Az augusztus 5-éről 6-ára virradó éjszaka

Nem Klondike tartomány az egyedüli, ahol aranymezők terülnek el. Másutt is van arany Amerika hatalmas északnyugati térségein az Északi-Jeges-óceán és az Atlanti-óceán között, és igen valószínű, hogy rövidesen újabb lelőhelyeket fedeznek fel. A természet e területeket bőségesen elhalmozta ásványi kincsekkel, ha már a mezőgazdasági javak osztogatásakor fösvényen mért.

Az alaszkai aranyvidék abban a nagy ívben fekszik, amelyet a Yukon Klondike-tól Saint-Michelig leír, s amelynek első hajlata érinti a sarkkört.

Az egyik aranyvidék Circle Cityvel szomszédos, amely Dawson Citytől háromszázhatvan kilométerre épült kisváros. Ennek közelében ered a Birch Creek, a Yukon mellékfolyója, amely a nevét viselő erődtől nem messze ömlik a nagy folyamba; az erőd a folyam által leírt nagy ív legészakibb pontján, éppen a sarkkörön fekszik.

Az előző évi kitermelési időszak végén szárnyra kelt a hír, hogy a Circle City környéki aranylelőhelyek ugyanolyan dúsak, mint a Bonanza-mentiek. Ennyi elég is volt, hogy rengeteg aranyásó gyűljön ott össze.

E hírek hallatára Hunter és Malone, miután a 131-es claimen beindították a munkát, a Yukonon közlekedő hajók egyikén Circle Citybe utazott, hogy körülnézzen a tájon, melyet a Birch Creek vize öntöz. Kétségtelen: nem találták kifizetődőnek, hogy az egész nyarat ott töltsék, ezért tértek vissza a 131-es claimre.

Hogy a két kalandor utazása nem sok sikerrel járt, az abból is kiderült, hogy nem látogatóba jöttek a Forty Miles Creek partjára, hanem be is rendezkedtek, hogy a nyári munkaidőszak végéig a claimjükön maradjanak. Ha a Birch Creek menti lelőhelyen sok aranyrögöt és aranyport találtak volna, előbb Dawson Citybe igyekeznek, hogy az ottani játékbarlangokban és kaszinókban elverjék, amit kerestek.

– Hunterék jelenléte egyáltalán nem szolgálja a határ menti claimek békéjét és különösen nem a Forty Miles Creek mentiekét - vélte Lorique, mikor meghallotta, hogy a 131-es claim tulajdonosai visszatértek a vidékre.

– Rajtuk lesz a szemünk - nyugtatta meg Ben Raddle.

– Rajtuk is legyen, uram - válaszolta a munkavezető -, és azt tanácsolom az embereknek is, hogy legyenek óvatosak.

– Vajon nem kéne a rendőrséget értesíteni, hogy ezek a gazfickók visszatértek? - érdeklődött Ben Raddle.

– Remélem, már értesültek róla - vélte Lorique. - Azért nem ártana még egy sürgönyt meneszteni Fort Cudahyba, hogy megelőzzünk minden erőszakoskodást.

– Istenemre! - kiáltott fel Summy Skim nála szokatlan élénkséggel. - Engedelmetekkel kijelentem: gyávák vagytok! Ha ez az alak nem fér majd a bőrébe, lesz aki észhez térítse.

– Helyes! - értett egyet Ben Raddle. - De mi értelme volna Summykám, hogy hírbe keveredj egy ilyen alakkal?

– Van vele egy régi elszámolásom, Ben.

– Úgy emlékszem, az az elszámolás már megtörtént, méghozzá a te javadra - ellenkezett Ben Raddle, aki semmiképpen sem akarta, hogy bátyja valami bajba keveredjék. - Az természetes, hogy megvédtél egy hölgyet, még természetesebb, hogy ezt a Huntert megtanítottad kesztyűbe dudálni. Én is így tettem volna; de itt, ahol az egész claim személyzetének biztonsága forog kockán, ez már a rendőrség dolga...

– És ha a füle botját sem mozdítja? - vitatkozott tovább Summy Skim, aki semmiképpen sem akart meghátrálni.

– Vagyis, ha nem lépne közbe? Akkor, Skim úr, majd megvédjük mi magunkat, és biztosíthatom, hogy az embereink nem hátrálnak majd meg - szólt közbe a munkavezető.

