A Barsac-expedíció különös kalandja · Második rész

Tizenkettedik fejezet

Harry Killer

– Harry Killer! - kiáltott fel Jane.

– Harry Killer?... - csodálkozott Lewis Buxton, és ránézett a húgára.

– Ő maga - ordította rekedten Harry Killer.

Aztán egy lépést tett előre, és megállt az ajtó keretében, amelyet hatalmas termetével teljesen kitöltött; kissé az egyik ajtófélfának dőlt, hogy az est folyamán kiürített poharak miatt megbillent egyensúlyát alátámassza.

– Szóval így adta meg magát? - hörögte, és a fogát csikorgatta dühében. - Ehe! A kisasszony találkára jár a jövendőbelije tudta nélkül...

– Jövendőbelije?! - döbbent meg Lewis.

– Vagy talán úgy képzeli, hogy engem olyan könnyű a falhoz állítani - tette hozzá Harry Killer, s azzal belépett a cellába, s hatalmas, szőrös mancsát Jane felé nyújtotta.

Jane azonban elővonta a tőrét.

– Hozzám ne érjen... - kiáltotta.

– Na!... Na!... A kis darázsnak fullánkja is van - gúnyolódott Harry Killer.

De azért óvatosan közelített a lányhoz, a cella közepén megtorpant, s tekintetével a tőrt követte, amellyel Jane Buxton megfenyegette.

Jane kihasználta a habozását, kézen fogta a bátyját, és az ajtó felé vonta, ily módon elvágva ellenfele visszavonulásának útját, aki ezalatt is megtartotta a köztük levő távolságot.

– Látja, fegyverem is van - szólt keserűen -, méghozzá milyen! Ezt a tőrt egy sírból hoztam... Kubóból!

– Kubóból! - kiáltott fel Lewis. - Onnan, ahol, George...

– Bizony - mondta Jane -, onnan, ahol George elesett; ahol elpusztították, de nem golyó ölte meg, hanem ez a tőr, amelyen egy név áll, a gyilkos neve: Killer.

A kubói dráma hallatára Harry Killer meghátrált. Elsápadt, az arca eltorzult, a cella falának dőlt, és megrettenve nézett Jane-re.

– Killer? - kiáltott fel Lewis. - Tévedsz, Jane. Ezt az embert nem Killernek hívják. Más a neve, s ami még rosszabb, az igazi nevét te is ismered!

– Más a neve?

– Más... Te még kicsike voltál, amikor ő hátat fordított nekünk; te ezért nem ismerted őt, de hallottál róla eleget... Mikor anyád feleségül ment apánkhoz, már volt egy fia. Ez a fiú most itt áll előttünk: ő William Ferney, a bátyád.

Lewis Buxton leleplezése a jelenet másik két szereplőjére ellentétes hatással volt. Miközben Jane lelkileg összetörve, erőtlenül lógatta a karját, William Fernay - ezután a valódi nevén emlegetjük - szemmel láthatólag visszanyerte a teljes önbizalmát. Még az alkoholmámora is tovaszállt. Keményen megállt a talpán, és úgy kihúzta magát, hogy valósággal Jane és Lewis fölé tornyosult, s a szeméből gyűlölet és irgalmatlan kegyetlenség sugárzott.

– Á! Hát te Jane Buxton vagy?!... - sziszegte. Aztán megcsikorgatta a fogait. - Szóval: Jane Buxton...

És abban a pillanatban gonosz indulatai mind felszínre törtek. William Ferney beszélt, beszélt, olyan sebesen, hogy alig tudta kiejteni a szavakat, félbeszakított, megtört mondatok hagyták el ajkát, el-elfúlt a hangja, majd egy-egy szó sistergett, szisszent, s a szemében őrült fény égett.

– El vagyok bűvölve!... Igen, ez az: elbűvölve... Szóval voltál Kubóban is?... Persze hogy én öltem meg... a drága George bátyádat... a szépfiút... akire oly büszke volt a Buxton család!... Sőt, kétszer öltem meg: először lelkileg, erkölcsileg, aztán a testét is... És most mind a ketten a markomba szaladtatok... az én hatalmamba... A tulajdonaim lettetek!... Azt tehetek veletek, amit akarok...

