– Mitz... Mitz!

– Mi az, fiacskám?

– Mi van Dean bácsival?

– Azt bizony én sem tudom.

– Talán beteg?

– Most még nem. De ha így megy tovább, biztosan az lesz.

Ez a beszélgetés egy huszonhárom éves fiatalember és egy hatvanöt éves asszony között folyt le, mégpedig egy ház ebédlőjében, a már többször említett Whaston városának Erzsébet utcáján, amely városban éppen most ment végbe még az amerikai minták szerint is oly eredeti házasságkötés.

Az Erzsébet utcának ez a háza Mr. Dean Forsythé volt.

Mister Dean Forsyth ötvenöt esztendős volt és ez eléggé meg is látszott rajta. Hatalmas, feltűnő fej, kis szemek nagyon erős üvegű szemüveggel, gyöngén hajlott vállak erős nyakkal, amelyre minden évszakban duplán körültekert kendő volt csavarva az álláig, bő, ráncos kabát, puha mellény, melynek alsó gombjai mindig nyitva voltak; a kissé rövid nadrág szárai alig értek a cipőig, borzas haj hátul a tarkón ülő magas sapkával, ezerráncú arc, amely, mint csaknem valamennyi észak-amerikainál, hegyes szakállban végződött, izgékony természet, amely mindig csak két milliméternyire volt a dühtől... ez lehet körülbelül Mr. Dean Forsyth arcképe, akiről az öccse, Francis Gordon és gazdasszonya, Mitz március 21-ikén reggel beszélgettek.

Francis Gordont, aki korán elvesztette a szüleit, Dean Forsyth nevelte fel, az anyjának bátyja. Habár a bátyjától annak idején bizonyos vagyont remélhetett örökölni, nem gondolt arra, hogy ne kelljen valami komolyabb munkával is foglalkoznia és Mr. Forsyth ugyanezen a véleményen volt. Az öccse tehát először megszerezte az általános műveltséget a híres Harvard Egyetemen, aztán jogot kezdett tanulni. Most mint ügyvéd működött Whastonban, s úgy ismerték, mint az özvegyek és árvák legügyesebb szószólóját, s az apróbb ügyes-bajos dolgok legjobb elintézőjét. Alaposan ismerte az ország törvényeit, s kitűnt folyékony beszélőképességével s meggyőző, fülbemászó hangjával. Fiatal és öreg kollégái egyformán megbecsülték s egyáltalán nem is volt ellensége. Tekintélyes külső, sűrű gesztenyebarna hajjal, szép, fekete szemmel, szellemes, de csípősség nélkül, szolgálatkész de nem tolakodó, a sport minden ágában járatos, aminek az amerikai oly szívesen áldoz... nem volt tehát csoda, hogy a város előkelő ifjai között is az elsők közé tartozott. Miért ne merhette volna tehát felajánlani szívét az elragadó Jenny Hudelsonnak, doktor Hudelson és felesége, született Flora Clarish leányának?

Egyelőre azonban korán lenne felhívni az olvasó figyelmét erre a fiatal hölgyre. Jenny Hudelsont a családjának keretében megfelelőbben léptethetjük színpadra, s ennek az ideje még nem érkezett meg. Soká azonban nem fog ez sem tartani. Egyelőre azonban kénytelenek vagyunk szigorú rendszerességgel haladni ennek a történetnek a kifejtésében, mert a kitérések nagyon megzavarnák.

Mitz a mintacseléd, akihez hasonlót ma már hiába keres az ember, ahhoz a most már kihalt fajtához tartozik, amely a kutya és a macska természetét olvasztja magába: a kutyáét, amely hűséggel ragaszkodik a gazdájához, a macskáét, amely sohasem hagyja el a házat, ahová tartozik. Könnyen elképzelhetjük, hogy Dean Forsyth úrral szemben Mitz mindig ki merte nyitni a száját. Ha nem volt valamiben igaza, nyíltan és őszintén megmondta a szemébe, de olyan megvesztegető fordulatossággal, amit nem is igen lehetne hűen visszaadni. S ha Forsyth mégsem akart belátással lenni, akkor nem maradt hátra számára egyéb, mint otthagyni Mitzet, visszavonulni a szobájába és gondosan bezárkózni.

