Blackland végórái

Miután a kapu becsukódott, elsősorban az elég nagyszámú sebesültet kellett gondozásba venni. Amédée Florence segítségével, akit szintén könnyebb sebesülés ért, és Barsac úr részvételével, akit a gúnyolódó sors éppen legádázabb ellenségének barlangjába menekített, Jane Buxton hozzáfogott a sebesültek ellátásához.

Miután mindenkit bekötöztek, a fiatal lánynak újabb gonddal kellett megküzdenie: ennivalót kellett kerítenie a szerencsétleneknek, akik már néhány napja szörnyű ínséget láttak. De vajon sikerül-e a Palotában elegendő élelmet találnia annyi éhes szájnak?

A Palota minden zegét-zugát felkutatta, s ily módon összekapart annyi élelmet, amennyi egy közepesen kielégítő étkezéshez elegendőnek bizonyult. Tehát továbbra is igen válságos helyzetben maradtak, és úgy tűnt, hogy az elkerülhetetlent legfeljebb néhány nappal késleltethetik.

Mire mindennel elkészültek, délelőtt tizenegy óra lett. Közben a Palotán kívül egyik robbanás a másikat követte, lent a Röptéren a Merry Fellows-legények ordítoztak, néha-néha egyik-másik csoportjuk a kapuval is megpróbálkozott, de éppen olyan sikertelenül, mint eddig; fenn a teraszon pedig William Ferney és társai kiabáltak. A menekültek, miután megbarátkoztak a pokoli zűrzavarral, többé ügyet sem vetettek rájuk. Amint rájöttek, hogy menedékük bevehetetlen, ostromlóik dühe sem aggasztotta őket.

Mikor kissé lecsendesedett a helyzet, Jane Buxton megkérdezte Amédée Florence-t, hogy miért törtek ki az Üzemből, s hagyták el a biztos menedéket, hogy hátrányos feltételek mellett megkockáztassák a Röptér elfoglalását. A riporter aztán elmesélte, hogy a lány távozása után mi történt az Üzemben.

Elmondta, hogy fél kilenc körül, miután Tongané megadta a várva várt jelt, Marcel Camaret néhány dinamitrudat és jelentős mennyiségű kézifegyvert küldött a középső övezetbe, anélkül hogy ezt Blackland többi lakója észrevette volna. E művelet befejezése után, éjjel tizenegy óra felé, az ostromlottak összegyűltek, hogy a kirobbanó felkelésbe maguk is belevessék magukat. Akkor azonban észrevették, hogy Jane Buxton hiányzik.

Aztán fél órával a fegyverek átküldése után meghallották a hatalmas robbanást. Tongané akkor repítette a levegőbe a fekete övezet egyik kapuját; és abban a pillanatban az összes kunyhóból magasra csapott a láng, a rabszolgák pedig elárasztották a Civil Body-övezetet.

A többit már Jane is látta. Tudta, hogy a négereket, miután elözönlötték a Röpteret, olyan hamar visszaverték, hogy az üzemieknek már nem maradt idejük, hogy bekapcsolódjanak az ütközetbe. Kitörtek ugyan, és rohamoztak is, de gyorsan vissza kellett vonulniuk, mert mire a Röptérre értek volna, a feketéket már kiszorították onnan.

Visszakényszerülve az Üzembe, az éjszakát kétségek között töltötték el. Ugyanis a rabszolgafelkelés kudarca elrabolta minden reményüket a győzelemben. Akárcsak Jane Buxton, ők is tanúi voltak a város módszeres felrobbantásának, amelynek a lány nem ismerte az okát.

Amédée Florence elmondta, hogy az a Marcel Camaret műve, akinek az elméje teljesen elborult.

A kétségtelenül zseniális Camaret-ben mindig felismerhetők voltak az őrültség bizonyos jelei; igen sok olyan jellemvonást lehetett észrevenni rajta, amely összeegyeztethetetlen az egészséges, kiegyensúlyozott lelkiállapottal. Most pedig az immár egy hónapja torlódó események teljesen megzavarták az elméjét.

