A botcsinálta tengerészek

Az éjszakai sötétséget és az utasok álmát kihasználva Will Halley legénységével együtt megszökött a hajó egyetlen csónakján. Ehhez nem fért kétség. A kapitány, akinek kötelessége lett volna utolsónak maradni a hajón, elsőnek hagyta azt el.

– Megszöktek a bitangok - mondta John Mangles. - Annál jobb! Sok kellemetlenségtől kímélnek meg bennünket.

– Én is azt hiszem - felelte Glenarvan. - Végtére is maradt kapitány a hajón, John, és társaiban ha nem is ügyes, de bátor matrózokra talál. Rendelkezzen velünk, mi engedelmeskedünk.

Az őrnagy, Paganel, Robert, sőt még Olbinett is lelkesen helyeselte Glenarvan szavait, s a fedélzetre gyűlve várták John Mangles parancsait.

– Mit tegyünk? - kérdezte Glenarvan.

A fiatal kapitány végigjártatta tekintetét a tengeren, szemügyre vette a brigg hiányos árbocozatát, néhány percig gondolkozott, majd így szólt:

– Kétféleképpen szabadulhatunk ebből a helyzetből, mylord. Vagy felállítjuk a hajót, és ismét tengerre szállunk, vagy tutajt építünk, és azon jutunk el a partra; ez nem lenne nehéz feladat.

– Ha felállíthatjuk a hajót, úgy állítsuk fel - felelte Glenarvan. - Ez volna a legjobb. Nem?

– Igen, mylord, mert ha partot is érünk, mihez kezdhetnénk közlekedési eszközök nélkül?

– Kerüljük el a partot - tanácsolta Paganel. - Jobb, ha óvakodunk Új-Zélandtól.

– Annál is inkább, mert messzire elsodródtunk - felelte John. - Halley hanyagsága miatt nyilvánvalóan délre vetődtünk. Délben meghatározom majd a földrajzi helyzetünket; és ha valóban úgy van, ahogy gondolom, ha valóban Auckland alatt vagyunk, akkor a part mentén megpróbálok fölhajózni a Macquarie-val.

– És a hajó sérülései? - kérdezte lady Helena.

– Nem hiszem, hogy súlyosak volnának, asszonyom - felelte John Mangles. - Az előárboc pótlására szükségárbocot állítok fel, és így, ha lassan is, de oda vitorlázunk, ahova akarunk. Ha azonban a hajótest léket kapott volna, vagy ha nem tudjuk kiemelni a homokból, akkor bele kell törődnünk, hogy partra szállunk, és gyalog igyekszünk eljutni Aucklandbe.

– Mindenekelőtt vizsgáljuk meg a hajó állapotát - mondta az őrnagy. - Most ez a legfontosabb.

Glenarvan, John és Mulrady felnyitotta a nagy csapóajtót, és lementek a hajófenékbe. Mintegy kétszáz tonna cserzett bőr hevert ott rendetlenül. Nem volt különösen fáradságos munka, hogy a bálákat a fedélzeti nyílás fölött futó kötelekre erősített csiga segítségével kimozdítsák a helyükből. John néhányat nyomban a tengerbe dobatott, hogy ezzel is könnyítsen a hajón.

Háromórai kemény munka után végre megvizsgálhatták a brigg fenekét. Baloldalt a hajódeszkák eresztéke a védőburkolat magasságában két helyen meglazult. Minthogy a Macquarie a jobb oldalára dőlt, bal oldala kiemelkedett a vízből, s a hibás eresztékek a levegőben voltak. A víz tehát itt nem hatolhatott be. Wilson nyomban hozzá is fogott, hogy kóccal betömje a réseket, s azután gondosan rézlemezt szögeljen rá.

Megmérték a hajófenékben álló víz magasságát, nem volt több két lábnál. A szivattyúval könnyű lesz kiüríteni, s ezzel is tehermentesítik majd a hajót.

Ahogy megvizsgálták a hajóteknőt, John megállapította, hogy megfenekléskor nem szenvedett nagyobb kárt. Lehetséges, hogy a hajótőke külső része a homokban marad, de anélkül is meglesznek.

