Semmi okunk sincs rá eltagadni olvasóink előtt, hogy Virginiában, az Amerikai Egyesült Államokban kell keresnünk azt a várost, ahol ez a különös történet kezdetét veszi. Ha megengedik, Whastonnak nevezzük el s az állam keleti részébe, a Potomac partjára helyezzük. Azt azonban feleslegesnek tartjuk, hogy pontosabban adjuk meg a földrajzi koordinátáit, mert amúgy is hiába keresnénk még az Unió legjobb térképein is.

Március 12-én délelőtt, ezer... szóval abban a bizonyos esztendőben, Whaston lakói közül azok, akik éppen akkor jártak az Exeter úton, a meglehetősen lejtős utcán egy elegáns urat láthattak lassan le s fel lovagolni, míg végül megállott a város közepén, az Alkotmány-téren.

A lovas, igazi yankee-típus, aki valami eredeti előkelőséget árult el, alig lehetett több harmincévesnél. A közepesnél valamivel magasabb volt, erőtől duzzadó külsejű, jó alakú, barna hajjal és gesztenyeszínű, hegyes szakállal, amely a valóságnál kissé hosszabbnak tüntette fel arcát a gondosan borotvált ajakkal. Bő köpönyeg takarta el egész a lábáig, s a köpönyeg elborította a ló farát is.

Az izgága, táncoló állatot biztos kézzel tartotta féken. Egész megjelenése tetterős, határozott, az első gondolatra cselekvő embert sejtetett. Bizonyára sohasem habozott vágy és aggodalom között, ami az ingadozó jellemek szokása. A megfigyelő azonban azt is észrevehette rajta, hogy türelmetlenségét csak nehezen rejti el a külső hidegség alatt.

Vajon mit keresett itt ebben a városban ez a lovas, akit senki sem ismert, senki sem látott soha? Talán csak arra szorítkozott, hogy átmenjen a városon, vagy itt akart tartózkodni bizonyos ideig? Ha szállodát keresett, akkor csak a választás okozhatott neki gondot, mert Whaston ebben a tekintetben messze földön híres volt. Az Egyesült Államok egyik városában, de más országokban sem találhatott az utazó jobb fogadtatást, szolgálatkészebb kiszolgálást, kitűnőbb ellátást, kifogástalanabb kényelmet, s mindennek tetejében mindent olyan olcsón. Valóban sajnálatos, hogy a térképek nem tüntetik fel a pontos helyét ennek a kiváló tulajdonságokkal felruházott városnak.

De nem, az idegennek nem az volt a szándéka, hogy hosszabb ideig tartózkodjék Whastonban, s a szállodások hívogató mosolya semmi hatást sem gyakorolt rá. Gondolataiba elmerülve, semmivel sem törődve ami körülötte történik, haladt tovább az Alkotmány tér szélén tovavezető úton, amely egy nagy sík teret zárt be... nem is sejtve, hogy mennyire magára irányította a közfigyelmet.

És Isten tudja, ez a közfigyelem milyen izgalomba jutott! Mihelyt feltűnt az idegen lovas, a kapukban már vitatkoztak róla az emberek.

– Honnan kerülhetett ez ide?

– Az Exeter útról jött.

– Igen, de hogy azontúl honnan?

– Azt mondják, hogy a Wilcox kerületen keresztül érkezett be.

– De most már vagy egy félórája lovagol a téren ide-oda.

– Igen, biztosan vár valakit.

– Valószínű, s bizonyos, hogy türelmetlenül vár.

– Folyton az Exeter útra néz föl...

– Mindenesetre onnan jön majd, akit vár.

– De ki lesz az? Nő vagy férfi?

– Valóban... szép és előkelő külseje van.

– Talán azt gondolja, hogy valami találkáról van szó?

– Igen, valami találkáról, de nem olyan értelemben, mint ahogyan ő gondolja.

– Honnan tudja olyan jól?

