Epilógus

Így érte el a végzet Marcel Camaret-t és William Ferney-t alias Harry Killert. Így pusztult el a bámulatra méltó Blackland városa, minden műszaki csodájával egyetemben; a remekmű, amely a világ elől eltitkolva született meg, semmivé vált.

Csak romhalmaz maradt utána, amelyet rövidesen homokdűnék takarnak. Mert a felhők nem ontják többé áldást hozó záporukat, ismét kiszikkadt folyómederré válik a Red River, partjai közt egy csepp víz sem csillan többé, az ültetvények kiszáradnak, és a sivatag visszahódítja a maga jogait, s megkezdi pusztító támadását e csodás emberi létesítmény ellen. Rövidesen a városnak nyoma sem marad a földön.

Marcel Camaret akaratából pusztult el mindaz, amit alkotott, és az eljövendő koroknak semmi sem hirdeti majd a zseniális, de őrült feltaláló dicsőségét.

Marcenay kapitány, amennyire csak lehetett, rövidre fogta az ott-tartózkodását. De így is több mint egy hónapig vesztegelnie kellett, amíg a túlélők útnak indulhattak. El kellett temetniük néhány száz hullát, kötözni kellett a sebesülteket, maguknak is erőt kellett gyűjteniük, hogy bírják az út fáradalmait, és várniuk kellett főleg azért, hogy az úgyszólván utolsó pillanatban megmentett emberek visszanyerjék az erejüket.

Az Üzem egykori alkalmazottai közül sokan nem láthatták viszont a hazájukat. A Merry Fellows csapásai alatt vagy húsz munkás, három asszony és két gyermek vesztette életét. De a Barsac-expedíció hivatalos és csatlakozott tagjait a sors megkímélte. Amédée Florence kivételével - de ő is megúszta egy jelentéktelen sebbel -, a többiek sértetlenül menekültek meg, köztük Tongané és Malik is, ők boldogan ölelgették egymást, és fülig érő szájjal nevettek.

Közben a megszabadítottak lassacskán kezdtek magukhoz térni a súlyos megpróbáltatások után, s a sebesültek állapota is javult, Marcenay kapitány pedig megpróbálta összeszedni Blackland szétszórt lakosságát. A fehérek közül, akik ellenálltak, golyót kaptak a bőrük alá, a többit láncra verték; majd a hatóságok döntenek a sorsuk felől. Ami a rabszolgákat illeti, azokat a kapitánynak sikerült lecsendesítenie, és lassacskán össze is gyűjtenie. A Nigerig kíséri majd őket, ahol aztán elválnak, hogy mindegyik szabadon visszatérhessen a falujába.

Mind e teendők miatt a menetoszlop csak június 10-én indulhatott útnak; egyébként ellátási problémáik nem voltak, mert a romok között s a környező ültetvényeken bőven találtak élelmet. Csak néhány súlyosabb sebesült nem tudott lábra állni, ezeket hordágyon kellett magukkal vinniük. De mindenáron indulniuk kellett, mert az esős időszak beköszöntőben volt; ezt Szudánban „telelésnek” nevezik, pedig éppen a csillagászati nyárra esik. Tekintettel a körülményekre, csak csökkentett menetsebességre lehetett számítani.

A hazafelé utazásnak nem írjuk le minden kis epizódját; elég, ha elmondjuk, hogy néha nehézségeket kellett leküzdeniük, de súlyosabb kimenetelű baleset nem érte őket, és komoly veszedelemben sem forogtak. Hat héttel Blackland romjainak elhagyása után a Marcenay kapitány vezetése alatt haladó menetoszlop Tombouctouba érkezett. Két hónap múlva pedig a drámai kaland hősei kikötöttek Európában; egyesek Angliában, mások Franciaországban léptek partra.

Ami hőseinkkel ezután történt, azt néhány sorban is el lehet beszélni.

Előbb tegyük tiszteletünket az expedíció jog szerinti tagjainál:

Poncin úr visszatért a minisztériumba, és akárcsak azelőtt, a statisztika nyújtotta élvezetekbe merült. És természetesen mindegyre előfordul, hogy „bámulatos” dolgokat fedez fel. Legutóbb például kiderítette, és ki is számította, hogy a különböző emberfajtáknak évszakonként átlagosan hány hajszála nő, és ugyancsak átlagosan, de nemcsak évente, hanem havonta, óránként, sőt percenként is mennyit nő a körme.

Poncin úr tehát boldog, és az is marad mindaddig, amíg lesz valami kiszámítanivaló kerek e világon.

Csak egyetlen sötét pont van az életében: mind a mai napig nem tudta megoldani azt a feladatot, amelyet Amédée Florence-tól kapott. De hát semmi sem tökéletes a földtekén.

Châtonnay doktor folytatja a praxisát; páciensei visszatérőben vannak, s az egészségi állapotuk is állandóan javul. Ugyanis, mióta megjött az orvosuk, az életük visszatért a rendes kerékvágásba: megengedhetik maguknak azt a fényűzést, hogy úgy betegeskedjenek, ahogy nekik jólesik, mert ha a doktorra hallgatnak, jöhetnek-mehetnek vagy pihenhetnek, akár ágyba fekve, akár fel-le sétálva a házban és az udvaron...

