SZEMTŐL SZEMBEN

Tíz perc múlva egy könnyű kis csónak hagyta el a szakolevát, s a móló alján tette le azt a magános, fegyvertelen férfit, aki elől az imént olyan lóhalálában fújtak takarodót a vitylóbeliek.

A Karyszta kapitánya - így hívták a kis alkotmányt, mely az imént vetett horgonyt a kikötőben - középtermetű férfi volt, vastag tengerészsipkája alól nagy és büszke homlok tűnt elő, zord szemében elszánt tekintet. Ajka fölött az egyenesen kétfelé sodort klefta-bajusz¹ nem hegyben, hanem nagy csomóban végződött. Széles mellkasú, tagbaszakadt ember volt. Fekete haja fürtökben hullt vállára. Ha elmúlt is harmincöt esztendős, legfeljebb néhány hónappal. De szélbarnított orcája, kemény arckifejezése, homlokán egy mély, mintegy barázda módjára árkolt ránc, mely azonban nem vallott becsületes életről, idősebbnek mutatta koránál. Ami ruházatát illeti: nem a palikárok² jellegzetes kurta zubbonya, mellénye, fusztanellája³ volt rajta.

Barna csuklyás, halványszínű sujtással szegett kaftánja, bőráncú, zöldes, hosszú csizmaszárba bújtatott nadrágja inkább a berber partok tengerészviseletére emlékeztetett.

Nikolasz Sztarkosz azonban mégiscsak görög származású volt, a vitylói öböl szülöttje. Itt töltötte kora ifjúságának éveit. Mint gyermek és serdülő ifjú ezek közt a sziklák közt járta ki a tengeri élet iskoláját. Ezeken a vizeken hajózgatott, áramlatok sodrában és szelek szárnyán. Nem volt olyan kis öböl, melynek mélységét, kikötőhelyét ki ne tapasztalta volna; olyan szirt, homokzátony, tenger alatt meghúzódó szikla, melynek fekvését ne ismerte volna; a csatornák olyan kanyarulata, melyen iránytű, révkalauz nélkül el ne igazodott volna, ha mégolyan zegzugos volt is az. Könnyen érthető hát, hogy földijeinek hamis jeladása ellenére olyan biztos kézzel tudta irányítani a szakolevát. Egyébként is jól tudta már, mennyire lehet bízni a vitylóiakban. Eleget látta már őket munkában. Meg aztán talán nem is vette tőlük zokon rabló hajlamukat, természetesen csak addig, ameddig saját maga kárát nem vallotta annak.

De ahogy ő ismerte őket, azok is jól ismerték Nikolasz Sztarkoszt. Apja a sok ezer között egyik áldozata volt a törökök kegyetlenségének. Halála után anyja, gyűlölettel eltelve, csak a pillanatot leste, hogy mikor vetheti magát az ozmán zsarnokság elleni első felkelés karjaiba. Maga tizennyolc éves korában elhagyta Manit, hogy a tengereket járja, főként a Szigettengert s nemcsak tengerésszé képezte ki magát, hanem kalózzá is. Rajta kívül csak a jó ég a megmondhatója, hogy életének ebben a szakában miféle hajók fedélzetén szolgált, miféle kalóz- meg martalócvezérek parancsoltak vele, miféle lobogó alatt küzdött először, mennyi vért ontott, Görögország ellenségeinek vagy védelmezőinek vérét - ugyanazt, mely a tulajdon ereiben folyt. Közben azonban néha viszontláthatták Koron öblének különböző kikötőiben. Kalóz hőstetteiről nem egy földije tudott mesélni, akikkel együtt kereskedelmi hajókat támadt meg és foglalt el, a zsákmányolt gazdag rakományokon osztozva. Mindazonáltal hírhedt alakját bizonyos titokzatosság övezte, ami Mani-szerte felkeltette az emberek érdeklődését.

Így magyarázható meg az a fogadtatás, melyben Vitylo lakosai ezt a férfit részesítették, s az is, hogy miért keltett bennük tiszteletet már a puszta megjelenésével, s hogy a szakoleva parancsnokát felismerve miért hagytak fel azzal a tervükkel, hogy kifosztják a hajót.