Első megrázó élménye az a tanúvallomás volt, amelyet Harry Killer foglyai tettek, miután megszöktek és az Üzembe menekültek. A másodikat, a sokkal erősebbet, Daniel Frasne szolgáltatta, az az ember, akit a felrobbantott légisikló roncsai közül húztak ki. Miután a teljes igazság birtokába jutott, Marcel Camaret elméje egyre inkább elborult. Jane Buxton nem tudta elfeledni, hogy a tudós, valahányszor visszavonult lakosztályának magányába, vagy ha néha fel-felbukkant a műhelyekben, mennyire szomorú, sőt komor volt.

Utolsó világos tette a Tonganénak történő fegyverszállítás volt. Mikor az első robbanás döreje megrázta a várost, de különösen, amikor a rabszolganegyedben s a Civil Body-övezetben fellángolt a tűz, azok, akik Camaret közelében álltak, látták, hogy egyszeriben halálsápadt lesz, és a torkához kap, mint aki fuldoklik. Aztán dadogva, alig tagoltan törtek elő ajkáról a szavak; nehéz volt megérteni, hogy mit akar mondani. De akik a közelében álltak, úgy hallották, mintha azt mondogatta volna, hogy „a művem halála... a művem halála...” s ezt szakadatlanul suttogta maga elé.

Sokáig, több mint egy negyedóráig, Marcel Camaret szeretettel nézett körös-körül, csóválgatta a fejét, s az iménti szavakat ismételgette. Aztán egyszerre csak kihúzta magát, és felkiáltott: „Az Alkotó halálra ítélte Blacklandet!”

Véleménye szerint ő maga volt az Alkotó, legalábbis ezt lehetett kivenni a mozdulataiból.

Aztán, mielőtt bárki is feltartóztathatta volna, Marcel Camaret futásnak eredt, s tőle szokatlan erős hangon kiáltozta: „Az Alkotó halálra ítélte Blacklandet!... Az Alkotó halálra ítélte Blacklandet!”

Egyenesen a toronyba rohant, s amint egyre feljebb mászott emeletről emeletre, maga mögött minden ajtót bezárt... E torony védelmi rendszere teljesen azonos volt a palotabeliével; akik itt megpróbáltak volna behatolni, ugyanolyan legyőzhetetlen akadályba ütköznek, mint amilyen Harry Killert feltartóztatta, amikor el akarta hagyni a teraszt. És miközben Camaret egyre feljebb kapaszkodott a toronyban, szakadatlanul, de mind elhalóbb hangon hallatszott: „Az Alkotó halálra ítélte Blacklandet!”

Nemsokára ezután bekövetkezett az első robbanás. Sokan a munkások közül nem nézhették tétlenül, hogy azt a zseniális embert, akit ők annyira tiszteltek és szerettek, most ilyen állapotban lássák; erőt vettek a gyengeségükön, Rigaud vezetésével az Üzembe rohantak, és elvágták a villamosvezetékeket, hogy ily módon elszigeteljék a tornyot. Csakhogy a toronynak saját energiatartalékai, sőt néhány folyékony levegővel hajtott áramfejlesztője is volt, s így a berendezéseket akár néhány napig is működtetni lehetett minden külső áramforrás segítsége nélkül. Tehát: a robbantások folytatódtak. A „darazsak” viszont az éltető energia megszakítása miatt tehetetlenül hulltak le az Üzem körüli árokba. Ezért a munkások kénytelenek voltak ismét bekapcsolni az áramot, természetesen a Camaret részére is, aki, bár elméje teljesen elborult, megértette, hogy miről van szó, és ismét működésbe hozta a védelmi gépezetet.

Az éjszaka szakadatlan izgalmak között telt el. Hajnalban Camaret megjelent a torony teraszán. Onnan a magasból egy hosszú beszédet tartott, de abból az alant állók csak néhány mondattöredéket értettek meg. Az olyan kifejezések, mint „isteni düh”, „égi tűz”, „totális megsemmisítés”, azt bizonyították, hogy Camaret őrültségi rohama egyáltalán nem csillapodik. Beszéde végén oly hangosan, hogy az Üzem egész területén hallani lehetett, azt kiáltotta: „Meneküljetek!... Mindnyájan meneküljetek!...” Aztán visszatért a toronyba, ahonnan többé nem jött elő.

