A Dobryna január 31-én hagyta el a szigetet és március 5-én tért oda vissza harmincöt napi hajózás után, mivel éppen szökőév volt. A harmincöt nap a Gallián hetven napnak felelt meg, minthogy a Nap hetvenszer kelt föl a látóhatáron.

Hector Servadac némi megrendülést érzett a szigethez közeledve, hiszen egy talpalatnyi francia földhöz közeledett, Algériának ahhoz a darabjához, melyet megkímélt a katasztrófa. Hajóútja során többször fölmerült benne a kérdés, vajon viszontlátja-e még ezt a földet és a hűséges Ben-Zufot, hiszen tudtukon kívül akár újabb kozmikus katasztrófa érhette a Galliát és rajta a Gurbi-szigetet.

A kapitány félelmei azonban alaptalannak bizonyultak. A Gurbi-sziget a helyén volt, csak egy volt a furcsa: már messziről látták, hogy a sziget fölött vagy százlábnyival sűrű, sötét felhőféle lebeg. Mikor a Dobryna már csak néhány kötélhossznyira volt a parttól, azt megállapíthatták, hogy ez a sűrű felhő szinte gépiesen hol följebb száll, hol ismét lejjebb ereszkedik. Servadac kapitány aztán hamarosan megállapíthatta, hogy a sziget fölött nem felhő lebeg föl és alá, hanem sűrű tömegbe verődött madarak csapkodnak, rikoltoznak, s rikoltozásukra meglehetősen gyakori puskaropogás felel.

A Dobryna ágyúlövéssel jelezte közeledtét, és a Sélif kis kikötőjében lehorgonyzott.

Ebben a pillanatban puskával a kezében egy ember rohant a sziklákon ugrálva a part felé.

Ben-Zuf volt.

Először mozdulatlanul, katonás vigyázzban állt, de nem sokáig bírta: rohant a gazdája felé, és ahelyett, hogy meleg szavakkal fejezte volna ki örömét a viszontlátás felett, haragosan így kiáltott:

– Jaj, a zsiványok, a banditák! De jó, hogy megérkezett végre, kapitány uram! Tolvajok! Rablók! Átkozott ördögök!

– És kikre dühöngsz így, Ben-Zuf? - kérdezte elhűlten a kapitány, aki már-már azt hitte, hogy nomád arab törzsek szállták meg a szigetet, s pusztítva, dúlva járják most is.

– Hát ezekre a pokoli madarakra! - válaszolt Ben-Zuf. - Már egy hónapja pazarlom rájuk a puskaport, de minél többet lövök le belőlük, annál több jön vissza! Ha hagyjuk, hát hamarosan elpusztítják a termést a szigeten, mindent fölfalnak ezek a szárnyas, csőrös ördögök!

Timasef gróf és Prokop hadnagy Servadac kapitánnyal együtt hamarosan megbizonyosodhatott afelől, hogy a derék Ben-Zuf nem túloz.

A januári nagy melegben, mikor a Gallia napközelben volt, a gyorsan beérő gabona a madarak szabad zsákmánya lett, alig-alig volt védekezés a szárnyas rablók ellen.

A földgolyóból kiszakadó Gallia ezeket a madárseregeket is magával vitte, és a madarak magától értetődően a Gurbi-szigeten kerestek menedéket, mert csak itt találtak gabonaföldekre, rétekre, édesvízre; és már az a tény is, hogy a madarak éppen itt gyülekeztek, világosan bizonyította, hogy az új égitesten másutt sehol sem akadna számukra eleség.

Csakhogy a sziget lakóinak a rovására akartak élelemhez jutni, ezért minden lehető módon harcolni kellett ellenük.

– Majd azon leszünk, hogy elkergessük őket - mondta Hector Servadac.

– És kapitány uram, mi történt az afrikai bajtársakkal? - kérdezősködött végre Ben-Zuf.

– Az afrikai bajtársak még mindig a helyükön, Afrikában vannak - válaszolt Hector Servadac röviden.

– Ó, a derék legények!

– Csakhogy Afrika nincs már a helyén - tette hozzá a kapitány.

– Afrika nincs a helyén? Hát Franciaország?

