SERKÖ MÉRNÖK TANÁCSAI

Thomas Roch munkához látott.

A lagúna bal partján műhelyt rendeztek be a számára. Rajta kívül senkinek sem volt szabad oda belépnie. Talán egyedül szándékszik dolgozni, titkába senkit sem akar beavatni? Ez meglehetősen valószínű. Véleményem szerint a fulgurátor használatához igen egyszerű szerkezet szükséges csupán. Lövedéke nem igényel ágyú- vagy tarackcsövet vagy afféle kilövőhüvelyt, mint Zalinskié, mert „autopropulzív” természetű: önmaga szolgáltatja saját hajtóerejét. Rettenetes légnyomása bizonyos körzetben minden hajót megsemmisít. Kinek lesz hatalma Ker Karraje fölött, ha ezt a robbanóeszközt megkaparintja?...

Augusztus 11-től augusztus 17-ig

Thomas Roch egész héten át a fulgurátoron dolgozott.

Minden reggel bemegy a műhelyébe, és csak este jön ki onnan. Arra még csak nem is gondolhatok, hogy bejussak hozzá és beszéljek vele. Igaz ugyan, hogy semmi egyéb sem érdekli, mint a találmánya, és minden egyéb iránt teljességgel közömbös, úgy látszik azonban, hogy tetteinek mindenképpen ura. De hát nem csoda, hiszen megkapta mindazt, amiről feltalálói lángelméje csak álmodhatott: sok idő előtt megfogalmazott eszméi most megvalósításukhoz közelednek.

Hátha elméje mégsem beteg többé? Most, hogy kedvelt gondolataival foglalkozhatik, és terve a gyakorlati megoldáshoz közeledik, könnyen lehet, hogy lelke is megnyugodott.

Augusztus 17-ről 18-ra virradó éjjel

Éjfél után egy órakor robbanások riasztottak fel álmomból. A robbanások kintről hallatszottak, a Back Cup külső részéről.

Talán megtámadták a Back Cup*ot? *- tűnődöm magamban. - Talán gyanút keltettek D’Artigas gróf hajójának útjai, s most az üldözők megjelentek a sziget szorosai előtt?... Ágyúval lövik a sziklaszirtet?... Thomas Roch talán el sem készülhet robbanószerével, a kilövőszerkezetek talán meg sem érkeznek a *Back Cup*ra, s a gonosztevőket máris eléri az igazságszolgáltatás büntető keze!

Ismételten és csaknem szabályos időközökben hallom kívülről a dörrenéseket. Egyszerre az a gondolatom támad, hogy ha az *Ebbá*t elsüllyesztik, a rablótanya lakóinak érintkezése végképpen megszűnik a világgal, s a sziget élelmezése lehetetlenné válik.

De hát ott van a tug, azon D’Artigas gróf bármikor elmehet az amerikai kikötőkbe! Pénze van bőven, majd építtet új hajót!

Mindegy!... Áldassék az Úr neve, ha a *Back Cup*ot ízzé-porrá lövik, mielőtt a fulgurátor Ker Karraje rendelkezésére áll!...

Kora reggel kisietek a cellámból.

A „méhkaptár” környékén semmi változás.

Az emberek szokott mindennapi munkájukat végzik. A tug ott van a révben. Látom Thomas Rocht, éppen műhelyébe siet. Ker Karraje nyugodtan sétál Serkö mérnökkel a lagúna partján. Eszerint a *Back Cup*ot senki sem támadta meg az éjjel. De álmomból mégis erős robbanások riasztottak fel...

Ker Karraje a „palotája” felé indul.

Serkö mérnök szokott gúnyos mosolyával fordul felém.

– Nos, Simon Hart úr, megbarátkozott-e valahára új otthonának csendes nyugalmával? Kellően tudja-e méltányolni a mi csodaszép barlangunkat?... Remélem, nem gondol már arra, hogy visszakövetelje a szabadságát, és maholnap búcsút mondjon ennek a bűbájos tanyának?

S azzal eldúdolta ezt a régi francia románcot:

E szellőjárta, bájos, szép pagonyban
a nyár édes derűjét hinti rám,
s a szívem enyhe, lágy ütemre dobban,
hisz láthatlak, s imádlak egyre jobban,
szelíd szerelmem, nyájas Sylviám...

