ISTEN KEZÉBEN...

Augusztus 29-től szeptember 10-ig

Tizenhárom nap telt el, de az Ebba még mindig nem érkezett haza. Talán nem tartott egyenesen az amerikai partok felé?... Talán néhány hajót is kirabolt útközben?... Nem: mégiscsak azt hiszem, hogy Ker Karraje most nem törődik egyébbel, mint a gépek hazaszállításával. Avagy a virginiai gyár még nem készült el a munkával?

Serkö mérnök, ahogy látom, nemigen aggódik a késedelem miatt. Velem szemben, mint eddig is, nagyon barátságosan viselkedik. Ártatlan képet vág, de nem bízom benne, és erre megvan minden okom. Tetteti, mintha nagyon érdekelné az egészségi állapotom, és váltig ajánlgatja, hogy nyugodjam meg teljesen a sorsomban; „Ali Babá”-nak nevez, és azt hajtogatja, hogy ennél az ezeregyéjszakai barlangnál pompásabb hajlék sehol sem található a föld kerekén; minduntalan elismétli, hogy itt ingyen kapom az élelmet, a ruhát, a fűtést, a világítást, és még adót, illetéket sem fizetek: Monaco, e boldog fejedelemség állampolgárainak sincs gondtalanabb életük, mint nekem.

E csúfondáros szavak hallatára néha már úgy érzem, hogy a vér a fejembe szökik. Kedvem volna torkon ragadni és megfojtani ezt a lelketlen csúfolódót... De ha ezt tenném, menten megölnének... Még azt se bánom! Hát nem jobb lenne így elpusztulnom, mint beletörődni, hogy évekig itt éljek, ebben a *Back Cup-*i gyalázatos környezetben?

De nem! Az ész felülkerekedik bennem. Végül is csak a vállamat vonogatom: ez a válaszom.

Thomas Rocht is alig látom. Az Ebba elindulása óta egész nap laboratóriumában vegyészkedik. Ha mindazt a nyersanyagot feldolgozza, amit hoztak, nemsokára annyi robbanószere lesz, hogy akár az egész *Back Cup*ot levegőbe repítheti, és ráadásul még a Bermudákat is.

Görcsösen ragaszkodom ahhoz a reményhez, hogy Thomas Roch végül nem árulja el a deflagrátor összetételét. Serkö mérnök minden mesterkedése kárba vész, mert ezt a titkot nem vásárolhatja meg a feltalálótól. Ó, csak meg ne csaljon ez a reménység!

Szeptember 13-án

Ma saját szememmel győződhettem meg a Roch-féle robbanóanyag rettenetes erejéről, és azt is láthattam, hogy miképpen alkalmazza a feltaláló a folyékony deflagrátort.

Reggel az emberek hozzákezdtek, hogy az előzetesen kijelölt helyen átfúrják a falat, és ezzel összeköttetést teremtsenek a sziklahegy külső oldalával.

Serkö mérnök utasítására a kalózok csákánnyal kezdték törni a mészkő sziklát. Izmos fickók voltak, jól forgatták a szerszámot, de ezen a módon mégis sokáig tartott volna a vesződséges munka, mert a sziklafal azon a helyen húsz-huszonöt méternél is vastagabb volt.

Bezzeg hamarabb sikerült Thomas Roch fulgurátorával!

Amit láttam, méltán bámulatba ejtett. Amilyen nehéz feladat volt a sziklát csákánnyal kivájni, oly könnyen végezte el a feladatot a fulgurátor: az egész egy pillanat műve volt.

Néhány grammnyi robbanóanyag elégséges, hogy átfúrja a sziklát és olyan kitapinthatatlanul finom lisztté porlassza, hogy azt már a legkisebb szellő is páraként szórja szét. Igen, ismétlem, öt-tíz gramm elég arra, hogy egy köbméternyi kőzetet ízzé-porrá zúzzon. Nyomában iszonyatosan megrázkódik a levegő, s olyan dörrenés hallatszik, mintha ágyút sütöttek volna el a közelben.

Amikor Thomas Roch az első robbantást végezte, néhány ember túlságosan közel merészkedett a sziklafalhoz. Ezeket földhöz vágta a légnyomás, noha a feltaláló igen kis mennyiségű robbanószert használt. Kettő közülük súlyos sérülésekkel tápászkodott fel a földről. Maga Serkö mérnök is néhány lépésnyire hátratántorodott, és jelentékeny zúzódásokat szenvedett.

Lássuk, hogyan bánnak ezzel a maga nemében páratlan robbanóanyaggal:

Először is öt centiméter hosszú, tíz milliméter széles lyukat fúrnak rézsútosan a sziklába, aztán megtöltik néhány gramm robbanószerrel. Fojtást sem tesznek rá, a lyuk elzárása teljesen felesleges.

