Vadászat jávorszarvasra

Ötvenölnyire a kráterhez vezető vízszintes akna kezdőpontjától a Rio Rubber széles kanyart ír le. A felszíni csatornát éppen ennek a kanyarnak a könyökéből ágaztatták ki. Egyszóval mintegy háromszáz láb hosszú árkot kell ásniok.

A munkát július 9-én kora hajnalban kezdték el.

Már az első ásónyomok után megállapították, hogy a földmunka nem lesz nagyon nehéz. Hét-nyolc láb mélységig a talajt eléggé porhanyós föld alkotta. Ez a mélység és ugyanakkora szélesség elegendő is lesz, így aztán a robbanószert kímélhetik, nem kell elpazarolniok az utolsó szem lőporukat is.

Ben Raddle-nek ezért - bár látta, hogy a kráter milyen állapotban van - meg sem fordult a fejében, hogy a folyamatban lévő munkálatokat leállítsa; éppen ellenkezőleg, úgy döntött, hogy még inkább megsürgeti azokat.

Mielőtt leereszkedtek volna, körültekintettek a tájon. A tartomány puszta volt. A mezőségen és a tengeren embernek nyoma sem látszott. Ez Ben Raddle-t és kísérőit megnyugtatta. Úgy tűnt, hogy a Golden Mount titkát még senki sem ismeri.

Hátuk mögött a kráterrel Ben Raddle és barátai hosszasan gyönyörködtek a végtelen láthatárban. Különösen Summy merült el az álmodozásban. Tekintetét a délkeleti messzeségbe fúrta, állt mozdulatlanul, mintha teljesen megfeledkezne a körülötte állókról.

– Kérem, mi olyan érdekfeszítő abban az irányban? - érdeklődött Jane Edgerton.

– Montreal, Jane kisasszony, Montreal és Green Valley.

– Green Valley! - ismételte meg Jane. - Erősen a szívéhez nőtt az a vidék, Skim úr.

– Hogy is volna másképpen?! - lelkesedett Summy, és le nem vette tekintetét a láthatárnak arról a pontjáról, amely úgy vonzotta, mint a sarkok a mágnestűt. - Nem ott éltem-e mostanáig? Green Valley-ben láttam gyermekeket világrajönni, mint ahogy mások ott láttak engem is megszületni. Az aggastyánoktól a suttyó gyerekekig ott mindenki ismer és örömmel köszönt, ott mindenki barátom, és eltekintve az én kedves Benemtől, aki sajnos inkább csak örül az iránta megnyilvánuló ragaszkodásnak, de azt kevésbé viszonozza, mégis csak ott érzem magam úgy, mint egy családban. Szeretem Green Valley-t, Jane kisasszony, mert ő is szeret engem.

Summy elhallgatott, és Jane tisztelte a hallgatását. Ő is gondolataiba mélyedt. Vajon útitársának szavai az ő lelkében is szunnyadó érzéseket támasztottak fel? Gondolt-e arra, hogy a törekvések és a tettek, járjanak bár sikerrel, mégsem tölthetik ki teljesen az életünket; hogy bár az okosan és öntudatosan szabadjára engedett akarat önteltségbe ringathatja is elménket, munkálnak másfajta ösztönök is bennünk, amelyeket az említett örömök nem elégítenek ki? Vajon az elhangzott vallomás alapján Jane ráébredt volna a maga különös helyzetére? Rájött, hogy mily magányos és kiszolgáltatott ennek az ismeretlen, isten háta mögötti hegynek a csúcsán, e többnyire durva férfiak társaságában, akik számára, nem sok idő múlva ő csak egy hajdani útitárs lesz és semmi egyéb, akit egy-két nap múlva már el is felejtettek? Gondolt-e arra, hogy neki sincs családja, és kevésbé szerencsés Summynál, mert számára sehol sincs egy Green Valley, ahol feléje nyújtott karok és ragaszkodó szívek várnák?

– Né te, né - kiáltott fel Neluto, akinek köztük a legélesebb szeme volt. - Szinte azt mondanám, hogy...

– Hogy mi? - kérdezte Ben Raddle.

– Semmi - válaszolta Neluto. - És mégis, mintha...

– Nyögd ki már, mit látsz! - biztatta Ben Raddle.

– Nem tudom biztosan - vacillált az indián. - De mintha... Talán felszálló füst.

