Vízözön előtti szörnyek

Augusztus 15., szombat. A tenger egyhangú, változatlan. Sehol sincs part a láthatáron. A horizont rendkívül távolinak tűnik.

A fejem még tele van élénk álmommal.

A nagybátyám nem álmodozott, de azért rosszkedvű. Messzelátójával körbevizsgálja a környéket, aztán bosszús arckifejezéssel keresztbe fonja a karját.

Látom már, hogy Lidenbrock professzor kezd megint úgy türelmetlenkedni, mint régen; fel is jegyzem ezt a naplóba. A veszedelmek, amikben forogtam, a szenvedések, amiket átéltem, ideig-óráig kicsiholták belőle az emberiesség egy szikráját, de amióta meggyógyultam, eredeti természete felülkerekedett. Ugyan miért is bosszankodik? Az utazás a lehető legkedvezőbb körülmények közt folyik. Milyen pompás iramban halad a tutajunk!

– Nyugtalannak látszik, Lidenbrock bácsi - mondom, amikor látom, milyen sűrűn emelgeti a szeméhez a távcsövet.

– Nem, nem vagyok nyugtalan.

– Akkor türelmetlen?

– Hát az nem csoda.

– De hiszen gyorsan haladunk...

– Hiába! Nem a sebességünk kicsi, hanem a tenger nagy!

Eszembe jut, hogy a professzor indulás előtt harminc mérföldre becsülte a föld alatti víz szélességét. Azóta háromszor akkora utat tettünk meg, de a déli part még nem tűnt fel.

– Nem érünk a végére - folytatja a professzor -, rengeteg időt veszítünk, elvégre nem azért jöttem el ilyen messzire, hogy egy pocsolyán hajókázzam.

Hajókázásnak mondja ezt az átkelést, és pocsolyának ezt a tengert!

– De hát mi csak Saknussemm útját követjük...

– Ez a kérdés éppen, hogy vajon az ő útját követjük-e. Saknussemm is járt-e ennél a hatalmas víznél? Átkelt-e rajta? Nem vezetett-e tévútra minket a patak, melyet vezetőnkül választottunk?

– Semmiképpen nincs okunk sajnálni, hogy ide jöttünk. A látvány csodálatos és...

– Kit érdekel a látvány? Kitűztem magam elé egy célt, és azt el akarom érni! Ne beszélj hát nekem bámészkodnivalókról!

Tudomásul se veszem, amit mond, és ezután hagyom, hadd rágja az ajkát türelmetlenségében. Este hatkor Hans kéri a fizetését, és meg is kapja a három rigsdalert.

Augusztus 16., vasárnap. Semmi újság. Az időjárás változatlan. A szél kissé megélénkült. Felébredés után mindig az első dolgom, hogy a fény erősségét ellenőrizzem. Örökös félelmem, hogy az elektromos jelenség csökken, majd kialszik. De erről szó sincs: a tutaj árnyéka tisztán rajzolódik a hullámok hátára.

Ez a tenger valóban végtelen. Olyan széles lehet, mint a Földközi-tenger, sőt talán mint az Atlanti-óceán. Miért ne lehetne akkora?

Nagybátyám gyakran méri a víz mélységét. Rákötözi a legsúlyosabb csákányt egy kötél végére, és kétszáz ölnyire leereszti a vízbe. Nem ér feneket. Nagy nehezen tudjuk csak visszahúzni.

Miután a csákányt visszahúztuk a tutajra, Hans feltűnő nyomokat mutat rajta. Olyan, mintha két kemény tárgy közé szorult volna a vasdarab.

A vadászra nézek.

– Taender - mondja.

Nem értem. Nagybátyámhoz fordulok, aki teljesen elmerült gondolataiban. Nem merem zavarni, visszafordulok az izlandihoz. Erre ez a száját tátogatva értésemre adja, mire gondol.

– Fogak - borzadok el, és figyelmesebben megvizsgálom a vasdarabot.