Nemsokára a bal parton is bekövetkezett az első robbanás. Ez volt az, amely éppen az Üzemben történt, és annak lakóit annyira megriasztotta, hogy a felkoncoltatást is megkockáztatva, elhatározták a kitörést, mivel a kétféle halálos veszedelem közül a helybenmaradás látszott nagyobbnak.

Szerencsétlenségükre, amint a Röptérre értek, beleütköztek a Merry Fellows-legények sokaságába, akiket addig a fal elrejtett a szemük elől; akkor tört ki az a sok áldozatot követelő ütközet, amely az üzemiek kettészakításához vezetett, s egy részüket arra kényszerítette, hogy Harry Killerhez a Palotába meneküljenek, míg a másik részük a kikötőbe szorult, de közben sikerült annak a Röptér felőli kapuját lezárniuk.

A Palotából jól lehetett látni őket. Mivel egy újabb támadást, amelynek sikerében egyáltalán nem bízhattak, meg sem mertek kockáztatni, és arra sem volt bátorságuk, hogy visszatérjenek az Üzembe, amely egy őrült elme kényének-kedvének volt kiszolgáltatva, az éhségtől és fáradtságtól kimerülten a szabad ég alatt leheveredtek, s nagy veszélynek tették ki magukat, mert akár a Red River túlsó partjáról, akár pedig a Palota teraszáról a banditák minden kockázat nélkül kedvükre lövöldözhettek rájuk. Sőt, körben az őrsávon akár a hátukba is kerülhettek.

Jane Buxton örömmel pillantotta meg köztük Saint-Béraint és Châtonnay doktort. Ebben a kalandban barátai közül még egy sem veszett el; az sem, aki a legdrágább volt a szívének...

Jane még néhány percig sem élvezhette ezt a viszonylagos örömet, mert a Palotát is hatalmas dörrenés rázta meg. Könnyű volt rájönni, hogy a robaj a terasz felől hallatszott, s a fent levők az elválasztó ajtókat akarják áttörni. De a szerelés igen szilárdnak bizonyult, és keményen ellenállt.

Ha William Ferney és a cimborái elszigeteltségükben maguk is nem éheztek volna, és nem gyengülnek le, kétségtelen, hogy végül is elérik a céljukat. Így is este hat óra körül áttörték a terasz padlózatát, és az ostromlottaknak a harmadik emeletet ki kellett üríteniük.

A második emeletre húzódtak vissza, és maguk után a páncélajtót gondosan bezárták. Aztán várakoztak.

Jane Buxton ezalatt Barsacot és Amédée Florence-t tájékoztatta mindarról, ami vele azóta történt, hogy az Üzemet elhagyta. Ismertette családi kapcsolataikat, felidézte Lewis történetét, elmesélte, hogy milyen vakmerően rabolták el őt, s mily kegyetlenül kínozták azóta; s végül azt is elmondta, hogy Harry Killerben miként ismerte fel féltestvérét, William Ferneyt, akinek már régóta nyoma veszett. Ha a sors úgy rendeli, hogy ő ne lássa viszont Angliát, Florence és Barsac legyenek a tanúi George és Lewis Buxton ártatlanságának, akiket ok nélkül gyanúsítanak oly súlyos bűntettek elkövetésével.

Este hét óra felé a kemény csapások alatt a második emelet mennyezete is bomlani kezdett, akárcsak a harmadiké. Rövid pihenő után, amelyet William Ferney-re és bandájára a kimerültség kényszerített, újra munkához láttak. Az ostromlottak pedig ismét lejjebb szorultak egy emelettel.

Természetesen a második áttörés ugyanakkora erőfeszítést követelt, mint az első. A Palotában éjjel két óráig hallani lehetett a súlyos csapásokat. Aztán csend lett, és tartott vagy két óra hosszat; ezalatt William Ferney és emberei a harmadik emeletről leereszkedtek a másodikra, majd szusszantak is egyet, mert a pihenésre egyre nagyobb szükségük volt.