– Füst? - hökkent meg a mérnök. - Merre?

– Ott - mutatott Neluto nyugat felé, a vulkántól vagy három mérföldre elterülő erdőség irányába.

– Az erdő szélén?

– Nem.

– Akkor a sűrűben?

– Ott.

– Milyen messze?

– Tudom én... Bent az erdőben... két-három mérföldre... lehet kevesebbre...

– Vagy lehet többre - vágott közbe türelmetlenül Ben Raddle. - Kedves Neluto, ezt a refrént már ismerjük. Mindenesetre én nem látok semmit.

– Most már én sem látok semmit. - mondta Neluto. ...És még az sem biztos, hogy láttam valamit... Lehet, hogy csalódtam...

Valamennyien nagy lelkesedéssel dolgoztak. A cél közelsége minden embernek szárnyakat kölcsönzött. Ben Raddle tervét mindnyájan ismerték. Bár sokan nem voltak tisztában annak elméleti alapjával; azért senki sem kételkedett abban, hogy a Golden Mount nemsokára ontani fogja az aranyat.

Leginkább Patrick érdemelt csodálatot. Hatalmas erejével egymaga tíz ember munkáját végezte.

Így a csatorna gyorsan készült. Váltásban dolgoztak, s mivel a sarki félhomály soha le nem köszönt, az éjszaka egy részében is dolgozhattak. Ben Raddle ellenőrizte a munkálatokat, kijelölte, hogy hol kell a csatorna partját megerősíteni, és figyelte, hogy esetleg nem vágnak-e át valahol aranyeret. De ilyesmit sehol sem észleltek.

– Ez a folyó távolról sem olyan gazdag, mint a Bonanza - jegyezte meg Nyomkereső. - De végül is mit érdekel, hogy van-e a víznek aranyhordaléka, ha a folyó segítségével vághatjuk zsebre a Golden Mount kincsét?

Így múlt el egy hét. Július 16-án a csatorna már majdnem elkészült. Már csak néhány métert kellett ásniok, miután meghagyták azt az öt-hat láb széles martot, amelyet könnyű lesz áttörni, amikor sor kerül a kráter falának robbantására. Ha az megtörténik, a víz egyenesen bezúdul a vulkán belsejébe.

De vajon ezután mennyi idő kell ahhoz, hogy a felgyülemlő gőz feszítőereje miatt bekövetkezzék a vulkán kitörése? Erre senki pontos választ nem adhatott. Annyit a mérnök azért megállapított, hogy a vulkáni tevékenység napról napra fokozódik. Erre utalt a hegy tetejét koszorúzó mind vastagabb füst, az egyre magasabbra csapó lángok, amelyek a néhány órás sötétség idején nagy távolságra elvilágítottak.

Remélni lehetett, ha egyszer a kráter kürtőjébe ömlik a víz, hamar átalakul gőzzé, és létrehozza a kellő hevességű vulkanikus kitörést.

Aznap késő délután Neluto lélekszakadva rohant Summy Skimhez, és lihegve közölte:

– Jaj, Skim úr... Skim úr!

– Mi történt, Neluto?

– Láttam... Jávorszarvasokat láttam, Skim úr!

– Jávorszarvasokat?! - rikkantott Summy.

– Igen... egész csordát... talán fél tucat, de lehet, hogy több... vagy...

– Vagy kevesebb - folytatta Summy. - Ezt a lemezt már hallottam, fiacskám. Milyen irányban lehetnek azok a jávorszarvasok?

– Arrafelé...

És az indián az aranyhegytől nyugatra elterülő mezőségre mutatott.

– Messze?

– Á!... Legfeljebb egy mérföld... talán csak egy fél...

– Vagy persze kétszáz kilométerre - mondta nevetve Summy.

A lelkes vadász legégetőbb vágya volt, hogy végre láthasson jávorszarvast, s néhányat el is ejtsen e királyi vadból. Mióta Klondike-ban cserkészik, ezt a vágyát még nem válthatta valóra. Dawson City környékén vagy a Forty Miles Creek mellett épp csak két-három példány felbukkanását jelezték. Így aztán a Neluto híradása ugyancsak fellobbantotta a Summy vadászszenvedélyét.

– Gyerünk! - mondta az indiánnak.

