A claim kitermelése

Summy Skim jó hangulata csak egy éjszakát tartott. Másnap, miután felöltözött, ismét gyötörni kezdték a megszokott aggodalmak, amelyekről - számára is megfoghatatlan módon - rövid időre megfeledkezett. Amikor rájött, hogy amitől tartott, az bekövetkezett, elöntötte a méreg, már amennyire elönti az olyan szelíd természetű embereket, mint amilyen Summy volt.

Szóval, amíg Ben Raddle el nem adhatja a claimet, termelni fog rajta. De vajon mikor jön el az az idő, hogy megszabaduljanak tőle?...

„Milyen végzetes história! - ismételgette bölcselkedve Summy Skim. - Oh, Josias bácsi!... Azt, hogy mi is aranyászok vagy más néven aranyásók lettünk, akiket én inkább csak önsírásóknak neveznék: neked köszönhetjük... Ha egyszer elkapta kezedet a fogaskerék, mindenestül magával ragad; mikor megjő a tél, mi még mindig nem leszünk a Montrealba vezető úton! Oh, egy tél Klondike-ban!... Akkora hidegek, hogy miattuk olyan drága kis hőmérőket kell gyártani, amelyeken több fok van feltüntetve a zéró alatt, mint afölött!... Micsoda kilátások!... Oh, Josias bácsi, Josias bácsi!...”

Így búslakodott Summy Skim. De vagy életbölcsessége folytán, amelyre mindig is büszke volt, vagy valami más okból már nem tartott ki olyan csökönyösen aggályai mellett, mint még nem is olyan régen. Vajon a Summy Skim természete volna változóban? Talán a nyugalmas életre vágyó Green Valley-i földbirtokos is rákapott a kalandosabb élet örömeire?

A Yukon-menti arany kitermelésére alkalmas időszak még éppen hogy csak megkezdődött. Alig tizenöt napja, hogy a föld kezdett felengedni és a folyókon felszakadozó jégkéreg is lehetővé tette a munkák megkezdését. Igaz, hogy a kemény hidegek miatt még mindig fagyos föld eléggé ellenállt az ásónak és a csákánynak, de azért már lehetett bele gödröt ásni. Elég könnyen el lehetett érni az aranytermő rétegekig, és attól sem kellett tartani, hogy az aknák beomlanak, mert azok fala a téli fagyok miatt még kőkemény volt.

Különösebb felszerelésük nem lévén és mivel gépekkel sem rendelkeztek, pedig azokat egy mérnök ugyancsak hatékonyan használhatta volna, Ben Raddle-nek meg kellett elégednie a serpenyővel és a szitával. De a Forty Miles Creek homokjából kimossák az aranyat.

Tulajdonképpen nem is a folyó menti aranymosás, hanem a föld alatti aranybányák kitermelése követeli meg az iparosított munkaszervezést. A klondike-beli hegyekben már sűrített levegővel működő kalapácsok aprítják az aranyércet, és ilyenek működnek Kanada és Brit-Columbia más bányavidékein is.

Tervei kivitelezésére Ben Raddle keresve sem találhatott volna Lorique munkavezetőnél különb segítséget. Csak szabadkezet kellett adni ennek a tapasztalt férfinak, aki az ilyenféle munkákhoz igen értett, és arra is alkalmas volt, hogy a mérnök elképzeléseit a gyakorlatban megvalósítsa.

Egyébként is tanácsos volt sietniök. Ha a 129-es claimen hosszabb ideig szünetelne a munka, azt a közigazgatási hatóságok nem néznék jó szemmel. Ugyanis ezek a hatóságok arra törekednek, hogy az adót minél jobban behajtsák, ezért claimek használati jogát egykettőre megvonják attól, aki a kedvező évszakban, akár viszonylag rövid időre is, beszünteti a munkát.