– Nagyon egyszerű a dolog. Az idegen már háromszor állt meg John Proth úr háza előtt.

– S mivel John Proth úr Whastonban mint bíró működik...

– Igen, azért hát a fiatalembernek bizonyosan valami pöre lesz...

– S az ellenfele mindezideig még nem érkezett meg...

– Úgy van.

– Szép. Nos, Proth bíró majd hamarosan kibékíti őket egymással.

– Igen... ő nagyon ügyes ember.

– S azonfelül derék ember.

Valóban lehetséges, hogy ez volt az ok, amiért a lovas Whastonban megjelent. Már több ízben megállította a lovát John Proth kapuja előtt, de nem szállott le a nyeregből. Csak nézte a kaput, egy-egy pillantást vetett a ház ablakaira, de nyugodtan ülve maradt, mintha várná, hogy megjelenjék valaki a küszöbön, míg aztán a türelmetlenül kapálódzó lova továbbmenésre ösztökélte.

Mikor aztán ismét megállott ugyanott, a kapu hirtelen kinyílott, a járdára vezető pár lépcsőn megjelent egy úr.

Amint észrevette az idegen a megjelenőt, megemelte kalapját és ezekkel a szavakkal fordult hozzá:

– John Proth úr, ha nem tévedek?

– Én vagyok az - felelt a bíró.

– Egyetlen szimpla kérdésről van szó, amire önnek csak igennel vagy nemmel kell felelnie.

– És az?

– Volt ma reggel önnel valaki, aki Mister Seth Stanfort után kérdezősködött?

– Nem tudok róla.

– Köszönöm szépen.

A lovas még egyszer megemelte a kalapját, nekieresztette a kantárszárat, s tovaügetett felfelé az Exeter úton.

Most már - így döntöttek mindenfelé - semmi kétség sincs afelől, hogy az ismeretlennek John Prothtal van valami dolga. Abból, ahogyan a rövid kérdését feltette, nyilvánvaló volt, hogy ő az a Seth Stanford, aki elsőnek érkezett a megbeszélt találkozóra. Csakhogy most még egy érdekes talány merült fel: végleg elmulasztották a találkozás időpontját és elhagyja a várost az ismeretlen lovas, hogy vissza se térjen többé?

Minthogy Amerikában vagyunk, tehát a fogadások olyan igazi hazájában, amilyen sehol másutt nincs, minden nehézség nélkül elhihetjük, hogy számtalan fogadást kötöttek arra vonatkozóan, hogy visszajön-e hamarosan az idegen, vagy végleg elment. Számtalan fogadás történt fél dollártól öt centig, a szállodák személyzete és a téren összesereglett kíváncsiak közt. Magasabb összeg nem igen fordult elő, de bizonyos, hogy a pénzt a vesztes pontosan meg fogja fizetni, s a nyertes mosolyogva dugja majd zsebre, mert valamennyien föltétlen becsületes emberek voltak.

John Proth bíró megelégedett azzal, hogy tekintetével követte a Wilcox kerület felé igyekvő lovast. Filozófus volt ez a John Proth bíró, okos hivatalnok, aki mondhatjuk, félszázad tudását és bölcsességét halmozta fel önmagában, habár ő maga is csak ötvenesztendős volt. Így tehát már okosnak és bölcsnek kellett lennie, amikor megpillantotta a napvilágot. Vegyük még ehhez hozzá, hogy mint agglegénynek - ez is egy további, megdönthetetlen bizonyítéka okosságának -, az életét sohasem zavarták meg a gondok, ami, mint azt mindenkinek be kell látnia, lényegesen megkönnyíti a bölcsesség gyakorlati értékesítését. Whastonban születvén, még ifjú korában is alig, sőt sohasem hagyta el szülővárosát, és itt mindenki szerette és őszintén tisztelte, aki csak az ő bírói kerületébe tartozott.