Mindketten elhagyták a tábort és a Golden Mount lábánál haladtak négyszáz métert. A hegy déli nyúlványának végéhez érve, Summy megpillanthatta a jávorszarvascsordát, amely északnyugati irányban nyugodtan legelészve haladt át a mezőségen.

Legyőzte fellobbanó vágyát, hogy menten a jávorszarvasok nyomába szegődjék, a vadászatot okosan másnapra halasztotta. A lényeg az volt, hogy ezek a kérődzők feltűntek a tábor közelében. Nem lesz nehéz ismét becserkészni őket.

Amint visszatértek a táborba, Summy elmondta Bennek, hogy mi a szándéka. Mivel elég munkaerő állott a rendelkezésére, hogy a csatornaépítést idejében befejezze, a mérnök úgy gondolta, hogy Neluto fél napot hiányozhat a munkából. A két vadász úgy határozott, hogy hajnali öt órakor elindulnak a jávorszarvasok nyomában.

– De ígérd meg, Summy, hogy nem mentek nagyon messzire...

– Ezt inkább a jávorszarvasoknak mondanád... - felelte Summy Skim nevetve.

– Nem, Summy, én neked mondom. Ezen a lakatlan vidéken bármikor nemszeretem emberekbe ütközhetsz.

– Minél lakatlanabb, annál biztonságosabb - csipkelődött Summy.

– Jó, legyen, ahogy mondod, de ígérd meg, Summy, hogy délutánra visszatértek.

– Délután... vagy inkább estefelé, Ben.

– Estefelé, amely éjfélig is tarthat!... Az ilyen beszéd nem kötelez semmire - jegyezte meg a mérnök. - Nem, Summy, mondjuk ki, hogy hat órára, és tudd meg, ha addig nem térsz vissza, nagyon aggódom majd érted.

– Megegyeztünk, Ben - bólintott Summy Skim. - Lehet hat óra... legfeljebb negyed óra késéssel.

– Elfogadom a negyedórát is, feltéve, ha nem lesz hosszabb tizenöt percnél!

Ben Raddle valóban nagyon aggódott, nehogy unokabátyját a vadászszenvedély a kelleténél távolabbra hajtsa a tábortól. Igaz, örvendetes, hogy mind ez ideig csatangoló kalandorbandák nem mutatkoztak a Mackenzie torkolatvidékén. De ilyesmi bármelyik nap bekövetkezhet, és Ben Raddle mindegyre arra a füstcsíkra gondolt, amelyet Neluto mintha az erdő lombsátra fölé látott emelkedni. Igaz, azóta úgy telt el tizenöt nap, hogy közben nem történt semmi, de azért benne maradt valami nyugtalanság, és türelmetlenül várta a pillanatot, amikor a vállalkozás sikeres befejezése után megindulhatnak Dawsonba.

Másnap Summy Skim és Neluto már öt óra előtt elhagyta a tábort; mindkettő egy-egy messzehordó karabélyt és két étkezésre elegendő élelmet vett magához, s a táborban lévő kevés kutya közül kiválasztottak egyet. Ennek a neve Stop volt, és inkább amolyan házőrzőféle volt, mint vadászeb. De Summy már előbb megfigyelte, hogy ennek a szaglóérzéke fejlettebb, és igen barátságos természetű - miért is maga mellé vette, és az ebidomítás szabályai szerint oktatgatta. Az elért eredménnyel általában meg volt elégedve, sőt büszkélkedett is vele.

Az idő derűs volt, de hűvös, pedig a nap már régen megkezdte leírni hosszú pályáját a láthatár felett. A két vadász szapora léptekkel távolodott; a mellettük sürgölődő kutya egyet-egyet vakkantott.

A három medve kivételével, amelyek közül kettőt oly különös körülmények között kellett kilőnie, Summy Skim elé tulajdonképpen sem Dawson City közelében, sem a Forty Miles Creek mellékén jelentősebb zsákmány nem került, csupán néhány fenyőrigó, fürj s más efféle. Ezért örült annyira, hogy nemsokára igazi nemesvadat kaphat puskavégre.

A jávorszarvas fejét csodálatos agancsok ékesítik. Valamikor a Yukon és mellékfolyói környékén ez a kérődzővad nagyon elterjedt és szinte háziasított volt. De a klondike-beli aranyterületek felfedezése óta a csordák szétszóródtak, északibb területekre húzódtak, ahol a legjobb úton vannak, hogy teljesen elvaduljanak.

