Phileas Fogg a helyzet magaslatán

Egy óra múlva a Henrietta steamer elhagyta a Hudson torkolatát jelző Light-boatot, megkerülte a Sandy-fokot, s nekivágott a nyílt tengernek. A nap folyamán Long Island mentén haladt a Fire Island mellett, és sebesen siklott kelet felé.

Másnap, december 13-án délben egy férfi lépett a parancsnoki hídra, hogy meghatározza a hajó helyzetét. Bárki lefogadná, hogy Speedy kapitány! Szó sincs róla. A férfi: Phileas Fogg esq.

És Speedy kapitány? Őt bizony egész egyszerűen bezárták kabinjába, ott üvöltözött dühében, s még azt is meg kell neki bocsátanunk, hogy szinte őrjöngött a haragtól.

Közben csupán a következők történtek. Phileas Fogg Liverpoolba akart jutni, a kapitány nem volt hajlandó oda menni. Erre Phileas Fogg beleegyezett, hogy Bordeaux-ba megy, és a hajóra szállás óta eltelt harminc óra alatt oly ügyesen gazdálkodott bankóival, hogy a hajó legénysége, matrózok és gépészek egyaránt úgy táncoltak, ahogy ő fütyült - kétes társaság volt, meglehetősen hadilábon álltak a kapitánnyal. Hát ezért vezette most Speedy kapitány helyett Phileas Fogg a hajót, ezért van bezárva kabinjába a kapitány, és végül: ezért halad a Henrietta Liverpool felé. Abból pedig, ahogyan Mr. Fogg kapitánykodott, csak a vak nem láthatta, hogy Mr. Fogg tengerész is volt.

Hogy mi lesz a kaland vége, arról majd később értesülünk.

Mrs. Auda mindenesetre meglehetősen nyugtalankodott, bár ezt egy szóval sem fejezte ki. Fixnek az esze is megállt. Passepartout pedig egyszerűen isteninek találta a dolgot.

– Tíz-tizenkét csomó között - mondta Speedy kapitány, s a Henrietta valóban tartotta is ezt az átlagos sebességet.

Ha tehát - és lesz még „ha” bőviben! -, ha tehát a tenger nem támaszt túl sok bonyodalmat, ha nem fordul keletire a szél, ha nem éri sérülés a hajót, nem éri baj a gépet, a Henrietta a december 12-étől 21-éig terjedő kilenc nap alatt megteheti New Yorktól Liverpoolig a 3000 mérföldet. Az is igaz ugyan, hogy a Henrietta históriája még csak tetézi az Angol Bank körüli bonyodalmakat, s alighogy megérkeztek, fájhat majd a feje a gentlemannek, jobban is, mint szeretné.

Az első napokban remek körülmények között haladtak. A tenger meglehetősen sima volt; tartósnak látszott az északkeleti szél; felvonták a vitorlákat, s a Henrietta igazi óceánjáró módjára siklott két árbocának vásznai alatt.

Passepartout alig fért a bőrébe. Egészen a fejébe szállt gazdája legújabb hőstette; következményeivel nem volt hajlandó foglalkozni. A hajósok meg sosem akadtak össze ilyen fürge, vidám fickóval. Minden módon kedvében járt a matrózoknak, és elkápráztatta őket kötéltáncos-mutatványaival. Szép szóval, tüzes itókával csöppet sem fukarkodott. Hogy kedvében járjanak, minden matróz úgy végezte dolgát, mint megannyi gentleman, a fűtők úgy fűtöttek, mint megannyi isten. Közvetlen jókedve valamennyiükre átragadt. Elfeledte a múltat, a veszélyeket, a bonyodalmakat. Csupán az oly közeli cél lebegett szeme előtt, és majd felvetette a türelmetlenség, mintha a Henrietta kazánjai őt magát fűtenék. A derék fiú néha ott ólálkodott Fix közelében; „sokatmondó” pillantással méregette, de szóba nem állt vele, mert a két jó barát között örökre vége volt a bizalmas kapcsolatnak.

Fix egyébiránt, mi tagadás, egészen megkavarodott. A feje is zúgott, ha végiggondolta, hogyan foglalták el a Henriettá*t, vásárolták meg a matrózokat, s milyen tökéletes tengerész ez a Fogg. Igazán nem tudta mire vélni. De végül is az a gentleman, aki előbb 55 000 fontot elemel, később igazán lophat hajót is. Fix nagyon természetesnek látta, hogy a *Henrietta, Fogg parancsnoksága alatt sosem jut már el Liverpoolba, hanem kiköt valahol a világ túlsó végén, ott aztán kalózzá vedlik a rabló, s végleg biztonságba jut. Meg kell hagyni, felettébb kézenfekvő feltevés; s a detektív most már egyre jobban fájlalta, hogy belekeveredett a dologba.