Hajnali négy óra körül az ostrom új erővel folytatódott, most már az első emelet mennyezetén próbáltak áthatolni. Mielőtt ez sikerült volna, az ostromlottak a földszintre húzódtak, de maguk mögött gondosan lezárták a páncélozott ajtót, amelyet aztán az ostromlók meg sem próbáltak betörni.

Az ostromlottak tehát az utolsó menedékhelyre szorultak. Ha William Ferneynek sikerül áttörnie azt a két mennyezetet is, amely a Palota foglyaitól még elválasztja, az emberek feje felett megjelennek a puskacsövek, s nem marad más hátra, mint a menekülés le az alagsorba, ahol a börtöncellák sorakoznak, vagy meg kell kockáztatniuk a Palota elhagyását és az áttörést a külső falakig. De ott is csak a pusztulás várna rájuk.

Felhőtlen égen kelt fel a nap, amikor William Ferney nekiállt, hogy útjából az utolsó előtti akadályt elhárítsa. Akkor már nyilvánvaló volt a szörnyű pusztulás. Blackland zsarnoka, ha győz, akkor is csak romok felett uralkodhat.

A város teljesen elpusztult. A hajdani Merry Fellows-övezetben már csak két ép ház állt, éppen szemben a Palotával. Néhány perccel napkelte után azok is összeomlottak, s ezzel a jobb part teljes elpusztítása befejeződött.

A robbanások azonban ezzel nem értek véget, sőt egyre közelebbről hallatszottak. Camaret a romboló művét is módszeresen és előrelátóan végezte. A jobb part után áttért a bal partra, és hozzáfogott, hogy az Üzemet lépésről lépésre eltüntesse a föld színéről. Egymás után röpítette a levegőbe a munkáslakásokat, a műhelyeket, a raktárakat, nem siette el a dolgát, mintha meg akarná hosszabbítani az élvezetet, amit számára e munka nyújtott; viszont gondosan ügyelt arra, hogy az energiatermelő berendezéseket, amelyeket most ily szörnyű célra használ, semmi károsodás ne érje.

A Röptéren tartózkodó Merry Fellows-legények az éjszakai órákban elég csendesen viselkedtek, és úgy tűnt, végleg lemondtak a kapu hiábavaló ostromáról; de amikor a bal parton az első robbanás megtörtént, hatalmas ordítással ismét a Palotának rontottak.

Az érthetetlen támadáson az ostromlottak őszintén csodálkoztak. Mit makacskodnak azok ott kint?! Most, hogy Blackland romokban hever, még miben bízhatnak? Nem tennék-e jobban, ha elhagynák az elpusztított várost, hogy minél hamarabb a Niger partjára érjenek.

Az a néhány kiáltás, amely a lezárt kapun át is hallható volt, érthetővé tette a banditák magatartását. Semmiképpen sem akarták elszalasztani a főnöküket, akit egyébként árulással gyanúsítottak, és nem akartak elmenekülni e gyászos helyről mindaddig, amíg nem tették rá a kezüket azokra a kincsekre, amelyeket a városban keringő legendák szerint Harry Killer a Palotában felhalmozott. Majd, ha a kincstáron megosztoztak, majd csak akkor menekül innen ki merre lát, hogy más tájakon próbáljon szerencsét.

Persze az ostromlottak szívesen kielégítették volna a banditák mohóságát. Azonban nem ismerték a helyet, ahova Blackland zsarnoka a kincseit elrejtette, ha egyáltalán voltak kincsei, s így ezen az áron nem válthatták meg magukat a kívül ádázkodó ellenségtől.

Az Üzemből fel-felhangzó robbanásoktól eltekintve, kilenc óráig a helyzet változatlan maradt. William Ferney szaporán munkálkodott, hogy az első emelet mennyezetét is áttörje - mert akkor az első emeletet még nem érte el. Közben a Merry Fellows-legények vadul támadták a Palota kapuját, amely persze nem engedett az ostromnak.