Miután megtekintették a hajó belsejét, Wilson alámerült a vízben, hogy megállapítsa, milyen mélyre süppedt a brigg a homokban.

A Macquarie, orrával északnyugatnak fordulva, meredek szélű, iszapos fövenypadra futott. Az orrtőke alsó vége és a hajótő mintegy kétharmad része mélyen a homokba fúródott. A hajófenék többi része egészen a fartőkéig öt hajósöl mélységű vízben lebegett. A kormánylapát tehát nem érte a talajt, szabadon mozgott. John nem találta szükségesnek, hogy alátámasszák. Ez nagy előny volt, mert így, mihelyt szükségük lesz rá, használhatják.

A Csendes-óceánon nem erős az árapály. John Mangles mégis a dagályt várta, hogy talpra állítsa a Macquarie-t. A brigg körülbelül egy órával a teljes dagály előtt feneklett meg. Azóta az apállyal egyre erősebben jobb oldalára dőlt. Reggel hat órakor, mikor legmélyebb pontját érte el az apály, a hajó is erősen megdőlt, de nem látszott szükségesnek, hogy cölöpökkel alátámasszák. Így legalább megőrizhették azokat a vitorlafákat és egyéb rudakat, amelyekből John szükségárbocot akart emelni az előárboc helyén.

Most már nekikezdhettek a Macquarie kiszabadításához szükséges előkészületeknek. Hosszú és vesződséges munkának ígérkezett. Nyilvánvaló volt, hogy nem készülhetnek el vele a negyed egykor érkező dagályra. Egyelőre csak azt fogják látni, hogyan viselkedik a részben kiürített hajó a dagály hatására; a következő dagállyal majd nekirugaszkodnak.

– Munkára! - adta ki a parancsot John Mangles.

Az újsütetű matrózok várták az utasításait.

John először a felcsavaróköteleken megmaradt vitorlákat rögzítette meg. Az őrnagy, Robert és Paganel Wilson vezényletével fölmásztak a főárbocra. Ha a főárboc csúcsvitorlájába belekap a szél, ez nagyon megnehezítené a hajó kiszabadítását. Fel kellett hát göngyölniük, ez jól-rosszul sikerült is, majd a hasonló munkához nem szokott kezek kemény, makacs küzdelme árán megerősítették a főárbocsudárt. A nehéz művelet során Robertnek vették legnagyobb hasznát, aki macskaügyességgel, hivatásos matrózinas merészségével mozgott a magasban.

Ezután egy vagy talán két horgonyt kellett leereszteniük a hajótő irányában. Úgy tervezték, hogy dagálykor ezeknek a horgonyoknak a segítségével vontatják majd vízre a hajót. A horgonyok kivetése cseppet sem nehéz feladat, ha csónak áll a matrózok rendelkezésére: egyszerűen fogják a hajítóhorgonyt, és kidobják az előzetesen meghatározott helyen. Nekik azonban nem volt csónakjuk, ezt kellett pótolniuk.

Glenarvan már eleget járta a tengert, hogy megértse, miért van minderre szükség. Ha az apály idején megfeneklett hajót le akarják vontatni a zátonyról, horgonyt kell kivetni.

– De hát mihez kezdünk csónak nélkül? - kérdezte Johnt.

– Az előárboc roncsaiból és az üres hordókból majd összeütünk valami vízi alkalmatosságot - felelte a fiatal kapitány. - Nehéz munka lesz, de nem lehetetlen, hiszen a Macquarie horgonyai kis méretűek. Ha már egyszer kivetettük a horgonyt, és az nem szakad fel, akkor bízom a sikerben.

– Jól van, John, akkor hát ne vesztegessük az időt.

Matrózokat, utasokat egyaránt a fedélzetre szólítottak. Valamennyien kivették részüket a munkából. Baltával elvágták az előárboc megmaradt köteleit. Az árboc tövestül kidőlt, úgyhogy könnyen el lehetett távolítani. John Mangles az árboc helyén keletkezett puszta téren akarta felépíteni a tutajt. Üres hordókkal támasztotta alá, így elbírta a horgonyokat. A tutajra lapátot is erősítettek, hogy kormányozni lehessen. Az apály amúgy is a hajó fara felé tereli majd, s ha már lebocsátották a horgonyokat, a hajóról lelógó kötélen majd könnyű lesz visszavontatni a tutajt.

