Elméleti fejtegetés az emberevésről

John Mangles első mentési kísérlete tehát nem járt sikerrel. Késedelem nélkül új módszerhez kellett folyamodniuk. Nyilvánvaló volt, hogy a Macquarie-t nem tudják vízre vontatni, és ahhoz sem fért kétség, hogy el kell hagyniuk a hajót. Felelőtlenség, meggondolatlanság lett volna, hogy a hajón várjanak esetleges segítségre. Mire bármi hajó is idevetődne, a Macquarie már régen darabokra hullik. Vihar vagy csupán erősebb nyílttengeri szél bármely pillanatban fölemelheti, a zátonyra dobhatja, összetörheti és szétszórhatja a hajót. Az elkerülhetetlen vég elől John a partra akart menekülni.

Azt tanácsolta tehát, hogy építsenek erős tutajt, mely partra szállíthatja az utasokat meg a szükséges élelmiszert.

Vitának nem volt helye, cselekedni kellett. Mindjárt munkához is láttak, s mire rájuk esteledett, javarészt el is készültek vele.

Vacsora után, este nyolc óra tájt lady Helena és Mary Grant a hajókamrában pihent, Paganel és társai meg a fedélzeten sétálgatva komoly dolgokról beszélgettek. Robert nem akart megválni tőlük. A bátor gyerek odaadó figyelemmel és bármily szolgálatra, bármily veszélyes feladatra készen hallgatta társalgásukat.

Paganel azt kérdezte John Manglestől, vajon a tutaj nem tudna-e a part mentén eljutni Aucklandbe, ahelyett hogy partra szálljanak.

John azt felelte, hogy efféle tökéletlen járművel képtelenség erre az útra vállalkozni.

– Amit így, tutajon meg sem kísérelhetünk - kérdezte Paganel -, vajon a brigg mentőcsónakján megtehettük volna-e?

– Esetleg igen - felelte John Mangles -, de csak azzal a feltétellel, hogy nappal evezünk, éjszakára meg kikötünk.

– Így hát azok a gazemberek, akik megszöktek...

– Ó, azok! - felelte John Mangles. - Részegek voltak, s attól tartok, hogy a sötét éjszakában életükkel fizettek a gyáva szökésért.

– Ők is, mi is rosszul jártunk - folytatta Paganel -, mert nagy hasznát láthattuk volna annak a csónaknak.

– Sebaj, Paganel! - mondta Glenarvan. - A tutaj partra visz bennünket.

– Éppen ez az, amit el szerettem volna kerülni - felelte a földrajztudós.

– Hogyan! A pampákon és Ausztrálián átkeltünk, és most megrémüljön egy húszmérföldes úttól a magunkfajta viharedzett társaság?

– Barátaim - felelte Paganel -, nem vonom kétségbe bátorságukat, kitartásukat. Húsz mérföld bármely más országban semmiség, de nem Új-Zélandban. Ne vádoljanak kishitűséggel. Elsőnek biztattam önöket arra, hogy vágjunk át Amerikán, Ausztrálián. De mindennél kockázatosabb erre az álnok vidékre merészkedni.

– Mindennél rosszabb bevárni a biztos pusztulást egy zátonyra futott hajón - felelte John Mangles.

– Mitől kell tartanunk Új-Zélandban? - kérdezte Glenarvan.

– A bennszülöttektől - felelte Paganel.

– A bennszülöttektől! - ámult el Glenarvan. - A part mentén haladva nem kerülhetjük el őket? Meg aztán tíz jól felfegyverzett, elszánt európainak nincs mit tartania néhány nyomorult bennszülött támadásától.

– Nem is olyan nyomorultak - csóválta a fejét Paganel. - Az új-zélandiak félelmetes törzsekbe tömörültek, s az angol gyarmatosítók ellen vívott csatákból gyakran győztesen kerülnek ki, s ilyenkor aztán meg is eszik a legyőzötteket...

– Emberevők! - kiáltott fel Robert. - Emberevők! - Majd ezt suttogta: - Nővérem! Helena asszony!

– Ne félj, fiacskám - bátorította a fiút Glenarvan. - Paganel barátunk túloz.

– Egyáltalán nem túlzok - felelte Paganel. - Robert bebizonyította, hogy igazi férfi, ezért felnőttszámba is veszem, s nem titkolom előtte a valóságot. Az új-zélandiak a legkegyetlenebb, legfalánkabb emberevők. Mindent fölfalnak, ami elibük kerül. Számukra a háború nem más, mint finom vad üldözése, az emberé; s meg kell adni, ez az egyetlen ésszerű háború. Az európaiak megölik ellenségüket, és eltemetik. A bennszülöttek megölik ellenségeiket, és megeszik őket. Toussenel honfitársam igen helyesen mondta, hogy nem az az embertelenség, hogy valaki megsüti halott ellenségét, hanem hogy megöli, mikor az élni akar.

– Paganel, minderről sokat lehetne vitatkozni - felelte az őrnagy -, de most nincs itt az ideje. Ésszerű vagy nem ésszerű, mi nem akarjuk, hogy megegyenek bennünket. De hogyan lehet az, hogy a keresztény vallás még nem szüntette meg az emberevést?