Mihelyt a Karyszta kapitánya valamivel a móló mögött elérte a kikötő partját, férfiak és nők odaszaladtak, hogy fogadják s tisztelettudóan sorfalat álltak az útján. Mikor kikötött, egyetlen kiáltás sem hangzott. Úgy látszik, Nikolasz Sztarkosznak volt annyi tekintélye, hogy már megjelenésével csendet parancsoljon. Megvárták, míg ő szólal meg, s ha nem beszél - ami könnyen megeshetett -, senki sem meri megszólítani.

Nikolasz Sztarkosz meghagyta a vitorláscsónakot vezető matrózainak, hogy menjenek vissza a hajóra, aztán elindult abba a beszögellésbe, melyet a rakodópart a kikötő mélyén képez. De alig tett húsz lépést arrafelé, hirtelen megállt, majd megpillantva az öreg tengerészt, aki úgy haladt mögötte, mintha parancsára várt volna, így szólt:

– Gozzo, tíz erős férfira lesz szükségem, ki kell egészítenem a legénységet!

– Megkapod, Nikolasz Sztarkosz - válaszolt Gozzo.

Ha százat akart volna a Karyszta kapitánya, annyit is kapott volna ettől a tengerész népségtől. S ezek a férfiak, anélkül, hogy megkérdezték volna, hova viszi őket, mi lesz a dolguk, kinek a részére mennek hajózni vagy harcolni, mind a százan elszántan követték volna földijüket, hogy sorsában osztozzanak, mert jól tudták, hogy bármilyen módon is, végül csak megtalálják a számításukat.

– A tíz ember egy órán belül a Karyszta fedélzetén legyen - tette hozzá a kapitány.

– Ott lesz - válaszolt Gozzo.

Nikolasz Sztarkosz egy kézmozdulattal jelezte, hogy ne kövessék és végighaladva a móló tövénél meghajló parton, eltűnt a kikötő egyik szűk utcájában.

Az öreg Gozzo, a parancshoz híven, visszatért társaihoz, s teljes odaadással nekilátott, hogy kiválassza a tíz embert, akikkel a szakoleva legénységét ki kellett egészíteni.

Ezalatt Nikolasz Sztarkosz felkapaszkodott a meredek sziklafalon, melyen Vitylo városa fekszik. Itt fenn már csak a vad ebek csaholása hallatszott, melyektől az utasembernek éppúgy tartani kellett, mint a sakáloktól és a farkasoktól; szörnyű állkapcsú, szelindek pofájú ebek ezek, bottól egyáltalán nem félnek. A levegőben néhány dolmányos sirály keringett, széles szárnyuk csapásaival éppen parti búvóhelyükre tértek vissza.

Nikolasz Sztarkosz elhagyta Vitylo utolsó házát is. Ekkor göröngyös ösvényre tért, mely Kerapha akropolisza⁴ körül fut. Elhaladt egy erősség romjai mellett, melyet egykor Ville-Hardouin⁵ emelt ezen a helyen, abban az időben, mikor keresztesek szállták meg Peloponnezosz különböző részeit; aztán kerülőt kellett csinálnia az ódon tornyok alatt, melyek ma is koronázzák a parti sziklafalat. Itt megállt és megfordult.

A szemhatáron, a Gallo-fokon innen, a holdsarló kezdett már elmerülni az ioni tenger vizeiben. A friss alkonyi széltől hajtott fellegek keskeny hasadékain át itt-ott néhány csillag villant. Olykor, a rövid szélcsendben, teljes némaság honolt a fellegvár körül. Két vagy három, alig látható kis vitorlás szelte át az öböl víztükrét, Koron felé haladva, vagy fel, Kalamatának. Az árbocuk hegyén ringó jelzőlámpás nélkül talán észre sem lehetett volna venni őket. Alant hét-nyolc tűzfény világított a partvidék különböző pontjain, a víz remegő visszfényében megkétszereződve. Vajon halászbárkák fényei voltak azok, vagy világ, mit a lakosság éjszakára gyújtott házaiban? Nem tudta volna megmondani az ember.

Nikolasz Sztarkosz szeme rég megszokta már a sötétséget, és így jól áttekintette a roppant messzeséget. Van a tengerész szemében valami átható erő, amivel ott is látni tud, ahol más képtelen. De ebben a pillanatban, úgy látszik, nem a külső világ érdekelte a Karyszta kapitányát, aki kétségtelenül egészen más jelenségekhez volt szokva. Nem, most önmagába tekintett. Szinte öntudatlanul szívta magába a szülőföld levegőjét, mely olyan, mintha az ország lélegzete volna. Veszteg állt, elgondolkozva, karját keresztbe fonva; feje, melyről most visszahullt a csuklya, meg se moccant, mintha kőből lett volna faragva.

