HAJÓ A LÁTHATÁRON

1827. október 18-án délután öt óra tájban, kis levantei hajó igyekezett előre szél mentén, hogy még az éj beállta előtt befusson a koroni öböl bejáratánál fekvő vitylói kikötőbe.

A kikötő, Homérosz hajdani Oetylosza, az ioni és az égei tenger három mély beszögellésének egyikében fekszik. Ezek a beszögellések alakítják ki azt a platánfalevelet, amelyhez találóan hasonlították Dél-Görögországot. Ezen a levélen bontakozik ki az ókori Peloponnezosz vagy Morea, ahogy az újabbkori földrajz nevezi. Az első csipkézet nyugat felől a koroni öböl, mely Messzénia és a Mani közt nyílik; a második a marathoni öböl, mely nagyot kanyarít ki a zord Lakónia partvidékéből; a harmadik Nauplia öble, melynek vizei Lakóniát Argolistól elválasztják.

A három öböl közül az elsőhöz tartozik a vitylói kikötő. Az öböl keleti partszegélyén egy szabálytalan alakú kis öböl mélyén fekszik, a Tajgetosz tengerparti előnyúlványainak lábánál. Ennek a hegységnek a folytatódása befelé a Mani-vidék földtani vázát alkotja. Biztos talaja, könnyen járható hágói és magaslatai nyújtják a lehető legjobb menedéket e parton, amelyet szüntelen ostromolnak a Földközi-tenger viharai.

A hajó, mely elég erős észak-északnyugati szélben haladt előre, még nem látszott a vitylói révpartról. Valami hat-hét tengeri mérföldre lehetett tőle.¹ Bár igen tiszta idő volt, a legmagasabb vitorláinak szegélye is alig rajzolódott még ki a fényárban úszó szemhatár szélén.

De ami nem látszott lentről, látható volt a magasból, a város felett emelkedő hegyoromról. Vityló amphitheatrum² módjára épült, meredek sziklákon, amelyet Kelapha ősi fellegvára véd. Fönt néhány ódon torony romjai emelkednek; ezek későbbi eredetűek a Szerapia templom különös maradványainál, melynek ion oszlopai és oszlopfői ma is ékesítik Vitylo templomát. E tornyok szomszédságában két-három, alig látogatott kápolnácska áll, hol barátok látják el a szolgálatot.

Illő megállnunk egy pillanatra ennél a „szolgálat” szónál, valamint a „barát” kifejezésnél, ahogyan a messzéniai partok kalugyereit³ hívják. Különben egyikükkel, aki az imént lépett ki a kápolnából, mindjárt meg is ismerkedhetünk.

Görögországban ebben az időben a vallás még furcsa keveréke volt a pogány legendáknak és a keresztény hitnek. Sok hívő olybá vette az ókor istennőit, akár az új vallás szentjeit. Sőt, amint Henry Belle⁴ megjegyzi, manapság is „szentekkel tévesztik össze a félisteneket, a paradicsom angyalaival az elvarázsolt völgyek manóit, s sziréneket, fúriákat úgy hívnak segítségül, akár a Szűzanyát. Innét a sok megmosolyogtató, fura hókusz-pókusz és meghökkentő ájtatosság, melynek zavaros káoszában néha maga a papság sem tud eligazodni.”

Kivált századunk első negyedében - körülbelül ötven évvel ezelőtt, vagyis akkor, amikor történetünk kezdődik - még ugyancsak tudatlan volt a görög félsziget papsága, s a gondtalan, együgyű barátok, afféle „derék komák”, nemigen voltak alkalmasak arra, hogy ezt a természettől babonás népséget vezessék.

De még ha csak tudatlanok lettek volna ezek a kalugyerek! Görögország egyes részeiben, kivált Mani vad területein, természetüktől meg az ínségtől hajtva, bizony kéregettek is, drachmáért koldultak, mit kegyes utazók vetettek oda nekik, s az volt egyetlen foglalatosságuk, hogy holmi hamis szentképeket csókoltattak hívőikkel, vagy egy-egy szent fülkéjének örökmécsesét gondozták, a kevés tized, gyónás, temetés, keresztelő miatt keseregve. Ezek az amúgy is alacsony sorból való szegény ördögök egyáltalán nem riadtak vissza az érkező hajókra leskelődő parti őrök már amennyire közhasznúnak mondható foglalkozásától.