Barsac úr persze a „Házban” lábadozik, de az ő házát nagy H-val írják. Igaz, a négerek szavazati jogát egyelőre jól eltemették, de őt vigasztalja az a tudat, hogy megszenvedett e kérdésért, sőt komoly veszélyeknek tette ki magát, hogy megismerje minden oldalát. A helyzete ilyenformán szilárdabb, mint bármikor, és már úgy emlegetik, mint a gyarmatügyi tárca várományosát.

Malik és Tongané elhagyták Afrikát, követték úrnőjüket Angliába, ahol összeházasodtak. Anglia földjén azóta szépen virul egy fészekaljnyi kicsi néger, akik közül a nagyobbacskák már ügyesen fel is cseperedtek.

Saint-Bérain... Róla semmi különösebbet sem mondhatunk. Halászik, vadászik, „nagyságos asszonyomnak” titulál nagy bajuszú erdőkerülőket, és „tisztelt uramnak” szólítja az ellenkező nemű kétlábúakat. Ez a fő foglalkozása. Azon túl a Saint-Bérain élete ugyanúgy folyik, mint a Jane Buxtoné; mivel pedig Jane Buxton sorsa szorosan a bátyja, Lewis, és a Marcenay kapitány életéhez kapcsolódik, e négy személy további életútját együttesen követhetjük.

Az olvasó minden bizonnyal kitalálja, hogy amint Tombouctouba értek, Marcenay kapitány azonnal szabadságot kért Allègre ezredestől, aki ez alkalommal habozás nélkül teljesítette a kérelmét, s így a kapitány Angliába kísérhette Jane Buxtont, Lewist és Saint-Béraint.

A hónap alatt, amit Blackland romjai között töltöttek, a kapitánynak bőven nyílt alkalma, hogy a lánynak, akit ott helyben eljegyzett, elmesélje, mily hallatlan szerencse folytán jutott el hozzá az a távirat, amelyet Marcel Camaret vaktában bocsátott ki; azt is elmesélte, hogy miként próbálkozott Allègre ezredesnél, mégpedig késedelem nélkül, és hogy mily kétségbeejtő aggodalom fogta el, midőn az kategorikusan elutasította. Azonban nagy szerencséjére már másnap megérkezett Saint-Auban ezredes válasza. Az ezredes nemcsak hogy hamisnak nyilvánította a nyílt parancsot, amelyet az úgynevezett Lacour főhadnagy kézbesített, de azt ajánlotta, hogy küldjenek fegyveres segítséget Barsac úrnak, mert a képviselő sorsáért komoly oka van aggódni. Az expedíciót azonnal meg is szervezték; az előbb a Niger menti Gaóba ment, aztán átvergődve a sivatagon, erőltetett menetben Blackland alá ért; Marcenay kapitánynak nagy nehézségek árán egy tábori ágyút is sikerült magával hoznia.

Jane Buxton, mihelyt Angliában partra szállt, bátyja, valamint Marcenay kapitány és Saint-Bérain kíséretében késedelem nélkül a Glenor-kastélyba sietett, de előbb megtáviratozta az érkezésüket. Majdnem egy éve múlt, hogy a kastélytól elbúcsúzott. És most úgy tér oda vissza, hogy eleget is tett annak, amire vállalkozott. Családjuk becsületét ad integrum¹ visszaszerezte.

De vajon milyen állapotban találja majd az apját? Vajon az az öregúr, nyolcvannégy évvel a vállán, hogyan vészelte át kedves leánya távollétét, és főleg azt az újabb gyalázatot, amelyet a Central Bank fiókjának kirablása oly végzetes módon a másodszülöttje fejére zúdított? A lapok, miután annyi rosszat tettek, most igyekeztek mindent helyrehozni. Amédée Florence, amint kapcsolatba léphetett Európával, azonnal közölte a történteket, és a lapok urbi et orbi² kiáltották George és Lewis Buxton ártatlanságát. De vajon Glenor lordja olvasta-e az újságokat, és a nagy öröm nem érkezett-e már túlságosan későn? Jane Buxton elképzelte, hogy az apja mily állapotba került a Central Bank kirablása után. De minél válságosabb lehetett apja állapota, neki annál inkább sietnie kellett, hogy viszontláthassa.

Végre megérkezett és letérdelhetett az ágy mellé, mozdulatlanságra kárhoztatott édesapja fejénél, akinek értelmesen fénylő szeme elárulta, hogy észbeli képességei kifogástalanok.