Speedy kapitány eközben lankadatlanul üvöltött kabinjában, és bármily edzett fickó volt is Passepartout, most, hogy a kapitány táplálása reá hárult, oly szőrmentén bánt vele, mint még senkivel. Mr. Fogg pedig mintha el se tudta volna képzelni, hogy kapitány is van a hajón.

13-án jutottak el az új-fundlandi sziklapad széléhez. Rossz hírű vidék! Gyakori itt a köd, főleg télen rémítőek a szélviharok. A barométer már az előző napon hirtelen süllyedt, és közeli változást jelzett a légköri viszonyokban. Éjszaka csakugyan változott a hőmérséklet, még hidegebb lett, ugyanakkor délkeletire fordult a szél is.

Baj, és megint baj! Mr. Fogg, hogy le ne térjenek az útról, kénytelen volt sebtében bevonni minden vitorlát, és nagyobb gőzt adatni. A hajó sebessége mégis csökkent; a tenger hosszú hátú hullámai szakadatlanul ostromolták a Henrietta orrtőkéjét. Vadul bukdácsolt keresztül a hullámokon, eközben is vesztett sebességéből. A szél lassanként orkánná fokozódott, és minden pillanatban várták, hogy a csavargőzös nem bírja tovább keresztezni a hullámokat. Márpedig ha hátba kapja őket a szél, megint szembe kell szállniuk az ismeretlennel, s az ismeretlen új balszerencse forrása lehet.

Az éggel együtt Passepartout ábrázata is elkomorult, s a derék fiú a pokol minden kínját végigszenvedte két álló napon át.

Phileas Fogg azonban vakmerő tengerész volt, dacolt a háborgó hullámokkal, rendületlenül haladt előre, még csak a gőzt sem csökkentette. A Henrietta néha nem bírt felkapni a hullámok tarajára: ilyenkor „toronyiránt” vágott rajtuk keresztül; a víztömeg teljesen elborította és végigsöpörte fedélzetét, de a hajó mégiscsak előbbre jutott. Egyszer-egyszer, amikor egy-egy hullámhegy magasra emelte a hajó farát, a hajócsavar is kiemelkedett a vízből; szárnyai eszeveszetten csapdosták a levegőt, ők azonban egyre csak rohantak, rendületlenül.

Szerencsére a szél mégsem fokozódott annyira, mint várták. Óránként kilencvenmérföldes sebességgel tomboló orkánra számítottak, de az orkán elmaradt. A szél vadul fújt, de sajnos tartósan délkelet felől, s ezért nem bonthattak vitorlát. Pedig, amint csakhamar látni fogjuk, ugyancsak javukra vált volna, ha a gőz hajtóerejét egyéb módon is fokozzák.

December 16-ával a hetvenötödik nap telt el, mióta útnak indultak Londonból. A Henrietta késése tulajdonképpen még nem volt aggasztó. A tengeri útnak megtették mintegy a felét, és túljutottak a legrosszabb útszakaszon. Ha nyár van, ez már felért volna a teljes sikerrel. Ám télvíz idején a szeszélyes időjárás volt az úr. Passepartout még nem adta fel a játszmát. Szíve mélyén ott élt a remény: ha cserbenhagyja is őket a szél, a gőzre mindenesetre számíthat.

A gépész azonban történetesen épp e napon felment a fedélzetre, megkereste Mr. Foggot, és meglehetősen élénk vitát folytatott vele.

Passepartout maga sem tudta, miért - talán homályos ösztöne súgta -, valami megfoghatatlan nyugtalanságot érzett. Rászánta volna egyik fülét, ha a másikkal hallhatja, miről beszélnek. De néhány szót azért mégiscsak elcsípett, többek között, amikor gazdája így szólt:

– Biztos az, amit mond?

– Biztos, uram - felelte a gépész. - Ne feledje, hogy mióta útnak indultunk, valamennyi kazánban ég a tűz, és jóllehet elég szenünk volt ahhoz, hogy New Yorkból fél gőzzel átjussunk Bordeaux-ba, ahhoz már nem, hogy teljes gőzzel keljünk át New Yorkból Liverpoolba!

– Gondolkozom a dolgon - felelte Mr. Fogg.

Passepartout mindent megértett. Halálos aggodalom fogta el.

Kifogy a szenük!

„Hát ha a gazdám most is kivágja magát - gondolta magában -, akkor igazán nagy ember!”

Mivel éppen útjába akadt Fix, nem állhatta meg, hogy ne tájékoztassa a történtekről.

– Szóval - mondta neki a detektív összeszorított foga közül - most is azt hiszi, hogy Liverpoolba megyünk.

– Hát hová mennénk?!

– Marha! - felelt a detektív, és vállát rándítva odébb ment.