A torkából előgurgulázó szavakat már alig lehetett megérteni. William Ferney az észvesztő örömtől már csak diadalittasan dadogott:

– Ha arra gondolok, hogy az egyikért loholnom kellett, mire a másik magától idejön... Jó kis tréfa, mi?

Ferney egy lépést tett előre, de sem Jane, sem Lewis nem mozdult, csak álltak összeölelkezve.

– Azt hiszitek, hogy sok mindent tudtok? Hát nem tudtok semmit... De majd én elmondom... Mindent elmondok!... Méghozzá milyen örömmel... Igen! Az apátok űzött világgá!... Ezért csak hálás vagyok neki!... De egy dolog még hiányzik, hogy az örömöm teljes legyen: akarom, hogy ő is megtudjon mindent... még mielőtt meghal... hadd tudja meg, hogy kinek a keze sújtott le rá... A kéz, amely lesújtotta... íme... az én kezem!

William Ferney még egy lépést közelített. Már majdnem a testvérekhez ért, akik megrettenve szemlélték a tomboló tébolyultat.

– Úgy!... Elzavart!... mit kezdhettem volna azzal a bagó pénzzel, amit felajánlott?... Nekem arany kell, sok arany, aranyhegyek!... és most már annyi van, hogy lapáttal hányom halomba... nélkületek... a segítségetek nélkül! Csak az enyém... És hogyan jutottam mindehhez? Ha! Ha! Azon az úton, amit a magatokfajta finnyás alakok bűnözésnek neveznek... Loptam... öltem... gyilkoltam... mindent... mindent megtettem!... Ha! Ha!... De vágyam az arany után még nem minden... Lobogott bennem a gyűlölet is... mindnyájatokkal... a Glenorok egész undorító pereputtyával szemben!... Azért jöttem Afrikába... azért álltam be George Buxton csapatába... persze, jelentkeztem a kapitány úrnál... Egy egész komédiát végigjátszottam... szánom-bánom... megtérés... lelkifurdalások... Hazudtam, csaltam, színleltem... Ez az én háborúm volt, jogom volt úgy harcolni, ahogy tudtam, vagy nem? A hülye hagyta magát félrevezetni... Keblére ölelt... Megosztotta velem a sátrát... az asztalát. Én pedig kihasználtam ezt a buta bizalmát... Naponta csak egy kis porocska az ételébe... Miféle porocska?... Mi közötök hozzá?... Kicsi ópium... hasis... vagy valami ezekhez hasonló... az én dolgom, hogy mi. És mi lett végül is George Buxtonból? Gyermek! Akarat nélküli gyermek... A Parancsnok?... Az én voltam!... Én!... Én aztán munkához láttam!... Volt mit írjanak a lapok!... George Buxton megbolondult... George Buxton, a gyilkos... George Buxton, az áruló... Csak erről beszélt mindenki... És ki nevetett, mikor mindezt olvasta? Én! Bizony, én!... De hagyjuk ezt... Egy szép napon aztán jöttek a katonák... George Buxton halott, rendben van... A becsületének fuccs, pláne rendben van... Nyilván azért öltem meg, hogy el is némuljon... Aztán ide jöttem, és felépítettem ezt a várost... Jó, mi? Valaki, akit csak úgy kiakolbolítottak... Itt én vagyok a főnök, az úr, a király... a császár... Itt én parancsolok, mindenki nekem engedelmeskedik... De az örömöm mégsem volt teljes... A tisztelt apátoknak maradt még egy fia és egy lánya. Erről is tenni kellett... Előbb a fiút... Egy nap, mikor pénzre volt szükségem, az övéhez nyúltam... és ráadásul őt is elemeltem... sárba tiportam... mint egy batyut, összekötöztem... a fiú egy utazóbőröndbe került... a fiú... Aztán gyerünk! Vonaton, vagonban, légisiklón ide!... Éppen ide... hozzám... az én birodalmamba!... És megölöm őt is... mint a másikat... de nem olyan hirtelen... lassacskán... apródonként... Közbe... ott... Angliában... az atya... Ó, egy lord... szörnyű gazdag... s most az apa azt hiszi, hogy a fia megszökött... megsuppantotta a bankot... Verjen meg az isten, ha nem jól fundáltam ki... De hátravolt még a kisasszony, a húgom... Á, a húgom!... Sorra kerül az is... Vele mit tegyek majd?... Törtem a fejem... spekuláltam... Ezer ördög! Lám, besétált a... Szerencsémre!... Már majdnem feleségül vettem... Meg kell dögleni a röhögéstől... Hogy az én feleségem! Hajajaj!... Majd a rabszolgáim közül a legaljasabbé! A legkoszosabb négeré... Még mi van hátra?... Maga az öreg lord... hiába a díszes cím s a nagy gazdagság! A fiai? Az egyik áruló... a másik tolvaj... A lánya... Eltűnt, elkallódott. Ki tudja, hol?... És ő... magára maradt... az avatag eszméivel... A Glenorok híres nemzetségének vége!... Mint bosszúmű, azt hiszem, igazán jól sikerült...