Egyenes jellemű ember lévén mindig engedékenynek bizonyult a gyöngékkel, sokszor még a mások hibáival szemben is, s hivatását elsősorban úgy értelmezte, hogy a döntés végett rá bízott vitás dolgokban megegyezést teremtsen, és a feleket, akik ítélőszéke elé járulnak, megbékélve küldje haza, legömbölyítse a szögleteket s éleket, minden kereket egyformán jól megolajozzon és lehetően legyöngítsen minden ütközést, ami utóvégre a legtökéletesebb társadalmi rendben is előfordul.

John Proth elég kedvező anyagi viszonyok közt élt. Hogy a bírói hivatalt töltötte be, ezt inkább műkedvelésből tette és nem is jutott soha eszébe, hogy magasabb állás után vágyakozzék. Kívánta a nyugalmat, a maga és a mások számára, minden embert közeli szomszédnak tekintett, akikkel mindenképpen jóban akart lenni. Régi szokása volt a korai kelés és a korai lefekvés. Ugyan olvasgatta néha a régi és az újvilág kedveltebb íróit is, de azért legtöbbnyire megelégedett a város tiszteletreméltó és derék helyi újságjával, a Whaston News-szal, melyben a hirdetések több helyet foglaltak el, mint a politika. Mindennap egy-két órát szokott sétálni, ami alatt a kalapja erősen rongálódott a sok köszöngetéstől, úgy hogy három hónaponként volt kénytelen új kalapot vásárolni. A sétaidőn és a hivatalos tevékenységére fordított időn túl a nyugalmas, szépen berendezett lakásában maradt és gondozta kertjében a virágokat, melyek azzal hálálták ezt meg, hogy friss illatukkal és szép színeikkel gyönyörködtették őt.

Ezután, hogy pár vonással lerajzoltuk John Proth jellemét és a képet megfelelő keretben helyeztük el, könnyen érthető lesz, hogy a nevezett bírót csöppet sem hozta ki nyugalmából az idegennek hozzá intézett kérdése. Ha ez talán a házigazda helyett, Kate-hez, az öreg gazdasszonyhoz fordul, ő már valószínűleg többre is kíváncsi lett volna. Nem engedte volna el és megkérdezné, hogy mit kell mondania, ha valaki majd kérdezősködik utána és mindenesetre jólesett volna neki, ha meghallja, hogy az idegen a délelőtt vagy a délután folyamán visszajön-e vagy nem Mr. John Proth házához.

John Proth maga sohasem bocsátott volna meg magának ilyen indiszkréciót, ilyen kíváncsiságot, de a gazdasszonyának, aki elvégre a gyöngébb nemhez tartozott, el tudta nézni. Nem. Mister John Proth észre sem vette, hogy az idegen megjelenése, ott-tartózkodása és végül az eltűnése mennyire feltűnt az Alkotmány tér szájtátó népségének, s kapuját becsukva nyugodtan visszavonult, hogy megöntözze kertjében a virágokat: a rózsákat, gerániákat, íriszeket, rezedákat.

A kíváncsiak nem tettek eképpen, hanem tovább is állva maradtak és vártak.

A lovas eközben végére ért az Exeter útnak, amely mint egy ütőér vonult végig a város nyugati részén. Mikor a Wilcox külvárosba érkezett, amelyet ez az út köt össze Whaston centrumával, megállította lovát s körülnézett. Erről a pontról az egész környéket sok mérföldre beláthatta s áttekinthette három mérföldnyire a sokszor kanyargó utat egész a Steel házcsoportjáig, melynek tornyai a Potomac túlsó partján meredtek az égnek. A tekintete végigsiklott az úton, de hiába. Nyilvánvalóan nem fedezte fel, amit keresett. Emiatt aztán olyan élénk és türelmetlen mozdulatokra ragadtatta magát, amik a lovára is átterjedtek, úgy, hogy erősen tartania kellett a kantárt.