Félig már el is készültek, mikor a nap delelőre ért. John Mangles Glenarvanra bízta a munka további irányítását, ő meg hozzálátott, hogy meghatározza földrajzi helyzetüket. Ez igen fontos volt. Szerencsére John a greenwichi csillagvizsgáló évkönyvén kívül egy nagyon piszkos, de azért használható szextánst is talált Will Halley kabinjában. Megtisztogatta, és fölvitte a fedélzetre.

Ez a műszer mozgatható tükrök segítségével meghatározza a nap és a látóhatár által bezárt szöget, pontosan délben, vagyis akkor, mikor a fénylő égitest látszólagos pályájának legmagasabb pontjára ér. Érthető tehát, hogy aki a nap magasságát akarja meghatározni, annak a szextáns távcsövével a valóságos láthatárt kell célba vennie, vagyis azt, mely az ég és a tenger találkozásánál mutatkozik. Csakhogy itt északon a föld hatalmas félsziget alakjában nyúlt el, így a megfigyelő és a valóságos látóhatár közé ékelődött, s lehetetlenné tette az észlelést. Ha a valóságos látóhatár láthatatlan, úgy mesterségessel kell pótolni. Erre rendszerint egy lapos, higannyal telt tálat használnak, a fölött végzik a mérést. A higany felszíne tökéletesen vízszintes tükröt nyújt.

Johnnak nem állt rendelkezésére higany, de helyette fogott egy olvadt szurokkal teli dézsát, melynek felszíne elégségesen tükrözte a napot.

Minthogy Új-Zéland nyugati partjain voltak, a hosszúsági fokot már ismerte. Ez nagy szerencse volt, mert pontos óra nélkül nem számíthatta volna ki. Mindössze a szélességi fok adatai hiányoztak, s most hozzálátott, hogy azt is meghatározza.

A szextáns segítségével lemérte a delelő nap láthatár feletti magasságát, 68 fok és 30 perc volt. A nap állása és a zenit között tehát 21 fok 30 perc volt a különbség, mivel ez a két szám teszi ki együttesen a 90 fokot. Minthogy ezen a napon a nap Egyenlítőtől való eltérése a csillagászati évkönyv adatai szerint 16 fok 30 perc volt, ehhez kellett hozzáadni a nap és a zenit szögtávolságát kifejező 21 fok 30 percet. Ez együttesen 38 fokot tett ki, s ez a szám jelezte a földrajzi szélességet.

Ezek szerint a Macquarie a 171. hosszúsági fok 13. percén és a 38. szélességi fokon állt. A mérőeszközök tökéletlensége miatt némi hiba csúszhatott a számításba, de ez elhanyagolható volt.

John Mangles megnézte a térképet, amit Paganel Edenben vásárolt, és megállapította, hogy hajójuk az Aotea-öböl bejáratánál, a Cahua-fok fölött, Auckland tartomány partjain feneklett meg. Minthogy Auckland városa a 37. szélességi fokon fekszik, a vihar tehát egyfoknyira délebbre vetette a Macquarie-t. Egy földrajzi foknyi távolságot kell megtennie, hogy elérjen Új-Zéland fővárosa elé!

– Huszonöt mérföld az egész út - mondta Glenarvan. - Valóban semmiség.

– Ami semmiség a tengeren - felelte Paganel -, az hosszú és kínos út a szárazföldön.

– Ezért - mondta John Mangles - meg is teszünk mindent, ami emberileg lehetséges, hogy vízre segítsük a Macquarie-t.

Miután megállapították a hajó földrajzi helyzetét, folytatták a munkát. Negyed egykor tetőzött a dagály. John egyelőre nem használhatta ki a magas vízállást, mert a horgonyokat még nem vetették ki. Aggódva figyelte a Macquarie-t. Vajon megemeli-e a tengerár? Öt percen belül választ kap erre a kérdésre.

Várakoztak. Valami reccsent, s a hajótest nem is emelkedett meg, de megrázkódott. Noha a brigg nem mozdult ki helyéből, azért John bizakodva várta a következő dagályt.