Csaknem negyedóra telt el így. Nikolasz Sztarkosz szüntelen a napnyugatot szemlélte, melyet a tenger távoli láthatára szegélyezett. Aztán megint tett néhány lépést felfelé, rézsút a sziklafalon. Nem csak úgy találomra. Titkos gondolat vezérelte ebben; de azt mondhatta volna az ember, hogy szeme még szándékosan elkerülte azt, amiért Vitylo magaslataira jött.

Egyébként semmi sem vigasztalanabb, mint ez a part, Matapan hegyfokától az öböl legbelső zugáig. Itt nem nőttek sem narancs- meg citromfák, vadrózsabokrok, leánderek, argoliszi jázminok, fügefák, szamócabokrok, eperfák, sem mindaz, ami Görögország némely vidékét olyan gazdag és virágzó földdé teszi. Sehol egy örökzöld tölgy, platánfa vagy gránátalmafa, mely a ciprusok és cédrusok komor sorától el-elütne. Mindenütt sziklák, melyek a vulkánikus talaj váratlan földomlása következtében egy-kettőre az öböl vizeibe omolhatnak. Maninak ez a tája képtelen saját népességét táplálni. Mindenütt valami vad zordonság. Alig egy-két keszeg, torz, fura erdei fenyő, melyeknek gyantáját leszedték, úgyhogy semmi nedvük, s törzsük tele mély sebbel. Itt-ott sovány kaktuszok, valóságos tüskés bogáncsok, melyeknek levelei félig megnyúzott kis sünökre emlékeztetnek. Egyszóval sehol, sem a satnya cserjésekben, sem az inkább kavicsból, mint televényföldből való talajon semmi, ami az egyébként kevéssel beérő kecskéket valahogyan táplálná.

Alig tett húsz lépést Nikolasz Sztarkosz, már ismét megállt. Majd északkelet felé fordult, hol a Tajgetosz messze kiugró taréja élesen elütött a kevésbé sötét mennybolttól. Egy-két csillag, mely éppen most jött fel, a szemhatár alján olyan volt, mint valamiféle nagy, csillogó szentjánosbogarak.

Nikolasz Sztarkosz mozdulatlan maradt. Kis, alacsony, fából ácsolt házikóra esett a pillantása, mely valami ötven lépésnyire, a sziklafal egy kitüremlésén állott. Egyszerű, magányos házacska volt a falu fölött, néhány félig lehántott fa között, tüskekerítéssel, s csak meredek ösvényeken megközelíthető. Meglátszott rajta, hogy régóta el van hagyatva. Sövénye rossz állapotban, hol sűrűn, hol áttörve, nem adott elegendő védelmet. Az erre vetődő kóbor kutyák, sakálok nem egy ízben pusztították a maniota földnek ezt a kis zugát. A természet silány füvekkel, bozóttal adózott ezen a pusztaságon, mióta emberi kéz nem foglalatoskodott rajta.

De miért ez az elhagyatottság? Mert e darab földnek tulajdonosa már évekkel ezelőtt meghalt; mert özvegye, Andronika Sztarkosz elhagyta a vidéket, hogy azok közé a hőslelkű nők közé álljon, akik annyira kitűntek a függetlenségi harcban; mert a fiú, távozása óta, egyetlenegyszer sem tette be lábát az atyai házba.

Itt született Nikolasz Sztarkosz. Itt töltötte gyermekkorának első éveit. Atyja, hosszú és becsületes tengerész élet után, ebbe a menedékbe vonult vissza, de nem érintkezett Vitylo lakosságával, annyira megirtózott annak túlkapásaitól. Tanultabb s kissé jobbmodorú lévén, mint a kikötő népsége, felesége és gyermeke körében külön életet tudott magának biztosítani. Így éldegélt ebben az elvonultságban, ismeretlenül és békességben, míg aztán egy napon, felindultságában szembe merészelt szállani a zsarnoksággal s életével fizetett az ellenszegülésért. Mert a török ügynököktől a félsziget legtávolabbi zugában sem menekülhetett az ember.