Kilenc óra után aztán az ostromlók taktikát változtattak. Abbahagyták a kapu elleni hiábavaló erőfeszítést, és a fal kibontásához fogtak. Egy óra hosszat hallani lehetett, amint a követ csákányozzák, aztán az óra elmúltával hatalmas robbanás rázta meg a kapu alatti és az attól jobbra eső falszakaszt. Az történt, hogy a Merry Fellows-legények végül is kisütötték: a fal alá aknát ásnak, s a náluk lévő lőszerek puskaporával levegőbe repítik az útjukat elálló falat, amelyen másképpen nem tudtak áttörni.

A kapu megingott ugyan, de nem zuhant be. Viszont bizonyosnak látszott, hogy egy második robbantásra feltétlenül bedől majd. A falon támadt réseken át puskacsövek meredtek fenyegetően a bentlevőkre.

Az ostromlottaknak emiatt el kellett hagyniuk az előcsarnokot, és be kellett húzódniuk a Palota egyik védettebb sarkába; a Merry Fellows-legények közben hozzáfogtak, hogy egy újabb aknát ássanak a robbantáshoz.

És majdnem ugyanabban a pillanatban egy omlás robaja arra figyelmeztetett, hogy odafenn immáron a harmadik mennyezetet is áttörték. Pár perc múlva az ostromlottak közvetlenül a fejük felett hallották a léptek zaját.

A helyzetük most már valóban reménytelenné vált. Kint három-négyszáz Merry Fellows-legény, aki egy félórán belül rájuk zúdul. A fejük felett húsz mindenre elszánt bandita, aki ugyanannyi időn belül a betört mennyezet résein át könnyedén lelövöldözheti a földszintre szorultakat. A szerencsétlen ostromlottak már semmit sem tehettek, hogy elkerüljék sorsukat. Jane és Lewis Buxton, Amédée Florence és Barsac hiába igyekeztek lelket önteni az emberekbe. Azok csak elnyúltak a földön, és teljes beletörődéssel várták a kegyelemgolyót, amely majd végez velük.

A helyzet azonban egy csapásra megváltozott. A Merry Fellows-legények és William Ferney ugyanabban a pillanatban hagyták abba az ostromot. Egy újabb dörrenés rázta meg a Palotát, amelyet azonban nem lehetett összetéveszteni az eddigi robbanásokkal. Ezt a dörrenést, amely úgy tűnt, hogy valami ágyútűztől származik, sok más hasonló követte; a délkeleti fal, amely a Röpteret az ültetvényektől elválasztotta, hatalmas szakaszon leomlott.

A kint acsarkodó Merry Fellows-banda szörnyű káromkodásba kezdett. Egyesek a fal résén át a messzeségbe figyeltek. Nemigen örülhettek annak, amit ott láttak, mert vadul hadonásztak, és a cimboráikhoz rohantak, akikkel hevesen tanakodni kezdtek. Nemsokára aztán egymás hegyén-hátán a másik part felé tülekedtek. Közben William Ferney is abbahagyta az ostromot, s ahogy csak a lábai bírták, felrohant a toronyba. Egymást öldökölve, félretaszigálva, a Merry Fellows-legények a túlsó part felé igyekeztek, de egy újabb ágyútűz, amely legalább ötvenet megölt közülök, a Castle’s Bridge-et és a Garden’s Bridge-et is eltüntette a föld színéről. Ily módon a jobb parttal minden összeköttetés megsemmisült; azok a Merry Fellows-legények, akik még nem érték el a hidat, amikor az a levegőbe repült, habozás nélkül a folyóba vetették magukat, hogy úszva jussanak át a túlpartra.

A Röptér egy pillanat alatt kiürült; a robbanások kivételével, amelyek ezután is szabályos időközökben követték egymást, a harci zajt hirtelen mély csend követte. Az ostromlottak nagy csodálkozásukban azt sem tudták, hogy mihez kezdjenek. A Palota egyik sarka váratlanul leomlott. Marcel Camaret pusztító művét befejezendő, most fogott annak a területnek a felszámolásához, amelyen ők is tartózkodtak. Menekülni kellett onnan.