A munkavezetőnek több fáradtságába került a munkások felfogadása, mint ahogy remélte. A kerület hegyvidékén új aranymezőket fedeztek fel, s ez odavonzotta a munkaerőt, mert a munkavállalók azt remélték, hogy ott majd jobban megfizetik őket. Persze Dawson Citybe újabb és újabb csoportok érkeztek, mert a tavakon és a Yukonon az olvadás miatt egyre könnyebben lehetett közlekedni. És akkoriban, mikor a gépi berendezések még nem voltak annyira elterjedve, a kézi munkaerőre mindenfelé nagy szükség volt.

Amíg Lorique azon fáradozott, hogy munkásokat fogadjon, Ben Raddle elindult, hogy beváltsa, amit Jane Edgertonnak ígért. Summy Skimmel egyetemben késedelem nélkül nekirugaszkodott, hogy megmássza a dombokat, amelyek birtokukat ifjú szomszédnőjük tulajdonától elválasztották.

Különös volt a claim kétszintes tagozódása: a folyó folyásirányához viszonyítva volt egy felső és egy alsó szint, s ez a mérnöknek azonnal szemet szúrt. Miután leereszkedett a víz partjáig és a part mentét jól szemügyre vette, kimondta a véleményét:

– Kisasszony, senki a világon nem volna képes megbecsülni az ön claimjének valódi értékét. Mindenesetre annyit megmondhatok, hogy tévedés volt a felső szinten megkezdeni a termelést.

– De miért, kérem? - ellenkezett Jane. - Azért döntöttem így, mert a régi aknák is ott voltak!

– Pedig éppen azok kellett volna, hogy elriasszák - válaszolta Ben Raddle. - Ha egy olyan vidéken, amelyet összevissza turkáltak az aranyásók, feladott aknákat találunk, akkor világos, hogy azoknak az aknáknak nincs megfelelő hozama. Miért sikerülne önnek, ott, ahol mások kudarcot vallottak?

– Ez igaz - vallotta be Jane, mert meggyőzte a logikus érvelés.

– De még volna egy érvem - folytatta Ben Raddle. - Csakhogy annak megértéséhez ismerni kell, hogyan alakultak ki az aranyat tartalmazó rétegek, amelyeket mi ott, a mi claimünkön, ön pedig itt e helyen kitermel. Ezek tulajdonképpen a Forty Miles Creek által egy nagyon távoli időben lerakott üledékes rétegek; akkor a folyónak máshol volt a medre, nem ott folyt, ahol ma. Szélesebb is volt, mint ma, itt is víz folyt, ahol most állunk, de a 129-es claimet, és valamennyi környező kitermelő helyet is víz borította; ez a völgyecske pedig, ahol megkezdte a munkát, a víz folyásának egy kiöblösödő szakasza lehetett, ahol az ár eléggé hevesen ütközött azokba a dombokba, amelyek ma a birtokainkat elválasztják egymástól. Akkor a régi mederben a víz előbb a felső szinten folyt, mivelhogy a folyás iránya erre lefelé tart, de onnan egy vízesésen zúdult ide le az alsó szintre a víz, hogy aztán innen folytassa tovább az útját. Tehát, ezen a dombsoron a víz folyása akadályba ütközött. Föltételezhető, hogy mielőtt ezt az akadályt megkerülte volna, előbb leülepítette hordalékának nehezebb darabkáit, és ezek között nyilván az aranyrögöket s az aranyport is. A folyó által vájt gübbenő lassacskán annyira megtelt a hordalékkal, hogy egyszer csak a víz tovább, az alsóbb szintekre sodorta a benne lévő aranyat. Azt gyanítom, hogy éppen akkortájt a föld kérgében kialakult valamilyen romboló erő következményeként arra az aranyban gazdag rétegre ráomlott egy csomó szikla, amely teljesen elborította a gazdag, aranyat termő homokot, a folyócskát pedig ez az omladék északabbra kényszerítette, vagyis abba a mederbe, amelyben most látjuk folyni.