Hiábavaló lett volna, ha felingerelnek e csúfondáros szavak. Nyugalmat erőszakoltam magamra, és ezt feleltem:

– Nem, uram, nem tettem le róla. Még mindig azt várom, hogy visszaadják a szabadságomat!

– Hogyhogy, Hart úr?... Megváljak öntől, akit mindannyian olyan nagyra becsülünk?... Megváljunk attól a derék kollégától, aki valamikor, Thomas Roch elmeháborodottsága idején, részben talán megtudta a találmány titkát?... Csak nem gondol erre komolyan?

Úgy... Hát ezért kell nekem a Back Cup barlangjában raboskodnom!

Azt hiszik, hogy ismerem valamelyest Thomas Roch titkát, és arra számítanak, hogy belőlem csikarják ki azt, ha Thomas Roch netán nem lenne hajlandó elárulni... Ezért raboltak el engem is a feltalálóval együtt, ezért nem kötöttek követ a nyakamba és hajítottak be a lagúna vizébe.

Jó, hogy tudom!

Serkö mérnök szavaira ezt válaszolom:

– Természetesen nagyon komolyan gondolok rá.

– Nos hát - felelte a mérnök -, ha én Simon Hart volnék (ami nagy tisztesség volna reám), akkor így gondolkoznék: „Tekintetbe véve Ker Karraje egyéniségét, továbbá azokat az okokat, amelyek őt arra késztetik, hogy ilyen titkos búvóhelyet válasszon, aminő ez a barlang, tekintve továbbá azt, hogy ezt a rejtekhelyet senki sem fedezheti fel, s hogy ez nemcsak D’Artigas gróf érdeme, hanem bajtársaié is...”

– Bajtársaié? - vetem közbe. - Talán inkább: cinkosaié!

– Nem bánom: cinkosaié... és tekintetbe véve még azt is, hogy ön tudja D’Artigas gróf valódi nevét, és ismeri azt a helyet, ahol kincseit elrejtve tartja....

– Rablott, vérrel beszennyezett kincseit, Serkö úr!

– Nos, hát igen... elismerem... De ezek után beláthatja, hogy szabadon bocsátásáról szó sem lehet.

Ez aztán a napnál is világosabb.

Más tárgyra térítem a beszédet.

– Megtudhatnám, hogyan értesültek Simon Hart és Gaydon személyazonosságáról?

– Szívesen megmondom önnek, kedves kollégám. Merő véletlennek köszönhetjük. Összeköttetésben voltunk azzal a gyárral, ahol ön alkalmazásban állt, s ahonnan ön olyan feltűnő módon távozott. Én már D’Artigas gróf látogatását megelőzően is jártam a *Healthful-House-*ban, és mindjárt ráismertem önre.

– Ön?

– Úgy van. S már akkor feltettem magamban, hogy rávesszük: legyen útitársunk az Ebba fedélzetén...

Nem emlékszem ugyan, hogy valaha találkoztam Serkö mérnökkel a Healthful-House-ban, de hát valószínűleg nem hazudik.

– Remélem - gondoltam magamban -, hogy ennek az ötletnek előbb-utóbb megadja az árát!

Minden átmenet nélkül így szóltam:

– Ha nem tévedek, Thomas Rocht sikerült rábírniuk, hogy elárulja a fulgurátor titkát.

– Úgy van!... Milliókat adtunk a titokért. Könnyű nekünk, a milliókat mástól vesszük el*...* Könyökig vájkálunk a pénzben.

– Mit érnek neki azok a milliók, ha sehová sem távozhatik velük, és nem élvezheti kedvére?

– Emiatt Thomas Roch éppenséggel nem veri a fejét a falba. A lángeszű férfiú nem törődik a jövővel, ő csak a jelenben él: Amerika gyáraiban már készülnek a gépek, az ő tervei szerint, neki pedig bőséges mennyiségben áll rendelkezésére a vegyi anyag... Dolgozik... Hej, micsoda nagyszerű találmány az a fulgurátor! A löveg önmagától repül, mert hajtóerejét is magában hordozza, s amíg céljához közeledik, egyre növeli sebességét a benne levő anyag erősbödő égése!... Ez a találmány korszakot alkot, és alapjában forgatja fel a hadviselést!