Igen, fogak nyoma vésődött a fémbe! Hihetetlen méretű állkapocsban pompázhatnak ezek a fogak! Talán a kiveszett fajok egy szörnyeteg példánya ficánkol a vizek mélyén, falánkabb a cápánál, félelmetesebb a bálnánál? Nem tudom levenni a szemem a félig elrágott vasdarabról. Múlt éjszakai álmom valósággá válik? Ezek a gondolatok kínoznak egész nap, alig bírok pár órára álomba merülni.

Augusztus 17., hétfő. Igyekszem emlékezetembe idézni mindazt, amit a második korszak e vízözön előtti állatairól tudok: a puhatestűek, a rákfélék és a halak után következtek, megelőzve a Földön az emlősöket. Ez volt a hüllők világa. A jura tengereket¹ uraló szörnyeket a természet a legtökéletesebb szervezettel áldotta meg. Felépítésük gigantikus volt, erejük félelmetes. A mai óriásgyíkok, alligátorok vagy krokodilok, még a legnagyobbak és legrémisztőbbek is, csak kicsinyített másolatai első korszakbeli ősapáiknak.

Megreszketek, ha csak eszembe jutnak ezek a szörnyek. Emberi szem még nem látott ilyen élő állatot. Évmilliókkal az ember megjelenése előtt éltek a Földön, de megkövesedett csontjaikat megtalálták abban az agyagos mészkőben, amit liásznak neveznek. Így tudták rekonstruálni a csontvázukat, és így ismerhettük meg kolosszális alakjukat.

Láttam a hamburgi múzeumban egy ilyen ősgyík tízméteres csontvázát. Arra vagyok-e ítélve, hogy Föld-lakó létemre szembetalálkozzam valamelyik vízözön előtti állatfaj egy példányával? Nem, ez lehetetlen! De a hatalmas fogak nyoma kétségtelenül ott van a vason, és elhelyezéséből kiderül, hogy az állkapocs kúp alakú, mint a krokodilé.

Rémülten meredek a tengerre. Félek, hogy felbukkan a tenger alatti üregek egy lakója.

Azt hiszem, Lidenbrock professzor is ilyesmire gondol, talán ilyesmit érez is, mert miután megvizsgálta a csákányt, szeme ismét a tengert fürkészi.

Ördögbe is - gondolom magamban -, mi a csudának kellett leeresztenie ezt a vasat? Megzavart valami tengeri állatot rejtekhelyén, és ha aztán megtámadnak útközben...

Pillantást vetek a fegyverekre: rendben vannak. A nagybátyám észreveszi és rábiccent.

Máris nagy hullámzás keletkezik a víz színén, jelezve, hogy az alsó rétegekben valami történik. Veszély közeledik, őrködnünk kell.

Augusztus 18., kedd. Eljön az este vagy inkább az a pillanat, amikor az álmosság elnehezíti a szempillánkat, mert éjszaka nincs ezen az óceánon, a könyörtelen világosság fárasztja a szemünket, mintha az Északi-sark alatt hajóznánk. Hans áll a kormánynál. Most ő a soros. Elalszom.

Két óra múlva iszonyatos rázkódásra ébredek. A tutaj a hullámok fölé emelkedik, valami leírhatatlan erő dobta fel, és hajította el vagy negyvenméternyire.

– Mi történt?! - kiált fel nagybátyám. - Valaminek nekiütköztünk?

Hans az ujjával tőlünk úgy négyszázméternyire egy feketés tömegre mutat, amely hol felbukkan, hol eltűnik a vízben. Odanézek, és nagyot kiáltok:

– Óriás delfin!

– Igen - mondja nagybátyám -, és itt egy hihetetlen méretű tengeri gyík.

– Arrébb meg egy iszonyú krokodil. Nézze, mekkora az állkapcsa, és micsoda fogsora van! Jaj, most eltűnt!

– Bálna, bálna! - kiabál a professzor. - Látom a hatalmas uszonyait. Nézd, hogy lövelli a levegőt és a vizet magából!

Igen, kettős vízoszlop emelkedik magasra a víz fölé. Meglepetve, elhűlve, dermedten állunk a tengeri szörnyek falkája láttán. Méreteik természetellenesek, a legkisebb is egy csapásra szétmorzsolhatja a tutajunkat. Hans meg akarja fordítani a vitorlát, hogy elmenekülhessünk a veszélyes környezetből, de a másik oldalon ugyanilyen rémítő ellenséget lát meg: egy tizenkét méteres teknőst és egy tízméteres kígyót, amely hatalmas fejét a hullámok fölé emeli.

