Az Axel-sziget

Augusztus 19., szerda. Az erős szél szerencsére lehetővé teszi, hogy hamar elmeneküljünk a csata színteréről. Hans állandóan a kormánynál áll. A nagybátyámat kimerítették a gondolatok, melyek a csata közben a fejében járhattak, és most újra türelmetlenül vizsgálgatja a tengert.

Az út ismét egyhangú és egyforma, de nem is bánom, ha nem élénkítik olyan veszedelmek, mint a tegnapiak voltak.

Augusztus 20., csütörtök. Meglehetősen változó északi-északkeleti szél. Meleg. Óránként három és fél mérföldes sebességgel haladunk.

Déltájban távoli zajt hallunk.

Most csak lerögzítem ezt a tényt, de okát adni nem tudom. Állandó zúgásjellege van.

– Valami sziget vagy szikla lehet a távolban, amelyen megtörnek a tenger hullámai - mondja a professzor.

Hans felkapaszkodik az árbocrúd tetejére, de nem észlel zátonyt. Az óceán simán húzódik a láthatár széléig.

Eltelik három óra. Mintha a zúgást távoli vízesés okozná.

Közlöm ezt nagybátyámmal, de csak a fejét rázza. Mégis meggyőződésem, hogy nem tévedek. Hátha valami zuhatag felé repülünk, és majd leránt a mélybe? Lehet, hogy a leereszkedésnek ez a módja megfelel a professzornak, mert függőlegesnek ígérkezik, de nekem ugyan nem tetszik...

Néhány mérföldnyire tőlünk mindenesetre valami nagyon zajos tünemény lehet, mert a zúgás most már rendkívül erős. Vajon az égből jön-e vagy a tengerből?

Nézegetem a fent lebegő gőzöket, megpróbálok mögéjük látni. Az ég csöndes, a felhők a gránitboltozat legmagasabb részén függnek mozdulatlanul, szinte eltűnnek a fény sugárzásában. Máshol kell tehát a zaj okát keresni.

Nézem a láthatárt: tiszta, nem takarja köd. Nem változott semmi. De ha ez a zaj vízeséstől, zuhatagtól származik, ha ez az egész óceán egy alsó medencébe ömlik, ha ezt a zajt a leeső víz okozza, akkor a víz sodrának erősödnie kell, és a növekvő sebesség jelezhetné, mekkora veszély fenyeget bennünket. Vizsgálom a víz folyását. Nincs sodra. A vízbe dobott üres palack mögöttünk marad.

Négy óra tájt Hans feláll, belekapaszkodik az árbocba, és felkúszik rá. Onnan kémleli végig azt a körívet, amit az óceán tutajunk előtt leír. Pillantása megakad egy ponton. Arca nem fejez ki meglepetést, de a szeme egy helyre szegeződik.

– Valamit meglátott - mondja a nagybátyám.

– Én is azt hiszem.

Hans leszáll az árbocról, és délre mutat.

– Der nede.

– Ott lenn? - kérdezi a nagybátyám.

És megragadva messzelátóját, egy percig figyelmesen néz. Ez a perc évszázadnak tűnik.

– Igen, igen! - kiált fel.

– Mit lát?

– Hatalmas vízkéve emelkedik a tenger fölé.

– Megint valami tengeri szörny?

– Lehet.

– Akkor forduljunk nyugatabbra, mert már tudjuk, milyen veszedelmes dolog vízözön előtti állatokkal találkozni.

– Menjünk csak tovább! - legyint a nagybátyám.

Hans felé fordulok. Rendíthetetlen nyugalommal tartja a kormányrudat.

Hanem hatalmas állat lehet ez, ha ilyen messziről látszik a vízoszlop, amit kilövell magából, hiszen legalább tizenkét mérföldre becsülöm a távolságot, ami még elválaszt tőle. A meneküléssel csak a legelemibb józanság követelésének engedelmeskednénk. De nem azért jöttünk ide, hogy józanok legyünk.

Megyünk tehát előre. Minél közelebb kerülünk, annál nagyobbnak látjuk a vízcsóvát. Miféle szörny lehet az, amely ilyen tömeg vizet tud beszívni, hogy aztán szakadatlanul ontsa magából?

Este nyolcra már csak kétmérföldnyire vagyunk tőle. Feketés, hatalmas, rémítő teste úgy terül el a vízen, mint egy kis sziget. Vagy csak képzelődöm, rémüldözöm? Kétezer méterre becsülöm a hosszát. Mi lehet ez a cetféle, amiről nem tudott sem Cuvier, sem Blumenbach? Mozdulatlan, mintha aludna. A tenger nem ringatja, a hullámok mozognak csak az oldalán. A vízoszlop százötven méter magasra szökik, és süketítő zajjal hull vissza. Mint az őrültek, rohanunk a hatalmas test felé. Száz bálna kevés volna neki egynapi táplálékul.