– A védekezés módszereit?

– A támadásét is, Hart úr!

– Értem! - válaszoltam.

És nekiszegeztem a kérdést:

– Eszerint... amit eddig senki sem tudott elérni Thomas Rochsal...

– ... az nekünk minden különösebb nehézség nélkül sikerült.

– És mit fizettek érte?

– Rendkívüli összeget. De ezenfelül még egy új, igen érzékeny húrt is megpendítettünk a szívében....

– Miféle húrt?

– A bosszú húrját...

– A bosszúét?... Ki ellen?

– Mindazok ellen, akiket ellenségeinek tekint: akik elkedvetlenítették, visszautasították, elűzték és arra kényszerítették, hogy országról országra járva, koldusként kínálgassa csodálatos találmányát!... Szívében egyetlen szikrája sem ég már a hazaszeretetnek. Egy gondolat élteti: az a szilaj vágy, hogy bosszút álljon mindenkin, aki félreismerte... az egész emberiségen!... Bizony, Hart úr, Európa és Amerika hatalmai megbocsáthatatlan bűnt követtek el, amikor Thomas Roch találmányáért nem akarták megadni a méltányos árat!

Serkö mérnök lelkesen ecseteli előttem az új robbanóanyag kiválóságát. Vitathatatlanul hatásosabb - magyarázza -, mint az, amelyet nitro-metánból készítenek, egy nátriumatommal helyettesítve a hidrogén három atomjának egyikét, s amelyről ez idő tájt olyan sok szó esik.

– S mekkora a rombolóereje! - folytatja. - Hasonlít a Zalinski-féle lövedékhez, de százszorta pusztítóbb annál. Nincs szüksége hajítószerkezetre, mert a Roch-féle lövedéknek, hogy úgy mondjam: szárnya van, magától repül.

Feszült figyelemmel hallgattam, mert azt reméltem, hogy a titok egy részét elleshetem... Hiába! Serkö mérnök csak annyit mondott, amennyit mondani akart.

– Thomas Roch azt is megmondta önnek, hogy miképpen állítja össze a robbanóanyagot? - tudakoltam.

– Megmondta, Hart úr, ha nem veszi rossznéven. És elárulhatom, hogy nemsokára jelentékeny mennyiségben áll majd rendelkezésünkre. Természetesen biztos helyen fogjuk tartani.

– Nem veszélyes, ha olyan nagy mennyiségben halmozzák fel?... Hátha véletlenül felrobban, és levegőbe repíti az egész...

Most is majdnem kiszaladt a számon, hogy „...az egész Back Cup*ot”.* Ha azonban rájönnének, hogy Simon Hart nemcsak Ker Karraje kilétével van tisztában, hanem barlangjának fekvését is ismeri, talán úgy ítélnék, hogy túlságosan is sokat tud...

Serkö mérnök nem vette észre, hogy elharaptam a szót. Ezt felelte:

– Nincs mitől félnünk. Thomas Roch robbanóanyagát csak az ő különös deflagrátorával lehet felrobbantani. Sem tűz, sem rázkódtatás nem árt neki.

– És Thomas Roch már a deflagrátor titkát is eladta önöknek?

– Még nem, Hart úr, de maholnap ez a megállapodás is létrejön. Még egyszer biztosíthatom önt, hogy nincs mitől félnie: nyugodtan alhatik. A patvarba is! Nekünk sem volna ám kedvünk barlangostul, kincsestül a levegőbe repülni! Még egynéhány busásan jövedelmező év, és osztozunk a zsákmányon! Csinos summácska jut mindegyikünknek, abból ki-ki úri módon elélhet ott, ahol neki tetszik... Bizony, így lesz az, ha a „Ker Karraje és Társai” cég egyszer likvidál! Még csak azt akarom megjegyezni, hogy nemcsak robbanástól, hanem holmi árulástól sem kell tartanunk. Árulónk csak ön lehetne, kedves Hart úr. Azt tanácsolom tehát önnek, hogy mint okos ember, várja meg szépen, amíg a cég feloszlik. Akkor aztán majd meglátjuk, hogy biztonságunk érdekében mi a teendőnk az ön személyével kapcsolatban...