– Franciaország... Franciaország bizony jó messze van tőlünk, Ben-Zuf!

– És a Montmartre? - kérdezte szorongva Ben-Zuf.

Servadac kapitány röviden elmagyarázta a történteket, leszögezvén, hogy a Montmartre s a Montmartre-ral együtt Párizs, és Párizzsal együtt Franciaország, és Franciaországgal együtt Európa, és Európával együtt a földgolyó 80 millió mérföldre van a Gurbi-szigettől, következésképpen fel kell adniuk a reményt, hogy valaha is visszatérhetnek a Földre.

– Ugyan! - kiáltott föl Ben-Zuf. - Még hogy én ne lássam viszont a Montmartre-ot?! Szamárság ez, kapitány uram, megkövetem alássan! - és Ben-Zuf megcsóválta a fejét, látszott rajta, hogy őt ugyan nem lehet meggyőzni semmiféle kozmográfiai érvvel.

– Jól van, fiam! - mondta Servadac kapitány. - Reménykedj, ahogy csak jólesik! Sose csüggedj! Különben ez a jelmondata névtelen tudósunknak is. Egyelőre azonban mégis azt ajánlom, rendezkedjünk be a Gurbi-szigeten úgy, mintha örökre itt kellene maradnunk.

Beszélgetés közben valamennyien a gurbihoz értek, melyet Ben-Zuf dicséretes gonddal hozott rendbe. Az őrállás épülete is rendben volt, Galette és Zephire jó takarmányt ropogtatott a jászol előtt. A szerény kunyhót Hector Servadac, a vendégszerető házigazda nyomban fölajánlotta a grófnak, a hadnagynak és a kis Ninának, aki egy pillanatra sem vált meg a kecskéjétől.

A gurbiban aztán megkezdődött a tanácskozás arról, hogy mik a legfontosabb teendők.

A legnagyobb gond az emberek és állatok elhelyezése volt. Hogyan rendezkedjenek be a szigeten, hogyan védekezzenek az iszonyatos hidegek ellen, hiszen még azt sem tudják, hogy a Gallián mennyi ideig fog tartani a kemény tél. Nem tudhatják, mert ki sem tudják számítani, hogy ismeretlen pályáján csillagzatuk milyen távolságra kerülhet a Naptól. Talán évek is beletelnek, míg ismét napközelbe jut. A tüzelőanyaguk pedig fogytán van. S azzal is számolniuk kell, hogy a hideg időszakban semmi sem fog megteremni a szigeten. Mitévők legyenek? Hogyan küzdjenek meg a félelmetes veszélyekkel?

Élelmiszerhiány egyelőre nem fenyegette őket, vízben sem lesz hiányuk, a sziget síkságait patakok szelik át, és a ciszternák is tele vannak ivóvízzel.

Bőséges élelmiszer-tartalékhoz juthatnak, ha a beérett gabonát magtárba hordják, ezenfelül a szétszéledt háziállatokat is befoghatják, és akkor nem látnak hiányt húsban sem. Számolniuk kell azonban azzal, hogy télen át nem tudnak takarmányt termelni, s így nem tudnak gondoskodni az állatokról, legalábbis nem tudnak sok állatot etetni.

A Gallia jelenlegi lakosai - leszámítva a tizenhárom gibraltári angolt, akik miatt pillanatnyilag nincs ok aggodalomra - nyolc orosz, két francia és egy olasz kislány. A Gurbi-szigeten tehát tizenegy lélek lakásáról és élelmezéséről kell gondoskodni.

Mikor azonban ezt megállapították, Ben-Zuf közbeszólt:

– Nem addig van az, kapitány uram! Már ne vegye rossz néven, hogy ellentmondok! Nem jól számoltak ám!

– Hogyhogy nem jól számoltunk?

– Merthogy huszonhárman vagyunk!

– A szigeten?

– A szigeten.

– Hogy érted ezt?

– Még nem volt időm elmondani, hogy amíg a kapitány úr távol járt, vacsoravendégek érkeztek hozzánk.

– Vacsoravendégek?

