Mi van az ajtó mögött?

Jane Buxton az elképzelhető legegyszerűbb úton távozott. Szépen kisétált a kapun, amely csak éppen be volt téve, és nem volt bezárva, mint általában. A cikloszkópban figyelő őrszem meglátta a fiatal lányt, amint kilépett az Üzem kapuján, de nem ismerte föl. Mivel azonban az volt a parancs, hogy kerülnie kell minden vérontást, egyetlen személy ellen nem bocsátott ki megsemmisítő lövedéket; különösképpen, hogy az a személy nem be akart menni az Üzembe, hanem éppen ellenkezőleg: kilépett onnan.

Onnan fentről az őrszem jól látta, hogy Jane, miután elhagyta az Üzemet, a kikötő felé vette az útját. Immáron semmi kétség: Jane Buxton nekilátott, hogy kivitelezze tervét, amelyet a barátai annyira elleneztek; és elindult, hogy meggondolatlanul éppen akkor adja meg magát Harry Killernek, amikor önfeláldozása már értelmét vesztette.

A folyó mentében a rakpart az őrsávval találkozott, de a folyásiránnyal szembe menve egy zsákutcaszerű betorkollás végében egy vasajtó volt a falba beépítve. Ezt az ajtót régebben mindig zárva tartották, és csak Marcel Camaret-nek, valamint Harry Killernek volt hozzá kulcsa, de az ellenségeskedések kirobbanása óta az ajtócska nyitva állt. Jane Buxton azon át könnyen kijuthatott a Röptérre, át is vághatott rajta, s még a Palotába is beléphetett, hacsak valamelyik Merry Fellows-legény közben fel nem tartóztatja.

Szegény Jane úgy rohant, mint aki eszét vesztette. Elviselhetetlennek érezte, hogy érte annyi ember oly szörnyű áldozatot hozzon, és hogy őt okolják az általános nyomorúságért; nem tudta elviselni a szerencsétlenek gyűlöletét, és nem tudta tehetetlenül nézni a szenvedéseiket. Mert hátha igazuk van?! Hátha valóban ő az az egyetlen zsákmány, amit Harry Killer a harc árán meg akar szerezni? Ha bármily csekély valószínűsége is van e feltételezésnek, minden habozás bűntett, és Jane szemrehányással illette önmagát, hogy mostanáig tétovázott, ahelyett hogy próbálta volna megmenteni a sok embert. S ha mégis úgy adódik, hogy az ostromlottak tévednek, mikor őt tekintik menekülésük zálogának, akkor is, a becsület megköveteli, hogy ő, akár az élete árán is, bebizonyítsa tévedésüket.

Miközben Tongané várva várt jeladása egyre késett, Jane-nek elég ideje maradt, hogy fejében a téves következtetések a józan ész parancsa fölé kerekedjenek; különösképpen, hogy a nélkülözések az ő ítélőképességét is megzavarták; elannyira, hogy végül is 5-én este a lány elvesztette a fejét, és a vesztébe rohant, azt hívén, hogy ez a kötelessége.

Természetesen nemcsak a cikloszkóp őre, hanem azok a Merry Fellows-legények is azonnal meglátták Jane-t, akik ott éberkedtek, ahol a kikötő rakpartja az őrsávval találkozik. De azok sem gondoltak fegyverhasználatra egyetlen árnyalak ellen, aki közülük való is lehet.

Így aztán Jane akadálytalanul kinyithatta a kiskaput, be is léphetett rajta, és kiért a Röptérre. Végigment annak a falnak a mentén, amely a Röpteret a Red River-től elválasztotta, aztán átvágott a hatalmas térségen, közben pillantásra sem méltatta a közelben ácsorgó Merry Fellows-legényeket, akik között át kellett mennie. Vakmerő fellépésének tudható be, hogy Jane útjának nagy részét akadálytalanul tette meg. Mikor azonban csak húsz lépés választotta el a Palotától, két Merry Fellows-legény kivált az egyik csoportból, és elszánták magukat, hogy útját állják a lánynak.