Tíz perc múlt el így, aztán a lovas újra lassú léptekkel lement az Exeter úton, s ötödször is megjelent a nyílt térségen.

– Utóvégre is - mormogta magában az órájára pillantva, még nem lehet szó késésről. Tíz óra hét percre van megbeszélve, s most még csak fél tíz. Whaston és Steel, ahonnan őneki kell jönnie, ugyanolyan messze van egymástól, mint Whaston és Brial, ahonnan én jöttem s alig húsz perc alatt ideértem. Az út jó, az idő száraz, s nem tudok róla, hogy valami áradás talán elvitte volna a hidat. Így hát nincs ok a késésre, nem lévén semmi akadály sem. Ha ilyen körülmények közt mégsem érkezik meg a találkára, akkor nem akar jönni. A pontosság annyit jelent, mint a megbeszélt helyen, a megbeszélt időben megjelenni, de nem azt, hogy idő előtt ott legyen az ember. Tulajdonképpen én nem vagyok pontos, mert jóval korábban érkeztem meg, mint ahogyan egy rendes emberhez illik. Természetes, hogy - az egyéb érzelmektől eltekintve - az egyszerű udvariasság is azt követelte, hogy én legyek itt elsőnek a találkozón.

Ez a monológ egészen addig eltartott, amíg az idegen leért az Exeter úton, s nem végződött be előbb, míg a ló patkói nem kopogtak a tér makadám kövezetén.

Azok tehát, akik az idegen visszatérésére fogadtak, megnyerték a fogadást. S ezek igen barátságos arccal üdvözölték őt, amint a szállodák előtt elléptetett, míg a vesztesek csak vállvonogatással köszöntötték.

Végre tízet ütött a városház órája. A lovát megállítva az idegen végigolvasta az óraütéseket és meggyőződött arról, hogy a nyilvános óra megegyezik a zsebórájával.

Most tehát még hét perc hiányzott a találka meghatározott időpontjától, ami csakhamar szintén letellett.

Seth Stanfort megfordult az Exeter út felé és nyilvánvaló volt, hogy sem ő, sem a lova nem tudtak nyugodtan maradni.

Az úton most élénk volt a forgalom. Azokkal, akik felfelé tartottak, Seth Stanfort egyáltalán nem törődött. Minden figyelmét csak azokra fordította, akik lefelé jöttek és ezeket figyelmesen vizsgálta, mihelyt megjelentek az út felső végén.

Az Exeter út olyan hosszú, hogy gyalogosan tíz perc is kell, amíg végigmehet rajta az ember, gyorsan hajtott kocsin, vagy sebesen ügető lovon három-négy perc.

A gyalogosokkal természetesen nem törődött a lovas, szinte nem is látta őket. A legmeghittebb barátja elmehetett volna gyalog közvetlen mellette és bizonyára nem is veszi észre. A várt személy csak kocsin vagy lovon jöhetett.

Megérkezik az említett időre? Még három perc hiányzott hozzá, éppen elég, hogy azalatt le tudjon jönni az Exeter úton, de a magaslaton nem mutatkozott sem kocsi, sem kerékpár vagy motorbicikli, még kevésbé automobil, amely óránként nyolcvan kilométernyi sebességgel száguldva valamivel a megbeszélt idő előtt odaérkezhetett volna a találkozóra.

Seth Stanfort még egy utolsó tekintettel végigmérte az Exeter utat. Szemében villám cikázott keresztül a pupilláján, s a megmásíthatatlan elhatározás hangján mormogta maga elé.

– Ha tíz óra tíz percre nem lesz itt, akkor egyáltalán nem házasodom meg.

Mint felelet erre a nyilatkozatra, ugyanebben a pillanatban lódobogást lehetett hallani az utca felső végéről. A pompás lovon fiatal hölgy ült, elegáns biztossággal. Az emberek kitértek előle, úgy, hogy egész a térig semmi akadály sem került eléje.