Folytatták a munkát. Két órakor készen lett a tutaj. Felrakták rá a horgonyt. John és Wilson kötelet erősített a hajó farára, majd a tutajra szálltak. Az apály sodorta őket, s a hajótól mintegy fél kötélhossznyira leeresztették a horgonyt a tíz hajósöl mélységű vízbe. A talaj megfelelő volt, a tutaj visszatért a hajóhoz.

Most a horgonyoszlopon függő nagyobbik horgonyra került sor. Nagy nehezen azt is leeresztették a tutajra. Ismét munkához láttak, s hamarosan az első mögé kivetették a második horgonyt a tizenöt hajósöl mélységű vízben. Ezután John és Wilson a vastag sodronykötélbe kapaszkodva visszavontatták magukat a hajóhoz, és fölkapaszkodtak a Macquarie fedélzetére.

A sodronykötelet és a kisebbik horgony kötelét a felvonócsigához erősítették, és várták az éjszaka egyórai dagályt. Délután hat óra volt.

John Mangles megdicsérte matrózait, és azt mondta Paganelnak, hogy ha továbbra is ilyen bátran, derekasan viselkedik, idővel még fertálymester is lehet belőle.

Mindeddig Olbinett is segédkezett a munkában, de most visszatért a konyhába, és kiadós vacsorát készített. A legénység alaposan megéhezett. Mikor jóllaktak, ismét tettre készen álltak.

Vacsora után John Mangles megtette az utolsó óvintézkedéseket a művelet sikere érdekében. Egy hajó vízre bocsátásakor semmit sem szabad elhanyagolni. Néha mindössze egy-két vonalnyi merülést okozó csekély súlykülönbségen múlik, hogy a zátonyra futott hajótő nem tud kiszabadulni a homokágyból.

John Mangles a hajórakomány nagy részét a vízbe dobatta, hogy ezzel is könnyítsen a briggen; a megmaradt bálákat pedig a fedélzeten heverő hosszú rudakkal, tartalék vitorlafákkal és a hajófenékben levő öntöttvas nehezékekkel együtt a hajó hátsó felébe hordatta, hogy az orrtőkét tehermentesítse. Wilson és Mulrady még jó néhány vízzel teli hordót is odagurított, hogy fölemelkedjék a hajó orra.

Éjfél volt, mire mindennel elkészültek. A legénység addigra halálosan kimerült, és ez ugyancsak sajnálatos volt, hiszen a horgonycsiga csavarására még valamennyiük összetett ereje is kevésnek ígérkezett. John Mangles tehát más megoldást keresett.

A szél elcsendesedett. Csak néhány enyhe szellő borzolta a hullámokat. John a látóhatárt vizsgálgatta, s úgy látta, hogy az eddig délnyugatról fújó szél lassan északnyugatira fordul. A tengerész tévedhetetlenül megjósolja ezt a felhőcsíkok színéből, elhelyezkedéséből. Wilson és Mulrady osztozott kapitányuk véleményében.

John Mangles közölte megfigyeléseit Glenarvannal, s azt javasolta, halasszák másnapra a hajó vízre bocsátását.

– Több okból tanácsolom ezt - tette hozzá. - Először is, valamennyien holtfáradtak vagyunk, és a hajó kiemeléséhez minden erőnkre szükség van. Másodszor, ha sikerül is vízre bocsátanunk a brigget, hogyan vezethetjük ki ebben a vaksötétben a szirtek közül? Jobb, ha nappali fénynél fogunk munkához. Egy másik körülmény is türelemre int. A szél segítségünkre lehet, s ezt ki kell használnunk; azt szeretném, ha a szél megfaroltatná egy kicsit ezt az ócska teknőt, mikor megemeli a dagály. Ha nem tévedek, holnapra északnyugati szél várható. Felvonjuk a főárboc vitorláit, és úgy igazítjuk, hogy a szél elölről kapjon beléjük; így aztán majd ez is segít megemelni a brigget.

Ezek döntő érvek voltak. Még a hajó két legtürelmetlenebbje, Glenarvan és Paganel is meghajlott előttük. A műveletet másnapra halasztották.