Dean Forsyth úrnak azonban sohasem kellett félnie attól, hogy itt egyedül lesz. A szobában mindig ott volt már valaki, aki szintén ilyen módon menekült meg Mitz figyelmeztetései és intései elől.

Ez a valaki Omikron névre hallgatott. Különös név, amely egy kis embernek a közepesnél kisebb termetéből született, aki, ha az illető nem lett volna olyan nagyon kicsiny, bizonyára még az Omega keresztnevet is megkapta volna. Tizenöt éves korában érte el a négy láb, hat hüvelyk magasságot, s aztán nem nőtt tovább. Igazi neve Tom Wofe volt s már ebben a korában állott be a házba szolgának, még Dean Forsyth apja életében. Mivel most ötvenéves volt, kézenfekvő dolog, hogy már harmincöt esztendeje szolgált Francis Gordon nagybátyjánál.

Most be kell szúrnunk ide, hogy miben állott ez a szolgálat. Dean Forsyth úrnak kellett segédkeznie a munkájában, amely munka iránt ő is éppoly nagy szenvedélyt érzett, mint gazdája.

Dean Forsyth úr tehát dolgozott?

Természetesen, habár csak műkedvelésből, de olyan szorgalommal és kitartással, mint arról a történet további folyása alatt ugyancsak lesz alkalmunk meggyőződni.

Mivel foglalkozott Dean Forsyth úr? Orvostudománnyal, jogtudománnyal, irodalommal, művészettel, vagy talán üzletekkel, mint a szabad Amerika oly sok polgára?

Tévedés!

Nos, akkor mivel? - kérdezi az olvasó. - Mégiscsak a tudományokkal?

Azt sem, legalábbis így többes számban nem. Nem, nem a tudományokkal, hanem a tudománnyal, tudniillik valamennyi közül a legmagasztosabbal, kizárólag azzal, amit csillagászatnak hívnak.

Csak bolygók és csillagok felfedezéséről álmodozott. Semmi, de semmi sem érdekelte mindabból, ami a mi földgolyónkon történt, csak a végtelen világegyetemben élt. Mivel azonban itt sem reggelit, sem ebédet nem kaphatott, akarva, nem akarva, kénytelen volt naponként legalább kétszer leszállni onnan. Éppen a mai napon nem szállott alá a megszokott órában; váratott magára, s ezért zsörtölődött Mitz, aki már régen megterítette az asztalt.

– Úgy látszik, egyáltalán nem jön le! - kiáltotta többször.

– Omikron már itt van? - kérdezte Francis Gordon.

– Az?... hiszen mindig ott van, ahol a gazdája! - felelte a gazdasszony. - Nekem igazán nincs elég lábam hozzá - igen, így mondta a tiszteletre méltó Mitz! - hogy felmásszam a kakasülőjére.

Ez a bizonyos kakasülő nem volt sem több, sem kevesebb, mint egy torony, amely húsz lábnyira emelkedett a ház fölé; hogy a nevén nevezzük a gyermeket, csillagvizsgáló torony volt. A legfelső emeleten kerek szoba nézett négy ablakkal a négy világtáj felé. A szobában több, forgatható távcső állt, egy nagyon erős nagyítású teleszkóp, s ha a lencsék nem is látszottak elhasználtaknak, ez nem azért volt, mintha nem használták volna őket. Sokkal inkább lehetett volna attól tartani, hogy Dean Forsyth úr és Omikron fogják alaposan elrontani a szemüket, mivel mindig a műszereik okuláréin tartották őket.

Ebben a szobában töltötték ők ketten a nappal és az éjszaka legnagyobb részét, időnként leváltva egymást. Mindenfelé nézték, figyelték, kutatták a csillagok közti teret, mindenkor abban a reményben, hogy sikerül egy szép felfedezéshez fűzni Dean Forsyth nevét. A tiszta égen a kutatás könnyen ment, s hozzájárult a kedvező körülményekhez az, hogy a torony harminchetes szélességi foknál állt, amely Virginián halad keresztül. Cirrus, nimbus és cumulus felhő itt is akadt elég és mindenesetre több, mint amennyit a gazda és a szolgája kívánt volna. Mennyi panaszkodás, fenyegetés az égbolt felé, ha a szél ilyen vízgőzlabdákat hajtott eléje!

Éppen március utolsó napjai tették kemény próbára Dean Forsyth úr türelmét. Napokon keresztül csökönyösen felhős maradt az ég a csillagászok teljes kétségbeesésére.