Éppen két olyan legény volt, aki a szökés előtt gyakran látta a lányt, amint szabadon jött-ment az egész Palotában. A közelébe kerülve, amint ráismertek, csodálkozva felkiáltottak, és mivel nem tudhatták, mi a lány szándéka, s megzavarta őket az a figyelmesség, amellyel a Főnök Jane-t körülvette, nemcsak hogy tovább engedték, de el is kísérték a Palotáig, és kinyitották előtte a kaput.

Amint Jane átlépte a küszöböt, a kapu becsukódott mögötte. Lesz, ami lesz, de annyi máris bizonyos, hogy ismét a Harry Killer hatalmába került, és többé senkitől semmi segítségre sem számíthat.

A Palotában mindenki ugyanúgy meglepődött, mint a Röptéren ácsorgók. A néger ajtónálló készségesen vezette ura elé. A nyomában lépkedve, Jane lépcsőket mászott meg, folyosókon ment át, s végül egy erősen kivilágított helyiségben találta magát, amelyet azonnal felismert. A „trónterem” volt, amint azt a szobát Amédée Florence gúnyosan elnevezte, az a helyiség, amelyben a foglyokkal egy alkalommal a blacklandi zsarnok szóba ereszkedett, és amelynek összes bútorzata akkor csak egy asztalból és egy fonott székből állt.

A fonott szék most is ott volt, és benne Harry Killer terpeszkedett, az asztal pedig most is tele volt üvegekkel és poharakkal. De ez alkalommal nemcsak az asztal és a fonott szék alkotta a bútorzatot. Még kilenc szék állt a szobában. Az egyiken nem ült senki. A többi nyolcon durva képű férfiak italoztak. Harry Killer a tanácsosaival szórakozott.

Amikor a fiatal lány belépett, a kilenc félig elázott férfi álmélkodva felhorkant. Ekkora csodát! Hogy valaki az ostromlott Üzemből csak úgy, rövid úton beállítson!

Mind a kilencen zajosan felálltak.

– Mornas kisasszony! - kiáltották valamennyien.

– Egyedül jött? - kérdezte meg Harry Killer az asztal fölé hajolva, miközben nyugtalan-kíváncsi pillantást vetett a nyitva maradt ajtón át a folyosó sötétjébe.

– Egyedül - válaszolta remegő, de határozott hangon Jane Buxton, és érezte, hogy az erő kifut a lábából, s meg kell támaszkodnia az ajtófélfában.

A kilenc férfi egy időre megnémult, és csodálkozva meredt a lányra. Hihetetlennek tűnt, amit mondott. Jane pedig a reászegeződő pillantások kereszttüzében kezdte elveszíteni az önbizalmát, és már keserűen bánta a vakmerőségét.

– Onnan jön? - dadogta Harry Killer, s a hüvelykujjával az Üzem felé bökött.

– Onnan - rebegte Jane Buxton.

– És mit keres itt?

A hangnem egyáltalán nem volt barátságos. Világosan látszott, hogy az Üzem szerencsétlen éhezői ugyancsak csalódtak, amikor szenvedéseikért a lányt okolták, és Jane most jobban, mint bármikor, attól tartott, hogy az áldozattal, amelyet meghozott, mit sem javít a helyzetükön.

– Jöttem, hogy megadjam magam - suttogta annak ellenére, hogy Harry Killer olyan mélyen megalázta, mert szemmel láthatólag egyáltalán nem méltányolta a jelenlétét.

– Hallj te oda!... - csúfondároskodott a Főnök, aztán a többi felé fordult: - Hagyjatok kettesben, fiúk - mondta.

A nyolc tanácsos, ki jobban, ki kevésbé lődörögve felállt.

– Rendben van, itt hagyunk - röhögött fel az egyik gonoszul.

Mikor a tanácsosok az ajtóhoz értek, Harry Killer egyetlen kézmozdulattal megállította őket, és Jane Buxtonhoz fordulva így szólt:

– Tchumuki nem érdekel. Megkaptuk a roncsait. De mi van a másikkal?

– Tchumukit nem mi öltük meg - válaszolta a lány. - A robbanás pusztította el, amikor levegőbe röpítették a légisiklót. A másik ugyanakkor megsebesült. Most az Üzemben őrzik.

– Ühüm... - bólintott Harry Killer. - És a légisikló?

– Tönkrement - válaszolta Jane.