Vitylo tengerészei éppen a kikötőben heverésztek, amolyan nápolyi lazzarinók módján, kiknek órák hosszat kell pihenniük, hogy néhány percnyi munkát kiheverjenek. Hanem most egyszeriben feltápászkodtak, látva, hogy egyik kalugyerük hadonászva rohan le a faluba.

Ötven-ötvenöt éves férfi lehetett; nemcsak köpcös, de jó kövér is, nyilván a naplopástól; ravaszdi arca nem sok bizalmat keltett.

- No, mi az, szentatyus? - kiáltott fel az egyik tengerész elébe futva.

A vitylói annyira orrhangon, nazálisan beszélt, hogy bátran azt hihette volna az ember: Publius Ovidius Naso⁵ volt a hellének egyik őse. Mégpedig azzal a mani tájszólással beszélt, melyben görög, török, olasz és albán ízek keveredtek, mintha csak a bábeli nyelvzavar idejéből maradt volna meg.

– Tán bizony Ibrahim katonái szállták meg a Tajgetosz tetejét? - kérdezte egy másik tengerész, nemtörődöm mozdulattal, amely nem tanúskodott mély hazafiúi érzelemről.

– Hacsak nem franciák, akikhez semmi közünk! - válaszolt az első tengerész.

– Egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz - vetette közbe a harmadik.

Ebből a válaszból látnivaló volt, hogy a nagy küzdelem - mely akkor éppen a legszörnyűbb szakaszában volt - mily kevéssé érdekelte Peloponnezosz e szélső csücskének lakóit, szöges ellentétben az északi maniótákkal, akik olyan ragyogóan tüntették ki magukat a függetlenségi harcban.

Hanem a dagadt kalugyer egyiküknek sem tudott felelni. Egészen kifulladt, mialatt lerohant a sziklafal meredek lejtőjén. Asztmás melle levegő után kapkodott. Beszélni akart, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Egyik őse, a marathoni katona, mielőtt holtan rogyott össze, legalább hírt tudott adni Milthiádész győzelméről. De itt ma már szó sem volt Milthiádészről, meg az athéniek és a perzsák háborúskodásáról. Hiszen Mani e távoli csücskének vad lakói már alig voltak görögöknek mondhatók.

– No, beszélj már, atyus, beszélj már! - kiáltott rá egy Gozzo nevezetű vén tengerész, türelmetlenebbül a többinél, mintha kitalálta volna, mit akar újságolni a barát.

Ez végre nagyot lélegzett, majd karját a messzeségbe nyújtva, így szólt:

– Hajó a láthatáron!

E szóra a semmittevőknek felállni, tenyerükbe csapkodni, a kikötő fölött emelkedő sziklára felmászni - pillanat műve volt. Innen nagyobb darabon áttekinthették a nyílt tengert.

Idegen ember nyilván azt képzelhette volna, hogy olyan érdeklődésből támadt a nagy lótás-futás, aminőt minden, nyílt tengerről érkező hajó kelt az ilyesmikért rajongó tengerészekben. Éppenséggel nem; jobban mondva, ha már valami lázba ejthette e vidék lakóit, annak egészen különös oka volt.