Ez a kijelentés nem hangzik valami megnyugtatóan. No de majd meglátjuk. E párbeszédből főként az ragad meg az emlékezetemben, hogy Thomas Roch eladta ugyan a robbanóanyag titkát a „Ker Karraje és Társai” cégnek, de a deflagrátor titka még az övé, márpedig enélkül a robbanóanyag nem ér többet, mint az útszéli por.

Mielőtt elválnánk, még egy fontos és természetes kérdést kockáztatok meg:

– Eszerint ön ismeri a Roch-féle robbanóanyag összetételét, Serkö úr. Jól van. De akkor azt is tudja, hogy csakugyan olyan robbanóereje van-e, amilyent Thomas Roch tulajdonít neki. Kipróbálták már?... Vajon nem vásároltak-e olyan dolgot, ami hatástalan, mint egy csipetnyi burnót?

– Ezt ön valószínűleg maga is jobban tudja, Hart úr, mint mutatja. Egyébiránt köszönöm ügyünk iránt tanúsított érdeklődését: világért se aggódjék. Ma éjjel többrendbeli próbát tettünk vele. Néhány grammnyi anyag egész hatalmas sziklatömböket zúzott porrá, a szó igazi értelmében.

Ezeket a dördüléseket hallottam tehát!

– Így hát, kedves kollégám - folytatja Serkö mérnök -, biztosíthatom ön, hogy szó sem lehet semmiféle csalódásról. A robbanóanyag hatása felülmúl minden várakozást. Néhány ezer tonnányi töltéssel akár az egész földgömböt szilánkokra lehetne repeszteni. Darabjai úgy szóródnának szét a világűrben, mint azok a bolygók, amelyek valamikor a Mars és Jupiter között robbantak részeikre. Biztosra veheti, hogy a fulgurátor szilánkokra tördel akármiféle hajót, mégpedig olyan messzeségből, amely minden eddig ismert ágyú lőtávolságát messze túlhaladja. Egyetlen bibéje a fulgurátornak, hogy a célzás még kissé nehézkes, és sok időbe kerül...

Serkö mérnök elhallgat. Úgy látszik, ennél többet nem akar mondani. Hozzáteszi:

– Azzal végzem, amivel kezdem. Hart úr: nyugodjék meg sorsában!... Minden utógondolat nélkül törődjék bele új helyzetébe! Élvezze kedvére barlanglakásunk csendes örömeit. Itt az egészséges ember megőrzi, a beteg pedig visszaszerzi az egészségét. Lám, honfitársa esete is ezt bizonyítja... Nyugodjék meg a sorsában... Ennél okosabbat amúgy sem tehet.

Bölcs tanácsadóm továbbmegy. Búcsúzóul barátságosan int a kezével, mintha ő volna a világon az én legigazibb jóakaróm. De mennyi gúny van a szavaiban, a tekintetében, egész viselkedésében! Vajon lesz-e valaha módom, hogy visszafizessem neki?

A beszélgetés folyamán megtudtam, hogy a célzás még kissé körülményes az új rombolószerkezettel. Az egymérföldes hatásterület helyét, úgy látszik, nem lehet egykönnyen változtatni, ha tehát valamely hajó ezen a zónán innen vagy túl tartózkodik, akkor a fulgurátor nem tehet benne kárt. Bárcsak minden érdekeltet előre figyelmeztethetnék erre!

Augusztus 20-án

Két nap óta nem történt semmi különös. Szokásom szerint el-elsétáltam a barlang végéig. Esténként, ha az izzólámpák elöntik fényükkel a börtönömmé vált barlang messze nyúló oszlopsorait, szinte vallásos hangulatban szemlélem a természet csodáit. Még mindig él bennem a remény, hogy valahol a sziklafalban talán mégis felfedezek valami rejtett nyílást, amelyet a rablók nem ismernek, és azon át sikerül elmenekülnöm...