– Azt gondolja talán, hogy valamennyi új-zélandi keresztény? - kérdezte Paganel. - Alig akad köztük; hiszen a misszionáriusok gyakran a bennszülöttek áldozatául esnek. Tavaly Walkner tiszteletest ölték meg rettenetes kegyetlenül. A maorik fölakasztották. Asszonyaik kikaparták a szemét. Megitták a vérét, megették az agyvelejét. 1864-ben történt ez a gyilkosság, alig néhány mérföldnyire Aucklandtól, szinte az angol hatóságok szeme láttára. Évszázadok szükségesek, barátaim, ahhoz, hogy megváltoztassuk egy emberfajta szokásait. A maorik még hosszú időre ilyenek maradnak. Történetük vérrel íródott. Hány meg hány hajó legénységét gyilkolták le és falták fel, Tasman matrózaitól a Hawes tengerészeiig! Nem a fehér emberek húsa keltette föl étvágyukat. Az új-zélandiak már jóval az európaiak érkezése előtt gyilkossággal elégítették ki falánkságukat. Számtalan utazó élt közöttük, s jelen voltak ilyen kannibál étkezéseknél, ahol a vendégeknek csak finom ételekre, asszony- vagy gyermekhúsra volt étvágya!

– Nem az utazók találják ki ezeknek a történeteknek nagy részét? - kérdezte az őrnagy. - Az emberek szívesen mesélik, hogy veszélyes országból, emberevők gyomrából menekültek meg.

– Bizonyára van túlzás a beszámolókban - felelte Paganel. - De szavahihető emberek is beszéltek róla: Kendall és Marsden misszionárius, Dillon kapitány, d’Urville, Laplace kapitányok meg mások. Elhiszem történeteiket, el kell hinnem őket. Az új-zélandiak természetüknél fogva kegyetlenek, főnökük halálakor emberáldozatot mutatnak be. Azt tartják, hogy ezzel az áldozattal kiengesztelik a halottat, hogy kárt ne tegyen az élőkben; ugyanakkor szolgákat is küldenek neki a túlvilágra. Mivel azonban fölfalják a túlvilági szolgákat, az ember hajlik arra a meggyőződésre, hogy talán nem is annyira a babona, mint az étvágyuk viszi őket erre az áldozatra.

– Pedig azt hiszem, hogy a babonának nagy szerepe van a kannibalizmusban - mondta John Mangles. - Ha vallásuk megváltozik, megváltoznak majd szokásaik is.

– Jól van, John barátom - felelte Paganel -, ezzel fölvetette a kannibalizmus eredetének kérdését. Vajon a vallás vagy az éhség hajtja az embereket, hogy fölfalják egymást? Haszontalan volna, ha most erről beszélgetnénk. Hogy vajon miből ered a kannibalizmus, ezt még nem derítették ki; tény az, hogy létezik, s minden okunk megvan arra, hogy foglalkozzunk vele.

– Paganelnek igaza volt. Az emberevés szokása Új-Zélandban, a Fidzsi-szigeteken és a Torres-szorosban egyaránt elterjedt. A babonának kétségkívül szerepe van ebben a rettenetes szokásban, de főleg azért léteznek emberevők, mert vannak idők, mikor kevés a vad és nagy az éhínség. A bennszülöttek azért kaptak rá az emberhúsra, hogy megtöltsék szüntelenül korgó gyomrukat; papjaik aztán szabályozták, szentesítették ezt a szörnyűséges szokást. Az emberevés szertartássá vált.

A maorik számára egyébként a világ legtermészetesebb dolga az emberevés. A misszionáriusok gyakran faggatták őket a kannibalizmusról. Megkérdezték, miért eszik meg testvéreiket. A törzsfőnökök azt felelték, hogy a halak halat esznek, a kutyák embereket esznek, az emberek kutyát esznek, és a kutyák egymást falják föl. Hitregéikben még az is megtörténik, hogy egyik isten fölfalja a másikat. Ilyen példák hallatára hogyan is állhatnák meg, hogy ne egyék meg testvéreiket?

Az új-zélandiak még azt is tartják, hogy ha fölfalnak egy halott ellenséget, ezzel megölik a szellemét is. Öröklik lelkét, erejét, értékes tulajdonságait, melyek legfőképpen az agyvelőben találhatók. Ezért az embernek ez a része ínyencfalatként szerepel a lakomákon.

Paganel azt állította, hogy a falánkság és főleg az éhség emberevésre bírja nemcsak az új-zélandiakat, hanem az európaiakat is.

– Igen - tette hozzá -, a civilizált népek ősei sokáig kannibálok voltak, különösen a skótoké.

– Valóban? - kérdezte kétkedve Mac Nabbs.

– Igen, őrnagy - folytatta Paganel. - Ha elolvassa Szent Jeromos néhány sorát a skóciai Atticolikról, majd megtudja, mit tartson ősei felől. Nem is kell olyan messzire mennünk; Erzsébet királynő uralkodása alatt, ugyanabban a korban, mikor Shakespeare Shylockról írt, Sawney Beant, a skót banditát emberevés miatt végezték ki! Vajon mi indította arra, hogy emberhúst egyék? A vallás? Nem, az éhség!

