Az üres kunyhó.

A barlang nagyon kellemes tanya volt. A fenekét finom, száraz homok födte, falain pedig nyoma sem volt a nedvességnek. S a foreloper valóban szerencsés volt, hogy ráakadt, mert az utasok nem áztak meg abban a finoman szemző esőben, mely mindjárt lefekvésük után kerekedett s éjfélig tartott.

Hajnal felé erős szél támadt éjszak felől, mely reggelre egészen megtisztította az eget, úgy hogy a nap szépnek ígérkezett.

John Cort és Max Huber nem titkolták örömüket. Most már ez a folyó, körülbelül háromszáz kilométernyi darabon, fáradság nélkül elviszi őket egész az Ubangi-folyóig, a melynek bizonyára mellékfolyója. Utjok kétharmad része tehát elég kényelmes és kellemes lesz.

Végigtekintettek a folyón. Fölfelé csaknem egyenes vonalban haladt, s vagy egy kilométernyire tűnt el a sűrű lombok alatt. Lefelé körülbelül félkilométernyire szintén egyenes vonalban folyt, ott hirtelen délkeletnek kanyarodott, s rögtön el is tűnt az erdőben, mely éppen e kanyarulatnál lett ismét sűrű.

A tisztás, a hol a kis társaság a folyó partjára ért, mocsaras volt. A túlsó part magas, dombos volt és sűrű fák szegélyezték, melyek mélyen a víz tükre fölé hajoltak. A folyam vize tiszta és sebes folyású volt; hellyel-közzel nagyobb fatörzsek, letört ágak és nagy gazcsomók úsztak benne, mit a víz valószínűleg a partokról szaggatott le.

John Cortnak mindjárt kora reggel eszébe jutott, hogy éjszaka a «ngora» szót hallotta a barlang közelében. Első dolga volt tehát, hogy fürkészve körülnézett, nem lát-e valahol élőlényt.

Nem volt ugyanis lehetetlen, hogy egyes törzsek ezen a folyón ereszkednek alá az Ubangi-folyóig, mert azt mindenki tudta, hogy a körül fekvő rengeteg alföldön, a honnan ez a folyó is jött, igen sok nomád törzs kóborol, s ezek legtöbbje az Ubangi partjain is majdnem minden évben megfordul.

De az amerikai hiába erőltette meg a szemeit: bármerre nézett, sehol semmit sem látott.

– Azt hiszem, csak képzelődtem - gondolta magában. - Lehet, hogy elszunnyadtam egy pillanatra, s álmomban véltem hallani azt a szót.

Ezért nem is beszélt róla társainak.

– Kedves Max, - kérdezte tréfásan a franciától - bocsánatot kért-e már a derék Khamistól, hogy kételkedni mert ennek a folyónak az itt létében?...

– A derék Khamisnak igaza volt, kedves John, - felelt Max Huber - s szívemből örülök, hogy én tévedtem, mert most már ez a folyó fáradság nélkül elszállít bennünket az Ubangihoz...

– Fáradság nélkül?... az még nem bizonyos - felelte a foreloper. - Lehet, hogy örvények... vízesések...

– Ne ijesztgessük magunkat előre - mondta John Cort. - Egyelőre örüljünk annak, hogy megtaláltuk ezt a folyót... S fogjunk hozzá mielőbb a tutaj összeácsolásához...

– Még ma délelőtt hozzáfogok, - felelte Khamis - s ha ön is segíthetne, John úr...

– Mindenesetre segítek, Khamis. S a míg mi dolgozunk, Max majd gondoskodik az eleségről...

– Még pedig azonnal, - viszonzá Max Huber - mert már semmi harapni valónk sincs. Ez a nagybélű Llanga mindent fölfalt tegnap este...

– Én?... Max úr!... - szégyenkezett Llanga, mert azt hitte, hogy a franczia komolyan beszél.