Ma aztán, március 21-én, állandóan erős nyugati szél fújt a föld fölött s hajtotta az égbolton a vigasztalanul sötét felhőket.

– Milyen kár! - sóhajtott Dean Forsyth úr, tizedszer a hiábavaló kísérlet után, hogy keresztülhatolhasson a sűrű gőztömegen. - Olyan sejtelmem van, hogy ritka kedvező alkalmat szalasztunk el most, és feltűnést keltő felfedezést mulasztunk el.

– Bizony, az nagyon lehetséges - felelte Omikron -, sőt nagyon is valószínű, mert pár nappal ezelőtt az égbolt rövid tisztulása alatt úgy tűnt fel, mintha láttam volna...

– Én is, Omikron, én is világosan láttam...

– Tehát mindketten, ugyanabban az időben!

– Ohó, Omikron! - protestált Dean Forsyth.

– Igen, igen, ön természetesen elsőnek látta - egyezett bele Omikron sokatmondó vállvonogatással. - Azonban mikor először tűnt fel nekem az illető jelenség, azt hittem, kell... azaz kétségtelen, hogy...

– És én - szakította félbe őt Dean Forsyth -, én határozottan kijelentem, hogy ez csak egy északról dél felé haladó meteor lehet.

– Nagyon helyes, Dean úr, merőlegesen a Nap pályájára.

– A látszólagos pályájára, Omikron.

– Igen, a látszólagosra, ez magától értetődik.

– S ez március 16-án volt.

– Helyes, 16-ikán.

– Két óra, harminchét perc, húsz másodperckor.

– Húsz másodperckor - ismételte Omikron -, mint azt a normál óránk szerint megállapítottam.

– És azóta nem lehetett még egyszer meglátni! - kiáltott Dean Forsyth úr fenyegető mozdulatot téve az ég felé.

– Hogyan is lehetett volna?... Felhők, felhők és mindig felhők! Öt nap óta annyi kék folt nincs az égen, amekkorából egy zsebkendőt szabhatnék ki magamnak!

– Igen, hallatlan balszerencse - mondta Dean Forsyth, lábával dobbantva. - Azt hiszem, ez csak velem történhetik meg.

– Igen, csak velünk! - javította ki Omikron, aki gazdájának munkájából felerészt mindig magának követelt.

Tulajdonképpen a környék minden lakójának ugyanannyi joga volt panaszkodni az eget borító felhők miatt. Az egész világot egyformán érdekli, hogy süt-e nap, vagy nem.

De bármennyire is jogos volt az általános panasz a mostani időjárás miatt, senkinek sem jutott eszébe oly bolondul dühbe gurulni miatta, mint ahogyan Dean Forsyth úr tette, mikor a várost olyan sűrű felhőfátyol fedte, hogy azzal szemben a leghatalmasabb távcső is tehetetlen volt.

Ilyen ködös napok egyébként eléggé gyakoriak voltak Whastonban, habár a város a Potomac tiszta vize mellett, s nem a Themze iszapos hullámainak partján feküdt.

Mit láttak, vagy mit véltek látni, tehát március 16-án a gazda és a szolga az ég kitisztulásakor? Nem kisebb dolgot, mint egy golyó alakú hullócsillagot, amely pontosan észak-déli irányban haladt nagy sebességgel és olyan ragyogó fényességet árasztott, amely versenyzett a napfénnyel. Mivel azonban a Földtől való távolsága nagyon, nagyon sok ezer kilométert kellett hogy kitegyen, lehető lett volna bizonyos időn keresztül követni, ha nem akadályozott volna meg minden megfigyelést a csökönyös köd.

Ettől az időponttól kezdődve hangzottak folyton a panaszok a kedvezőtlen idő miatt. Vissza fog még térni a hullócsillag Whaston horizontjára? Meg lehet még határozni pályájának elemeit, tömegét, súlyát, természetét? És nem lesz-e talán egy másik asztronómus szerencsésebb és megfigyelheti az égitestet az égnek egy másik helyén? S akkor is Dean Forsyth nevéhez fűzik ezt az égi vándort, amely legelőször az ő teleszkópja elé került, vagy pedig a dicsőség az ó- vagy újvilág valamelyik tudósának jut majd osztályrészül, valamilyen hivatásos csillagásznak, aki éjjel-nappal kutatja az eget?