– Az éhség? - kérdezte John Mangles.

– Igen, az éhség - felelte Paganel -, de főként az a szükséglet, hogy a húsevő kielégítse fehérjeszükségletét. A tüdő működéséhez elegendő gumós, keményítőtartalmú növényeket fogyasztani. Aki azonban erős, ellenálló akar lenni, annak ennie kell azokat a szervezetbe könnyen beépülő anyagokat, melyek felfrissítik az izmokat. Amíg a maorik nem lesznek tagjai a vegetáriánus egyesületnek, addig inkább húst esznek, mégpedig emberhúst.

– Miért nem állati húst? - kérdezte Glenarvan.

– Mert nincsenek állataik - felelte Paganel -, s ha ez nem is menti fel őket, de magyarázza kannibalizmusukat. Ezen a barátságtalan szigeten alig él négylábú állat vagy akár madár. Így tehát a maorik többnyire mindig emberhúst fogyasztottak. Ahogy a civilizált országokban van vadászidény, itt „emberevőidény” van. Ekkor megkezdődnek a nagy hajtóvadászatok, azaz háborúk, s egész nemzetségeket tálalnak fel a győztesek asztalán.

– Így tehát ön szerint, Paganel - mondta Glenarvan -, az emberevés csak akkor fog megszűnni, ha juhok, ökrök, disznók nyüzsögnek majd Új-Zéland mezőin?

– Csakis akkor, kedves lord, de még akkor is évekre lesz szükség ahhoz, hogy a maorik leszokjanak az új-zélandi húsról, melyet mindennél jobban szeretnek; a gyermekek még sokáig fogják azt szeretni, amit apjuk szeretett. Azt tartják, hogy az új-zélandi bennszülött húsa még a disznóhúsnál is ízletesebb. A fehér emberek húsát kevésbé szeretik, mert a fehérek megsózzák az eledelüket, s ez olyan ízt ad húsuknak, amit nem kedvelnek az ínyencek.

– De válogatósak! - háborodott fel az őrnagy. - És hogyan eszik ezt a fehér vagy fekete emberhúst?

– Mit számít az magának, Mac Nabbs úr! - kiáltott fel Robert.

– Hogyhogy mit számít, fiam? - felelte nagy komolyan az őrnagy. - Ha netán arra kerül a sor, jobb szeretnék sülve kerülni egy emberevő fogai közé.

– Miért?

– Szeretnék biztos lenni benne, hogy nem élve esznek meg!

– Jól van, őrnagy - felelte Paganel -, hát ha jobb szereti, hogy élve süssék meg...

– Ami igaz, az igaz - mondta az őrnagy -, egyikhez sem ragaszkodom.

– Ha ez önt megnyugtatja, Mac Nabbs - folytatta Paganel -, akkor közlöm önnel, hogy az új-zélandiak csak sülve vagy füstölve eszik az emberhúst. Ínyencek, értenek a konyhaművészethez. Ami azonban engemet illet, nekem sehogy sem tetszik az a gondolat, hogy megegyenek! Egy bennszülött gyomrában végezni az életemet...

– Mindebből az a tanulság - mondta John Mangles -, hogy nem szabad a kezükre jutnunk. Reméljük, hogy a kereszténység egy napon végleg megszünteti ezt a rettenetes szokást.

– Igen, reméljük - felelte Paganel -, de higgyék el -, egy bennszülött, aki már egyszer kóstolt emberhúst, nem egykönnyen mond le róla. Ítéljenek a következő két esetből.

– Halljuk, Paganel! - mondta Glenarvan.

– Az első a Brazíliai Jezsuiták Szövetségének Krónikájában található. Egy portugál misszionárius egyszer egy nagyon beteg vén bennszülött asszonnyal találkozott. Csak néhány napja volt hátra. A jezsuita megtanította a kereszténység tanaira, melyeket a haldokló vita nélkül elfogadott. A lélek tápláléka után a testi eledelre is gondolt, s néhány európai nyalánkságot kínált az öregasszonynak. „Sajnos - felelte a beteg - az én gyomrom már nem bír semmiféle ételt. Csak egyvalamit kívánok enni, de azt senki sem tudja megszerezni nekem.” „Mi az?” - kérdezte a jezsuita. „Ó, fiam! Egy kisfiú keze volna az! Szívesen rágcsálnám a kis csontjait!”

– Nahát! - kiáltott fel Robert. - Valóban jó ez?

– A második történet majd megfelel a kérdésedre, fiacskám - folytatta Paganel. - Egyszer egy misszionárius egy kannibál szemére vetette az emberevés rettenetes, isteni törvényekkel ellenkező szokását. „Meg aztán az emberhús nem is jó” - tette hozzá. „Atyám - felelte a bennszülött, és sóvár pillantást vetett a misszionáriusra. - Mondja, hogy az Isten tiltja! De ne mondja, hogy rossz! Ha kóstolta volna!...”