Summy Skim nem titkolta el a csodálatát:

– Nagyszerű! - kiáltott fel. - Ben, te nagy tudós vagy!

– Csak lassan az elismeréssel - figyelmeztette Ben. - Elvégre ezek csak bizonyos feltételezések. De azért nem hiszem, hogy tévedek, ha kijelentem, hogy a 127/b számú claimen, ha van valahol arany, az máshol nem rejtőzhet, mint ott a sziklákkal borított felső szinten.

– Menjünk oda, a helyszínre! - mondta Jane a tőle megszokott határozottsággal.

Az unokatestvérek és a kíséretükben lévő lány ismét felkapaszkodtak vagy kétszáz méternyit a dombhátra, s azon ismét leereszkedve eljutottak oda, ahol egy sziklazátony szinte észrevétlenül kezd kiemelkedni a meder közepe tájáról, hogy onnan a felső szintig húzódjék. Csak nehezen haladhattak előre a szanaszét szóródott sziklák között, amelyek mindent beborítottak, olyannyira, hogy jó órába telt, amíg leértek a víz partjára.

Közben minden figyelmes keresgélés ellenére Ben egyetlen porszemnyi aranyat sem lelt. Mindent csak nagy kövek és sziklák borítottak, s közöttük a földbe süllyedve ismét csak köveket és sziklákat találtak.

– Nehéz volna gyakorlati bizonyítékot is szolgáltatni az elméletem alátámasztására - vallotta be Ben, mikor végre az egyenetlen vízpartra értek.

– Talán nem is olyan nehéz - válaszolta Summy, aki néhány méterrel arrébb, mintha észrevett volna valami különöset. - Nézd csak azt a homokot, Ben!

Ben Raddle az unokabátyja mellé lépett. Két szikla közt kis, négyzet alakú homoklerakódást látott, akkorát, mint egy zsebkendő.

– Hű, micsoda homok ez! - kiáltott fel Ben, miután egy pillanatig figyelmesen szemlélte a helyet, ahova Summy mutatott. - Tiszta csoda, hogy előttünk még nem fedezte fel senki. Nézd, milyen színe van, nézze Jane kisasszony! Akármiben fogadok, hogy ez a marék homok az aranymosó szitában legalább ötven dollárt hoz!

De ott semmi lehetőségük sem volt, hogy megbizonyosodjanak a mérnök igazáról. Kalapjukat, zsebeiket nagy hirtelen megtöltötték az értékes homokkal, és megindultak visszafelé.

Amint a parthoz értek, a nemes fémet kimosták a homokból, és Ben Raddle megelégedéssel vette tudomásul, hogy bizony még a felére sem becsülte a lelet értékét. Az legalább száz dollárt hoz a konyhára!

– Száz dollár! - kiáltotta Jane és Summy egyszerre.

– A legrosszabb esetben... - jelentette ki Ben Raddle határozottan.

– Akkor ez azt jelenti... hogy... hogy meg is gazdagodtam... - dadogta Jane, és minden hidegvére ellenére erősen lázba jött.

– Ne hirtelenkedjünk... - figyelmeztette Ben Raddle -, ne hirtelenkedjünk... Továbbra is gyanítom, hogy az ön claimjének az a része hatalmas értékű aranyat tartalmaz, de annak a zacskónyi homoknak a gazdag aranytartalma esetleg a véletlen műve is lehet, és ne feledjük az óriási ráfordítást, ami a terep megtakarításához szükséges... Emberek és eszközök kellenek... Keríteni kell dinamitot is, hogy azt a sziklahalmazt eltakaríthassa...

– Még ma hozzáfogok - jelentette ki Jane határozottan. - Én és Patrick minden segítség nélkül legalább egy szögletet szabaddá tehetünk. Amit onnan nyerünk, abból munkásokat fogadok, és beszerzem a megfelelő eszközöket, s így egyre bővíthetem a munkálatokat.