Jane, akit apja betegágyánál Lewis, Saint-Bérain és Marcenay kapitány vett körül, miután ez utóbbi jelenlétét megmagyarázta az édesapjának, elmesélte, hogy mi minden történt a hosszú úton. Megnevezte a tanúkat, és bemutatta a jegyzőkönyvet, amelyet a kubói sír szélén írtak. Aztán elmondta, amit az újságok elhallgattak; azt, hogy az elvetemült William Ferney milyen feneketlenül gyűlölte a Buxton családot, és milyen undorító eszközökkel törekedett gyűlölete kielégítésére.

Mindenre fény derült. Glenor lordjának lelkében a kétség szikrája sem maradt. Bár egyik fia elveszett, viszont mindkettőnek folttalan a becsülete.

Az öregúr leánya arcára szegezett tekintettel figyelmesen hallgatott. Mikor Jane befejezte a történetet, halvány pír futotta be az arcát, az ajka megremegett, és egész teste tetőtől talpig megrezdült. Látható volt, hogy akaratereje küzd a bénaság súlyos bilincseivel, amelynek irgalmatlan nyűgét elgyengült testtel kellett viselnie.

A megrendítő küzdelem mélyen megindította a körülállókat. Az akaraterő diadalmaskodott! Annyi hónap után Glenor lordja megmozdult! Sőt meg is szólalt!

Elváltozott arcát Jane felé fordította, és remegő kézzel kereste bátor kislánya kezét, aki nem rettent vissza az áldozattól. Ajka azt suttogta: „Köszönöm”!

És abban a pillanatban, mint akinek már nincs miért tovább élni, Glenor lordja egy mélyet sóhajtott, lehunyta a szemét, és többé nem lélegzett.

A körülötte állók a segítségére ugrottak. De Buxton lord úgy szenderült örök álomra, mintha csak éjszakai nyugovóra hunyta volna le a szemét. Oly nyugodtan halt meg, mint aki elalszik.

Itt történetünk véget is érhetne.

A kedves olvasó most már a következő személyek sorsát ismeri: Barsac, a miniszteri bársonyszék várományosa, Poncin úr, a statisztika megszállottja, Châtonnay doktor, betegeinek orvosa, Saint-Bérain, amint boldogan él a húg-nénje közelében, aki viszont boldog felesége Marcenay kapitánynak, Lewis Buxton, a Central Bank igazgatóságának tagja, végül Malik és Tongané, boldog anyja, illetve apja sok-sok kis gyereknek.

Én pedig...

Vigyázat!... Még idő előtt elárulom magam. Inkább mondjuk így: ami Amédée Florence-t illeti, ő ismét elfoglalta helyét az Expansion Française szerkesztőségében, ahol kalandjairól a beszámolókat publikálja, és kap érte a főszerkesztőjétől harminc centim-et soronként. A riporter, akiről köztudomású, hogy nem Krőzus, hogy még valami pénzmagocskára szert tegyen, arra gondolt: mi volna, ha egy rókáról két bőrt húzna le, és a kalandjairól egy regényt is írna?

Egy regényt? Miféle regényt?

Hát éppen ezt, kedves olvasóm, amelyet íme: elejétől a végéig kiböngésztél, mert lám, az olvasásban éppen idáig érkeztél.

Mint bölcs lélektanász, Amédée Florence tudja, hogy ha úgy adta volna elő az eseményeket, mint való igaz történetet, a nyájas olvasó akkorákat ásítozott volna, hogy esetleg kiugrik a becses állkapcsa; viszont ha ugyanazokat az eseményeket a regény álarca mögé rejti, előfordulhat, hogy egy-egy pillanatra megragadja az olvasó figyelmét. Ugyanis a nagy T-vel írt Történelem irtózatosan unalmas. Csak a históriácskákat szeretjük - néha! Hiába! Franciaország a komolytalan emberek hazája!

Amédée Florence szerencsétlenségére ez a történet való igaz, ezért a riporter saját személyét azzal a talpraesettséggel rejtegette, amellyel a kelleténél többet szokott dicsekedni; a megtörtént eseményeket pedig belemismásolta egy regénybe, amelytől azt reméli, hogy majd sok kiadást megér. Ez az oka, hogy elbeszélése hol újságcikkekből, hol bizonyos naplószerű feljegyzésekből áll, máskor személytelen előadóformát ölt; a ravasz fickó ugyanis még a saját, egyébként merész stílusát is ironizálja; sőt arra is vetemedik, hogy önmagát mint belevaló legényt dicsérgesse; de ezek a kisded öntömjénezések csak amolyan apró trükkök, eljárások, írói műfogások, amelyeknek egyetlen céljuk, hogy az igazi szerzőt az olvasó elől elrejtsék.

De ezennel már ő is eleget tett a kötelességének. Jól-rosszul, szórakoztatóan vagy unalmasan, de eddig elérkezett. Tehát: fenntartás és viszolygás nélkül leveti az inkognitóját; a leírt történetet szóról szóra igaznak nyilvánítja, és az elbeszélő, az önök alázatos szolgája, íme, a nevét is aláírja: Amédée Florence, az Expansion Française riportere, aki ezennel papírra rója a legfontosabb, legkellemesebb szót is, a szavak királyát: azt a szót, hogy

Vége