Már nem volt apa, aki vezethette volna a fiát, az anya meg nem bírta kordában tartani. Nikolasz Sztarkosz elbúcsúzott a kapufélfától, a tengereket járta s veleszületett csodálatos tengerészösztönével, kalózkodásra adta a fejét, kalózok szolgálatába állt.

Tíz esztendeje múlt hát, hogy a fiú elhagyta a házat, hat éve az anya. Híre járt ugyan, hogy Andronika vissza-visszajött néha. Legalábbis látni vélték, de ritkán s rövid időre, anélkül, hogy Vitylo lakosai közül bárkivel érintkezett volna.

Ellenben Nikolasz Sztarkosz, bár kalandozásai közben a véletlen egyszer-kétszer visszahozta Maniba, mindmáig nem mutatott hajlandóságot, hogy viszontlássa ezt a szerény sziklaparti hajlékot. Az elhagyatott ház felől maga egyetlen szóval sem érdeklődött soha. Soha egy célzás az anyjára, hogy megtudja, vajon visszajár-e olykor a puszta otthonba. A szörnyű események folyamán azonban, melyek akkoriban vérrel áztatták Görögországot, talán hozzá is eljuthatott Andronika neve - az a név, mely bizonyára önvádként nyomná lelkiismeretét, ha nem volna olyan érzéketlen a lelke.

S mégis, ezen a napon Nikolasz Sztarkosz nemcsak azért vesztegelt a vitylói kikötőben, hogy a szakoleva legénységét tíz emberrel megerősítse. Valami vágyakozás hajtotta oda, több a vágyakozásnál: valami parancsoló ösztön, amiről talán számot se tudott adni magának. Csak azt érezte, hogy újra látnia kell, nyilván utoljára, az apai házat, még egyszer lábával érintenie kell azt a földet, ahol első lépteit próbálgatta; szívnia kell azt a levegőt, mely e falak közé van zárva, ahol első lélegzetét vette, ahol, még mint kis gyermek, legelső szavait gőgicsélte. Igen, ezért mászta meg a sziklafal bajosan járható ösvényét, ezért állt ő ebben az órában a kis háztáj kerítése előtt.

De egyszerre habozás fogta el. Nincs olyan megkeményedett szív, mely el ne szorulna olykor a visszajáró múlt látomásaitól. Bárhol is születtünk, nem maradhatunk érzéketlenek azon a helyen, ahol az anyai kéz ringatott. Lelkünk húrjai nem kophatnak el annyira, hogy ilyen emlékek érintésére legalább egy meg ne rezzenne.

Így esett Nikolasz Sztarkosszal is, amint az elhagyott, kívül-belül egyaránt komor, hallgatag és halott ház küszöbénél megállt.

– Lépjünk be!… Igen!… Lépjünk be!

Ezek voltak az első szavak, melyeket Nikolasz Sztarkosz kiejtett. De még csak mormolva, mint aki attól tart, hogy meghallhatják, s felidézi a múlt valamely kísértetét.

Belépni a „kertbe”? Mi sem volt könnyebb annál! A kerítés szétesett, a lécek a földön hevertek. Nem volt kapu sem, hogy kinyissák, retesz sem, hogy eltolják.

Nikolasz Sztarkosz belépett. Megállt a lakóház előtt, melynek esőtől félig elkorhadt eresze már csak lazultan lógott a rozsdamart vasaláson.

Ebben a pillanatban egy bagoly hallatta huhogását, s felrepült a masztix-fáról, melynek ágas-bogas gallyai a bejáratot benőtték.

Nikolasz Sztarkosz még mindig habozott. Pedig eltökélte magában, hogy újra megnézi a lakást, az utolsó szobáig. De titkon békétlenkedett is amiatt, ami most végbement benne, valami önvádféle. Érezte, hogy nemcsak meghatódott, hanem ingerült is. Úgy rémlett neki, mintha valami ellene szegzett tiltakozás támadna rá mindjárt ebből az atyai házból - egy utolsó átok!

Mielőtt tehát belépett volna, még körül akarta járni a házat. Komor éjszaka volt, nem látta senki. Fényes nappal talán el sem jött volna ide. Vaksötét éjjel bátrabbnak érezte magát, hogy emlékeivel farkasszemet nézzen.