– Csakhogy mi nem azért jöttünk, hogy ezt a tartományt megtisztítsuk az errefelé koslató gazemberektől - szólt közbe Ben Raddle -, azért jöttünk, hogy...

– ...eladjuk a claimet - zárta be a vitát Summy Skim, aki mindegyre visszatért erre a kérdésre, különösen olyankor, ha egyébként is kezdett méregbe gurulni. - Mondja csak, Lorique, mit hallott a határkiigazító bizottságról?

– Azt beszélik, hogy valahol délen, az Elie-hegy lábánál dolgoznak - válaszolta a munkavezető.

– Akkor messze vannak még attól, hogy a szemünk elé kerüljenek.

– Bizony messze. Még Skagwayen is túl...

– Átkozott ország! - kiáltott fel Summy Skim.

– Tudod mit, Summykám - veregette meg bátyja vállát Ben Raddle -, csillapodj le. Hívjad Nelutót, aki minden bizonnyal már ég a vágytól, hogy vadászhasson veled egy jót, s hozzatok vacsorára valami finom kis pecsenyének valót. Közben mi itt rángatjuk a rockert, hogy azért mi is csináljunk valamit.

– Mit lehessen tudni - dörmögte a munkavezető. - Velünk miért ne eshetne meg, ami 1897 októberében Earvay ezredessel megesett a Cripple Creek mentén?

– Miért? Mi történt azzal a maga ezredesével? - kelletlenkedett Summy Skim.

– A claimjén, alig hét láb mélységben, százezer dolláros bonanzára bukkant.

– Áh! - legyintett Summy kételkedve.

– Vedd a puskát, Summy - figyelmeztette Ben Raddle -, legjobb lesz, ha estig vadászol, de őrizkedj a medvéktől!

Jobb híján Summy Skim el is indult vadászni. Nelutóval felkapaszkodtak a domboldalon, és negyedóra múlva már visszhangzottak az első puskalövések. Ben Raddle is munkához látott, de előbb figyelmeztette a munkásait, hogy kerüljenek minden kötekedést a 131-es claim embereivel. A nap minden kötekedés nélkül el is telt, a két claim dolgozói kerültek minden összeütközést.

Summy Skim távollétében, aki lehet, hogy nem türtőztette volna magát, Ben Raddle-nak alkalma nyílt megpillantani Huntert és Malonét. Amíg a bizottság másképpen nem határoz, a határvonal egy mély vízmosás alján húzódik dél felé. A házikó, amelyben a két texasi tanyázott, ikertestvére lehetett volna a Lorique házacskájának, és a vízmosás nyugati oldalán állott. Ben Raddle a szobája ablakából figyelhette Huntert és társát, amint jöttek-mentek a 131-es claimen. Anélkül, hogy azt a látszatot keltette volna, mintha leskelődnék szomszédai után, de anélkül, hogy rejtőznék előlük, a ház egyik földszinti ablakkeretének támaszkodott.

Hunter és Malone elérkezett a választóvonalat jelölő cölöpig. Közben valamiről élénken vitatkoztak. Miután tekintetüket többször is végigjártatták a patak vizén, azt nézegették, hogy odaát, a másik claimen hogyan megy a munka, majd néhány lépést tettek a vízmosás irányában. Kétségtelenül igen rossz hangulatban voltak, a 131-es claim ugyanis elejétől fogva sovány hozamúnak bizonyult, miközben a szomszédaiké egyre jobban jövedelmezett.

Hunter és Malone ott lépkedett a vízmosás mentén; a házacskával szemben megálltak. Ekkor megpillantották Ben Raddle-t, aki látszólag észre sem vette őket.

Pedig nagyon jól látta, hogy feléje mutogatnak, és fenyegető mozdulataikkal magukra akarják vonni a figyelmét. Ő azonban nagyon helyesen, figyelemre sem méltatta kihívó viselkedésüket, de miután azok ketten továbbálltak, nyugodt léptekkel Loriquehoz ballagott, aki éppen a rockernél serénykedett.

– Látta őket, Raddle úr? - nézett Benre.

– Láttam, Lorique, de az arcátlanságukkal engem ugyan ki nem hoznak a sodromból.

– Úgy gondolom, hogy Skim úr esetleg nem lesz ilyen béketűrő...

– Neki is türtőztetnie kell magát - jelentette ki Ben Raddle. Úgy kell tennünk, mintha észre sem vennénk ezeket a fickókat.