– Helyesen gondolkozik - értett egyet Ben Raddle -, számunkra nem marad más, mint szerencsét kívánni önnek.

– Fogadja ön is és Skim úr is hálás köszönetemet - tette hozzá Jane. - Ha nincsenek önök, én már azon voltam, hogy átmegyek a határon, belevetem magam az alaszkai rengetegbe, és ki tudja...

– Csakhogy én önnel társas viszonyban vagyok, Miss Edgerton - szakította meg hűvös, tárgyilagos hangon Ben Raddle -, az én érdekem is, hogy az ön számára megtaláljuk a legjobb megoldásokat és hogy minél kisebb kockázatnak tegyük ki azt a tőkét, amellyel ön rendelkezik.

– Igaza van - jelentette ki Jane elégedetten.

Summy Skim azonban megszakította ezt a párbeszédet, amellyel mintha az idegein táncoltak volna.

– Micsoda megveszekedett üzletemberek önök. Igazán csak tátom a számat... De engem, aki nem vagyok társas viszonyban önnel, semmi sem akadályoz meg abban, hogy érdek nélkül is nagyon, nagyon örvendezzek.

Ezzel elbúcsúztak Jane Edgertontól, hogy a lány megkezdhesse a munkát, és az unokafivérek visszatértek a 129-es claimhez, ahova már megérkezett néhány munkás. Napszálltáig Loriquenak sikerült - igaz, hogy magas bérért, nemegyszer napi tíz dollárnál is többért - vagy harminc embert felfogadnia.

Egyébkent akkoriban a Bonanza vidékén ilyen napi bér járta. Nagyon sok munkás napjára hetvenöt, nyolcvan frankot is kapott, és sok közülük meg is tollasodott, ha nem szórta el olyan könnyelműen a pénzét, mint amilyen könnyen megszerezte.

E magas munkabéren nincs mit csodálkozzunk. Sookum aranymezőin például egy munkás napi száz dollár értéket is megtermelt. Valójában neki csak egy tizede maradt meg annak az értéknek, amelyet előállított.

Arról már szóltunk, hogy a 129-esen csak kezdetleges eszközök voltak; mindössze néhány serpenyő és szita. Ha Josias Lacoste nem tartotta szükségesnek kicserélni ezeket a kezdetleges eszközöket, annál inkább annak tartotta az unokaöccse. Munkavezetője segítségével, igaz, hogy magas áron, de sikerült a 129-es claimet két *rocker*rel felszerelnie.

A rocker három láb hosszú és két láb széles ládikó; a belsejében található rosta a rászerelt szövetdarabnak köszönhetően úgy szűri át a homokot, hogy az aranyszemcsék visszamaradjanak. A szerkezet fenekére, amely egyébként szabályos ingamozgást végez, bizonyos mennyiségű higanyt helyeznek, amely amalgámot képezve összekeveredik a nemesfémmel, ha a szemcsék annyira finomak, hogy kézzel nem lehet őket elválasztani a homoktól.

Rocker helyett Ben Raddle tulajdonképpen egy sluice-t szerelt volna fel, de mivel ilyet nem volt honnan beszereznie, elhatározta, hogy maga építtet egyet. Ez az eszköz hosszú, kissé ferde favályú, amelyben húsz centiméterenként keresztben egy-egy bevágás van.

Ha felső végén a híg iszapot felöntik, azt a víz lefelé mossa, közben az arany, mivel a fajsúlya nagy, a bevágásokban leülepedik.

Mindkét eljárás igen gyakorlatias és jó eredménnyel jár, de a működtetéshez szivattyú is szükséges, amellyel a vizet a rocker vagy a sluice szintjére lehessen emelni, s ez a berendezés árát jelentősen megnöveli. A hegyi patakokon a vízfolyás természetes esését is fel lehet használni, de a folyóvizek alsó folyása mellett feltétlen szükséges valamely gépi berendezés, s ez nem kis befektetéssel jár.