Az éjszaka jól telt el. Az utasok felváltva álltak őrt, főként hogy a horgonyokra ügyeljenek, nem szakad-e föl valamelyik.

Fölkelt a nap. John Mangles jóslata bevált. Észak-északnyugat felől egyre erősbödő szél fújt. Ez jelentős erőtöbbletet ígért. A legénység készenlétben állt. Robert, Wilson és Mulrady a főárboc tetején, az őrnagy, Glenarvan és Paganel a fedélzeten helyezkedett el, hogy a kellő pillanatban kifeszíthesse a vitorlákat. A derékvitorla keresztrúdját teljesen felvonták, de a derékvitorla és a fővitorla felcsavaróköteleit még nem bontották ki.

Reggel kilenc óra volt. Négy órát kell még várniuk a teljes dagályig. Ez az idő sem veszett kárba. John szükségárbocot szereltetett fel a hajó orrában, a viharban ledőlt előárboc pótlására. Ennek a segítségével majd, mihelyt ismét vízre ér a hajó, könnyebben eltávolodhatnak erről a veszélyes vidékről. Mindannyian megfeszített erővel dolgoztak, s még dél sem volt, mikor az árbocpótló pózna szilárdan állt az előárboc helyén. Lady Helena és Mary Grant is hasznosította magát: az új előárboc sudárvitorlájára pótvitorlát kötöztek. Mindketten boldogok voltak, hogy tehettek valamit a közös ügy érdekében. Elkészült a vitorlázat, s ha a Macquarie külcsín szempontjából nem is elégített ki minden kívánalmat, de legalább kormányozható volt, és nem fenyegette az a veszély, hogy a parttól messzire vetődik.

A dagály közben egyre emelkedett. Nyugtalan hullámokat vetve egyre magasabbra kapaszkodott a víz. A szirtek csúcsai egymás után buktak a víz alá, mint tengeri állatok süllyedtek alá cseppfolyós elemükbe. Közeledett a nagy kísérlet perce. Lázas, türelmetlen izgalom fogta el az utasokat. Senki sem szólt. Johnt nézték. Utasításait várták.

John Mangles a hátsó fedélzet párkányára könyökölve a dagályt figyelte. Nyugtalan pillantást vetett a messze nyúló, erősen feszülő horgonykötelekre.

Egy órakor tetőzött a dagály. Holtpontra jutott, vagyis abba a néhány pillanatig tartó állapotba, mikor a tenger már nem árad, de még nem is apad. Nyomban munkához kellett látniuk. Meglazították a főárboc nagyvitorlájának és derékvitorlájának felcsavaróköteleit, a vitorlák kibomlottak a szélben.

– A horgonycsigához!- kiáltotta John.

A horgonycsiga olyasféle tolókarral működött, mint a tűzoltó-szivattyúk. Egyik oldalról Glenarvan, Mulrady és Robert, a másikról Paganel, az őrnagy és Olbinett feszült a szerkezetet mozgató karnak. Ugyanekkor John és Wilson feszítőrudakkal támogatták társaik erőfeszítését.

– Húzd meg! - kiáltotta a fiatal kapitány. - Húzd meg! Na még egyszer, húzd meg!

A horgonycsiga hatalmas erővel feszítette a két kötelet. A horgonyok erősen a talajba kapaszkodtak, nem mozdultak.

Ez volt az a pillanat, mikor a kísérlet sikerre vezethetett. A teljes dagály mindössze néhány percig tart. Hamarosan apadni kezd.

Megkettőzött erővel feszültek a tolókarnak. A heves szél az árbocoknak feszítette a két vitorlát. A hajótest néhányszor megremegett. A brigg mintha emelkedett volna.

Talán eggyel több kar ki is szabadíthatná a homokpadról!

– Helena! Mary! - kiáltotta Glenarvan.

A két fiatal nő a férfiak segítségére sietett. A csigán utoljára megcsörrent a biztosító vasrúd.

De ez volt minden. A brigg nem mozdult. A kísérlet kudarcot vallott. Megkezdődött az apály, s nyilvánvalóvá vált, hogy a maroknyi legénység még a szél és a tenger segítségével sem képes vízre segíteni a megfeneklett hajót.