Nehéz megközelíteni őket, s csak különleges kedvező körülmények között lehet egyik-másikat puskavégre kapni. Nagy kár, mert a bőre igen drága, és húsának ízletessége a tehénével vetekszik.

Summy Skim tudta, hogy a jávorszarvas mennyire gyanakvó. Fejlett hallása és szaglása mellett a lába is gyors. Jóllehet súlya akár az ötszáz kilogrammot is elérheti, a legkisebb neszre oly sebesen tűnik el, hogy üldözése hiábavaló volna. A két vadász minden óvintézkedést megtett, hogy kellőképp megközelítse őket.

A szarvascsorda az erdőszélen, a tábortól mintegy másfél mérföldnyire állapodott meg.

Az útjukba eső néhány liget jóvoltából sikerült észrevétlenül előre lopakodniuk, pontosabban előre kúszniuk.

Hanem az erdő közelébe érve a vadászok egyetlen óvatlan lépéssel elárulhatják magukat. Ha ez megtörténne, a jávorszarvasok tovarohannának, ők pedig bottal üthetnék a nyomukat.

Miután megtanácskozták a kérdést, Summy Skim és Neluto úgy döntött, hogy délebbre hatolnak az erdőbe, majd fától-fáig osonva talán sikerül hátulról megközelíteniük a csordát.

Háromnegyed óra múlva Summy Skim és az indián behatoltak az erdőbe mintegy két kilométernyire attól a helytől, ahol a szarvasok legelésztek. Neluto rövid pórázon tartotta a türelmetlenségtől nyüszítő Stopot.

– Most párhuzamosan az erdő szélével, a fák mögé rejtőzve, előre! - rendelkezett Summy Skim. - De valahogy el ne szalaszd a kutyát!

– Jó, Skim úr - válaszolta az indián -, de nem ártana, ha engem is pórázra fogna...

Summy Skim elmosolyodott; valóban, ő is csak nehezen uralkodott a türelmetlenségén.

Az erdőben elég nehéz volt haladni. A nyír- és a nyárfák, valamint a fenyők sűrűn nőttek, s alattuk az aljnövényzet ugyancsak megnehezítette a járást. De arra is ügyelniök kellett, hogy talpuk alatt a száraz ágak meg ne roppanjanak. Mivel szellő sem lebbent, a szarvasok könnyen meghallanák a zajt. A nap egyre forróbban sütött, és fénybe borította a mozdulatlan ágakat. Még egy madárcsippentést sem lehetett hallani, és semmi neszt sem észleltek az erdő mélyéből.

Már elmúlt kilenc óra, mikor a két vadász alig háromszáz lábnyira megközelítette a jávorszarvasokat. Egyik-másik legelészett közülük, vagy a szomját oltotta az erdőből előcsörgedező patakból, nagyobb részük a fűbe heveredve bóbiskolt. A csordán a nyugtalanság semmi jele sem mutatkozott. De az bizonyos, hogy a legkisebb neszre elrohannának, valószínűleg déli irányba, a Porcupine River forrásvidéke felé.

Summy Skim és Neluto nem olyan legények voltak, akik ilyenkor pihenőt engedélyezzenek maguknak, pedig rájuk fért volna. Csakhogy, ha felcsillant a gyönyörű zsákmány reménye, azt nem szokták elszalasztani a markukból.

Tehát töltött puskával, ujjukkal a ravaszon, ott kúsztak a bozótban, párhuzamosan az erdő szélével. Bár ez a játszma veszélytelen volt, mert nem ragadozókra vadásztak, Summy Skim, amint később bevallotta, még sohasem izgult annyira, mint akkor. A szíve úgy dobogott, mintha rögtön kiugrana mellkasából, a keze úgy remegett, hogy attól félt, nem tud majd célozni. Bizony, meg is hal a szégyentől, ha most elhibázza a rég áhított lehetőséget, hogy jávorszarvast ejtsen zsákmányul.

Summy Skim és Neluto a fűben egymás nyomában zajtalanul közelítettek. Pár perc múlva alig ötvenlépésnyire kúszhattak attól a helytől, ahol a kérődzők pihentek. A csorda már lőtávolon belül volt. A kutyát Neluto tartotta pórázon; halkan nyüszített, de nem ugatott.