– Ej, bikficz! hát nem látod, hogy csak tréfálok?... Rajta, jer hát velem... Elmegyünk a folyam kanyarulatáig... Majd csak akadunk valami vadra; s esetleg talán halászhatunk is a folyóban.

– De óvakodjanak a krokodiloktól... sőt a vízilovaktól is! - intette őket a foreloper.

– Ugyan, Khamis! - tréfált Max Huber - mintha bizony a víziló-sonka nem lenne kitűnő csemege!... Aztán meg ez az állat nem bánt senkit... igen jó természetű: igazi vízi disznó!

– De ha megtámadják, akkor rettenetes ám, Max úr!

– Szóval, kedves Max, - szólt most az amerikai - legyen óvatos. Te meg, Llanga, vigyázz Max barátunkra: rád bízzuk őt.

Ezen mindnyájan nevettek; aztán Max Huber meg Llanga elindultak lefelé a folyam mentén, s nemsokára el is tűntek a domb mögött.

John Cort és Khamis pedig hozzá fogtak a fák kiválogatásához, hogy összeróhassák a tutajt. Mivel nem volt más szerszámjuk, mint a foreloper szekerczéje, meg az amerikai kése, nem is gondolhattak arra, hogy a roppant faóriások bármelyikét kivágják; be kellett érniök azokkal a letört ágakkal, melyek bőven hevertek a fák alatt. Ha ezekből a nagyját összeszedik és vastag növényindákkal, faragott fa-csapokkal összekötözik, elég jó alkalmatosságuk lesz az utazásra.

Legnehezebb munka volt természetesen a megfelelő ágakat odahurczolni a vízpartra. Az amerikai és a foreloper el is határozták, hogy ha ketten nem bírják el a törzseket, megvárják, míg a franczia is visszajön és segít nekik.

E közben hallották Max Huber puskájának dörrenését, s ismervén a franczia ügyességét, elégedetten gondolták, hogy az ebédre való már megvan. Vidáman nézegették, válogatták tehát a törzseket, midőn egyszerre csak hangos kiabálást hallottak abból az irányból, a merre társaik eltávoztak.

– Ez a Max hangja! - kiáltott föl John Cort.

– Úgy van... és a Llangáé! - tette hozzá a foreloper.

S valóban hallani lehetett a kis fiú éles kiáltozását is.

– Talán veszedelem érte őket? - kérdezte az amerikai.

Futva igyekeztek föl a közeli dombra, melynek tetejéről azonnal meglátták Max Hubert és Llangát vagy ötszáz lépésnyire a folyamparton. Köröskörül sem állat, sem ember... de úgy látszott, hogy nem is veszély fenyegeti őket, bár élénken integetnek társaiknak, hogy jöjjenek oda.

Khamis és John Cort lélekszakadva futottak oda, s mikor társaikhoz értek, a franczia így szólt:

– Lehet, Khamis, hogy nem is kell vesződnie a tutajjal...

– Miért nem? - kérdezte a foreloper meghökkenve.

– Mert ehol van egy készen... igaz, hogy már korhadozni kezd, de azért még elég jó nekünk.

S a part egyik mélyedésére mutatott, a hol valóban egy kész tutaj libegett a vízen; félig elrothadt kötele egy kiugró szikladarab köré volt csavarva.

– Tutaj! - kiáltott föl John Cort álmélkodva.

– Úgy van... csakugyan tutaj! - ismételte Khamis.

– Úgy látszik, hogy a bennszülöttek már jártak itt - mondta Max Huber.

– Bennszülöttek, vagy kutatók - felelte John Cort. - Ámbár ha az Ubangi-őserdőnek ezt a részét átkutatták volna már az európaiak, arról nekünk is tudnunk kellene... Hisz Kongóban és Kamerunban hamar híre fut minden expedícziónak.

– Mindegy, akárki járt erre, - szólt Max Huber. - A fő az, hogy itt hagyta a tutaját, a melyet mi használhatunk.