Valóban most is, amikor e történetet írjuk - s nemcsak, amikor megesett az -, Mani még mindig különálló terület Görögország közepén, mely 1828-ban független királyság lett a drinápolyi szerződést aláíró európai nagyhatalmak határozatából. A manióták, legalábbis azok, akik az itteni öblök közt húzódó földcsíkokon élnek, félig barbárok maradtak s inkább tulajdon szabadságukkal törődnek, mintsem a hazájukéval. Alsó-Moreának ezt a végső nyúlványát emberemlékezet óta szinte lehetetlen volt kordában tartani. Sem a janicsárok, sem a görög zsandárok nem bírtak lakóival. Civakodók, bosszúállók, kiknél firól-fira száll a gyűlölködés, mit csak vér olthat ki; született fosztogatók - bár egyben vendégszeretők is -, sőt gyilkosok, ha a rablás úgy hozta magával. Ezek a vad hegyilakók mégis a spártaiak egyenes leszármazottainak mondják magukat. Azonban a Tajgetosz zegzúgai közé zárva, hol ezrével találni csaknem megközelíthetetlen, apró fellegvárakat - „pyrgos”-okat -, kényük-kedvük szerint játsszák a középkori úri haramiák szerepét, akik tőrrel, karabéllyal gyakorolták hűbéri ököljogukat.

Bizony, ha a manióták félig-meddig ma is vadak, képzelhető, milyenek lehettek ötven évvel ezelőtt. Századunk első harmadában, amikor a tengereken cirkáló gőzhajók még nem nehezítették meg garázdálkodásukat, a legvakmerőbb kalózok voltak ezek, kereskedelmi hajók rémei Levante valamennyi kikötője táján.

Vitylo kikötője, azáltal, hogy a Peloponnezosz csücskén, két tenger bejáratánál feküdt, közel a tengeri martalócoktól oly előszeretettel látogatott Cerigotto-szigethez, különösen alkalmas, könnyen hozzáférhető fészek volt mindazoknak a gézengúzoknak, akik a szigettengeren és a Földközi-tenger szomszédos partvidékein kalózkodtak. Mani e részén a lakosság központi települőhelyét akkoriban sajátosan Kakovonni földjének nevezték, s a kakovonnioták, a Matapan-hegyfokban kiszögellő földnyúlvány mindkét felén, kedvükre garázdálkodhattak. A hajókat tengeren támadták meg, vagy a szárazföldről hamis jelzésekkel csalták kelepcébe. Mindenütt fosztogatták, felégették őket. Mellékes, hogy török, máltai, egyiptomi, vagy éppen görög volt a legénység, irgalmatlanul lemészárolták vagy rabszolgának adták el a berber partokon. Ha nem akadt munka, ha a koroni vagy a marathoni öbölben Cerigo vagy a Gallo-hegyfok vizein csak elvétve tűnt föl hajó a part közelében, akkor nyilvános imák szálltak a viharok istenéhez, kegyeskednék zátonyra futtatni holmi nagy teherbírású, dús rakományú hajót. A kalugyerek hitsorsosaiknak busás hasznot kívánva, egyáltalán nem eresztették el fülük mellett ezeket a könyörgéseket.

Hanem most hetek óta pangott a kalózkodás. Egyetlen hajó sem kötött ki Mani partjain. Határtalan volt hát az öröm, mikor a barát az asztmától el-elfulladva hörögte:

– Hajó a láthatáron!

Csaknem ugyanakkor tompán kongani kezdett a simandra, afféle ezekben a tartományokban használatos, vasnyelvű faharang, amilyeneket azért használtak e tartományokban, mert ércharangot nem engedélyeznek a törökök. De ezek a baljós, szaggatott hangok elegendők voltak, hogy e prédaleső népséget, a fosztogatásra és mészárlásra egyformán kapható férfiakat, nőket, gyermekeket, a vad és rettegett kutyákat egybetereljék.

Közben a szirttetőn összesereglett vitylóiak nagy zsivaj közt vitatkoztak. Vajon miféle hajót újságolt a kalugyer?

A hajó az éj közeledtével erősebbé vált észak-északnyugati szélben szaporán szelte a vizet. Még az is megeshetett, hogy egy nekifutással megkerüli a Matapan-fokot. Iránya után ítélve Kréta felől jöhetett. A hajótest kezdett már feltünedezni a fehér barázdák fölött, melyeket maga után hagyott, de vitorlázata még csak kusza tömkelegnek látszott. Így bajosan lehetett felismerni, miféle alkotmány. Azért is hangzott el percek alatt annyi, egymásnak ellentmondó megjegyzés.