Végül is a 129-esen a régebbinél kedvezőbb körülmények között kezdték el újra a termelést.

Summy Skim magában morfondírozva hamarosan észrevette azt az állhatatosságot és szenvedélyt, amellyel Ben Raddle belevetette magát ebbe a munkába. „Az már bizonyos - kesergett magában -, hogy Ben nem úszta meg a járványt, amely ezen a vidéken dühöng; adja az Úristen, hogy kézen-közön én is el ne kapjam. Nagyon félek, hogy ebből a betegségből sohasem lehet kigyógyulni; még ha meg is gazdagszik valaki, akkor sem, mert az arany sohasem elég, akármennyit kaparjon is össze valaki!... Nem ám! Nagyon-nagyon sok kell belőle, és lehet, hogy még a nagyon sok sem elég!”

A 129-es tulajdonosai ettől még messze jártak. Tegyük fel: igaza volt a munkavezetőnek, és itt valóban gazdag aranyrétegek lapulnak. Csakhogy azok mind ez idáig nem valami bőkezűen osztogatták kincseiket. A Forty Miles Creek mentén az aranyrétegekig csak üggyel-bajjal lehetett lejutni. Ben Raddle ugyanis hamarosan rájött, hogy az aknák nem elég mélyek, és tovább ásatta azokat.

Ez pedig most, amikor a fagy már nem biztosította a falak szilárdságát, nem is volt olyan könnyű munka.

És ha meggondoljuk; vajon okos dolog volt részéről ilyen költséges munkálatokba kezdenie? Mindezt nem lett volna jobb a társaságra, vagy arra a magánszemélyre bízni, aki majd vevőként jelentkezik? Vajon Ben Raddle-nak nem kellett volna-e megelégednie azzal a hozammal, amelyet a szita és a serpenyő biztosít?

Csakhogy a szita egy merítésre legfeljebb ha negyed dollárt hoz. Ha figyelembe vesszük a munkaerő árát is, nem sok marad belőle a tulajdonosnak, aki végül joggal megkérdezhetné, hogy a munkavezető derűlátó becslése megalapozott volt-e.

Júniusban az idő elég szépen kitartott. Többször is kitört ugyan a vihar, olykor igen hevesen tombolt, de egyszer sem tartott sokáig. És a miattuk abbahagyott munkát, végig a Forty Miles Creek mentén, hamarosan fel lehetett venni ismét.

Július első napjaiban a 129-es claim tulajdonosai egész eddigi jövedelmüket beküldték Dawson Citybe; szerény háromezer dollárt tehettek le a Trading and Transportation amerikai társaság bankjába.

– Ha nem volna üres a zsebem, abból tennék hozzá - dörmögte Summy Skim -, csak azért, hogy bánják, amiért nem vették meg a 129-es claimet... De háromezer dollár!... Röhögni fognak rajtunk...

– Nyugalom, Summykám, nyugalom... - csitította Ben Raddle. - Eljön a mi időnk is.

De ahhoz, hogy az „idő”, amelyről a mérnök beszélt, el is jöjjön, keményen kellett dolgozniok. Júliusban már csak kéthónapnyi idő állt rendelkezésükre. A nap este fél tizenegykor nyugszik, de nemsokára ismét felbukkan az ég peremén, és egy órakor már ismét reggel van. Sőt mi több, a napnyugta és a napkelte közötti időben hajnali szürkület uralkodik a tájon, úgyhogy alig lehet látni a sarkvidéki csillagokat.

Ha a váltáshoz lett volna elég emberük, a termelést megszakítás nélkül folytathatták volna. Túl a határon, Alaszkában az amerikaiak így is cselekedtek, és hihetetlen mennyiségű munkát végeztek. Legnagyobb sajnálatára Ben Raddle ebben nem követhette őket. Minden igyekezete ellenére Lorique negyven embernél többet nem tudott összeszedni.