– Minden esetre...

S a foreloper már indulni akart, hogy megvizsgálja a tutajt, mikor Llanga hirtelen fölkiáltott.

A fiú vagy ötven lépéssel odább nézelődött a parton; most hirtelen fölkapott valamit a földről és visszaszaladt társaihoz.

Mikor odaadta John Cortnak, ez is fölkiáltott bámulatában.

Megrozsdásodott lakat volt, de a kulcsa már elveszett, s különben sem lehetett volna már használni.

– Annyi bizonyos, - mondta Max Huber - hogy ezt a lakatot nem a kongó-négerek felejtették itt... A tutajon fehér emberek utaztak egész a folyó kanyarulatáig...

– A honnan soha többé nem tértek vissza! - tette hozzá John Cort.

Ez a következtetés logikus volt. A rozsdaette lakat s a már korhadó tutaj azt mutatta, hogy több esztendőnek kellett elmúlnia, mióta az elsőt elvesztették, az utóbbit itt hagyták.

E kettős bizonyítékból John Cort a következő két föltevést koczkáztatta meg:

1. Európai utazók, vagy kutatók letutajoztak ezen a vízen egész a tisztásig.

2. Aztán partra szálltak, hogy a folyam jobbpartján fekvő rengeteget átkutassák.

Annyi bizonyos, hogy az utazók közül egy sem került vissza a czivilizált világba. Sem John Cort, sem Max Huber nem emlékeztek, hogy a mióta Kongóban laktak, szó lett volna ennek a rengetegnek az átkutatásáról.

Ha ez az eset nem volt is rendkívüli, mindenesetre váratlan és különös volt, s Max Hubernek le kellett mondania arról a dicsőségről, hogy ő járt legelőször ebben a rengetegben, a melyet eddig járhatatlannak tartottak.

Khamis ezalatt gondosan megvizsgálta a tutajt. Látta, hogy ha három-négy korhadó deszkát és talpfát újjal cserél föl, nem kell másik tutajt építenie, mert ez is nagyon jó lesz.

Ez a hír mindnyájukat megörvendeztette: immár meg volt tehát az óhajtott alkalmatosság is, mely fáradság nélkül elszállítja őket az Ubangi folyóra.

– Kétségtelen, - ismételte John Cort - hogy a fehérek már ismerik e folyó felső folyását. Mert bizonyos, hogy a kik itt jártak, fehérek voltak... Azt megengedem, hogy a tutajt esetleg szerecsenek is építhették volna... de ezt a lakatot!...

– S hátha a lakaton kívül még egyebet is találunk?

– Még egyebet is, Max?...

– Miért ne, kedves John?... Ezek a fehérek, miután partra szálltak, bizonyára tanyát is ütöttek valahol... S miért ne találhatnók meg itt létüknek bármi kis jelét?...

– Igaza van, Max. Menjünk el tehát a folyó kanyarulatáig.

– Már csak azért is menjünk, John, mert ott végződik a tisztás... és ki tudja, hogy valamivel odább...

– Khamis! - kiáltotta John Cort.

A foreloper ismét lement volt a tutajhoz, de az amerikai hívására visszajött.

– Nos, jó a tutaj? - kérdezte John Cort.

– Nem sok dolog lesz vele - felelte Khamis. - Mindjárt össze is hordom a szükséges fát.

– Mielőtt a munkához fognánk, - mondta Max Huber - nézzünk szét egy kissé a folyam partján. Hátha találunk valami eszközt, szerszámot, a melyen rajt lesz a gyáros neve... s ebből megtudhatjuk, miféle nemzetbeliek lehettek az erre járt fehérek.

– Helyes, Max - felelte John Cort. - Úgy-e, Khamis, nem lesz baj, ha elmegyünk vagy egy kilométernyire.