Harry Killer túláradó elégedettséggel dörzsölgette a kezét, miközben tanácsosai eltávoztak.

– Szóval megadja magát... - kezdte el a beszélgetést, amikor ketten maradtak. - De miért?

– Hogy a többit megmentsem - válaszolta Jane röviden.

– Na ne mondja!... - nevetett fel Harry Killer. - Vagyis a többi már kezd kinyiffanni?

– Igen... - vallotta be Jane, és lesütötte a szemét. Harry Killer örömében kitöltött egy pohár italt, és felhörpintette.

– És? - nézett a lányra, miután az italt lenyelte.

– Nemrég még feleségül akart venni - rebegte Jane, és a szégyentől a haja tövéig elpirult. - Igent mondok, azzal a feltétellel, ha a többit szabadon bocsátja...

– Feltétellel?!... - kiáltott fel Killer csodálkozva. - Szóval, kicsikém, maga úgy képzeli, hogy feltételeket szabhat? Ha az Üzemben már nem bírják tovább, holnap vagy holnapután mind a markomba kerülnek, és akkor velük együtt maga is az enyém lesz. Kár volt a ma esti igyekezetért. Én még ki bírtam volna várni azt az egy napot.

Aztán Harry Killer felállt, és a lány felé lődörgött.

– Tudja, azért van magában kurázsi, ha nekem feltételeket mer szabni!... - dörmögte gúnyosan. - Feltételeket azért, hogy az enyém legyen. Hisz akkor lesz az enyém, amikor én akarom. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit tehetne a szándékom ellenére.

E szavak után Harry Killer reszkető kezeit a lány felé nyújtotta, aki megborzadva hátrált a fal felé. Aztán el is érte... A falnak szorított lány az arcában érezte a forró pálinkabűzű leheletet.

– Meghalni bármikor lehet - mondta akkor.

– Meghalni? - billegett Harry Killer a lábain, amelyek már lődörögve is alig tartották; megtorpantotta a lány hidegvérű kijelentése. - Meghalni?... - dörmögte még egyszer, és zavartan vakargatta az állát.

Aztán némi hallgatás után hangnemet változtatott:

– Eh!... Majd meglátjuk holnap. Majd csak megértjük mi egymást, kislány... Addig legyünk vidámak, és érezzük jól magunkat.

Azzal visszazöttyent a fonott székébe, és poharát a lány elé tolta:

– Töltsön, hogy igyam - rendelkezett.

Egyik pohár a másikat követte. Harry Killer, aki már Jane megérkezésekor sem volt józan, negyedóra múlva borzalmasan horkolt.

A fiatal lány most újra azt tehetett volna ezzel a durva alakkal - aki talán a bátyja gyilkosa -, amit éppen akar. A szívébe döfhette volna a tőrt, amellyel George Buxton életét kioltották. De mit érne ezzel? Hiszen ily módon megsemmisítené azt a szikrányi reményt, hogy végül is csak segíthet azokon, akiken segíteni akar.

Jane gondolataiba mélyedve, hosszan nézte az alvó zsarnokot. De egyszerre csak olyan fájdalom rándult végig a belsejében, hogy belesápadt. Az éhség, a kibírhatatlan éhség marcangolta a gyomrát.

Egy pillanatra még arról is megfeledkezett, hogy hol és milyen körülmények között van; és megfeledkezett Harry Killerről és minden egyébről, az egy éhséget kivéve. Enni, azonnal, enni, mindenáron!

Óvatosan kinyitotta az ajtót, amelyen nemrég a nyolc tanácsos távozott, és a másik szobában egy hatalmas, ételmaradékokkal tele asztalt pillantott meg. Mielőtt a „trónterembe” beültek volna inni, nagy lakmározás folyhatott ott.

Jane Buxton az asztalhoz ugrott, és hamar, úgyszólván oda sem nézve összekapkodott valami harapnivalót, és falt, mint a farkas. Amilyen mértékben jóllakott, olyan mértékben tért vissza az életereje. Jane érezte, hogy lassan-lassan felmelegszik. A vére gyorsabb ütemben keringett. És nemsokára testi és lelki ereje is helyreállt.