Elfog a rémület. Nem akarok továbbmenni! Ha kell, elvágom a vitorla kötelét. Lázadozom a professzor ellen, de ő nem is válaszol tiltakozásaimra.

Hans egyszerre felemelkedik, és ujjával rámutat a veszedelmes pontra.

– Holme. - mondja.

– Sziget - ismétli izgatottan a nagybátyám.

– Sziget - ismétlem meg én is, a vállamat vonogatva.

– Persze, világos - kacag hangosan a professzor. - De hát a vízoszlop?

– Gejzír - mondja Hans.

– Persze, persze hogy gejzír - helyesel a nagybátyám. - Olyan, akár az izlandiak.

Először nem akarom beismerni, hogy bakot lőttem. Egy szigetecskét tengeri szörnynek néztem! De végül is a tények beszélnek, be kell látnom a tévedésemet. Egyszerű természeti tünemény előtt állunk.

Ahogy közeledünk, a vízkéve mind hatalmasabban bontakozik ki. A sziget a megtévesztésig hasonlít egy óriáscetre, amelynek a feje húszméternyire emelkedik a víz fölé. A gejzír - izlandi nyelven ez a szó dühöt jelent - méltóságteljesen emelkedik a sziget túlsó végén. Időnként tompa robbanásszerű zaj hallatszik: a hatalmas szökőkút, mintegy dühtől rázva, meglengeti gőzcsóváját, és felszökik egészen az alsó felhőrétegekig. Ez az egyetlen szökőár a környéken. Sem fumarolák, sem melegforrások nem övezik, benne összpontosul a teljes vulkáni erő. Az elektromos fény sugarai belefonódnak a ragyogó vízoszlopba, minden csepp a szivárvány összes színében ragyog.

– Szálljunk partra - rendeli el a nagybátyám.

Nagy ívben el kell kerülnünk a vízzuhatagot, mert egyszeriben felfordítaná a tutajt. Hans ügyes manőverezéssel a sziget csúcsához kormányoz minket.

Kiugrom a sziklára; a nagybátyám fürgén követ, a vadász pedig a helyén marad, mint akinek nem szokása a bámészkodás.

Szilikátos tufán és gránitkőzeten járunk, a talaj remeg a lábunk alatt, mint egy kazán oldala, amelyet túlhevített gőz feszeget. A föld forró. Meglátunk egy kis központi medencét, ebből emelkedik a gejzír. A bugyogóan forró vízbe merítek egy termométert: 163 fokos hőt mér.

Ez a víz tehát a Föld izzó katlanából fakad, és cáfolja Lidenbrock professzor elméleteit. Nem állom meg, hogy erre megjegyzést ne tegyek.

– Ugyan mit bizonyít ez szerinted? - kérdezi.

– Semmit - felelem szárazon, látva, milyen önfejű.

De azt be kell ismernem, hogy eddig rendkívül kedvező helyzetben voltunk, és hogy bármilyen érthetetlen számomra, utazásunk különleges hőmérsékleti viszonyok közt folyik. Kétségtelennek tartom azonban azt is, hogy előbb vagy utóbb eljutunk olyan tájakra, ahol a középponti hő eléri legmagasabb fokát, és túllépi a termométer skálájának a tetejét.

Majd meglátjuk. Így szokta ezt mondani a professzor, aki, miután az unokaöccséről nevezte el ezt a vulkáni szigetet, jelt ad a továbbvitorlázásra.

Néhány pillanatig még a szigeten maradok, és a gejzírt nézem. Feltűnik, hogy a játéka egyenlőtlen, néha csökken az ereje, majd annál erősebben szökik fel újra. Ezt a tartályában összegyűlt gőzök változó nyomásának tudom be.

Aztán továbbindulunk, megkerülve a sziget déli részén kiugró sziklákat. Hans arra használta fel a pihenőt, hogy rendbe tegye a tutajt.

Még indulás előtt néhány megfigyelést teszek, hogy kiszámítsam az eddig bejárt távolságot, és ezeket bejegyzem a naplóba. 270 mérföldet tettünk meg a tengeren, a Grauben-kikötőből való indulásunk óta, 60 mérföldnyire vagyunk Izlandtól, Anglia alatt járunk.