– Ezek a nagyképű senkik! - dörmögött Dean Forsyth. - Ezek a rettenetes égi kalózok.

Március 21-én egész délelőtt sem Dean Forsyth, sem Omikron nem voltak képesek a kedvezőtlen időjárás ellenére sem otthagyni az északra nyíló ablakot. Rosszkedvük egyre nagyobb lett, amint az órák múltak. Dean Forsyth végigjártatta tekintetét a messze horizonton, amelyet itt a serbori dombok szabálytalan vonala szegélyezett, s fölötte az éles szél gyorsan hajtotta a szürke felhőket. Omikron lábujjhegyre állt, hogy kicsinysége miatt korlátoltabb látókörét kiszélesítse. Az egyik keresztbe fonta karját és mellére szorította öklét, a másik dobolt az ablakon ráncos ujjaival. Néhány madár csiripelve szállt el fölöttük, mintha ki akarná gúnyolni a gazdát és szolgát, akik kétlábúak lévén, nem tudtak felemelkedni a földről. Bizony, ha követhették volna a madarakat, hamarosan átszelték volna a ködréteget és talán meglátták volna a bolygót, amint a napfényben folytatja a pályafutását.

Most kopogtak az ajtón.

Dean Forsyth és Omikron nem hallották meg.

Az ajtó kinyílt és Francis Gordon jelent meg a küszöbön.

Dean Forsyth és Omikron még most sem fordultak hátra.

Az öcs a nagybácsihoz közeledett és gyöngéden megérintette a karját.

Dean Forsyth úr olyan szórakozott pillantást vetett öccsére, mintha a Siriusról vagy legalábbis a Holdról jött volna.

– Mi az? - kérdezte.

– Kedves bácsi, a reggeli várja már.

– Igazán - felelte Dean Forsyth. - tehát vár a reggeli?... Nos hát, mi ketten majd itt fenn várunk.

– Vártok valamit?... Micsodát?

– A Napot! - magyarázta Omikron, akit gazdája beleegyező fejbólintással jutalmazott meg.

– Dehát kedves bátyám, azt hiszem, nem hívtad meg a Napot reggelire és utóvégre nélküle is egész jól asztalhoz lehet ülni.

Mit lehetett erre felelni? Ha a sugárzó égitest egész napon át nem is mutatkozik, Dean Forsyth elég csökönyös lett volna ahhoz, hogy a reggelit csak estére fogyassza el?

Nagyon valószínű, mert a csillagász egyáltalán nem volt hajlandó öccse felhívásának engedelmeskedni.

– Nézd kedves bátyám, - folytatta emez, - Mitz türelmetlen lesz. Azt hiszem elég ennyi!

Dean Forsyth most azonnal tudatára jött a helyzetnek: a jó Mitz türelmetlenségét már régóta ismerte. S hogy külön követet is küldött már, az annyira bizonyította a helyzet komolyságát, hogy habozás nélkül engednie kellett.

– Hány óra van tulajdonképpen? - kérdezte.

– Tizenegy óra negyvenhat perc, - felelte Francis Gordon.

A nagy ingaóra valóban ennyit mutatott, holott a bácsi és az öcs különben pont tizenegy órakor már az asztalnál szoktak ülni.

– Tizenegy óra negyvenhat? - kiáltott Dean Forsyth úr, nagy elégedetlenséget mutatva kétszínűen. - Nem értem, hogyan feledkezhetett meg ennyire Mitz!

– De drága bácsi, már eddig is háromszor zörögtünk az ajtón.

Dean Forsyth úr szépen megindult lefelé a lépcsőn, míg Omikron, aki különben az asztalnál szokott felszolgálni, fentmaradt, hogy a napsütés visszatértét el ne mulassza.

A bácsi és az öcs beléptek az ebédlőbe.

Mitz ott volt és merően ránézett a gazdájára, aki lehorgasztotta a fejét.

– Nos és a Korom? - kérdezte.

– Omikronnak még dolga van a toronyszobában, - felelte Francis Gordon. - Majd csak megleszünk ma őnélküle is.

– Örvendek - jelentette ki Mitz nem éppen szívélyes hangon. - Maradjon csak ott a kakasülőn, ameddig csak akar, annál jobban fog menni itt minden, ha nincs itt ez az első osztályú fajankó.

