HARCBAN A JÉGHEGYEKKEL

Hatteras, miután a horgonyvetés munkáját ellenőrizte, visszatért kabinjába, elővette térképét, s azt tüzetesen vizsgálva megállapította, hogy a hajó földrajzi helyzete: északi szélesség 76° 57’ és nyugati hosszúság 99° 20’; vagyis mindössze három földrajzi percnyire vannak a 77. délkörtől. Pontosan ezen a helyen töltötte első telét sir Edward Belcher, hajóival. Ezen a ponton szervezte szán- és hajókirándulásait; így fedezte fel a De la Table-szigetet, az északi Cornwallokat, a Viktória-szigettengert és a Belcher-csatornát. A 78. fokon túlhaladva úgy látta, hogy a part délkeletnek hajlik, s összeköttetésben van a Jones-tengerszorossal, amelynek bejárata a Baffin-tengeröbölre nyílik. De északnyugaton, ezzel ellentétben, „szabad a tenger, ameddig csak a szem elláthat”, mondta beszámolójában.

Hatteras izgatottan vizsgálta a tengeri térképeknek ezt a részét, ahol jókora fehér foltok jelzik az ismeretlen területeket, s minduntalan erre a jégmentes medencére tért vissza a szeme.

– Olyan sok szemtanú leírása s Stewart, Penny és Belcher beszámolói után nem is lehet ez iránt kétség! - biztatta önmagát. - Ennek igaznak kell lennie! Hiszen ezek a bátor tengerészek látták, tulajdon szemükkel látták! Lehet-e kétségbe vonni állításaikat? Nem! De ha ez a tenger, amely akkor szabad volt, most a korai tél következtében... De nem. Mert hiszen azokat a felfedezéseket több éves időközökben végezték. Tehát ennek a medencének lennie kell valahol, s ha van, akkor én majd csak megtalálom, majd csak megpillantom!

Hatteras visszatért a hátsó fedélzetre. Sűrű ködlepel borult a *Forward*ra. A fedélzeten alig lehetett látni az árbocokat. Hatteras mégis leparancsolta a révkalauzt „varjúfészkéből”, s ő maga foglalta el a helyét. Az északnyugati látóhatár legcsekélyebb derülését is ki akarta használni.

Shandon nem mulasztotta el ezt az alkalmat, hogy oda ne szóljon a hadnagynak:

– Nos, Wall, hát ez lenne az a szabad tenger?

– Igaza van, Shandon - felelte Wall. - És most már csak hat hétre van szenünk a kamrákban.

– Majd csak talál a doktor valami tudományos eljárást, hogy hogyan kell tüzelőanyag nélkül fűteni. Arról már hallottam, hogy tűzzel lehet jeget csinálni. Talán akkor lehet jéggel tüzet is.

Shandon vállat vont, és visszament a kabinjába.

Másnap, augusztus 20-án néhány percre felszakadt a ködfátyol. Mindenki láthatta Hatterast, ott fenn, a kakasülőjén, amint élénken hordozza körül tekintetét a látóhatáron. Később szótlanul leszállt, s parancsot adott, hogy „előre”. De bárki láthatta rajta, hogy most is, utoljára is, csalatkozott reményében.

A Forward felszedte horgonyát, s folytatta bizonytalan útját észak felé. Mivel a hajó keservesen haladt, a csúcs- és az árbocsudárvitorla vitorlafáit egész kötélzetükkel leeresztették; az árbocokat kihúzták; most már nem lehetett számítani a változékony szélre, amely az átjárók kanyargós volta miatt egyébként is csaknem hasznavehetetlen volt; itt-ott olajfoltokhoz hasonló fehéres elszíneződések képződtek a tenger felszínén, első jeleként annak, hogy igen rövid idő múlva beáll a fagy. Mihelyt elült a szél, csaknem nyomban befagyott a tenger, de ha ismét szelesre fordult az idő, a friss, vékony jégréteg széttöredezett és eloszlott. Estefelé -7°-ra süllyedt a hőmérséklet.