A 127/b számú claimen Jane Edgerton hasonló nehézségekkel küzdött. Neki vagy tíz munkással kellett megelégednie. Akármennyit ígért, többet ő sem tudott felfogadni.

Esténként Ben Raddle és Summy Skim megtudta, hogy milyen sikerrel járt a lány aznapi fáradozása.

A claim hozama biztató volt. Jóllehet nem folytatódott az első próba szintjén. Szitánként átlagosan négy dollárt hozott, de nem ment ritkaságszámba egy-egy tízdolláros szita sem. Ilyen feltételek mellett a nyár végéig tíz munkással akár több százezer frankot is lehet keresni.

Sajnos Jane Edgerton munkásainak előbb a terep megtisztításával kellett foglalkozniok, és bár Patrick hatalmas erejének teljes bevetésével dolgozott, a munka mégiscsak lassan haladt. De amint a sziklákat sikerült kimozdítani és az alsóbb szintekre hengeríteni, apránként a homokos felület egyre nőtt, és előre látható volt, hogy július közepére a 127/b számú claim jelentős hasznot fog hajtani tulajdonosának.

A 129-es claim Ben Raddle minden erőfeszítése ellenére szerényebb eredményekkel kecsegtetett.

Ha figyelembe vesszük vérmérsékletét, nem csodálkozunk, hogy néha személyesen is részt vett a munkálatokban. Még a munkások közé sem restellt beállani, kezébe venni a szitát és mosni a 129-es iszapját, de közben folyamatosan ellenőrizte az összes többi tevékenységet is. Gyakran saját maga kezelte a rockert, miközben Summy gúnyos mosollyal a szája szögletében csak nézte, hogy mit művel. Mert Summy mindenekfelett megőrizte nyugalmát; unokaöccse hiába is próbálgatta, hogy a magáéból némi lelkesedést kölcsönözzön a bátyjának.

– Gyere, Summy, nem próbálnád meg te is? - hívta a bátyját.

– Nem érzek rá hivatást - felelte rendületlenül Summy.

– Hidd el, nem nehéz. Csak a szitát kell mozgatni, hogy kimosd a homokot, s az alján ott marad az arany.

– Elhiszem, Ben. De nekem ez a mesterség nem tetszik. Még két dollár órabérért sem űzném.

– Pedig hidd el, szerencsés kezed volna! - sóhajtott Ben Raddle nem kis keserűséggel.

Egy szép napon Summy hagyta magát meggyőzni. Engedelmesen vette a szitát, megtöltötte földdel, amit egy akna mélyéről hánytak ki, és miután a földet folyékony iszappá áztatta, lassan-lassan átrázogatta a szitán.

De nyoma sem csillant a fémnek, amelyet Summy Skim nem győzött átkozni.

– Melléfogtam - jelentette ki. - Még egy pipa árát sem kerestem meg.

A vadászásban Summy szerencsésebbnek bizonyult. Pedig tiszta véletlenül nap mint nap ott űzte a vadat a 127/b számú claim környékén, mintha csak szándékosan tenné, ott aztán sok időt elvesztegetett azzal, hogy megvárta, amíg Jane Edgerton befejezi a munkáját, de a vadásztarisznyája mindig tele volt. Az állandó siker kétségtelenül elsősorban a Summy vadásztudományának tulajdonítható, de nem szabad figyelmen kívül hagyni a prémes és a tollas vad bőségét, amely valósággal nyüzsgött a környező berkekben. Igaz, hogy jávorszarvasból egyetlen példányt sem látott, de az erdőben annál több dámvaddal találkozott. Ami pedig a szalonkát, a hófürjet és récéket illeti, azok ott hemzsegtek a Forty Miles Creek mindkét partján elterülő zsombékosokban. Így Summy Skim valahogy megbékélt a sorsával, amely arra kényszerítette, hogy klondike-beli időzését megnyújtsa, de azért szíve csak a Green Valley-i kies vadászmezők után sóvárgott.