A reggeli megkezdődött... de a szájak csak azért nyíltak meg, hogy egyenek. Míg máskor Mitz, miközben az ételeket hozta és a tányérokat cserélte, szívesen beszélt egy kicsit, most összeharapta ajkait. Ez a némaság nyomasztó lett, a kényszer terhes és hogy véget vessen neki, csakhogy éppen mondjon valamit, Francis Gordon megkérdezte:

– Meg van a bácsi elégedve a mai délelőttel?

– Nem, - felelte Dean Forsyth. - Az ég viszonyai nagyon kedvezőtlenek voltak és bosszantott, hogy lehetetlen volt minden megfigyelés.

– Tán valami csillagászati felfedezés van kilátásban?

– Azt hiszem, igen, Francis. Addig azonban semmi bizonyosat nem mondhatok, amíg egy újabb megfigyelés...

– Ez az Forsyth úr - szakította félbe őt Mitz, - ez az, ami már egy hete annyira megbolondítja magát, hogy már majdnem hozzánőtt a tornyához és éjszaka is kimászik miatta a párnáiból. Igen, a múlt éjszaka is háromszor kelt fel, egészen jól hallottam, mert hálistennek nincs vatta a fülemben! - tette hozzá gazdájának egy kézmozdulatára felelve, hogy tudomására adja, hogy nem süket.

– Bizony, úgy van, derék Mitz! - helyeselt Dean Forsyth békülékeny hangon.

Hiábavaló fáradság volt.

– Valami „asztrokómikus” felfedezés! - kiáltott a kitűnő gazdasszony felháborodással. - S ha majd alaposan belebetegszik, ha görbére üli a hátát a csövei előtt és elszorítja a tüdejét, akkor... akkor aztán jól néz majd ki. Vagy tán majd lejönnek magához a csillagok, hogy segítsenek magán, vagy talán majd azt rendeli az orvos, hogy pirulák helyett bevegye őket?

Ennek a szónoklatnak már az első hangjaiból megállapíthatta Dean Forsyth, hogy legjobb lesz nem is válaszolni rá. Ezért némán evett tovább, de olyan szórakozottan, hogy többször összecserélte a tányérját a poharával és megfordítva.

Francis Gordon minden elképzelhető módot megpróbált, hogy a társalgást fenntartsa, azonban akár csak a levegőbe beszélt volna. Ezért aztán kibúvót keresve, az időjárásra terelte a szót. Ha az ember nem tud okosabbat mondani, akkor rendesen az időjárásról kezd beszélni, hogy milyen volt, milyen most és milyen lehet. Valóban olyan kimeríthetetlen tárgy ez, melybe a legostobább ember is beleszólhat. Ebben az esetben hozzájárult még az is, hogy Dean Forsyth élénken érdeklődött a légkör kérdései iránt. Mikor pedig egyszerre az ebédlő még jobban besötétedett a sűrű felhőktől, magasra emelte fejét, leejtette a villáját és így kiáltott fel:

– Hát sohasem pusztulnak el ezek az átkozott felhők az égről, még ha valamilyen erős zivatar árán is?

– Nahát - vette át a szót Mitz -, bizony Isten jót is tenne ez után a három heti szárazság után egy kis eső a földnek!

– A földnek, a földnek - morgott Dean Forsyth úr félhangosan, de olyan megvetően, hogy ezt a feleletet idézte elő vele:

– Igenis a földnek, Forsyth úr. Azt hiszem, a föld ér annyit legalább is, mint az ég, ahonnan maga sehogy sem akar leszállani... még az étkezéshez sem!

– Ne izgassa fel magát, jó Mitz néni - mondta Francis Gordon csaknem könyörögve.

Hiába. A jó Mitz néninek nem olyan volt a természete, hogy egy-kettőre megbékéljen.

– Ej mit, itt nincs semmi „jó Mitz néni” - folytatta felindultan. - Maga még csak a Holdat sem igen nézi, mert akkor tudná, hogy tavasszal kell az eső. Mikor essék, ha márciusban nem esik?

– Kedves bátyám - szólt közbe az öccse -, az igaz is, hogy most március van, tavasz kezdete s ilyenkor olyan az időjárás, amilyennek lennie kell. Nemsokára azonban itt lesz a nyár s akkor tisztább égbolttal ajándékoz meg minket. Akkor kedvezőbb viszonyok közt folytathatod a munkásságodat. Csak egy kis türelmet, kedves Dean bácsi!