Mikor a hajó egy zárt átjáró végéhez érkezett, a faltörő kos szerepét játszotta: teljes gőzzel rohant neki az akadálynak, hogy áttörje. Néha már azt hitték, hogy végképp megrekedt a hajó, de a jégár egy váratlan megmozdulása megint utat nyitott előtte, s a Forward vitézül indult neki újra. Mikor így meg-megállt a hajó, a szelepeken át a szabadba sivító gőz nyomban megfagyott a jeges levegőn, s hóként hullott a fedélzetre. Még egy más oka is volt a hajó lassú haladásának: olykor olyan kemény jégdarabok kerültek a csavar szárnyai közé, hogy a gép teljes ereje se volt képes szétzúzni azokat. Ilyenkor mindig ellengőzt kellett adni, visszafordulni, s matrózokat küldeni oda, hogy csapófák és emelőrudak segítségével szabadítsák meg a hajócsavart a jégdaraboktól. Mindez sok bajlódást, fáradságot s késedelmet okozott.

Tizenhárom napig ment ez így. A Forward kínosan vonszolta magát a Penny-tengerszoroson. A legénység morgott, de engedelmeskedett. Megértették, hogy most már lehetetlen a visszafordulás. Ha északnak tartanak, az kevesebb veszélyt rejt magában, mint ha délnek fordulnának vissza. A telelésre kellett gondolni.

A matrózok megbeszélték egymás közt ezt az új helyzetet, s egy szép napon még Richard Shandonnel is beszéltek róla, akiről azt hitték, velük tart. Shandon, tiszti kötelessége semmibevételével, nem átallotta meghallgatni ezeket a kapitány tekintélyét megtépázó beszédeket.

– Maga azt mondja, Shandon úr, hogy mink most mán nem fordulhatunk vissza? - kérdezte tőle Gripper.

– Most már késő - felelte Shandon.

– Akkor hát most már csak a téli szállással kell törődnünk? - folytatta egy másik matróz.

– Ez az egyetlen menekvésünk! Nem akartak hinni nekem...

– Maj’ máskor hallgatunk magára - felelt Pen, aki most már éppúgy végezte szolgálatát, mint azelőtt.

– De minthogy nem én fogok parancsolni a hajón... - vetette oda Shandon.

– Ki tuggya? - titokzatoskodott Pen. - John Hatteras mehet, amerre tetszik, de nem muszáj vele menni.

– Emlékezzünk csak az első Baffin-tengeri útjára meg arra, hogy ki ment akkor vele! - szólt hozzá Gripper is.

– Meg a Farewell útjára; az is az ő parancsnoksága alatt veszett oda a Spitzbergák vizein! - mondta Clifton.

– És ahonnan egyedül ő jött vissza - tódította Gripper.

– Egymaga, a kutyájával - erősítette meg Clifton.

– Semmi kedvünk hozzá, hogy ennek az embernek a szép szemiér odaaggyuk az életünket - köpte oda Pen.

– Meg hogy velünk együtt a jól megszolgált jutalompénzünk is odavesszen!

Ugye nem is kell mondani, hogy ez Clifton volt, az érdekember. Erről a megjegyzésről rá lehetett ismerni.

– Ha túlhaladunk a 78°-on - tette hozzá -, márpedig nem vagyunk messze onnan, ez hatszor ötvenöt és fél font, vagyis több mint háromszázharminc font sterling.

– De nem vész oda a pénzünk, ha a kapitány nélkül megyünk haza? - kérdezte Gripper.

– Nem. Ha bebizonyosodik, hogy kénytelenek voltunk visszafordulni, akkor nem - felelt Clifton.

– De a kapitány... mégiscsak...

– Ettől ne fájjon a te fejed, Gripper - szólt oda Pen -, lesz nékünk kapitányunk, méghozzá nem is rossz! Shandon úr ismeri. Ha egy parancsnok megbolondul, akkor kirúgjuk, s másikat választunk. Ugye, Shandon úr?

– Barátaim - felelt kitérően Shandon -, tudhatják, hogy lélekben mindig magukkal vagyok. De várjuk be az eseményeket.