– Háromárbocos sebek⁶ - szólt az egyik tengerész. - Már látom is az előárboca négyszögű vitorláit!

– Dehogyis! - vágott közbe egy másik. - Háromárbocos pink⁷ az! Nézzétek csak emelt farát, meg duzzadt orrtőkéjét!

– Sebek vagy pink! Ugyan, ki az ördög tudná ilyen messziről megkülönböztetni őket?

– Vajon nem inkább négyszögvitorlájú polak?⁸ - jegyezte meg egy másik tengerész, félig behajlított kezéből messzelátót formálva.

– Bárcsak segítene a jóisten! - válaszolta az öreg Gozzo. - Polák, sebek vagy pink, mindenképpen háromárbocos, három árboc pedig többet ér kettőnél, mikor arról van szó, hogy busás kandiai borszállítmánnyal vagy szmirnai kelmével kössön ki egy hajó partjainkon.

E bölcs megjegyzésre még figyelmesebben nézelődtek. A hajó lassanként közeledett s mind nagyobb lett; mivel azonban igen szél mentén haladt, oldalvást nem lehetett szemügyre venni. Bajos lett volna hát megmondani, két- vagy háromárbocos-e, vagyis hogy remélhetőleg tetemes teherbírású-e vagy sem.

– Eh, a kirelejzumát! Még a devla is ellenünk paktál! - kiáltott az öreg Gozzo, több nyelv szavaiból válogatott káromkodással, külön-külön megnyomva minden szót. Még felukka⁹ lesz a végén!...

– Vagy éppen speronare!¹⁰ - kiáltott fel a kalugyer, éppoly csalódottan, mint hívei.

Felesleges részleteznünk, milyen keserű felkiáltások követték ezt a két megjegyzést. De bármiféle hajó volt is, azt már megállapíthatták, hogy száz-százhúsz tonnánál nem lehet nagyobb a vízkiszorítása. Egyébként mellékes, ha a rakománya nem tekintélyes, csak értékes legyen. Akadnak egyszerű felukkák, sőt speronárék is, amelyek drága borokkal, finom olajjal, vagy értékes kelmékkel vannak megrakodva. Ebben az esetben megéri a fáradságot, hogy rajtuk üssenek s csekély bajlódással busás hasznot húzzanak belőlük. Hát nem kellett még kétségbeesni. Különben is a banda régi tagjai, effélékben igen tapasztalt fickók, igen tetszetősnek találták a hajó mozgását, ami előnyére szolgált a szemükben.

Közben a nap már kezdett tünedezni az ioni tenger nyugati szemhatárán, de az októberi alkonyat elég világos volt, hogy az éj beálltáig még egy óra hosszat látni lehessen a hajó körvonalait. Egyébként a Matapan-fokot megkerülve, két tájolóvonásnyit¹¹ oldalvást fordult, hogy minél könnyebben érjen a kikötő bejáratához, s így jobban szemügyre vehették.

– Szakoleva!¹² - röppent el a szó pár pillanat múlva az öreg Gozzo szájáról.

– Szakoleva! - kiáltották társai; csalódottságuk szitkok fergetegében tört ki.

Mivel azonban tévedésről egyáltalán nem lehetett szó, nem vitáztak többé. A koroni öböl bejáratánál manőverező hajó valóban szakoleva volt. Különben a vitylóbelieknek nem volt igazuk, mikor eleve balszerencséről óbégattak. Hiszen adódhat drága rakomány a szakolevák fedélzetén is.

Így hívják az olyan középteherbírású levantei hajókat, melyeken a fedélzet hajlata a hajófar felé kissé emelkedik. Három, egy törzsből álló árboca trapéz vitorlákkal van felcsarnakolva.¹³ Középen, az erősen előredűlő főárbocon latin-, segéd-, derék- és sudárvitorla feszül. Elöl két háromszögű orrvitorla, hátul felemás árbocon két csúcsvitorla egészíti ki a vitorlázatot, miáltal a hajó szokatlanul hat. A hajótest élénk színezése, előrenyúló orrtőkéje, változatos árbocozata, szeszélyes szabású vitorlái révén egyik legritkább példánya volt azoknak a takaros hajóknak, melyek százával térülnek-fordulnak a Szigettenger szűk vizein. Mi sem szemrevalóbb egy ilyen könnyű alkotmánynál, amint tajtéktól övezve megfekszik a vizen, vagy kiemelkedik a hullámokból s könnyedén szökell, mint valami roppant nagy madár, mely szárnyaival a nap utolsó sugaraitól tündöklő tengert súrolja.