Seth Stanfort felismerte benne azt, akit várt, s a vonásai megnyugodtak. Sarkantyúba kapta a lovát és nyugodt léptekkel a bíró háza elé léptetett.

Ez természetesen még kíváncsibbá tette a tömeget, anélkül azonban, hogy az idegen erről a legkisebb tudomást vette volna.

Pár másodpercre rá a hölgy is ott termett, és két lépéssel a kapu előtt megállította tajtékzó lovát.

Az idegen köszöntötte:

– Üdvözlöm önt, Miss Arcadia Walker...

– És én önt, Mister Seth Stanfort - felelte Arcadia Walker kecses mozdulattal meghajtva fejét.

Magától értetődik, hogy a bennszülöttek egy pillanatra sem vesztették el szemük elől a párt, akiket nem ismertek.

– Ha valami pör miatt jönnek - sugdolództak egymás közt -, akkor azt kívánhatja az ember, hogy mindkettő számára kielégítően végződjék.

– Úgy is lesz, különben Mister Proth nem lenne az az ügyes ember, aki!

– És ha még egyikük sem házas, akkor az lenne a legjobb, ha a dolog házassággal végződnék.

Így röpködtek ide-oda a szavak, így nyilatkoztak a henyélő emberek, de úgy látszott, hogy sem Seth Stanfort, sem Arcadia Walker nem törődtek a különben meglehetősen tolakodó kíváncsiskodással.

Seth Stanfort éppen le akart szállni a lóról, hogy bekopogtasson, mikor a kapu kinyílott.

Mr. John Proth megjelent a küszöbön, de most szorosan mögötte feltűnt Kate is, az öreg gazdasszony. Mindketten hallották a ház előtt a lódobogást, s a bíró a kertjét, a gazdasszony a konyháját hagyta ott, hogy megtudja, mit jelent ez.

Seth Stanfort tehát a nyeregben maradt és onnan fordult a bíróhoz:

– John Proth bíró úr, - szólt -, Seth Stanfort vagyok Bostonból, Massachusettsből.

– Végtelenül örülök, hogy megismerhettem önt, Mister Seth Stanfort.

– S ez a hölgy Arcadia Walker kisasszony Treusonból, New Jerseyből.

– Boldog vagyok, hogy Miss Arcadia Walkerrel szemben állhatok.

S John Proth előbb megnézte az idegent, aztán minden figyelmét a fiatal hölgy felé irányította.

Miss Arcadia Walker elragadó hölgy volt, s olvasóink meg fogják bocsátani, ha most mindjárt röviden lefestjük őt. Kora: huszonnégy év. Szeme: világoskék. Haja: sötét gesztenyeszínű. Arcszíne: friss, amit a szabad levegő pirosra festett. Fogai: kifogástalanul fehérek és teljesen szabályosak. Nagysága: valamivel a közepesen túl. Tartása: kitűnő. Mozdulatai: megvesztegetően hajlékonyak, tán kissé ideges bájjal teltek. Amazonruhájában hajlékonyan vette át a ló mozgását, amely versenyt kapálta a földet a Seth Stanfortéval. Finom kesztyűs keze szinte játszott a kantárszárral, s minden szakértő azonnal megállapíthatta, hogy kiváló és gyakorlott lovas. Az egész megjelenése az igazi előkelőség bélyegét viselte magán, s az Unió felső társadalmi osztályának azt a bizonyos jellegét, amit az amerikaiak arisztokráciájának lehetne nevezni, ha ez a megjelölés nem ütne el oly kirívóan az újvilág demokratikus ösztönétől.