A szörnyű szavakat sisteregve, gurgulázva ejtette ki, s végül már üvöltött.

William Ferney az indulattól kifulladva hallgatott el. A szeme kiguvadt. Áldozatai felé nyújtotta a kezét, amelyen az ujjak, mint a karmok, befelé görbültek, mintha markolni akarnának, szétmarcangolni azokat, akiket feneketlenül gyűlölt. Kivetkőzve minden emberiességből, dühöngő őrültté vedlett, vadállattá, aki gyilkolni indult.

Jane-t és Lewist jobban megdöbbentette ennek az embernek az állapota, mint a sors, amelyet nekik szánt, és elborzadva nézték az őrjöngését. Hogyan boríthat el egy emberi lelket ily nagymértékben a vak gyűlölet?!

– Ma este együtt hagylak, hogy szórakozzatok - mondta a szörnyeteg, amikor lecsillapult egy kissé. - De holnap...

Egy robbanás döreje, amely hatalmas erejű kellett hogy legyen, mert a börtöncellát is megremegtette, túldübörögte a szörny hangját. William Ferney hirtelen elhallgatott, meglepődött, nyugtalan lett és fülelt.

A robbanás után pár pillanatig néma csend uralkodott, aztán leírhatatlan zűrzavar keletkezett. Kiáltozások, távoli ordítások, egy kétségbeesett tömeg zaja, amelybe puska- és pisztolylövések keveredtek.

William Ferney többé nem törődött sem Jane-nel, sem pedig Lewis Buxtonnal. Csak fülelt, és próbált rájönni, hogy mit jelentsen ez a felfordulás.

A Fekete Gárdából az az őrszem, aki az ajtó előtt állt, rohanva jött, és lihegve lépett a cellába.

– Uram! - kiáltotta, mint az őrült. - A város lángokban áll!

William Ferney egy égrekiáltó káromkodást eresztett meg, aztán félrelökte Jane-t és Lewis Buxtont, akik az útjában álltak, kirohant a folyosóra, és eltűnt.

Mindez olyan hirtelen zajlott le, hogy a testvéreknek még annyi idejük sem maradt, hogy bármit is megértsenek a fejleményekből. Abban a lelkiállapotban, amelyben ők voltak, úgyszólván meg sem hallották a robbanást s a kiáltozásokat, amelyek miatt a hóhéruktól megszabadultak. Hirtelen magukra maradtak, de ezt úgyszólván észre sem vették. Egymást átölelve tartották, és összetörve a szörnyű jelenettől, amelynek szenvedő tanúi voltak, elgyengülve a szenvedésektől és öreg apjukra gondolva, akit megöl majd a reménytelenség és a szégyen, mindketten hangosan zokogtak.

Telegrama

Estação de origem: a Web · Destino: o convés do Nautilus

0 palavras · tarifa: 0 kreuzer (os pontos tornam-se STOP)