– Azok bizony... De hát nézzen csak körül, kapitány úr, meg az orosz urak is, nézzék csak meg! Ugye, látják, hogy az aratással milyen előre vagyunk, és bizony az én két karom nem bírt volna ennyi munkával! Jöjjenek csak velem, nézzék meg, nincs messze! Két kilométernyivel odébb van! De puskával menjünk!

– Miért, hát mitől kell félnünk? - kérdezte Servadac kapitány.

– Nem az emberektől, hanem ezektől az átkozott madaraktól!

Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy, a kis Ninát meg a kecskéjét a gurbiban hagyva, roppant kíváncsian követték Ben-Zufot. Útközben szüntelenül lövöldöztek a fölöttük felhőként sötétlő madárseregekre, akadt köztük vadkacsa, réce, szalonka, pacsirta, holló, és se szeri, se száma nem volt a tengeri madaraknak. Mindegyik lövés talált, tízesével estek le a madarak. Nem vadászat volt ez, hanem rablóbanda tömeges irtása.

Ben-Zuf nem a sziget északi partja mentén vezette őket, hanem rézsút keresztül a síkságon. Tízpercnyi gyaloglás után egy kis dombhoz értek, melynek tövében szikomorfák és eukaliptuszok sötétlettek festői összevisszaságban. Itt valamennyien megálltak.

– Ó, a zsiványok, a banditák! Ó, ezek az ördögök! - tört ki dühösen Ben-Zuf.

– Már megint a madarakat szidod? - kérdezte Servadac kapitány.

– Dehogyis, kapitány uram! Ezekről az átkozott semmittevőkről beszélek, akik megint abbahagyták a munkát! Nézzék csak! - és Ben-Zuf a földön szétszórva hagyott sarlókra, gereblyékre, kaszákra mutatott.

– Megmondanád végre, miről vagy kiről van szó? - kérdezte Servadac kapitány most már türelmetlenül.

– Pszt, kapitány uram! Figyeljen csak! Figyeljen! Persze nem tévedtem!

Hector Servadac és a barátai a fülüket hegyezték, s végre énekszót, gitárpengést és pompás ritmusban csattogó kasztanyettát hallottak.

Közben egy másik hang eszeveszetten dühöngött, könyörgött.

Servadac kapitány gascogne-i lévén, meglehetősen jól értette a spanyol dal szövegét:

A csókod, mely a számra forr,
Egy szivar s egy pohárka bor,
Egy ló, rázkodó, nyihogó -
Nem is kell egyéb semmi jó!

A dühöngő hang meg közben szüntelenül ismételgette:

– A pénzemet! A pénzemet akarom! Megfizetitek végre a tartozástokat, nyomorult cigánynépség?!

Aztán folytatódott a dal:

Haj, Alcarrazas, Chiclana!
Haj, szélben szőkülő búza!
Haj, szép leányok kórusa!
Haj, San Lucar, Barrameda!

– De meg ám! Megfizetitek az adósságotokat, nyavalyások! - hallatszott a dühöngés a kasztanyetták csattogása közül. - De megfizetitek ám, vagy lenyúzom a bőrötöket!

– Az angyalát! Hát uzsorás is került a szigetre?! - kiáltotta Servadac kapitány.

– Még ha csak uzsorás volna! - mondta savanyú képpel Ben-Zuf. - Láttam én már olyan uzsorást, akibe valami jó is szorult, de ez egy porosz uzsorás, egy se istene, se hazája kalmár!

A két francia és a két orosz behatolt a sűrűbe, mielőtt azonban a tisztásra értek volna, meghökkentő látvány állította meg őket: a spanyolok tüzes fandangóba kezdtek, s minthogy a Gallián a nehézkedési erő sokkal kevésbé érvényesült, mint a Földön, a táncosok harminc-negyven lábnyi magasságba ugrándoztak. Elképzelhetetlenül mulatságos látványt nyújtottak ezek a jókedvű táncosok, amint a fák ormai fölé kerülve bokáztak. Különösképpen kitűnt négy izmos legény, ők egy kapálózó öregembert is magukkal ragadtak az eszeveszett táncba. Az öreg hol fölbukkant, hol eltűnt, akár Sancho Panza, mikor a suhancok lepedőben hajigálták Segoviában. A tisztáson elnyúlva egy legény gitározott, egy meg kasztanyettát csattogtatott, és nagy nevetés közepette biztatták a táncosokat.