A következő napok baj nélkül teltek el. Summy Skim öccse biztatására reggel elment vadászni az indiánnal, és csak késő délután tértek vissza. Mégis egyre nehezebb volt visszatartani a kanadai és az amerikai munkásokat, hogy ölre ne menjenek. Egyre közelebb dolgoztak a két claim közötti választóvonalat jelölő cölöpökhöz. Már nem volt messze az a pillanat, amelyről a munkavezető azt mondta: „- Majd ha csákány a csákánnyal, kapa a kapával összekoccan”. Igen, akkor akár a legkisebb nézeteltérésből is vita, a vitából veszekedés, a veszekedésből kötekedés támadhat, amely aztán verekedéssé fajulhat. Ha ráadásul az embereket még uszítják is, ugyan ki lesz majd képes fékentartani őket? És ha Hunter és Malone megpróbálja a határ menti amerikai claimeket is ellenük hangolni? Effajta gazemberektől bármi kitelik. Akkor pedig a Fort Cudahy-i rendőrség is képtelen lesz a rendet helyreállítani.

A következő negyvennyolc órában a két texasi nem mutatkozott. Talán ezalatt bejárták a különböző aranymosó helyeket a Forty Miles Creek alaszkai partvidékén. Távollétük alatt, habár előfordult kisebb szóváltás a két claim munkásai között, de komolyabb nézeteltérés nem volt.

Mivel az időjárás kedvezőtlenre fordult, Summy a következő három napot nem szentelhette kedvenc foglalatosságának. Az eső néha záporozva ömlött, s ilyenkor menedéket csak a ház nyújtott. Ilyen körülmények között az aranymosást is csak üggyel-bajjal lehetett folytatni: az aknák színültig megteltek s a belőlük kibugyogó iszap vastag rétegben borította el a claimet, annyira, hogy térdig kellett gázolni a latyakban.

A munkára alkalmatlan időt arra használták, hogy a kimosott aranyport megmérték és zsákokba kötözték. A 129-es az elmúlt tizenöt napban valamivel kevesebbet hozott. De azért ezt a küldeményt sem fogják tízezer dollár alatt értékelni Dawsonban.

Viszont a Jane Edgerton eredményei egyre javultak. Minden nap nagyobb hasznot hajtott, mint az előző; így aztán a Ben és Summy tízezer dollárjához ő még tizenkétezer dollár értékű aranyport tett.

A munkálatokat csak augusztus 3-án délután folytathatták. Esős reggel után a délkeleti szél elűzte a fellegeket, és az ég kitisztult. De számolni kellett azzal is, hogy ezen a vidéken gyakoriak a szörnyű, nagy károkat okozó viharok, s egy szép napon rájuk törhet egy ilyen égszakadás.

Ezen a napon a texasiak visszatértek a kirándulásról. Azonnal bebújtak a házikójukba, és augusztus 4-én reggelig egyáltalán nem mutatkoztak. Summy Skim az idő jobbrafordulását ismét csak vadászásra használta. Arra lejjebb a folyó völgyében néhány medvét jeleztek, ő pedig égett a vágytól, hogy az egyébként félelmes tenyeres-talpas komákkal szemtől szembe kerülhessen. Igaz, nem itt és most próbálkozott velük először. Green Valley rengetegeiben már ugyancsak sok medve „ajándékozta” neki a bőrét egy-egy golyóért cserébe.

Ezen a napon Lorique igen szerencsésen forgatta az ásót. Éppen gödröt ásott a claim szélén, amikor akkora aranyrögre bukkant, amely legalább negyvenezer dollárt ért, ami francia pénzben kétszázezer frankot jelent.

A munkavezető nem bírta türtőztetni magát, és rikoltozni kezdett, ahogy a torkán kifért.

Ben Raddle és a munkásai nyomban odaszaladtak, és hatalmas örömrivalgásban törtek ki, mikor a kvarckőbe ágyazott, diónyi aranyrögöt megpillantották.

A 131-es claimen nem volt nehéz rájönni, hogy mi a nagy örömujjongás oka. Az ottaniakból hirtelen kirobbant a düh, amelyet némileg indokolt, hogy az amerikai aranyásók már jó ideje nem bukkantak kiadósabb aranyrétegre és a termelés lassacskán kezdett ráfizetésessé válni.