Ekkor kezdődik Thomas Roch munkája. Kezében üvegecskét tart, kékes színű, olajszerű, levegőn gyorsan alvadó folyadék van benne. Egy cseppet beletölt a lyukba, s aztán, nem is valami nagy sietséggel, hátrahúzódik. Körülbelül harmincöt másodpercnyi idő kell ahhoz, hogy a deflagrátor a robbanóanyaggal elkeveredjék. A robbanásnál kifejlődő erőt - állítom! - bízvást mondhatjuk határtalannak, de annyi kétségtelen, hogy a manapság ismert száz meg száz különféle robbanóanyagénál ezerszerte is nagyobb!

Ebből is kitűnik, hogy a vastag, kemény sziklafalat a fulgurátor kényelmesen áttörheti.

Egy idő óta megfigyelem, hogy a sziklák alatt vezető alagúton ki-be zúduló apály és dagály - amely a lagúnában is teljes mértékben megmutatkozik - huszonnégy óránként egy-egy ellentétes áramlatot okoz. Nyilvánvaló tehát, hogy a lagúnába dobott tárgyat az apály idején a vízáramlás kisodorná az alagúton, amennyiben ilyenkor a víz nem lepné el teljesen az alagút torkolatát. De vajon nem lehet-e arra számítani, hogy a napéjegyenlőség idején, amikor a legmélyebb az apály, az alagút szája felszínre kerül? No, majd meggyőződöm róla, mert közel van az időpont.

Holnapután van szeptember 21-e, és ma, 19-én már láttam is az alagút boltozatának csúcsát az apadó víz színe fölött!

Magam ugyan nem tudok átúszni az alagúton, de miért ne eshetnék meg, hogy egy palack, ha kellő helyen dobom a lagúnába, az apály utolsó perceiben belesodródik az alagútba, és kijut a nyílt tengerre? Ha a véletlen (elismerem: különösen szerencsés, gondviselésszerű véletlen) úgy akarná, hajó vetődhetnék a Back Cup közelébe, és kihalászhatná a vízből a palackot!... Sőt: miért ne sodorhatnák azt a palackot akár a Bermudák valamelyikének partjára az áramlatok?... Mi lenne, ha valami írott értesítést dugnék a palackba?...

Efféle gondolatok motoszkálnak az agyamban. Hanem az ellenérvek is mindjárt eszembe jutnak: a palackot a hullámok már a sziklaalagútban összetörhetik, és odakint is nekicsaphatják a szirteknek, mielőtt még a nyílt tengerre kijuthatna... Inkább egy kis vízmentes hordóba kellene zárnom az írást, amolyan úszókafélébe, amilyen a halászok hálóját tartja: az ilyen hordó aligha zúzódnék széjjel, és talán ki is jutna a lagúnából.

Szeptember 20-án

Ma este észrevétlenül besurrantam az egyik raktárba, amelyben a legkülönbözőbb rablott holmik hevertek halomban. Találtam is ott egy célomnak megfelelő hordócskát.

Kabátom alá rejtem a hordót, és visszalopódzom a cellámba. Egy pillanatot sem akarok vesztegetni, munkához látok.

Papírom, tintám, tollam van, hiszen már harmadik hónapja vezetem azt a naplót, amelynek szövegét itt, ebben a könyvben adom közre.

Egy papírlapra a következőket írom:

„Június 15-én Thomas Rocht és betegápolóját, Gaydont - vagyis igazi nevén Simon Hart mérnököt - D’Artigas gróf Ebba nevű kétárbocosára hurcolták a Healthful-House (New Bern mellett, Észak-Karolina, Egyesült Államok) 17. számú pavilonjából. Jelenleg mindketten egy barlangban vannak: D’Artigas gróf - vagyis valódi nevén: Ker Karraje - nem más, mint az a hírhedt tengeri rabló, aki régebben a Csendes-óceán nyugati vizein garázdálkodott. Rablóbandája mintegy száz félelmetes gonosztevőből áll. Ha Ker Karraje kézbe keríti a Roch-féle felmérhetetlen erejű fulgurátort, akkor büntetlensége biztos tudatában folytathatja a kalózkodást.

Az érdekelt államoknak tehát haladéktalanul el kell pusztítaniuk a rablófészket.

A barlang, ahol a kalózvezér lappang, a Back Cup belsejében van. A Back Cup ugyanis nem kitörőfélben lévő vulkán, mint újabban híre kerekedett. A Bermudák szigetcsoportjának nyugati végében van. Kelet felől meredek sziklák védik, délről, nyugatról és északról azonban könnyen hozzáférhető.

A nyílt tengerrel csupán egyetlen, tenger alatti alagút köti össze a barlangot. Közepes vízállásnál az alagút mindössze néhány méternyire van a víz színétől. Bejárása a sziget nyugati részén található keskeny csatorna végén nyílik. A barlangba tehát csak tengeralattjáró naszádon lehet bejutni, legalábbis mindaddig, amíg el nem készül az északnyugati oldalon most munkába vett sziklafolyosó.