Mikor azonban megpillantották Servadac kapitányt és a társait, abbahagyták a játékot, a táncosok meg az öregemberrel együtt szép lassan leereszkedtek a földre.

A „se istene, se hazája uzsorás” viszont lélekszakadva rohant a kapitányhoz, és erősen németes kiejtéssel francia nyelven így szólt:

– Ó, főkormányzó uram, hogy az isten áldja meg, ezek a gazfickók ki akarnak fosztani! De ön majd, ugye, igazságot szolgáltat nekem?!

Servadac kapitány kérdő pillantással nézett Ben-Zufra, hogy vajon mit jelentsen ez a cím, amivel a vén uzsorás hirtelenében fölruházta; Ben-Zuf pedig hunyorított, mintha csak azt akarná mondani: „Hát igen, kapitány uram, ön a főkormányzó! Ezt már elintéztem!”

Servadac kapitány intett az uzsorásnak, hogy hallgasson már el, s az karját a mellén összefogva, alázatosan lehajtotta a fejét.

A kapitány alaposan megnézte.

Ötven év körül lehetett, ám első pillantásra hatvannál is többnek látszott. Alacsony volt és vézna, élénk szeme ravaszul pillogott, hosszú szakálla sárgás volt, a haja csimbókos, hosszú karján mint karmok sárgálltak a vézna ujjak; már a külseje is elárulta igazi mivoltát: szőrösszívű uzsorás, aki fogához veri a garast, és még a kőből is pénzt szeretne sajtolni. Helyesen mondta Ben-Zuf, hogy se istene, se hazája uzsorás, ez az emberfajta minden hitnél és hazánál előbbrevalónak tartja a pénzt, és nem bánja, milyen úton jut hozzá, csak minél több legyen belőle, mert az ilyen embert úgy vonzza a pénz, mint a mágnes a vasat; a pénz a hitvallása és életének az értelme.

Mint később kiderült, Isac Hakhabut a neve, s a németországi Kölnben pillantotta meg a napvilágot: egyszóval születésére nézve porosz volt az istenadta. Csakhogy, mint a későbbiekből kiderült, az év nagy részében úton volt egész életében. Foglalkozását illetően kereskedő volt, vándorkereskedő, aki hajójával a Földközi-tengert járta. Ez a hajó - egy kétszáz tonnás tartan - volt a boltja, melyen a gyufától a szentképekig minden elképzelhető árucikket szállított a földközi-tengeri kikötőkbe.

Hanza volt a hajó neve, s ez a hajó volt az üzlete és az otthona; feleség nélkül, gyerek nélkül élt, család helyett is a hajóját szerette. Egy kormányos és három matróz látta el a szolgálatot a tartanon, mely Algéria, Tunisz, Egyiptom, Törökország, Görögország partjait és a levantei kikötőket látogatta. Ezekben a kikötőkben adott-vett és csereberélt, mindig busás haszonnal Hakhabut mester.

A Hanza éppen a Ceutánál, a marokkói part kiszögelésénél tartózkodott, mikor bekövetkezett a katasztrófa. A kormányos és a három matróz a december 31-éről január 1-ére virradó éjszakán nem voltak a hajón, a katasztrófa következtében isten tudja, hol és hogyan tűntek el. Ceuta utolsó és Gibraltárral szemben fekvő szikláit azonban, mint tudjuk, megkímélte a katasztrófa, és így maradt épségben a sziklákon tartózkodó néhány spanyol, akik persze el sem tudták képzelni, hogy mi történt körülöttük.