Lehetetlen menekülni. A hüllők közelednek, körbeúszkálnak a tutaj körül, iszonyú sebességgel koncentrikus köröket írnak le. Előveszem a puskámat. De mi kárt tehet egy golyó az állatok pikkelyes testén?

A rémülettől szólni se tudunk. A szörnyek közelednek. Egyik oldalról krokodil, a másikról kígyó. A tengeri falka többi tagja eltűnt. Lőni akarok, de Hans egy intéssel megállít. A két szörny száz méterre a tutajtól egymásnak ront, dühükben ügyet se vetnek ránk.

A csata távolodik a tutajtól, kétszáz méternyire folyik. Tisztán látjuk őket.

De most úgy nézem, mintha a többi állat is visszajönne, hogy részt vegyen a küzdelemben. Jön a delfin, a bálna, az óriás gyík, a teknős. Mutatom őket az izlandinak, de az csak rázza a fejét.

- To - mondja.

– Hogyhogy kettő? Azt állítja, hogy csak két állat van...

– Igaza van! - kiált fel a nagybátyám, aki el nem veszi a szemétől a látcsövet.

– Hogyhogy?

– Igen. Az első szörnynek delfinorra, gyíkfeje és krokodilfogai vannak, ez tévesztett meg bennünket. Ez a legfélelmetesebb vízözön előtti hüllő, az Ichthyosaurus.

– Hát a másik?

– A másik kígyó, teknősbéka páncéljába bújva. Ez a Plesiosaurus, az előbbi halálos ellensége.

Hansnak tehát igaza volt: csak két szörny zavarta fel a tenger színét, az őstengernek két hüllője került a szemünk elé. Látom az Ichthyosaurus emberfej nagyságú, véreres szemét. A természet rendkívüli méretű látószervvel ruházta fel, amely kibírja a mély vizekben ránehezedő nagy nyomást. Joggal nevezték gyíkbálnának, mert fürgesége és alakja azokra emlékeztet. Ez itt legalább harminc méter hosszú, a nagyságáról akkor tudok képet alkotni, amikor a hullámok fölé emeli függőleges farkuszonyait. Az állkapcsa hatalmas, a természettudósok szerint nem kevesebb mint 182 foga van.

A Plesiosaurus hengeres testű kígyó, a farka rövid, a lábai evezőlapátszerűek. Egész testét pikkelyek borítják, a nyaka hajlékony, mint a hattyúé, és tíz méterre emelkedik a víz fölé.

Az állatok leírhatatlan dühvel támadnak egymásra. Vízhegyek emelkednek körülöttük, elöntéssel fenyegetik a tutajunkat. Hússzor is közel állunk a felboruláshoz. Az állatok fújtatva rontanak egymásra. Nem tudom megkülönböztetni őket. Reszketnünk kell a győztes haragjától.

Eltelik egy óra, kettő. A harc változatlan dühvel folytatódik. A küzdők közelednek a tutajhoz, majd újra eltávolodnak tőle. Mozdulatlanul állunk, lövésre emelt puskákkal.

Hirtelen eltűnik az Ichthyosaurus is, a Plesiosaurus is, valóságos örvényt kavarva. Talán a víz mélyén folytatódik a harc?

Egyszerre roppant fej ágaskodik fel, a Plesiosaurusé. Halálos sebet kapott. Már nem látom a pikkelyes hátát, csak hosszú nyaka nyúlik ki a vízből, vergődik, újra felágaskodik, legörbül, óriási ostorként csapkodja a vizet, tekereg, mint a félbevágott giliszta. A víz magasra szökken, és megvakít bennünket. Lassan végéhez közeledik a hüllő halálküzdelme, mozdulatai lanyhulnak, tekergése lassul, és végül a hosszú kígyótest élettelenül nyúlik el a lecsendesedő vízen.

Vajon az Ichthyosaurus visszabújik-e víz alatti barlangjába, vagy újra felbukkan a víz színén?