Úgy tűnt, hogy a jávorszarvasok nem vették észre a vadászok közelségét. Egy részük továbbra is a fűben feküdt, a többi pedig békésen legelészett. Ekkor egyikük - gyönyörű példány, csodálatos agancsa olyan volt, mint fiatal fa koronája - felkapta a fejét. A fülcimpái megremegtek, orrát az erdő irányába emelte, mintha az onnan lebbenő szellőben szimatolna valamit.

Vajon a veszélyt érezte meg, és rögvest futásnak ered, hogy magával rántsa az egész csordát?

Summy Skim erre gyanakodott, és szíve zaklatott az izgalomtól. De uralkodott magán, és halkan azt suttogta:

– Mindketten arra tüzeljünk, Neluto, hogy biztosan leterítsük.

A következő pillanatban kutyaugatás törte meg a csendet: Stop, mivel Neluto, mikor a puskáját a vállához emelte, szabadjára engedte, a csorda közepébe rohant.

Egy villanás. A fürjcsapat nem rebben fel gyorsabban, mint ahogy a jávorszarvasok futásnak eredtek. Sem Summy Skim, sem az indián nem jutottak lövéshez.

– Átkozott dög! - dühöngött Summy.

– A nyakörvénél kellett volna tartanom - mondta az indián.

– Inkább fojtottad volna meg! - csikorgott Summy Skim keserűen.

Az biztos, hogy a kutya, ha még mindig mellettük lett volna, nem ússza meg szárazon. De mire a vadászok kibukkantak az erdő szélén, Stop több mint kétszáz méter távolságra volt. Csaholva a jávorszarvasok után vetette magát, de hiába erőltette a tüdejét.

Lehetett a kutya akármilyen gyors lábú és rámenős is, a csorda sokkal sebesebben vágtatott észak felé. Vajon megtérülnek-e az erdő irányába, vagy kelet felé fordulnak, és nekivágnak a mezőségnek? Ez utóbbi lett volna az előnyösebb, mert így közelebb kerültek volna a Golden Mounthoz, amelynek füstje e helytől mintegy másfél mérföldnyire szálldozott. De az is lehet, hogy délkelet felé ferdén átvágnak a Peel River irányába, és a Szikláshegység völgyeiben keresnek menedéket. Ebben az esetben végleg lemondhatnak róluk.

– Gyere utánam - kiáltotta az indián felé Summy Skim -, ne veszítsük szem elől őket!

Az erdő szélén szaladtak a csorda nyomában, amely akkor már egy kilométernyire volt tőlük... Ugyanaz az üldözési szenvedély, amely a kutyát elfogta, ragadta el őket is; rohantak, anélkül, hogy mérlegelték volna, mit tesznek. Negyedóra múlva Summy Skimet újabb izgalmak tették próbára. A jávorszarvasok megálltak, tétováztak, mintha azon gondolkoznának, merre menjenek. Északra nem folytathatják az észtvesztő rohanást, mert arrafelé nemsokára útjukat állja a tenger. Vajon délkeletnek fordulnak? Akkor Summy Skim és Neluto elbúcsúzhatnak tőlük örökre.

De nem, pár pillanatnyi tétovázás után a jávorszarvasok visszafordultak az erdő irányába, hogy ott a fák védelme alatt keressenek menedéket. A csorda vezérbikája egyetlen ugrással bevágtatott az erdőbe, s a többiek követték.

– Jobbat nem is tehettek volna! - lelkesedett Summy Skim. - Nyílt terepen nem közelíthettük volna meg őket lőtávolra. Az erdőben azonban nem lesz olyan könnyű felrebbenniök. Hátha most majd sikerül...

Ez a megállapítás lehetett helytálló, vagy téves, de az biztos, hogy eme okoskodás nyomán vadászaink teljesen idegen rengetegbe hatoltak be, amelynek méreteiről még fogalmuk sem lehetett.

Stop előresietett. Berohant a fák közé. Csak az ugatását lehetett hallani, de sehol sem látszott.

Karcsú testével átbújt minden sűrűségen, az erdőben gyorsabban haladt, mint a jávorszarvasok, mert azokat ágas-bogas agancsaik akadályozták a sűrű bokrok és folyondárok között. Ilyen körülmények mellett itt könnyebben zsákmányul eshettek.