Andalúz parasztok voltak, velük született a jókedv és a restségre való hajlam; tehetségesen gitároztak, és éppen olyan tehetségesen késeltek, ha éppen sor került rá. A vezetőjük, egy bizonyos Negrete nevű andalúz volt köztük a legtanultabb, azon egyszerű oknál fogva, hogy ő már kissé világlátott ember volt. Mikor megállapították, hogy a világtól elszakadva magukra maradtak a Ceuta egyik szikláján, először kétségbeesve arra gondoltak, hogy mind egy szálig odavesznek. De aztán meglátták a *Hanzá*t, mely fedélzetén a tulajdonosával éppen a szikla előtt horgonyzott. Szinte magától értetődő lett volna, ha hajóra szállnak, és kényszerítik az öreg Hakhabutot, hogy vigye őket vissza a hazájukba. Csakhogy egyikük sem értett a hajózáshoz. Örökké mégsem maradhattak a sziklán, és mikor az ennivalójuk elfogyott, akárhogy tiltakozott is Hakhabut, fölszálltak a hajójára.

Közben a Gibraltárban rekedt két angol tiszt elevezett arra a sziklára, ahol Negrete meg a barátai voltak. Hogy miről esett szó az angolok meg a spanyolok között, erről persze mit sem tudott Hakhabut mester. De akármiről beszéltek is, annyi bizonyos, hogy a spanyolok az angol tisztek látogatása után szálltak Hakhabut hajójára, és arra kényszerítették őt, hogy induljon el velük a marokkói part legközelebb eső pontja felé. A boldogtalan Hakhabut kénytelen volt engedni, de miután megszokta, hogy mindenből pénzt csinál, kikötötte, hogy a spanyolok fizessék meg az útiköltséget. A jókedvű parasztok készségesen mindent megígértek a vén uzsorásnak, ám eltökélték, hogy egy vörös rézgarast sem adnak neki.

A Hanza február 3-án indult útnak, és a nyugati szélben könnyen siklott előre: a botcsinálta tengerészeknek nem kellett mást tenniük, mint felhúzni a vitorlákat, s anélkül, hogy tudtak volna, máris a földgolyónak amaz egyetlen pontja felé haladtak, mely menedéket nyújthatott nekik. Ben-Zuf egy szép napon arra ébredt, hogy hajó tűnt fel a látóhatáron, s ez a hajó, melyet jó szél terelt a Sélif hajdani jobb partján levő kikötőhelyre, csöppet sem hasonlít a *Dobryná*hoz.

Hakhabut mester elbeszélését Ben-Zuf fejezte be, hozzátéve, hogy a Hanza rakománya nagy hasznára lehet a sziget lakóinak. Hakhabut mesterrel ugyan nem lesz könnyű szót érteni, az adott körülmények között azonban nem számít tapintatlanságnak, ha a közösség javára egyszerűen elkobozzák a Hanza rakományát, amit a vén uzsorás, úgysem tudna jó pénzért értékesíteni.

– A Hanza tulajdonosa meg utasai - fejezte be Ben-Zuf -, noha meglehetősen sokat civakodtak az útiköltség miatt, végül mégis megegyeztek abban, hogy az ügyet a bizonytalan ideig szemleúton levő főkormányzó úr őkegyelmessége elé terjesztik igazságos döntés okából.

Hector Servadac elmosolyodott, majd megígérte Hakhabut mesternek, hogy ügyét igazságosan fogják elbírálni, ám addig is hagyja abba a siránkozást és a dühöngést.

– No de hogyan tudnának fizetni ezek a szegény spanyolok? - kérdezte Timasef gróf, mikor Hakhabut eltávozott.

– Van ezeknek pénzük! - válaszolt Ben-Zuf.

– Spanyoloknak? Pénzük? Ez valószínűtlen - mondta a gróf.

– Pedig ezeknek van! - erősítgette Ben-Zuf. - A saját szememmel láttam, jó angol pénzük van!

– Vagy úgy! - mosolygott Servadac kapitány, akinek eszébe jutott, hogy az angol tisztek a spanyolok között jártak. - No, majd később elintézzük ezt a vitás ügyet. Ezek szerint a Gallia Európa több népéből hozott mintát magával!

– Úgy van, kapitány úr - bólintott Timasef gróf. - A vén földteke e kiszakított darabkáján ezek szerint él francia, orosz, olasz, spanyol, angol és német. Persze, ami azt illeti, a németeket elég kellemetlen figura képviseli.

– Ne legyünk válogatósak! - jegyezte meg bölcsen Servadac kapitány.