Bár erősebb szél kezdett fújni és „felhősárkányok” borították az eget - mennyboltjuk némely fellegét nevezik így a levanteiek -, a szakoleva semennyit sem csökkentett vitorlázatán. Sőt, sudárvitorláját is fennhagyta, melyet kevésbé bátor tengerész bizonyára behúzott volna. A kapitány nyilván ki akart kötni s egyáltalán nem volt kedve a máris háborgó, vihart ígérő tengeren tölteni az éjszakát.

De ha a vitylobelieknek nem is volt kétségük afelől, hogy a szakoleva az öbölbe igyekszik, az már nagy fejtörést okozott, vajon az ő kikötőjükben akar-e horgonyt vetni.

– Eh! - kiáltott fel egyikük -, szinte azt hinné az ember, azzal szórakozik, hogy a szelet vitorlájába fogja, ahelyett, hogy befutna!

– Az ördög kapaszkodna bele! - vágott közbe egy másik. - Hát egyre csak kerül-fordul, s végén majd megint nekivág a nyílt tengernek.

– Talán Koronba menne?

– Vagy Kalamata iránt?

Mind a két feltevés egyformán lehetséges volt. Koront, a mani partnak ezt a kikötőjét elég gyakran látogatják a Levante kereskedelmi hajói, s Dél-Görögország olaja igen fontos kiviteli cikk e vidékről. Ugyanez mondható az öböl mélyén fekvő Kalamatáról is, melynek bazárjai telis-tele vannak kézműáruval, szövettel vagy cserépedényekkel, Nyugat-Európa különböző országainak szállítmányaival. Lehetséges volt tehát, hogy a szakoleva rakománya az egyik vagy másik kikötőnek szólt, ami nagyon lehangolta a rablásra, fosztogatásra leső vitylobelieket.

A szakoleva, mialatt ilyen mohó tekintetek figyelték a partról, gyorsan vitorlázott előre. Egy-kettőre Vitylo előtt járt. Sorsának most már el kellett dőlnie. Ha továbbhalad az öböl közepe felé, Gozzónak és társainak még reményük sincs arra, hogy utolérjék. Valóban, még ha leggyorsabb csónakjaikba vetik is magukat, akkor sem bírják utolérni, járata olyan fölényben volt a roppant vitorlázat alatt, mely meg se kottyant neki.

– Befut!

Ez a szó csakhamar a vén tengerész szájáról hangzott el, kinek kampós keze úgy lendült a kis alkotmány felé, mintha menten meg akarná csáklyázni.

Gozzo nem csalódott. A szakoleva kormánylapátját szélnek fordítva most már Vitylónak tartott. Ugyanakkor bevonták a sudár- és a második orrvitorláját, majd a derékvitorla lendült fel húzókötélen, így vitorlázatának egy részétől megszabadulva, jobban kezeügyében volt a kormányosnak.

Már-már leszállt az éj. Csak annyi ideje volt a szakolevának, hogy átjusson a vitylói kikötő bejáratán. Itt-ott sziklák húzódtak meg a tenger alatt, amiket el kellett kerülnie, különben menthetetlenül hajótörés a vége. A révkalauzt hívó lobogót azonban mégsem vonták fel a kis alkotmány főárbocára. Úgy látszik, a kapitány töviről hegyire ismerhette ezeket a veszedelmes helyeket, mivel segítséget nem kérve merészkedett oda. Meg talán tartott is - s volt rá oka -, a vitylóiak praktikáitól, akik minden teketória nélkül zátonyra futtatják -, így már nem egy hajó pusztult el.