A sűrűségben bujkálva, s csak a kutya csaholásától vezetve a vadászok vagy két óra hosszat rohangásztak az erdőben. A határtalan indulattól fűtve, a sűrűségben egyre csak nyugat felé hatolva, a jó szerencsére bízták magukat, és nem is gondoltak arra, hogy vajon az utat visszafelé meglelik-e.

Amint elhagyták az erdő szélét, bennebb az erdő ritkulni kezdett. Ugyancsak nyír, nyár és fenyő volt mindenfelé, de a fák távolabb álltak egymástól, és alattuk a földet kevesebb száraz gally és zöldellő bokrocska borította.

Bár a jávorszarvasokat nem lehetett látni, Stop nem vesztette el a nyomukat. Szakadatlanul jelzett. Mintha már nem volnának messze.

Summy Skim és Neluto csak törtek előre, be az erdő mélyébe, de valamivel déli tizenkét óra után többé nem hallatszott a kutya ugatása.

Éppen egy tisztásra értek, amely déli napfényben fürdött. Milyen messze lehettek az erdő szegélyétől? Mivel másként nem mérhették, csak az eltelt idő alapján, Summy Skim úgy gondolta, hogy olyan nyolc-tíz kilométerre lehetnek. Szóval, ha egyet pihennek, amire mindkettejüknek nagy szüksége volt, még marad elég idejük, hogy visszatérjenek a táborba. Éhesen és fáradtan leültek egy fa tövébe. Kitarisznyáztak és bár hatalmas étvággyal falatoztak, nagyon sajnálták, hogy egy kis jávorszarvaspecsenyével nem egészíthetik ki az étlapjukat.

Miután éhségüket csillapították, a két vadász egy pillanatig habozott, hogy merre folytassa az útját. Okosan tették volna, ha visszafordulnak a tábor irányába. De ez Summy Skimnek sehogy sem volt ínyére. Vadásznak üres tarisznyával hazatérni nem nagy dicsőség, de előfordul, viszont kutya nélkül hazaállítani gyalázat. Márpedig Stop nem volt sehol.

– Vajon merre tekereghet? - tűnődött Summy Skim.

– A jávorszarvasok nyomában - vélte az indián.

– Az rendben is volna, Neluto. De akkor hol vannak a jávorszarvasok?

Mintha csak kérdésre válaszolna, Stop alig háromszáz ölnyi távolságból felugatott. A két vadász, anélkül, hogy egyetlen szót váltott volna, rohanni kezdett abba az irányba, ahonnan a kutyaugatás hallatszott.

Summy Skim és Neluto minden elővigyázatosságról megfeledkezve úgy loholt, hogy majd lábát törte.

Szenvedélyük már bárhova elcsalhatta őket. Már nem az északnyugati irányt követték. A jávorszarvasok ugyanis délnyugat felé kanyarodtak, mivel Stop tüzes csaholása más irányba terelte őket, a vadászok pedig még tüzesebben vetették magukat a nyomukba. Most éppen a Golden Mounttal és a táborral ellentétes irányban folyt a hajtás.

Utóvégre a nap még épp csakhogy lefelé fordult égi pályáján. Ha a vadászok nem térnek is vissza a táborba hat órára, amint megígérték; majd megérkeznek hétre vagy nyolcra, vagyis még mindig jóval sötétedés előtt.

Ilyesmin Summy Skim és Neluto most nem törte a fejét. Rohantak, ahogy a lábuk bírta, semmivel sem törődtek, még azzal sem, hogy a kutyát visszahívják. Teljesen megfeledkeztek az időről; fáradtságot sem éreztek. Summy Skim még arra sem gondolt, vajon hol is járhatnak. Oly gondtalanul vadászott ezen a magasészaki vidéken, mintha otthon űzné a vadat Montreal környékén. Egyszer-kétszer ő is, Neluto is úgy érezte, hogy közel járnak a sikerhez.

Néha alig ötszáz lépésnyire agancs villant a bokrok között. De a gyors lábú állatok ismét láthatatlanná váltak anélkül, hogy a vadászoknak módjuk nyílt volna jól irányzott lövést küldeni feléjük.

Néhány óra eredménytelen üldözéssel telt el, aztán Stop mind távolabbi ugatása arról tanúskodott, hogy a jávorszarvasok tért nyertek. Végül az ugatás elhalt, vagy mert az állat olyan messze járt, hogy hangja a vadászokig már nem hallatszott el, vagy mert a loholásban annyira kimerült, hogy már képtelen volt ugatni.

