata beszél belőle!