Ereje tértével a fiatal lány visszafordult a „trónterembe”, ahol Harry Killert hagyta. Az még mindig aludt, és hortyogott, mint egy fűrészmalom. Jane leült vele szemben, és elszántan várta, hogy felébredjen.

Így telt el néhány perc; akkor Harry Killer egyet mozdult, és valami a padlóra hullt. Jane lehajolt, és felvette a Killer zsebéből kipottyant tárgyat: egy aprócska kulcs volt az.

Ez az apróság egyszeriben sok mindent eszébe juttatott. Emlékeztette, hogy Harry Killer annak idején a hátsó ajtócskán át ki-kiment a teremből; és hogy ő mennyire kíváncsi volt, hova igyekszik olyankor. Killer azonban sohasem adta ki a kezéből a kulcsot, amellyel az ajtócska zárját nyitogatta. De most lám, a véletlen folytán kielégítheti a kíváncsiságát. A kísértés nagyon nagy volt. Feltétlenül ki kell használnia az alkalmat, mert az nemigen adódik még egyszer.

Jane lábujjhegyen ahhoz az ajtóhoz osont, amelyen Harry Killer távozni szokott, és a kulcsot a zárba illesztette. Az ajtó zajtalanul kinyílt. Mögötte Jane egy rövid folyosón találta magát, amely egy alsóbb szintekre vezető lépcsőben folytatódott. Jane Buxton nem zárta be maga mögött az ajtót, csak halkan becsukta, és lábujjhegyen megindult lefelé a lépcsőn, amelyet csak egy alig pislákoló fényecske világított meg alulról.

A szoba, ahonnan Jane kilépett, a Palota második emeletén volt; amikor a lány kétemeletnyit leereszkedett a lépcsőn, ismét egy kisebb folyosón találta magát; a lépcső a folyosó végében folytatódott, s le, az alagsorba vezetett. Pillanatnyi habozás után a lány megindult lefelé ezen a lépcsősoron is.

Végül egy négyszögű helyiség előtt találta magát, amelynek a küszöbén dermedten megállt. Egy néger őrködött a bejárat előtt, aki az ajtó mellett egy falmélyedésben ült, és a lány előtt hirtelen felállt.

De Jane azonnal meg is nyugodott; az őr nem tűnt ellenséges szándékúnak. Sőt, udvariasan a falhoz lapult, hogy az éjjeli látogató könnyen elmehessen előtte. A lány megértette a meglepő udvariasság okát, mert az őrben a Fekete Gárda egyik emberét ismerte fel. Akárcsak a Merry Fellows-legények, akik a Röptéren végigkísérték, a néger is gyakran láthatta szabadon sétálni a Palotában, és ebből arra következtetett, hogy a lánynak a Főnök felett különös hatalma van.

Jane határozottan ellépdelt az őr előtt, anélkül hogy az a legkisebb ellenállást tanúsította volna. De ezzel még nem jutott el oda, ahova el kellett érkeznie. Az őrön túl egy ajtóba ütközött.

Bár a nyugalom messze állt valódi lelkiállapotától, Jane Buxton nyugodtnak látszott, amikor Harry Killer kulcsát a zárba illesztette. Ez az ajtó is oly könnyedén nyílt, mint a felső. A fiatal lány egy hosszú, zárt folyosón találta magát, amely mintegy meghosszabbítása volt az előtte álló helyiségnek, amelyen átjött; a folyosó falából, egymással szemben, vagy tíz ajtó is nyílt.

Egy kivételével valamennyi nyitva állt. Jane Buxton benézett az első nyitott ajtón, s látta, hogy e helyiségek börtöncellák vagy inkább csak zárkák; szellőzetlenek, világítás nélküliek, mindenikben csak egy asztalka s egy földre lökött nyomorúságos szalmazsúp. Egyébként a zárkák üresek voltak, és semmi sem utalt arra, hogy közelebbről lakóik lettek volna.

Csak egyetlenegy ajtó volt zárva. Jane Buxton harmadszor is kipróbálta a kulcsot, s akárcsak az előbbi két esetben, ez alkalommal is az ajtó minden nehézség nélkül kinyílt.