Úgy lopakodott előre, mint valami gonosztevő, aki abban sántikál, hogy előbb kipuhatolja egy lakás környékét, melybe romlást fog hozni. Végigment a repedt falak mentén, körüljárta a sarkokat, melyeknek mállott élét moha lepte, kezével a meglazult köveket tapogatta, mintha meg akarna róla győződni, vajon maradt-e még egy szikra élet ebben a háztetemben, s végezetül hallgatózott, vajon a szíve dobog-e még. A háztája hátul még sötétebb volt. Az éppen feltűnő félhold ferde sugarai nem hatolhattak oda.

Nikolasz Sztarkosz lassan megkerülte a komor lakot, melyből nyugtalanító némaság áradt. Olyan volt, mint egy elátkozott ház, melyben kísértetek járnak.

Visszament a nyugatra néző homlokzathoz. Majd az ajtóhoz közeledett, hogy belökje, ha csak kilincs tartja már, vagy betörje, ha a nyelv még benne volna a zár ütközőjében.

De ekkor vérbeborult a szeme. „Vöröset látott”, mint mondani szokás, de tűzvöröset. Nem mert többé belépni ebbe a házba, melyben még egyszer szét akart nézni. Úgy rémlett, mintha atyja, anyja kitárt karral megjelennének a küszöbön, átkozva őt, a rossz fiút, a rossz honpolgárt, családja elárulóját, a hazaárulót!

E pillanatban halkan kinyílt az ajtó. Egy asszony jelent meg a küszöbön. Manióta viseletben, pirosszegélyű fekete pamut szoknyában, sötét, testhezálló pruszlikban, fején a görög zászló színeiben játszó selyemszövettel becsavart, nagy barnás, főkötővel.

Erélyes arcú asszony volt, nagy, fekete szemében kissé vad elevenség, arca napbarnított, mint a parti halásznőké; magas, sudár termetű, bár elmúlt már hatvan éves.

Andronika Sztarkosz volt. Anya és fia, kik testben és lélekben már oly rég különváltak, most szemtől szemben álltak.

Nikolasz Sztarkosz nem volt rá elkészülve, hogy itt találja az anyját. Megrémítette ez a látvány.

Andronika, karját a fia elé tartva, tiltóan, hogy be ne merészkedjék a házba, csak ennyit mondott, s hogy ő mondta, annál rettenetesebben hangzott:

– Nikolasz Sztarkosz sohasem lépi át az apai ház küszöbét!... Soha!

S a fiú, e kemény parancs előtt meghajolva, lassanként visszatántorgott. Íme, az, aki szíve alatt hordta, most elűzi magától, mint árulót szokás. Ekkor egy lépést akart tenni előre… De egy még szigorúbb mozdulatra, az átok mozdulatára, megtorpant.

Nikolasz Sztarkosz hátrahőkölt. Szinte futva hagyta el e ház táját, a sziklafal ösvényein nagy léptekkel ment le, anélkül, hogy visszafordult volna, mintha láthatatlan kéz taszigálná.

Andronika mozdulatlanul állt a ház küszöbén, s látta, amint fia eltűnt a sötét éjszakában.

Tíz perc múlva Nikolasz Sztarkosz, felindultságát leplezve, megint ura volt önmagának; leért a kikötőbe, ott előparancsolta csónakját s tengerre kelt. A Gozzo által kiválogatott tíz férfi már ott volt a szakoleva fedélzetén.

Nikolasz Sztarkosz szó nélkül ment fel a hajó fedélzetére s jelt adott a felkészülésre.

Ez gyorsan ment végbe, csak az útrakész állapotban hagyott vitorlákat kellett felhúzni. A felkerekedő parti széllel könnyű volt elhagyni a kikötőt.

Öt perc múlva a Karyszta biztosan, csendben haladt át a kikötő kijáratán, anélkül, hogy akár a legénység tagjai, akár a vitylóbeliek egyetlen kiáltást hallattak volna.

De alig haladt a szakoleva egy mérföldet a nyílt tengeren, midőn lángoszlop világította meg a sziklapart ormát.

Andronika Sztarkosz háza volt az, mely porig égett. Az anya keze támasztotta ezt a tűzvészt. Azt akarta, hogy nyoma se maradjon annak a háznak, ahol a fia született.

A kapitány még három mérföldre sem tudott szabadulni az éjszakában lángoló tűz látványától s mindaddig rajta függött a szeme, míg végsőt nem lobbant a homályban.

Andronika megmondotta:

– Nikolasz Sztarkosz sohasem lépi át az apai ház küszöbét!... Soha!