Ker Karraje is ilyen tengeralattjárón közlekedik: azon, amelyet D’Artigas gróf néven Amerikában készíttetett, s amelyről az a hamis hír terjedt el, hogy próbaútja alkalmával elsüllyedt a charlestoni öbölben. Ez a tug nemcsak arra szolgál, hogy az alagúton ki-be járjanak vele, hanem az Ebba vontatására is, továbbá azoknak a kereskedelmi hajóknak a megtámadására, amelyek a Bermudák környékén járnak.

Az Amerika nyugati partvidékein közismert Ebba nevű vitorlás rendszeres kikötője a Back Cup melletti szirtfalak mögött rejtőző kis öböl, a puszta sziget nyugati oldalán.

Mielőtt bárki partra szállna a *Back Cup*on (mégpedig a sziget nyugati felén, ahol hajdanában a bermudai halászok laktak), célszerű nagy hatású melinit-lövedékekkel betörni a sziklafalat. Így olyan rést üthetnek rajta, amelyen könnyű lesz partraszállás után a barlangba behatolni.

Mindazonáltal számolni kell azzal az eshetőséggel is, hogy a Roch-féle fulgurátor akkorra már elkészül. Megeshetik, hogy Ker Karraje ezzel védekezik majd a támadás ellen. Erre vonatkozólag figyelembe kell venni a következőket: a pokolgép hatása minden képzeletet felülmúl, de csak egy ezerhétszáz-ezernyolcszáz méter sugarú köríven. E veszélyes zóna helyét pontosan meg tudják határozni, de ha a pokolgépet egyszer valamilyen irányba rögzítették, sokáig tart, amíg új célra irányítják. Az olyan hajó tehát, amely a veszélyes zónán túljutott, bátran közelítheti meg a Back Cup*ot.*

E sorokat ma, szeptember 20-án, este nyolc órakor írtam, saját kezemmel.

*Simon Hart
*mérnök”

Szóról szóra ezt írtam a papírlapra. Mindent elmondtam benne, amit a szigetről el kellett mondanom. A Back Cup egyébként minden újabb térképen megtalálható. Elmondottam azt is, hogyan szándékszik Ker Karraje tanyáját megvédeni, végül sürgős intézkedést kértem.

A levélhez a barlang belsejének vázlatát is mellékeltem. Megjelöltem rajta a lagúna fekvését, a „méhkaptár” beosztását, Ker Karraje lakását, Thomas Roch laboratóriumát és az én cellámat... Vajon kezébe jut-e valakinek ez az írás?...

A papírlapot erős, kátránnyal bevont vászondarabba göngyöltem, és elhelyeztem a mintegy tizenöt centiméter hosszú, nyolc centiméter széles, vasabroncsos hordócskába. Meggyőződtem arról, hogy a víz nem hatolhat bele a hordóba, s az elég erős, hogy akkor se törjék össze, ha netán az alagút falához vagy a szirtekhez veri a hullám.

Persze az a veszély is fenyeget, hogy a dagály visszasodorja a hordót a sziget sziklapartjára, s amikor az Ebba hazafelé tart, valamelyik matróz észreveszi és kifogja a vízből.

Ha ez a nevemmel aláírt papírlap valamiképpen Ker Karraje kezébe jut, akkor ugyancsak nem kell már azon törnöm a fejemet, hogy miképpen meneküljek a *Back Cup*ból... Akkor hamarosan pálcát törnek fölöttem!

Besötétedett. Könnyen megérthető, milyen lázas türelmetlenséggel vártam az estét. Régebbi megfigyeléseim alapján kiszámítottam, hogy nyolc óra negyvenöt perckor éri el a legmélyebb szintjét az apály, s ekkor az alagút szája mintegy félméternyire kilátszik majd a vízből. A tenger színe és a boltozat között elég helye marad a hordócskának, hogy átússzék az alagúton. Azt hiszem, leghelyesebb, ha félórával korábban dobom a vízbe: a bentről kifelé törekvő áramlás akkor biztosan magával sodorja.

Nyolc óra tájban elhagytam cellámat. Körülöttem félhomály. A lagúna partján senki. Az alagút felé megyek. Az utolsó villanylámpa fényénél tisztán látom, hogy az alagút boltozata szabadon áll, és hogy az áramlat kifelé törekszik rajta.

Óvatosan lemegyek a partra, és a lagúnába hajítom a hordócskát; benne a fontos irat s abban minden reményem...

Isten kezében a sorsom! - idézem a hajósok e gyakori szólásmondását.

A hordócska eleinte egy helyben áll. Aztán a parthoz hajtják a hullámok. Erősen meglököm, hogy az ár mentébe jusson.

Sikerült!... Nem telik bele húsz másodperc, s a hordócska eltűnik az alagút torkában.

Isten kezében a sorsom!... Kis hordóm, kísérjen utadon az ég!... És őrizze meg mindazokat, akiket Ker Karraje fenyeget!... Adja Isten, hogy ez a rablóbanda ne menekedjék meg a büntetéstől!