Amint látjuk, a viharfelhők egyre gyülekeztek Hatteras feje fölött. De a keményfejű, megingathatatlan, erélyes s mindig bizakodó kapitány bátran folytatta útját. Mindent egybevetve, ha nem tudta is mindig irányítani hajóját, a kétárbocos mégiscsak derekasan viselkedett; öt hónap alatt olyan utat futott be, amelyhez más hajósoknak két-három esztendőre volt szükségük! Hatteras most már kénytelen volt téli szállás után nézni, de ez a helyzet nem félemlítette meg az erős, elszánt szíveket, a kipróbált, harcedzett, hajlíthatatlan, mindenre elszánt lelkeket! Vajon sir John Ross és Mac Clure nem töltött-e három egymást követő telet a sarkvidéken? S amit mások megtettek, miért ne tehetnék meg ők is?

– Természetesen - mondta Hatteras. - Még többet is, ha muszáj. Ó - fordult sajnálkozva a doktorhoz -, ha a Baffin-tenger északi részén be tudtam volna hatolni a Smith-szorosba, akkor most már a Sarkon lennék!

– Na jó! - felelte változatlan nyugalommal a szorult helyzetekben is mindig bizakodó doktor. - Majd oda is megérkezünk, kapitány. Ha minden út Rómába vezet, akkor még biztosabb, hogy minden délkör meg a Sarkhoz.

Augusztus 31-én -10°-ot mutatott a hőmérő. A hajózás évadjának vége volt. A Forward maga mögött hagyta az Exmouth-szigetet, és három nap múlva a Belcher-csatorna közepén fekvő De la Table-szigeten is túlhaladt. Ha nem ilyen előrehaladott az évszak, akkor ezen a csatornán át talán be lehetett volna jutni a Baffin-tengerbe, de most erre gondolni sem lehetett; a jég olyannyira eltorlaszolta ezt a tengerágat, hogy gyűszűnyi víz se jutott volna a Forward hajótőkéje alá. Még vagy nyolc hónapig nem lát itt a szem mást, mint a végtelen, mozdulatlan jégmezőket.

Szerencsére még néhány földrajzi percnyire északra lehetett haladni, de csak úgy, ha a hatalmas henger folyton töri alattuk a szűzjeget, vagy ha pokolgéppel törnek utat. Most, hogy beálltak a nagy hidegek, a szélmentes légkörtől kellett félni, mert ilyenkor egykettőre befagynak a járatok; most hát még az ellenszelet is örömmel fogadták. Csak egy szélmentes éjszaka kell hozzá, és minden befagy.

A Forward tehát nem telelhetett ezen a szélnek, jéghegyeknek s a csatorna sodrásának kitett helyen. Valami biztos menedékhelyet kell találni, ez az első teendő! Hatteras abban reménykedett, hogy eléri Új-Cornwall partját, és majd az Albert-földnyelven túl eléggé védett öböl nyújt nekik szállást. Így hát kitartóan folytatta útját észak felé.

De szeptember 8-án egy nagy kiterjedésű, hozzáférhetetlen, áthatolhatatlan jéghegycsoport állta el a hajó előtt az észak felé vezető utat. A hőmérséklet -12°-ra szállt alá. Hatteras mind nyugtalanabbul, százszor is kockára téve hajóját, s olykor csak csodával határos ügyességgel szabadulva a veszélyes helyzetekből, hiába keresett kiutat. Hát lehetett azt mondani rá, hogy vigyázatlan, hogy meggondolatlan, hogy vakon a bajba rohanó bolond, de azt is meg kellett adni, hogy jó tengerész. Mert az volt ő, a legjavából!

A Forward helyzete most már végképp veszélyessé vált. Mögötte összezárult a tenger, s néhány óra alatt úgy befagyott, hogy megbírta a matrózokat, s azok bátran vontathatták a hajót.

Hatteras nem kerülhette meg ezt az akadályt, hát úgy határozott, hogy elöl veri szét a jeget. A legerősebb, nyolc-tíz font lőporral töltött pokolgépeit használta. Azzal kezdték, hogy vastagságában megfúrták a jéghegyet, s ügyelve arra, hogy függőlegesen helyezzék el a hengereket, hogy a jéghegy minél nagyobb tömegére hasson a robbanás, hóval fojtották le a robbantólyukat. Mikor ezzel elkészültek, meggyújtották a gutta-perchával szigetelt gyújtózsinórt.