Egyébként ebben az időben Mani partvidékének ezen a részén, még semmiféle világítótorony nem igazította útba a hajókat. Mindössze egyszerű kikötői jelzőtűz mutatta az utat a szirtek között vezető keskeny csatornán.

A szakoleva mind közelebb került. Már csak vagy fél mérföldnyire lehetett Vitylótól. Minden további nélkül készült kikötni. Látnivaló volt, hogy gyakorlott kéz kormányozza.

Ez azonban korántsem volt ennek a zsivány népségnek ínyére. Hiszen az volt az érdekük, hogy a hajó, melyre annyira fájt a foguk, nekimenjen egy szirtnek. Ebben az esetben kész cinkostársuk lett volna a zátony. Az fogott volna bele a munkába, nekik már csak be kellett volna fejezniök. Előbb hajótörés, utána fosztogatás: ez volt a megszokott munkamenetük, így elkerülik a közelharcot, a közvetlen rajtaütést, aminek egyikük-másikuk áldozatul is eshetik. Mert nem egy ilyen hajó akadt ám, melyet elszánt legénység védett, a támadást nem hagyta megtorlatlanul.

Gozzo és társai tehát pillanatig sem vesztegeltek, hanem elhagyták megfigyelőhelyüket s lesiettek a kikötőbe. Most már nem volt hátra más, mint kelet vagy nyugat hajóroncsrablóinak szokásos cselvetéseihez folyamodni.

A csatorna szűk vizein hamis irányba terelni, zátonyra juttatni a szakolevát - mi sem volt ennél könnyebb az éjszakában, mely nem is volt még vaksötét, eléggé megnehezítette a hajó minden mozdulatát.

– A parti tűzhöz! - szólt kurtán Gozzo, kinek habozás nélkül szoktak engedelmeskedni a társai.

Mindjárt megértették a vén tengerészt. Pár perccel később a parti fényjel, egy egyszerű lámpás a kis mólón felállított alacsony árboc végén, hirtelen kialudt.

Helyette egy másik lámpást gyújtottak meg s először ugyanabba az irányba állították. Míg azonban az előbbi a mólón mozdulatlanul állt s mindvégig ugyanazt a pontot jelezte a hajónak, addig annak a másiknak változtatták a helyét s így azzal egykönnyen eltéríthették útjából a hajót, egyenest neki valamely zátonynak.

Az új lámpás világa semmiben sem különbözött a másik fényétől, csakhogy ezt egy kecske szarvához kötötték, s az állatot lassan noszogatták előre, lefelé a sziklapart első lépcsőin. Így hát a lámpás az állattal együtt változtatta helyét s téves irányba terelhette a szakolevát. Nem első ízben jártak el ily módon a vitylóiak. Ó, egyáltalában nem! Sőt igen ritkán esett, hogy bűnös vállalkozásuk kudarcot vallott volna.

Közben a szakoleva bejutott a csatornába. Miután fővitorláját bevonták, már csak a hátsó latin vitorlák s a háromszögű orrvitorla maradt fenn. E csökkentett vitorlázat elegendő volt, hogy horgonyzó helyére bejusson.

A kis alkotmány a fürkésző tengerészek ámulatára, hihetetlen biztonsággal nyomult előre a csatorna zegzugain. Szemlátomást mit sem törődött a kecske szarvához kötött mozgó lámpással. Fényes napvilágnál sem kormányozhatták volna szabályosabban. Úgy látszik, kapitánya sokszor kipróbálta már s annyira ismerte a Vitylóba vezető utakat, hogy vaksötét éjszaka is bízvást odamerészkedhetett.

Már meg is pillanthatták a vakmerő tengerészt. Körvonalai világosan rajzolódtak ki az árnyékban, a hajó orrán. Bőráncú abaposztó köpenybe burkolózott, melynek csuklyája a fejére hullt. A kapitány magatartásában semmi sem ütött azokra a jámbor partihajósokra, akik a hajó irányítása közben szüntelenül egy nagyszemű rózsafüzért morzsolgatnak, ami bizony mindennapi látvány a Szigettengeren. Egyáltalában nem! Ennek nem volt más gondja, minthogy nyugodt, mély hangon parancsokat osztogasson a hajó farán elhelyezkedő kormányosnak.