Az ostromlottak kirohantak a Röptérre; néhányan közülük a lerombolt falréshez siettek, hogy megnézzék, mitől esett pánikba a Merry Fellows-banda. De alighogy odaértek, a fal másik, kevésbé megrongálódott része felől harci kürt hangja harsant diadalmasan.

A kürtszó szabadulásuk jele volt, de ők már hinni sem merték, csak földbe gyökerezett lábbal figyelték a csodát, ugyanúgy, mint a kikötő felől előbotorkáló társaik, akik megtorpantak a Röptéren.

Marcenay kapitány - mert könnyű kitalálni, hogy az ágyúdörej és a trombitaszó az ő megérkezését jelezte - úgy pillantotta meg a szerencsétleneket, amint sápadtan, elnyűve, lesoványodva, a kimerültségtől és az éhségtől egész testükben remegve összeverődtek a Röptéren.

Mikor a lövészek a faltörésen megjelentek, a szegény ostromlottak a fogadásukra próbáltak sietni, de annyira gyengék és izgatottak voltak, hogy csak a karjukat tudták a szabadítóik felé kitárni, s aztán legtöbbjük a földre rogyott vagy ájultan esett össze.

Ez a megdöbbentő kép fogadta Marcenay kapitányt, amikor emberei élén a Röptérre ért. A folyón túl egy óriási füstölgő rommező; jobbra és balra két tekintélyes kőépület, amely fölött egy-egy magas, még épen álló torony uralta a tájat; előttük egy hatalmas térség, amelyet emberi testek borítottak, egyesek immár örök mozdulatlanságban a falak mellé terítve, mások a térség közepén egymás közelébe húzódva, sebesülten nyögve, jajgatva és kiáltozva.

Marcenay kapitány a csoportba verődött ostromlottak felé sietett. Jane Buxton összeszedve minden erejét felemelkedett, és a kapitány felé támolygott. Marcenay csak nehezen ismert rá a szerencsétlen, kiszikkadt arcú, lázas tekintetű teremtményben arra a csodaszép, makkegészséges lányra, akitől alig három hónapja hogy elbúcsúzott. Amint hozzálépett, a lány a karjaiba ájult...

A kapitánynak még az elsősegélyre sem maradt ideje, mert abban a pillanatban fülsiketítő dörrenés rázta meg az eget és a földet. Az Üzem és a Palota egyszerre omlott össze. A romok között már csak a két torony meredezett érintetlenül.

A Palota tornyában William Ferney állt nyolc tanácsosával, kilenc néger szolgájával és a Fekete Gárda öt legényével; összesen huszonhárom ember, akik kihajolva a mellvéden mintha segítségért kiáltoztak volna.

A másik torony tetején csak egyetlen ember állt. Háromszor is megkerülte a torony erkélyét, heves taglejtésekkel valami érthetetlen szónoklatot tartott. Nagyon erősen ordíthatott, mert a távolság ellenére kétszer egymás után is hallani lehetett: „Szörnyhalál!... Blackland szörnyhalála!...”

Valószínű, hogy William Ferney is meghallhatta e szavakat, mert látni lehetett, amint egy dühöngő őrült mozdulatával felkapott egy puskát, és szinte célzás nélkül az Üzem tornyára lőtt, amelytől pedig közel négyszáz méter választotta el.

És lám, a vakvilágba küldött golyó célba talált. Marcel Camaret a szívéhez kapott, és ingadozva eltűnt a torony belsejében.

Ugyanabban a másodpercben két, minden eddiginél hatalmasabb robbanás rázkódtatta meg a levegőt, és a két torony szörnyű robajjal összeomlott, maga alá temetve William Ferney-t és embereit, a másik oldalon pedig magát Marcel Camaret-t.

A fülsiketítő zaj után mély csend borult mindenre. A katasztrófa szemtanúi még mindig oda néztek, ahol már semmi látnivaló sem volt, és némán hallgattak, pedig már nem volt mit hallaniuk.

Minden befejeztetett. Blacklandet az pusztította el, aki megalkotta; rom és hamu volt már minden. Semmi, de semmi sem maradt Marcel Camaret csodálatos, de szörnyűséges művéből.