Aztán felhangzott egy hang, a Hunteré:

– Mi az, már csak ezeknek a Far West környéki prérikutyáknak terem itt arany? - ordította magából kikelve.

Így „tisztelgette” a kanadaiakat.

Ben Raddle jól hallotta a sértegetéseket. Mivel mindenáron meg akarta őrizni a nyugalmát, megelégedett annyival, hogy hátat fordított a durva fickónak, és lekicsinylőleg megvonta a vállát.

– Hé - ordított ismét a texasi -, magával beszélek, montreali uraság!

Ben Raddle uralkodott magán, és erre sem válaszolt.

– Elvégre nem tarthat vissza?!... - ordítozta Hunter.

S már-már készült volna átlépni a határvonalat, hogy rárontson Ben Raddle-re, de Malone útját állta. A két claim munkásai összesereglettek a határ egyik és másik oldalán, s öklüket rázva, kiáltozva fenyegetőztek. Világosan látszott, hogy az összetűzést már nem lehet sokáig elkerülni.

Este Summy Skim boldogan érkezett haza, mert minden veszély nélkül végre leterített egy medvét, és részletesen el is mesélte vadászkalandját. Ben Raddle egy szót sem szólt arról, ami a nap folyamán történt, s vacsora után mindketten visszavonultak a szobájukba, ahol Summy a vadászok mély, üdítő álmába merült.

De lehetett-e remélni, hogy az aznapi összetűzésnek nem lesz folytatása? Hogy Hunter és Malone ne keresné többé az alkalmat, hogy belekössön Ben Raddle-be, és embereiket ne uszítanák a 129-es munkásaira? Bármi bekövetkezhetett, hiszen másnap a munkások találkozni fognak a két claim közötti választóvonalon...

Ráadásul, öccse bosszúságára, aznap Summy Skim se ment vadászni. Nyomott idő volt, és délkelet felől sötét felhők gyülekeztek az ég alján. Biztos, hogy kitör a vihar, akkor pedig tanácsosabb otthon ülni.

Délelőtt mosták a homokot, s közben egy csoport Lorique vezetésével folytatta az ásást majdnem a két birtokot elválasztó vonalig.

Délig nem mutatkozott semmi zűrzavar. Igaz, az amerikaiak egy-egy kötekedő szót át-átkiáltottak, amelyre a kanadaiak hol keményebben, hol csak hetykén meg is válaszoltak. De mivel az időnkénti szóváltáson túl semmi más nem történt, a munkavezetőknek nem kellett egyszer sem közbelépniök.

Sajnos, az ebédszünet után minden másképpen alakult. Hunter és Malone ide-oda járkáltak a claimjükön, miközben Summy Skim és Ben Raddle hasonlóképpen cselekedtek a határ másik oldalán.

– Nézd csak - szólt Summy Skim Ben Raddle-hez -, ezek végleg visszajöttek... Én mostanig még nem láttam őket... Hát te, Ben?

– Én igen... tegnap is... - dörmögte Ben Raddle elég közömbösen. - Tégy úgy, mint én. Rájuk se nézz!

– De ők úgy nézegetnek errefelé, hogy az nékem sehogy sem tetszik.

– Számba se vedd őket Summykám.

A texasiak közelebb jöttek. De csak gúnyos pillantásokkal méregették a két unokafivért, anélkül, hogy szokásuk szerint, szidalmaztak volna valakit, miért is Summy Skim úgy tehetett, hogy észre sem veszi őket.

Közben a munkások csak ástak, ástak szorosan a claimeket elválasztó vonal mentén, forgatták a földet, szállították az iszapot a rockerekhez és a szitákhoz. Majdhogy egymáshoz nem értek, de a lapátjaik nyele, akarva akaratlan, minden pillanatban összekoppant.

Délután öt óráig ezt senki sem kifogásolta, de akkor nagy kiáltozás támadt. Ben és Summy a 129-esen, Hunter és Malone a másik oldalon a választóvonalhoz futottak, s ott szemtől szembe találkoztak.

Mindkét oldalon megállt a munka, és a munkások diadalmasan rikoltoztak. Végre ráakadtak a zsákra, a bonanzára! A mosásra elhordott homok bizonyos ideje már mind egyik, mind másik oldalon több mint száz dollárt jövedelmezett, és íme, most a gödör fenekén ott az igazi nagy rög, amely legalább kétezer dollárt ér, s amelyre a két szemben álló munkavezető egyszerre tette rá a lábát.