E pillanatban a sziklapart oldalán ide-oda mozgó lámpás kialudt. Mindez csöppet sem zavarta a szakolevát, rendületlenül folytatta útját. Már-már úgy látszott, hogy egy hirtelen fordulat miatt, kötélhossznyira a parttól egy veszedelmes sziklába ütközik, amely a vízszinttel egymagasságú s így a nagy sötétségben lehetetlen észrevenni. De a kormánylapát egyetlen könnyed mozdulata elegendő volt, hogy a hajó irányt váltson s elkerülje a közeli szirtet.

Ugyanilyen ügyes volt a kormányos, mikor egy másik zátony mellett kellett elhaladnia, mely igen szűk szorost hagyott a csatornán, s ahol már nem egy horgonyt vetni készülő hajó rekedt meg, akár cinkostársa volt a hajókalauz a vitylóbelieknek, akár nem.

Ezek most már semmiképpen sem számíthattak holmi előnyös hajótörésre, ami védekezés nélkül kezükre juttathatta volna a szakolevát. Pár percbe sem telik, s a hajó horgonyt vet a kikötőben. Akkor, hogy hatalmukba keríthessék, feltétlenül meg kell csáklyázniok.

A betyárok, miután összedugták a fejüket, így is határoztak, s nekiláttak a terv végrehajtásának, aminek az éjszaka sötétje különösen kedvezett.

– Csónakba! - kiáltott a vén Gozzo, kinek rendelkezéseit sohasem követte vita, kivált, ha fosztogatásra adott parancsot.

Valami harminc erős férfi, némelyik pisztollyal felfegyverkezve, nagy részük tőrrel, fejszével hadonászva, vetette magát a kőparton kikötött csónakokba, s felkerekedtek, nyilván többen, mint ahány tengerész a szakoleván volt.

E pillanatban kurta parancs hangzott fel a hajópárkányon. A szakoleva a szirtek közötti csatornából kijutva, bent volt már a kikötőben. Vitorlakötelei megereszkedtek, horgonya az imént merült alá, s a hajó veszteg maradt, miután a lánc meghúzódásától még egyet rándult.

A csónakok legfeljebb néhány hajósölre lehettek már. Máskor, ismerve a vitylóbeliek rossz hírét, minden hajó legénysége - még ha nem is volt túlzottan gyanakvó - fegyveres védelemre készült volna, ha netalán szükség lenne rá.

Itt szó sem volt erről. A szakoleva kapitánya horgonyvetés után visszament a hajó farára, mialatt emberei, ügyet sem vetve az érkező csónakokra, nagy lelki nyugalommal kezdték rendezgetni a vitorlákat, hogy a fedélzetet szabaddá tegyék.

Mindössze egy dolog tűnhetett volna fel. Ugyanis nem csavarták be sebbel-lobbal a vitorlákat, hanem rajtahagyták a köteleken, hogy újabb felkerekedés esetén csak fel kelljen húzniok őket.

Az első csónak a hajófar baloldalán ütődött a szakolevának. Csaknem ugyanakkor a többi is beleütközött. S mivel a hajópárkány alacsony volt, a támadóknak halált hozó ordítással csak át kellett ugraniok rajta, hogy a fedélzetre jussanak.

A legbőszebbek a hajó farára vetették magukat. Egyikük egy hajólámpást kapott fel s a kapitány arcához emelte.

Ez egy kézmozdulattal hátravetette csuklyáját; ábrázatát most egészen megvilágította a fény.

– Ejnye, no - mondotta -, hát a vitylóbeliek már meg sem ismerik földijüket, Nikolasz Sztarkoszt?

Így szólván, nyugodtan keresztbefonta a karját. Kevéssel azután a csónakok elhagyták a hajót és rohanvást visszatértek a kikötőbe.