Persze ha kint vagyok is, meg kell várnom, amíg hajó tűnik fel a sziget közelében... A „méhkaptár”-ban azonban rögtön észrevennék szökésemet, és elfognának, hacsak... igen... hacsak kéznél nem volna a csónak, az öbölben horgonyzó Ebba csónakja... Hátha kézre keríthetném! Hátha eljuthatnék rajta a Saint George- vagy a Hamilton-szigetek egyikére!...

Este - kilenc óra tájt lehetett - egy sziklatuskó mögött, a lagúna keleti partjától mintegy százméternyire, leheveredtem a fövenyen. Nemsokára közeledő léptek zaját hallottam, aztán különböző hangokat.

Amennyire lehetett, jól elrejtőztem a szikla tövében, és feszült figyelemmel hallgatóztam.

A hangokat jól ismerem, Ker Karraje és Serkö mérnök beszélgetnek. Megállnak. Angolul társalognak (általában ez a nyelv használatos a *Back Cup*ban), tehát minden szavukat értem.

Thomas Rochról van szó, illetve Thomas Roch fulgurátoráról.

– Egy hét múlva - mondja Ker Karraje -, azt hiszem, útra kelek, és elhozom a virginiai gyárban megrendelt gépalkatrészeket.

– Mihelyt megérkeznek, hozzáfogok az összeállításukhoz - feleli Serkö mérnök -, és megcsinálom a kilövőállványt. De addig is valami, nézetem szerint elkerülhetetlen munkát kell elvégeznünk.

– Miféle munka az? - tudakolta Ker Karraje.

– Át kell törnünk a sziklafalat.

– A falat áttörnünk?

– Csak akkora lyukat kell fúrnunk, hogy egy ember éppen keresztülférjen rajta, olyasfajtát, mint valami futóárok. Az egészet könnyű lenne elrekeszteni, ha rá kerül a sor, de külső nyílását amúgy is elrejtenék a sziklák.

– Mire való ez, Serkö?

– Már gyakran eszembe jutott, hogy jó volna, ha más összeköttetésünk is volna a tengerrel, mint a tenger alatti alagút... Ki tudja, mi történhetik!...

– Csakhogy a fal roppant vastag és rendkívül kemény - vetette ellen Ker Karraje.

– Fogadom, hogy néhány grammnyi Roch-féle robbanóanyaggal apróra mállasztom. Éppen csak a port kell majd kifújnunk a lyukból.

Képzelhető, hogy ez a beszédtárgy mennyire érdekelt!

Hiszen arról volt szó, hogy az alagúton kívül még egy közlekedőút keletkezik! Ki tudja, nem rejlik-e számomra valami lehetőség ebben a fordulatban?

Amíg ezen a gondolaton rágódtam, újra megszólal Ker Karraje:

– Nem bánom, csináld meg, Serkö. És ha esetleg úgy fordulna a sora, hogy a *Back Cup*ot valami hajó ellen kellene megvédenünk, ha például véletlen vagy árulás következtében kitudódnék a rejtekhelyünk...

– Ilyen véletlentől vagy árulástól nincs mit tartanunk! - vágott közbe Serkö mérnök.

– A cimborák bizonyosan nem árulnak el. Hanem ez a Simon Hart...

– Mármint hogy ő? - kiáltott fel Serkö. - De hiszen ahhoz előbb el kellene innen szöknie! Márpedig a *Back Cup*ból nem szökhetik ki senki!... Különben is, megvallom, ez az ember érdekel engem. Végtére is kollégák vagyunk, és erős a gyanúm, hogy Thomas Roch titkáról többet tud, mint amennyit elárul belőle... Majd ha egyszer még vallatóra fogom... Barátilag elbeszélgetek vele a fizikáról, mechanikáról, ballisztikáról...

– Mindegy! - vélekedik a nemes lelkű, finom tapintatú D’Artigas gróf. - Azt tartom, hogy ha már megtudtuk Thomas Roch minden titkát, akkor ezt a Simon Hartot el kell tennünk láb alól.

– Arra ráérünk még, Ker Karraje...

Ha ugyan Isten megengedi ezt nektek, nyomorultak! - mondtam magamban, és kezemet hevesen dobogó szívemre nyomom.