– Szó sincs róla - mondta a foreloper. - Ámbár ha át akarjuk kutatni a két partot, sokkal kényelmesebben megtehetjük, ha majd a tutaj lassan lefelé siklik a vízen.

– Ez okos tanács, Khamis - hagyta helyben John Cort. - Egyelőre tehát csak rövid kirándulásra indulunk.

A három férfi és Llanga kissé szétszórtan elindult a folyam mentén lefelé. Gondosan nézelődtek mindenfelé, lassan, körültekintgetve mentek, de sehol semmi nyomára nem akadtak annak, hogy európaiak jártak volna a vidéken.

Mikor a folyó kanyarulatánál a tisztásnak vége volt s a kis csapat belépett a fák közé, egész majombanda riadt föl és hangos sivalkodással köszöntötte őket. Úgy látszott, hogy a négykezű latrokat nem igen lepte meg az emberek megjelenése, de azért mégis csak fölmenekültek a fákra. Legtöbbjük pávián és mandrill volt, a melyek, testük alkotására, hasonlítanak a gorillához, meg csimpánzok és orángutángok.

– Annyi bizonyos, - jegyezte meg John Cort - hogy a tutajt nem ezek ácsolták össze; s bármily értelmes állatok is különben, lakatot még sem bírnak csinálni...

– Valamint kunyhót sem... - tette hozzá Max Huber.

– Kunyhót?!... - kiáltott föl John Cort. - Miféle kunyhóról beszél ön, kedves Max?

– Arról, a melyet látni vélek... amott a fák közt... valami húsz lépésnyire lehet a víz partjától...

– Csak hangyaboly lesz... olyan óriási hangyaboly, a minőt a termeszek építenek egész Afrikában...

– Nem! - kiáltott föl most Khamis. - Max úr jól látott... az igazán kunyhó... még pedig furcsa kunyhó... az egyik oldala csupa rács.

– Kunyhó, vagy ketrecz, - felelte Max Huber - mindjárt meglátjuk, mi van benne.

– Legyünk óvatosak! - mondta a foreloper - húzódjunk a fák mögé, s úgy közeledjünk...

– Ugyan mitől félhetnénk? - türelmetlenkedett Max Huber, a ki futni szeretett volna, csakhogy előbb ott lehessen.

Ebben igaza volt a francziának: a környék végképp elhagyatottnak látszott; csak a madarak énekét és a majmok sikongatását lehetett hallani.

Gyorsan mentek tehát, s tíz percz múlva már ott álltak a különös alkotmány előtt.

Két óriási mimóza-fa közt állt, s a falaiból semmisem látszott, annyira elborították a buján tenyésző kúszó-növények. Oldalt nem volt rajta sem ajtó, sem ablak, de elölről egészen nyitott volt illetőleg az egész homlokzata rácsos vasból készült, s ennek következtében hasonlított azokhoz a ketreczekhez, a melyekben a fenevadakat őrzik az állatkertekben.

Ebben a vasrácsban volt egy ajtó, - s ez az ajtó ebben a pillanatban nyitva volt.

Maga a kunyhó üres volt.

Ezt Max Huber vette észre, mert ő rohant be legelsőnek.

De néhány lim-lom mégis volt benne: egy elég jó vaslábas, vasfazék, bögre, három-négy törött palaczk, egy málladozó gyapjú-takaró, rongyos posztódarabok, egy rozsdás fejsze, egy félig elrothadt pápaszem-tok, melyen azonban a kereskedő neve már nem volt olvasható.

Az egyik kuczkóban egy rézdoboz hevert, melynek tartalma, ha ugyan volt benne valami, talán épségben maradt e száraz helyen. Max Huber fölkapta a dobozt, de tetejét csak a késével bírta fölfeszíteni, mert már az is berozsdásodott.

A dobozban kis jegyzőkönyv volt, melynek vászontáblájára ez a két szó volt rányomtatva:

Doctor Johansen.