Miss Arcadia Walker New-Jerseyben született. Minden közelebbi rokonság nélkül, teljesen szabadon a cselekvéseiben, a vagyona miatt függetlenül, és kissé kalandos hajlamú természetével, mint minden fiatal amerikai lány, teljesen a maga ízlése szerint élt. Mivel több éven át nagyon sokat utazott és bejárta Európa nagyobb országait, alaposan ismerte mindazt, ami Párizsban, Londonban, Berlinben vagy Rómában történt, vagy divat volt. Azonkívül amit a szakadatlan vándorlásai közben látott és hallott, még anyanyelvükön is tudott beszélni a franciákkal, angolokkal, németekkel és olaszokkal. Rendkívül művelt nő volt, mert tanítója - aki különben ma már a föld alatt pihen - valóban a legnagyobb gonddal nevelte őt fel. A gyakorlati üzleti érzék sem hiányzott belőle; ezt bebizonyította vagyona kezelésével, amiben nagyon ügyesen tudta érvényesíteni az érdekeit.

Amit Miss Arcadia Walkerről mondottunk, az szimmetrikusan - igen, ez a helyes kifejezés - Mr. Seth Stanfortra is alkalmazható. Ez is éppolyan független ember volt, ugyanolyan gazdag, éppúgy szeretett utazni és bejárta az egész világot, csak abban különbözött Arcadiától, hogy az ő szülővárosa Boston volt. Télen állandó látogatója volt az óvilág városainak és itt sokszor találkozott kalandos természetű honfitársaival. Nyáron visszatért hazájába és nagyrészt a tengeri fürdőkön tartózkodott, ahol a gazdag jenki családok nyaraltak, s itt találkozott több ízben Miss Arcadia Walkerrel.

A két életvidám fiatal lény egyforma ízlése egyre közelebb hozta őket egymáshoz, s Ádám kíváncsi ivadékai, de még inkább Éva leányai azt mondták róluk, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket. Hogyne illettek volna össze egyforma utazó kedvükkel, amely mindig oda ösztökélte mindkettőjüket, ahol valami politikai vagy katonai esemény keltette fel a nyilvános érdeklődést! És így nem is lehet csodálkozni azon, ha Miss Arcadia Walker és Mr. Seth Stanfort arra a gondolatra jöttek, hogy egyesítsék életpályájukat, ami elvégre semmit sem változtatott szokásaikon. Ekképpen nem két hajó voltak, melyek közül az egyik követi a másikat, hanem egyetlen jól felszerelt, jó vitorlájú, jól vezetett hajó, amely megállhatta helyét a világ minden tengerén.

Tehát nem pör, nem tárgyalás, nem valami ügyes-bajos dolog rendezése volt, ami Seth Stanfortot és Miss Arcadia Walkert ennek a városnak a bírája elé hozta. Nem, elintézve az illetékes hatóságaiknál, Massachusettsben és New-Jerseyben a törvényes formalitásokat, megbeszélték ezt a találkozást március 12-ére az említett időpontra, tíz óra hét percre, hogy megkössék azt a szövetséget, amivel az ember, ahogyan mondani szokás, élete legfontosabb lépését teszi meg. Mr. Seth Stanfort és Miss Arcadia Walker a leírt módon bemutatkoztak, John Prothnak tehát nem maradt más hátra, mint megkérdezni, hogy miért jelentek meg előtte.

– Seth Stanfort Arcadia Walker kisasszony férje óhajt lenni - mondta az egyik.

– És Miss Arcadia Walker Mister Seth Stanfort felesége - tette hozzá a másik.

A bíró udvariasan hajolt meg előttük ezekkel a szavakkal:

– Rendelkezésére állok önnek, Mister Stanfort, és önnek is Miss Arcadia Walker.

A két fiatal most kecsesen meghajolt.

– Mikor lenne alkalmas önöknek, hogy összeadjam önöket? - kérdezte John Proth.

– Mindjárt ezen a helyen, ha nincs most önnek egyéb elfoglaltsága - felelte Seth Stanfort...

– Mert azonnal elhagyjuk Whastont, mihelyt én Mistress Stanfort lettem - jelentette ki Miss Arcadia Walker.