Július első felében az aranymosás jobb eredménnyel járt. A munkavezető úgy vélte, hogy leértek a gazdag aranyleletekig, amelyek, amint a határ felé haladtak, egyre többet ígértek. A sziták és a rockerek jelentős mennyiségű aranyport adtak. Bár egyetlen nagy értékű aranyrögöt sem találtak, azért ennek a tizenöt napnak a hozama nem volt kevesebb harminckétezer franknál. Lám, Lorique becslése kezdett beigazolódni, s ez még jobban fűtötte Ben Raddle becsvágyát.

A 129-es claim munkásai között az a hír járta, hogy a 131-es claimen, a texasi Hunter birtokán is hasonló, folyamatos javulás mutatkozik, amint a kitermeléssel kelet felé haladnak. Mivel mindkét oldalon tapasztalták az aranyrétegek dúsulását, semmi kétségük sem lehetett afelől, hogy valahol a határ közelében, talán éppen a határvonalon, aranyhomokot tartalmazó üreg, úgynevezett bonanza van.

E valószínűségtől feltüzelve Hunter és Malone, valamint a két kanadai munkásai egymással versenyre kelve haladtak előre. Már nem volt messze a nap, amelyen a jelenlegi, de mindkét állam által vitatott határvonalon össze kell találkozniok.

A texasi mintegy harminc alkalmazottja kivétel nélkül amerikai volt. A szemenszedett kalandoroknak annál különb bandáját nehezen lehetett volna összetoborozni. Hogy egyenesen beszéljünk: mind egy szálig vad, erőszakos, durva és kötekedő fickó volt valamennyi; vagyis méltók a gazdáikhoz, akiknek hírhedt viselkedése közismert volt egész Klondike-ban.

Ettől függetlenül az amerikai és a kanadai aranyásó munkások hagyományosan ellenséges viszonyban álltak. Ez utóbbiak engedelmesebbek, nyugodtabb viselkedésűek és fegyelmezettebbek voltak. A társaságok őket alkalmazták szívesebben. Az amerikai társaságok azonban inkább honfitársaiknak kedveztek, holott azok között több erőszakos, zabolátlanságra hajlamos, nap mint nap duhajkodó fickó akadt. Ez főleg a mértéktelen szeszfogyasztásnak tulajdonítható, amely az aranyvidéken szörnyű pusztulást okozott. Alig volt nap, hogy a rendőrségnek egyik vagy másik claimen ne kellett volna beavatkoznia. Ökölre mentek, el-eldördültek a pisztolyok, és néha emberhalál is megesett. Ilyenkor a sebesülteket beszállították a Dawson City-i kórházba, pedig a szinte szüntelenül jelentkező járványos megbetegedések nélkülük is zsúfolásig megtöltötték ezt az intézményt.

Július harmadik hetétől - bár sem Ben Raddle, sem Lorique, sem pedig a munkások egyetlen nagyobb aranyrögre sem bukkantak - a termelés folyamatosan kifizetődővé vált. A bevételek meghaladták a kiadásokat; így július 20-án az American Trading and Transportation Company bankjában Summy Skim és a Ben Raddle folyószámlája tizenkétezer dollárral növekedett.

Summy Skim boldogan dörzsölgette a kezét:

– Milyen képet vág ehhez William Broll úr!

Most már kétség sem fért ahhoz, hogy a munkaidőszak végére a jövedelmük meghaladja majd a százezer frankot.

Megvan már az alapja, hogy a 129-es claimnek megkérjék az árát, ha majd vevő jelentkezik rá.