Jane eleinte nem látott semmit a cella mélyében tátongó sötétség miatt. Aztán amikor a szeme már kezdte megszokni a sötétséget, a homályból egy emberi alak körvonalai bontakoztak ki, és egy mélyen alvó szabályos lélegzése hallatszott.

Mintha valami szíven markolta volna - pedig nem is gondolhatott arra, hogy nemsokára milyen megdöbbentő felfedezést tesz -, úgy érezte, hogy menten elájul. Egész testében remegett, a szíve a torkában dobogott, ereje elhagyta, s csak állt, mint a villámsújtott, a cella küszöbén, s tekintetével hiába próbált áthatolni a pokoli sötétségen. Végül a fiatal lánynak eszébe jutott, hogy a folyosón, az ajtó mellett egy villanykapcsolót látott, megpróbálta kitapogatni, s közben le nem vette a szemét az alvóról.

S micsoda hihetetlen meglepetés! Vagy inkább mily lesújtó felfedezés!

Ha a blacklandi palotának ebben a cellájában olyan valakire bukkan, akivel csak nemrég volt együtt az Üzemben, vagy ha akár a bátyját, George Buxtont találja itt, akiről úgy tudta, hogy immár tíz éve halott, akkor sem döbbent volna meg jobban.

A hirtelen fénytől felriasztva, a cella egyik sarkában a földre szórt szalmavackáról egy férfi próbált feltápászkodni. Csontvázszerű testét rongyok borították, s a lefityegő göncök közül előbukkant a számtalan ütleg nyoma. Rémülettől tágra meredt tekintetét a fény felé fordította, s fájdalmasan próbált felemelkedni.

A hosszú ideje elszenvedett kínzások nyomai, a szörnyen lesoványodott arc, a torzonborz szakáll és hajzat ellenére, Jane Buxton csalhatatlanul és első pillantásra felismerte a szerencsétlen foglyot.

Bármennyire is hihetetlen, bármennyire is bámulatba ejtő csoda volt, hogy Blacklandben, egy börtöncella fenekén olyan valakire bukkanjon, akit hat hónappal azelőtt békés elfoglaltsága közepette Angliában hagyott, mégis ez az emberi roncs, ez a mártír lény nem volt más, mint maga Lewis Buxton, a tulajdon édes bátyja.

Megdöbbenve, kimeredt szemmel, valami titokzatos rettegéstől lenyűgözötten, Jane egy pillanatra kővé meredt.

– Lewis!... - kiáltott fel szívszakadtan, és szerencsétlen bátyjához rohant, aki azt sem tudta, mire gondoljon.

– Jane!... Te itt... itt...

A két testvér egymás karjába omlott hangosan zokogva, a könnyeik összefolytak, és egy szót sem tudtak kinyögni.

– Jane - suttogta végül Lewis -, hogy tudtál a segítségemre jönni?

– Majd mindent elmondok - válaszolta Jane. - De először beszéljünk rólad. Mondd...

– Mit mondjak? - kiáltott fel Lewis, és reménytelenül legyintett. - Semmit sem értek. Öt hónappal ezelőtt, november 30-án egy hatalmas ütést mértek a tarkómra, és elvesztettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, a szám be volt tömve, össze voltam kötözve s egy ládába bezárva. Húszféleképpen is szállítottak, akár egy csomagot. Azt sem tudom, hogy milyen országban vagyok. Négy hónapja el nem hagytam ezt a cellát, amelyben fogókkal és korbáccsal szaggatják a testemet...

– Ó, Lewis!... Lewis!... - sóhajtott Jane, és ismét zokogni kezdett. - Ki a te hóhérod?

– Az a legszörnyűbb... - válaszolta Lewis keserűen - hogy soha ki nem találnád. Aki e szörnytettet rajtam elköveti...

Lewis hirtelen elhallgatott. Felemelte a karját, s kimutatott a folyosóra, és az arca rettegést és borzadályt tükrözött.

Jane is odanézett, elsápadt, a kezét a blúza nyílásába csúsztatta, s megmarkolta a tőrt, amelyet a kubói sírból hozott magával. Vérmes szemmel, nyáladzó ajkakkal, vadállati vigyorba torzult arccal, dühödten, félelmetesen, gyűlöletesen Harry Killer állt az ajtónyílásban.