Mert ugyan mire számíthattam egyébre, mint valami hamaros, gondviselésszerű sorsfordulatra?

A beszéd tárgya változott. Ker Karraje megjegyzi:

– A robbanóanyag titkát már ismerjük. Most aztán a deflagrátorét is mindenáron ki kell csikarnunk Thomas Rochból!

– Úgy van - feleli Serkö mérnök. - Majd módját ejtem, hogy kivegyem belőle azt is. De Thomas Roch egyelőre hallani sem akar erről. Néhány cseppnyit gyártott már ebből a folyadékból, ezzel robbantotta fel a próba alkalmával a fulgurátort, és újat is csinál majd, ha a sziklarepesztésre sor kerül.

– Jól van, jól. De hát tengeri kirándulásainkra...

– Türelem! Lassanként a fulgurátor minden villámát a kezünkbe kerítjük.

– Meg vagy erről győződve, Serkö?

– Igen. Csak pénz legyen, Ker Karraje!

Eddig tartott a beszélgetés. Mindketten eltávoztak. Szerencsére nem vettek észre.

Megtudtam tehát, hogy ha Serkö mérnök némileg védelmébe vette is kollégáját, D’Artigas gróf annál kevésbé jó szándékkal viseltetik irántam. Ha a legkisebb gyanúra is okot adok, beledobnak a lagúnába, s ha onnan kijutok is, már csak holttestemet sodorja ki az alagúton át a tengerbe az apály...

Augusztus 21-én

Másnap Serkö mérnök alkalmas helyet keresett a sziklafalban, olyant, ahol úgy törheti át a falat, hogy kívülről láthatatlan maradjon a nyílás. Beható vizsgálat után az északi falon, a „méhkaptár” első cellájától tíz méter távolságnyira jelölte ki az alagút helyét.

Alig várom már, hogy készen láthassam a sziklafolyosót. Hiszen az talán a szabadulást jelenti a számomra!... Ha úszni tudnék, már régen a lagúnába ugrottam volna, hogy az alagúton át kíséreljem meg a szökést. A nyílás helyét pontosan ismerem: amikor az a víz alatti harc folyt a lagúnában, és a cet utolsó farkcsapása felbolygatta a vizet, egy pillanatra felvillant előttem a nyílás felső pereme. Láttam az alagút kijáratát. Hátha a nagy apályok idején ismét előbukkan? Újhold és telihold idején, amikor a tenger szintje a közepesnél is jóval alább száll, megeshetik... No, majd meglátjuk!

Még nem is tudom voltaképpen, hogy mi hasznom lenne belőle, de mindegy: semmit sem szabad elmulasztanom, ami a szökésemet elősegítheti.

Augusztus 29-én

Ma reggel jelen voltam, amikor a tug elindult. Bizonyára az amerikai kikötők valamelyikében szándékszik lehorgonyozni, hogy hazaszállítsa a megrendelt alkatrészeket.

Serkö mérnök ezúttal, úgy látszik, nem kíséri el a főnököt. D’Artigas gróf indulás előtt még egy-két szót vált vele. Alighanem szívére köti, hogy különös gondja legyen rám. Aztán a tug fedélzetére lép, majd lemegy a hajó belsejébe. Spade kapitány és az Ebba legénysége követi. A tetőajtó becsapódik, a tug alámerül. Nyomában néhány pillanatig sötéten örvénylik a víz.

Az órák repülnek, a nap elmúlik. A tug nem jött vissza, gondolom, a vitorlást vontatja. Közben esetleg el is süllyeszt egy-két útjába kerülő hajót...

Mindenesetre valószínű, hogy D’Artigas gróf kirándulása ezúttal nem tart sokáig. Egy hét alatt alighanem oda-vissza megjárja az utat.

Egyébiránt, úgy látszik, az időjárás is kedvez az Ebbá*nak.* A barlangban uralkodó nyugodt légkörből legalábbis erre következtetek. A Bermudák szigeteinek szélességi fokán ilyenkor van a legszebb évszak.

Ó, ha valahol kivezető utat fedezhetnék fel börtönöm falában!