Proth bíró elárulta magatartásával, hogy mennyire sajnálja, és vele együtt az egész város, hogy a szép fiatal pár, ki csak most ebben a pillanatban tisztelte meg jelenlétével e helyet, nem akar tovább maradni Whaston falai között. Aztán hozzátette:

– Teljesen szolgálatukra állok! - és pár lépést tett oldalra, hogy szabaddá tegye a házba a bejárást.

Azonban Seth Stanfort egy intésével visszatartotta.

– Okvetlen szükséges, hogy Miss Arcadia Walker és én leszálljunk a nyeregből?

John Proth egy pillanatig elgondolkodott.

– Ó, semmi esetre sem, - jelentette ki. - Lovon éppúgy meg lehet esküdni, mint gyalog.

Kétségtelen, hogy még az eredeti Amerikában is nehezen lehetett volna előzékenyebb és készségesebb hivatalnokot találni.

– Csak egy kérdést engedjenek meg - folytatta John Proth. - Elintézték a törvényes formaságokat?

– Természetesen - biztosította Seth Stanfort.

S ezzel átnyújtott két nagy borítékot, bennük a bostoni és trentoni hatóságok által, az előírt díjak lefizetése ellenében kiszolgáltatott engedéllyel.

John Proth átvette az iratokat, feltette aranykeretű pápaszemét és figyelmesen átolvasta a hivatalos és hatósági bélyegzővel hitelesített papírokat.

– Az iratok rendben vannak - mondta -, tehát kész vagyok önöknek kiállítani a házasságlevelet.

Senkisem fog csodálkozni azon, hogy az egyre nagyobb számban növekvő kíváncsiak serege körülfogta az ifjú párt, mint megannyi tanú az ünnepélyes aktusnál, amely más országban rendkívülinek tűnt volna fel. Ez azonban nem bántotta a jegyeseket, sőt nem is vették rossz néven.

John Proth ismét felállt a lépcső első fokára és hangosan, mindenki számára érthető hangon mondta:

– Mister Seth Stanfort, önnek komoly szándéka feleségül venni Miss Arcadia Walkert?

– Igen.

– És ön, Miss Arcadia Walker, beleegyezik abba, hogy Mister Seth Stanfort a férje legyen?

– Igen.

A bíró pár pillanatig gyűjtötte magában a méltóságot, s aztán olyan komolyan, mint ahogy a fényképész az objektív felnyitása pillanatában mondja: „Most nyugodtan és barátságosan kérem!” - nagy nyomatékkal mondta:

– A törvény nevében házastársaknak jelentem ki önöket, Mister Seth Stanfort Bostonból és Miss Arcadia Walker Treutonból.

A két ifjú házastárs közelebb ment hozzá, s megragadta kezét, mintegy megpecsételve az épp most befejezett aktust.

Egyúttal azonban át is nyújtottak mindketten egy-egy ötszáz dolláros bankjegyet.

– Tiszteletdíj képpen - mondta Seth Stanfort.

– A város szegényei számára - tette hozzá Mistress Seth Stanfort. Aztán még egyszer meghajoltak a bíró előtt, megeresztették lovaik kantárszárát és elvágtattak a Wilcox negyed irányába.

– Na ja, jó, jó! - kiáltott fel Kate, akit a csodálkozás annyira elkábított, hogy kivételesen tíz percen keresztül szótlanul állott ott.

– Mi az, Kate? - kérdezte John Proth.

Az öreg Kate eleresztette köténye szögletét, amelyet egy percre, mint tanult kötélverő sodort össze.

– Oh, nem tudom, csak azt hiszem, bíró úr - vallotta be -, hogy ez a két ember igazán bolond!

– Kétségtelenül, kedves Kate, kétségtelenül, - egyezett bele John Proth, ismét kezébe véve öntözőkannáját. - De hát olyan nagyon csodálatos az? Nem mindig bolond emberek azok, akik megházasodnak?