Summy Skim és Neluto is, erejük fogytán, mint két tuskó terült el a fűben.

Délután négy óra volt.

– Vége! - lihegte Summy Skim, amint meg tudott szólalni.

Neluto egyetértően bólintott.

– Vajon hol lehetünk? - nézett körül Summy.

Az indián olyan mozdulatot tett, mint aki azt mondja, hogy fogalma sincs, és ő is körülnézett.

A két vadász eléggé tágas tisztás szélén heverészett; a patak, amely délnyugati irányban folyt rajta keresztül, minden bizonnyal a Porcupine Riverbe ömlött. Vizén csillogott a nap fénye. Odébb a fák olyan sűrűn nőttek, mintha gátat akarnának vetni útjába.

– Indulnunk kell - mondta Summy Skim.

– Remélem, a tábor felé - szólt Neluto, aki ezzel elárulta, hogy nagyon fáradt.

– Oda, vigye el az ördög! - vonta meg a vállát tehetetlenül Summy Skim.

– Akkor induljunk! - szólt az indián, és nehézkesen felállt, hogy megkerülje a tisztást.

De még tíz lépést sem tett, mikor lábai elé szegezett pillantással megtorpant.

– Nézze, Skim úr!

– Mi van ott? - kérdezte Summy.

– Tűz, Skim úr.

– Tűz?

– Legalábbis az volt.

Summy Skim odalépett és egy rakás hamut látott; az indián mozdulatlanul, gondolataiba merülve állt.

– Szóval vadászok járnak az erdőben - szögezte le Summy.

– Vadászok... vagy másfélék - dörmögte Neluto.

Summy lehajolt. Hosszasan szemlélte a gyanús hamut...

– Mindenesetre nem tegnapi tűz maradványa... - szólt, miközben felegyenesedett.

Valóban, a szürkés-fehér hamu a ráhulló harmattól kissé megkeményedett, ami arra vallott, hosszabb idő telt el azóta, hogy ott tüzet raktak.

– Én is amondó vagyok - ismerte el Neluto. - De hátha ez többet mond...

Az indián fürkésző tekintete a tűz helyétől néhány lépésnyire, a fűben csillogó tárgyon akadt meg. Odasietett, lehajolt és álmélkodó kiáltással felvette.

Széles pengéjű, rézmarkolatú tőr volt.

Neluto, miután jól megnézte, kijelentette:

– Ha nem tudnók, mikor raktak tüzet, itt ez a tőr: még tíz napja sincs, hogy elvesztették.

– Úgy bizony - bólintott Summy Skim. - Egészen vékony rozsdaréteg rakódott rá, a penge még fényes. Nemrég hever a fűben.

Miután minden oldalról jól megnézte, Neluto kijelentette, hogy a fegyver spanyol gyártmány. A markolatára M betűt véstek, a pengéjén pedig Austin, Texas fővárosának neve állt.

– Vagyis néhány napja, de lehet, hogy csak néhány órája ezen a tisztáson idegenek jártak.

– És nem indiánok voltak - jegyezte meg Neluto -, mert az indiánoknak nincs ilyen fegyverük.

Summy nyugtalanul körülnézett.

– Ki tudja, hátha éppen a Golden Mount irányába igyekeztek?!

Ez nagyon is lehetségesnek tűnt. S ha az az ember, akié ez a tőr volt, nagyobb csapat tagja, Ben Raddle-t és társait komoly veszély fenyegeti. Lehet, hogy az a banda már valahol a Mackenzie torkolatvidékén ólálkodik.

– Induljunk! - szólt Summy Skim.

– De azonnal - válaszolta Neluto.

– És a kutya?

Az indián minden irányba forgolódva átható hangon hívni kezdte a kutyát. De hívására nem kapott választ. Stop sehol sem mutatkozott.

Már egyikük sem törődött a jávorszarvasokkal. Sürgősen vissza kellett térniök a táborba, hogy figyelmeztessék társaikat, és felkészüljenek a védelemre.

– Induljunk, egy percet se tétovázzunk - rendelkezett Summy Skim.

Ebben a pillanatban a tisztástól alig háromszáz lépésre eldördült egy puska.