– A miénk! - kiáltotta a lélekszakadva odaérkező Hunter.

– Nem, a miénk! A miénk ám! - ellenkezett Lorique, s el nem mozdult volna a világ kincséért.

– A tiéd, rühös kutya?! Nézz inkább a cölöpökre, hogy lásd, az én birtokomra tetted a lábad!

A munkavezető a legközelebbi cövekre nézett, s látta, hogy a munka lendületében csakugyan átlépte a választóvonalat, s szomorúan ugyan, de már készült otthagyni a leletet. Ben Raddle azonban megállította, és nyugodtan így szólt:

– Lorique, maga csak azért lépte át a határt, mert az éjszaka azt errébb hozták. Akárki láthatja, hogy a cölöpök nincsenek egyenes vonalban, és hogy ezeket itten több mint egy méterrel keletebbre helyezték.

Így volt biza. Az egyenes cölöpsor itt valóban megtört, és kelet felé kitért, megcsonkítva a 129-es claimet.

– Tolvaj! - kiáltotta Lorique a Hunter szemébe.

– Te vagy tolvaj! - üvöltötte az, és rárontott a kanadaira, akit a nem várt támadás feldöntött.

Summy Skim a munkavezetőjük segítségére sietett, akit a texasi földre szorítva tartott. Ben Raddle a nyomába szökkent és mellen ragadta Malonét, aki maga is be akart avatkozni a küzdelembe. A következő pillanatban Lorique talpra ugrott és Hunter hengeredett fel, s került alulra.

Erre kitört az általános verekedés. A csákányok, ásók, amelyeket acélos karok forgattak, veszedelmes fegyverekké váltak. Hamarosan talán vér is folyt, s talán emberhalál is bekövetkezett volna, ha hirtelen fel nem tűnik a Forty Miles Creek ama vidékén egy nagy létszámú rendőrjárőr.

Annak az ötven férfinak köszönhetően a zavargásnak hamarosan vége szakadt.

Először Ben szólalhatott meg, mert Hunter fuldokolt a dühtől:

– Mi jogon kisebbítették meg a mi tulajdonunkat? - kérdezte keményen.

– A tulajdona? - üvöltötte Hunter. - Legyen a magáé!... Úgyse sokáig örül majd neki...

– Próbálja csak meg elvenni - szorította ökölbe a kezét Summy.

– Ó, magával még el kell számolnom! - tajtékzott Hunter.

– Lehet. Amikor óhajtja - udvariaskodott Summy Skim.

– Amikor óhajtom?... Jól van!

Hunter hirtelen elnémult. Jane Edgerton, nyomában Patrickkel, napi munkájuk végeztével, mint minden este, e percben érkezett a 129-es claimre. A lány csodálkozva odasietett a határ két oldalán háborgó emberekhez. Hunter azonnal megismerte.

– Úgy?! - mondta vigyorogva. - Most már értem! A nők védelmező lovagja a saját érdekében vitézkedett.

– Gyalázatos, gyáva alak! - hördült fel Summy.

– Én, gyáva!?...

– Az, gyáva - ismételte meg Summy Skim, akit elöntött a vakgyűlölet -, gyáva ahhoz, hogy elégtételt adjon egy férfinak!

– Majd megmutatom én neked! - üvöltötte Hunter. - Találkozunk mi még!

– Amikor óhajtja - hajolt meg Summy gúnyosan. - Akár holnap.

– Jó, legyen holnap! - mondta Hunter.

A rendőrök helyére rakták az elmozdított cöveket, az aranyásók pedig visszaszállingóztak, ki-ki a maga claimjére. De Lorique magához vette a győzelem jelvényét: az értékes aranyrögöt, amely miatt az összetűzés kirobbant.

– Summykám, te mégsem verekedhetsz meg egy ilyen gazemberrel - mondta Ben Raddle az unokabátyjának, miután visszavonultak a házukba.

– És én mégis megteszem, Ben.

– Nem, Summy, ilyet nem tehetsz.

– Mondtam már, hogy megteszem, s ha sikerül golyót röpítenem a fejébe, ez lesz életem legsikeresebb vadászata, pedig a zsákmány csak egy undok dúvad.

Ben Raddle hiába erőlködött, nem sikerült meggyőznie a bátyját. De mivel mégiscsak le akarta beszélni valahogy, Jane Edgertont hívta mentségül.