– Türelmet... türelmet? Mondod? - felelte Dean Forsyth, akinek a homloka most borultabb volt, mint odakünn az ég. - Türelemről beszélsz? S ha azalatt olyan messzire megy majd, hogy nem látni többet? S ha nem mutatkozik többé a látóhatár fölött?

– Kicsoda? - szólt itt közbe Mitz. - Kiről van szó?

Ebben a pillanatban Omikron hangja szólalt meg:

– Mister Forsyth!... Mister Forsyth!

– Mi újság? - kiáltott a műkedvelő csillagász, s hevesen hátrarúgva a széket az ajtóhoz sietett.

Még oda sem ért, mikor fényes sugárkéve ömlött be az ablakon s ezer csillogással táncolt végig az asztal üvegein és poharain.

– A Nap!... a Nap! - örvendezett Dean Forsyth, s rohant fel a lépcsőn.

– Jóságos Isten! - sóhajtozott Mitz egy székre roskadva. - Most megint elment s ha aztán újra bezárkózik a padláson a Korommal, akkor aztán szólhat neki valaki! A szelet nem lehet nehezebben zsákba fogni! De hát az ennivaló a szentlélek segítségével úgy is elfogy... S mindez a csillagok miatt!

Így zsémbelt a kitűnő Mitz az ő legtöbbnyire nyakatekert nyelvén, habár a gazdája nem is hallhatta. De ha hallotta volna, akkor is hiába lett volna minden szóbeszéd.

A gyors szaladástól elfulladt lélekzettel lépett Dean Forsyth az obszervatóriumába. Délnyugati szél keletkezett, amely a felhőket inkább kelet felé hajtotta. Máris nagy területen derült ki az ég a zenit körül, ahol múltkor a meteort észrevették. A szobát most ragyogóan bevilágította a nap.

– Nos - kérdezte Mr. Dean Forsyth -, mi újság?

– Itt a Nap - felelte Omikron -, de nem sokáig, mert nyugat felől ismét új felhők közelednek.

– Egyetlen percet sem szabad elvesztenünk! - kiáltott Forsyth úr, és máris beigazította távcsövét, míg a szolgája is ugyanazt tette a teleszkóppal.

Körülbelül negyven percig ültek elmerülve a műszereik előtt. Türelmesen, de azért lázas hévvel forgatták a beállító csavarokat, hogy a távcsövet mindig a kellő irányban tartsák.

S milyen aprólékos gonddal kutatták keresztül-kasul az égbolt látható részének minden zegét-zugát! Ilyen és ilyen egyenes emelkedés és ilyen meg ilyen deklináció mellett jelent meg először előttük a tűzgolyó - nyilvánvalóan a legegyenesebb úton Whaston zenitje felé.

Most semmit, de semmit sem lehetett belőle felfedezni! Csak az egészen felhőtlen égdarabot látták, amely oly nagyszerű sétatere lehetett volna a meteornak! Egyetlen világító pont sincs ebben az irányban. Semmi nyoma a bolygónak!

– Semmi, egyáltalán semmi! - mondta Dean Forsyth, miközben megtörölte szemét, mit az erőltetett nézéstől könnybe lábasztott.

– Semmi, - dadogta Omikron is résztvevő visszhangként.

A további megfigyelésekre már nem volt idő. A felhők újra eltakarták az eget, s nem lehetett remélni mára még egyszer kitisztulást. Nemsokára egyetlen piszkos szürke tömeget alkottak a gőzlabdák, s finom eső kezdett szitálni. Most már nem maradt egyéb hátra, a gazda és a szolga legnagyobb bánatára, mint végleg lemondani minden megfigyelésről.

– És mégis - mondta Omikron - egészen biztosak lehetünk benne, hogy láttuk.

– És mennyire biztosak lehetünk! - erősítette Dean Forsyth karját fenyegetően emelve az ég felé.

S olyan hangon, amelyben nyugtalanság és féltékenység vegyült, tette hozzá:

– Mi egészen biztosak vagyunk a dolgunkban, csakhogy mások is éppúgy észrevették, mint mi... hacsak nem voltunk mégis mi az egyetlenek. Még csak az kellene, hogy ő is felfedezte volna... ő... Sydney Hudelson!