A 127/b számú claimen is kedvező fordulat állott be. Miután kisebb területen sikerült a sziklákat eltakarítani, Jane Edgerton is odajutott, hogy szedni kezdje munkája gyümölcsét. Már sikerült összegyűjtenie több mint háromezer dollár értékű aranyport, amelyet megőrzés végett az unokafivérek házikójában helyezett el, hogy a következő szállítmánnyal azt is Dawsonba küldjék. Valószínűnek látszott, hogy a kezdeti nehézségek és huzavona ellenére őszig a claimje ötvenezer frankot jövedelmez.

Július vége felé Summy Skim látszólag nagyon is természetes javaslatot tett:

– Nem értem, miért kell még mindig itt vesztegelnünk, és Jane kisasszonynak úgyszintén, holott már eladhatnánk a claimjeinket.

– Csak azért - válaszolta Ben Raddle -, mert amíg a határkiigazítás meg nem történt, nem kapnánk meg az árát.

– Vigye el az ördög a 141-es délkört! - tört ki Summy. - Az adásvételt levelezés vagy közvetítő útján Montrealból is le lehet bonyolítani, s a Snubbin úr irodáján keresztül éppen olyan jól, mint Dawson Cityből.

– De nem olyan előnyösen - válaszolta Ben Raddle.

– Miért ne, elvégre most már mi is, Jane kisasszony is tudjuk, mennyit érnek a claimjeink.

– Egy hónap, vagy hat hét múlva még pontosabban tudni fogjuk - jelentette ki a mérnök -, akkor már nem negyvenezer dollárt ajánlanak fel a 129-esért, hanem nyolcvanezret, vagy éppen százezret!

– És mit kezdünk annyi pénzzel?! - kiáltott fel Summy Skim.

– A lehető legelőnyösebben befektetjük, abban biztos lehetsz - nyugtatta meg Ben Raddle. - Nem látod, hogy amint haladunk nyugat felé, mind dúsabb aranyrétegeket találunk!

– Azt igen, de azt is, hogy addig haladunk előre, amíg éppen a 131-eshez érünk - aggodalmaskodott Summy Skim -, és amikor embereink ennek a kedves Hunter úrnak az embereivel összetalálkoznak, én bizony nem tudom, hogy mi fog történni.

Attól valóban lehetett tartani, hogy amikor a két claimet elválasztó mezsgyére érnek, a két különböző csapathoz tartozó munkások egymásnak esnek. Máris hetykén megszólták egymást, és szörnyen fenyegetőztek is. Lorique egy alkalommal már össze is szólalkozott az amerikai munkavezetővel, egy nagy darab durva alakkal, és tartani lehetett attól, hogy amikor Hunter és Malone visszatérnek, a fenyegetőzéseket felváltják a tettlegességek. Nem is egyszer az egyik claimből a másikba köveket hajigáltak... de persze csak azután, hogy meggyőződtek, szemernyi arany sincs azokban.

Ilyen körülmények között Lorique csak a Ben segítségével tudta féken tartani a munkásait. Ezzel szemben az amerikai munkavezető állandóan uszította az embereit, és minden alkalmat megragadott, hogy belekössön Lorique-ba.

Az amerikai részen ismét szerényebbek lettek a hozamok és legalábbis abban a pillanatban a 131-es értéke kisebb volt, mint a 129-esé; úgy tűnt, hogy a gazdagabb aranyrétegek dél felé húzódnak, és eltávolodnak a Forty Miles Creek partjától, s így könnyen megeshet, hogy „a zsák”, a bonanza, amelyet keresnek, a kanadai részen rejtőzik.

Július 27-én a két csapat már alig tíz méterre dolgozott egymástól. Legfeljebb tizenöt nap múlva a claimek közötti választóvonalon találkozniok kell. Így aztán nemhiába tartott Summy Skim attól, hogy rövidesen kitör a háborúskodás.

És éppen július 27-én olyasmi történt, ami különösen kiélezte a helyzetet: Hunter és Malone megjelentek a 131-es claimen.