Így dolgoztak hát a jéghegyek szétzúzásán; a fűrésszel semmire se juthattak, mert az nyomban belefagyott a jégbe. Hatteras mégis reménykedett, hogy másnapra kijut innen.

De éjjel veszett szél őrjöngött. A tenger, mintha csak valami tenger alatti robbanás rázta volna meg, felemelte hátát a jégkéreg alatt, és felhangzott a révkalauz rémült hangja:

– Vigyázat hátul! Vigyázat hátul!

Hatteras a jelzett irányba tekintett, s rettenetes volt, amit a hajnali szürkületben látott.

Egy északnak szorított hatalmas jéghegy a lavina gyorsaságával tartott egyenest a hajónak.

– Minden ember a fedélzetre! - ordította a kapitány.

A feléjük gördülő jéghegy alig félmérföldre volt tőlük; a jégtömbök egymáson keresztül-kasul égnek emelkedtek, a szörnyű orkánban óriási homokszemekként bukfenceztek, a végítélet harsonája üvöltött!

– Itt a veszély, Clawbonny úr! - kiáltotta a doktor fülébe Johnson. - Ennél nagyobb veszély nem is érhet bennünket.

– Hát bizony ez eléggé rémítő - válaszolta nyugodtan a doktor.

– Valóságos támadást kell itt visszavernünk - folytatta a főmatróz.

– Mintha csak özönvíz előtti, sarkvidéki ősállatok óriási falkája volna! Hogy rohannak! Szinte versenyeznek, ki lesz az első.

– És olyan is van köztük, amelyik lándzsával van felfegyverkezve - tette hozzá Johnson. - Márpedig azoktól óva intem, Clawbonny úr!

– De hisz ez valóságos ostrom! - kiáltott fel a doktor. - Akkor hát keressünk valami menedéket!

A hajó hátulja felé futott, ahol a dorongokkal, vasrudakkal, csapófákkal felfegyverkezett legénység készen állt a rettenetes támadás visszaverésére.

A lavina a környező jéghegyekről magával ragadott jégtömegekkel egyre növekedve, mind közelebb jött. Hatteras parancsára az előfedélzeti ágyú golyóival próbálták szétlőni a fenyegető jégoszlopot. De az már itt is volt, és rázuhant a hajóra. Borzalmas recsegés-ropogás hangzott, s mivel a támadás oldalt érte a hajó farát, a hajóperem egy része pozdorjává tört.

– Senki se moccanjon! - ordította Hatteras. - Vigyázat a jéghegyre!

Az ellenállhatatlan erővel kúszott előre. Míg a több tonna súlyú jégtömbök szinte ostromló seregként mászták meg a hajó falait, addig a kisebbek a tat-árbockosár magasságába repültek, s hegyes nyilakként zuhogtak a fedélzetre, szétszaggatva a csarnakokat s a felső árbocköteleket. A legénységet legyűrte az ellenség megszámlálhatatlan sokasága, amely tömegével száz olyan hajót is szétmorzsolt volna, mint a Forward. Valamennyire azon voltak, hogy eltaszigálják az ostromló jégsziklákat. Több matróz meg is sebesült az éles jégszilánkoktól, köztük Bolton, akinek bal válla teljesen szétzúzódott. A zaj rettentő arányokat öltött. Duk dühösen ugatta ezt az újfajta ellenséget. A helyzetet még rémesebbé tette a leszálló est sötétsége, anélkül, hogy leplével elrejtette volna a nap végső sugaraiban fehéren fenyegetődző őrületes jégtömböket.

Az embernek a jég ellen vívott e különös, lehetetlen, természetfölötti harca közepette minduntalan felhangzottak Hatteras parancsszavai.

A szörnyű nyomásnak engedelmeskedve bal oldalára dőlt a hajó, úgyhogy nagy vitorlafája már a jégmezőre támaszkodott, s minden pillanatban kettétörhetett.