– Jane kisasszony!... - mondta Summy. - Ha nem tenném másért, csak önért, akkor is meg kellene tennem. Hunter felismerte önt, és bizonyos, hogy a nyomába fog szegődni.

– Skim úr, egyáltalán nem érzem szükségét, hogy valaki megvédelmezzen - jelentette ki Jane, és apró termetét jól kihúzta.

– Hagyjanak már békén! - jött ki a sodrából Summy. - Nem látják, már eléggé megöregedtem ahhoz, hogy magam döntsem el, mi a teendőm? Most például tudják, mit teszek?

– Ugyan mit?

– Enni fogok, és annyi... - jelentette ki Summy Skim, és olyan keményen vetette magát a székbe, hogy az menten darabokra tört alatta.

Azonban egy váratlan szerencsétlenség megakadályozta, vagy legalábbis elodázta az események kibontakozását.

A nap folyamán az idő egyre nyomottabbá vált. Hét óra felé a villamos feszültséggel terhes légkört villámok hasogatták, és északkeleten hatalmasakat dörrent az ég.

Délután a Forty Miles Creek mentén néhány claim területén aggasztó jelek mutatkoztak: a talaj meg-megremegett, s olyankor a mélyből elnyújtott morgás hallatszott, a kiásott aknákból pedig kénes gőzök szálltak föl. Úgy látszott, számítani lehet arra, hogy Pluto isten fitogtatni fogja az erejét.

Fél tizenegy körül a 129-es claimen a házacska lakói éppen lefekvéshez készülődtek, mikor néhány erős rázkódás után az épület repedezni kezdett.

– Földrengés! - kiáltotta Lorique.

Alighogy ez a kiáltás elhangzott, érezték, hogy az épület összedől, mintha alapjait egyszerűen kirántották volna alóla.

Csak nagy üggyel-bajjal, de szerencsére épen másztak elő a romok alól.

De milyen látvány fogadta őket! A claim egész felszíne már eltűnt a harsogva áradó hullámok alatt. A folyó elhagyta a medrét, és azt a részt borította el, ahol eddig a termelés folyt; ott kezdett új medret alakítani magának.

Mindenfelől fájdalmas, kétségbeesett kiáltások hallatszottak. A munkások, akiket földbe ásott kunyhóikban ért az áradat, futva próbáltak menekülni a rohanó víz elől. A gyökerestől kitépett fákat gyorsvonat sebességével vitte az áradat.

A rohanó ár már oda is ért, ahol az összeomlott házacska állt. Pár pillanat alatt derékig ért a víz.

– Meneküljünk! - kiáltotta Summy Skim, ölbe kapta Jane-t, és kapaszkodni kezdett fel a domboldalon.

Abban a pillanatban egy nyárfa nekivágódott Ben Raddle-nek, és az erős ütéstől eltörött a lábszárcsontja. Lorique, majd Neluto is segítségére sietett, de az áradat mindkettőjüket elsodorta. Mindhárman ott vesztek volna, de szerencsére Patrick észrevette a veszedelmet. S mivel Summy visszatért, hogy unokaöccsét a hátára vegye, az óriás egyik kezével a munkavezetőt, a másikkal Nelutót ragadta meg, s mint valami szikla, keményen szembeszegült a megvadult hullámokkal, és kivonszolta őket az örvénylő áradatból.

Pillanatok alatt valamennyien túl voltak minden veszélyen, s leszámítva Ben Raddle lábtörését, semmi bajuk sem esett. A fel-fellobbanó ég alatt alkalmuk volt körültekinteni a szörnyű pusztuláson.

A házacska eltűnt, s vele együtt az arany is, amelyet a két unokafivér és Jane Edgerton összegyűjtött. A domb lába alatt, amelyen a lány minden reggel és esténként átaljött, minden alaposan megváltozott. Ott most zúgva-bőgve hatalmas víztömeg robogott át, amely a Forty Miles Creek egykori jobb partját a határon innen és túl több mint egy kilométer szélességben elöntötte. A szomszédos húsz birtokkal együtt a Ben és Summy, valamint a Jane Edgerton claimjét is elnyelte a tíz méternél mélyebb fékevesztett áradat. Josias Lacoste örökösei hiába utaztak ezer kilométereket, hogy minél jobban értékesítsék a 129-es claimet, örökségük immár örökre semmivé lett. A 129-es claim többé nem létezett.