Hatteras tisztában volt a veszéllyel. Iszonyatos pillanatokat álltak ki! Attól lehetett tartani, hogy egészen felfordul a hajó, s akkor oda az egész árbocozat.

Most egy akkora jégtömb emelkedett égnek a hajótest mellett, mint maga a hajó. Ellenállhatatlan erővel emelkedett fel, mindig feljebb, feljebb, már túlhaladta a hátsó fedélzetet; ha rázuhan a *Forward*ra, mindennek vége; most már egészen egyenesen állt, már magasabb volt, mint a sudárvitorla fája, s alapja hajmeresztően ingadozott.

A rettenet ordítása szakadt ki a legénység torkából. Mindenki a hajó jobb oldalára menekült.

De ebben a pillanatban az egész hajó felemelkedett. Úgy érezték, hogy lebeg az egész, s egy tűnő pillanatig valósággal a levegőben úszott, majd oldalára fordult, és visszazuhant a jégre, s ott akkorát hengergőzött, hogy minden pallója belereccsent. Mi történt hát voltaképpen?

Mikor ez a dagályszerű tengerár felemelte a hajót, a hátulját visszatartó jégtömbök nagyot lódítottak rajta, s így jutottak át az áthatolhatatlan jégtorlaszon. Csak egy percig tartott ez a páratlan hajózás, de egy évszaknak tűnt; aztán a jégtorlasz másik oldalára, a jégmezőre zuhant a hajó, súlyával betörte a jeget, és így természetes elemébe került.

– Túl vagyunk a jéghegyeken! - kiáltott fel Johnson, akit a hajó elejére vetett a rázkódtatás.

– Hál’ istennek! - felelt Hatteras.

S valóban, egy jégmedence közepébe zuhant a hajó, mindenütt jég vette körül, s ámbár víz volt a hajótest alatt, mégis mozdulatlanságra volt kárhoztatva. Ám ha a Forward nem is mozdult, haladt helyette a jégmező.

– Visz a víz bennünket, kapitány! - kiáltott Johnson.

– Hadd vigyen - felelte Hatteras.

De hogyan is lehetett volna ellenállni ennek a sodródásnak?

Másnapra kiderült, hogy valami tenger alatti áramlás hatása alatt észak felé úszik a jégmező, mégpedig elég gyorsan. Ez az úszó tömeg magával ragadta az ismeretlen terjedelmű jégmező közepébe ékelt *Forward*ot. Hatteras számított az előbb-utóbb bekövetkezhető katasztrófára, ha a hajót partra veti a jégár, vagy szétzúzza a szörnyű nyomás, s nagy élelmiszerkészletet halmozott fel a fedélzeten, valamint ott helyeztette el a táborozáshoz szükséges felszerelést s a legénység takaróit. Az egykor hasonló körülmények közé került Mac Clure kapitány példáját követve, felfújt gumi függőágyak övezetével vetette körül a hajót, olyanformán, hogy nagyobb kár ne essék benne. A hőmérséklet nemsokára -14°-ra szállt alá, s a végképp megtorlódott jégfal úgy vette körül a hajót, hogy csak az árbocai látszottak ki.

Hét napig úszott így az árral a Forward. Szeptember 20-án pillantották meg az Új-Cornwall végpontját képező Albert-földnyelvet, de nemsokára az is eltűnt. Itt vették észre, hogy a jégmező most már keletnek tart. Vajon hová megy, ha erre fordult? Hol állapodnak majd meg? Ki is láthatná ezt előre?

A legénység karba tett kézzel várakozott. Végre, szeptember 15-én, úgy délután három óra felé az úszó jégmező nyilván egy másikba ütközött, mert hirtelen megállt. A megtorpanás hatalmasan megrázta a hajót. Hatteras aznap határozta meg a hajó földrajzi helyzetét, s most megnézte térképét. Északon vannak, a nyugati hosszúság 95° 35’-e és az északi szélesség 78° 15’-e alatt. Szárazföld sehol. Itt van, a sarkvidék s ez ismeretlen tenger közepén, ott, ahol a földrajztudósok szerint a legnagyobb sarki fagy honol!