Passepartout már-már azon volt, hogy kamatostul fizet a díszes jelzőért, melynek egyébként nem is érthette igazán a jelentését, de meggondolta magát: ez a szerencsétlen, ez a Fix nyilván egészen összeomlott, nyilván porig alázták önérzetében, hisz amilyen kétballábas, hamis nyomon loholt végig az egész világon - és Passepartout nagylelkűen szemet hunyt.

Hát Phileas Fogg ugyan mihez kezd? Még elképzelni is nehéz. Márpedig a szenvtelen gentleman, úgy látszik, mégiscsak tudta, mit tegyen, mert még azon az estén magához hívatta a gépészt, és így szólt hozzá:

– Fűtsenek teljes erővel! Előre mindaddig, míg csak tart a fűtőanyag!

Néhány pillanat múlva a Henrietta kéménye kavarogva okádta a füstgomolyokat.

A hajó tehát teljes gőzzel haladt tovább, azonban a gépész két nappal később, 18-án, mint már előre jelezte, bejelentette, hogy a nap folyamán kifogy a szenük.

– Ne csökkentsük a fűtést! - felelte Mr. Fogg. - Sőt: ne kíméljük a szelepeket!

Déltájban Phileas Fogg megmérte a nap állását, kiszámította a hajó helyzetét, magához hívatta Passepartout-t, és megparancsolta neki, menjen el Speedy kapitányért. Mintha csak arra kérte volna a derék fickót, hogy oldja le láncáról a tigrist. Amikor Passepartout megindult a hajóbástya felé, azt gondolta:

„Lesz most dühöngés!”

És csakugyan, néhány perc múlva nagy üvöltözés és káromkodás közepette becsapott a bomba a hajóbástyába. A bomba neve Speedy kapitány volt. A vak is láthatta, hogy pillanatok múlva felrobban.

– Hol vagyunk? - kezdte azonnal, mihelyt dührohamai közt levegőhöz jutott; az érdemes férfiú aligha úszta volna meg ép bőrrel, ha csupán egy csepp hajlama is van a gutaütésre. - Hol vagyunk?! - harsogta újból, lila képpel.

– 770 mérföldnyire Liverpooltól - felelte Mr. Fogg rendületlenül.

– Kalóz! - bömbölte Andrew Speedy.

– Azért hívattam, uram...

– Haramia!

– ...uram - folytatta Phileas Fogg -, hogy megkérjem, adja el a hajóját.

– Nem! Az istennek sem!

– Tudniillik kénytelen vagyok felaprítani tűzifának.

– Felaprítani a hajómat!

– Úgy van, legalábbis a felső részét, mert fogytán a fűtőanyag.

– Tűzifának! Az én hajómat! - hörögte Speedy kapitány, aki már egyetlen értelmes szót sem tudott kinyögni. - Az én ötvenezer dolláros (250 000 frank) hajómat!

– Itt van érte hatvanezer (300 000 frank)! - válaszolta Phileas Fogg, s egy köteg bankjegyet nyújtott át a kapitánynak.

A hatás bámulatos volt. Andrew Speedyn meglátszott, hogy tősgyökeres amerikai: nincs amerikai, aki meg ne rendülne, amikor hatvanezer dollárt tolnak az orra alá. A kapitány abban a pillanatban elfeledte haragját, bebörtönzését, minden sérelmét, melyet utasa miatt elszenvedett. A hajója húsz éve járta a tengert. És most ez az üzlet - igazi aranybánya!... Most már nem robban a bomba. Mr. Fogg elnyomta a gyutacsát.

– De a vas hajótest az enyém marad - szólalt meg aztán, szemlátomást megszelídülve.

– Az öné uram, a géppel együtt. Áll az alku?

– Áll!

És Andrew Speedy lecsapott a bankjegykötegre, megszámolta, majd zsebre vágta.

Passepartout holtsápadtan nézte végig a jelenetet. Fixet a guta kerülgette. Majdnem húszezer font úszik el, és ráadásul ez a Fogg az eladónak ajándékozza a hajó testét meg a gépet, vagyis a hajó összértékének mintegy a felét! Igaz, hogy az az összeg, amit az Angol Banktól elloptak, 55 000 fontra rúgott.

Amikor Andrew Speedy zsebre tette a pénzt, Mr. Fogg így szólt hozzá:

– Ne csodálkozzon rajtam, uram. Tudja meg: húszezer fontot vesztek el, ha nem érek Londonba december 21-én este nyolc óra negyvenöt perckor. Én azonban lemaradtam a New York-i hajóról, és mivel ön megtagadta, hogy Liverpoolba vigyen...

– És igazam is volt, ötvenezer ördög a tanúm! - kiáltotta Andrew Speedy. - Hisz legalább negyvenezer dollárt nyerek a bolton! - Aztán némileg lehiggadva így folytatta: - Hanem azt meg kell mondanom, kapitány uram - de mi is a neve?...

– Fogg.

– Kedves Fogg kapitány: önben egy jenki veszett el.

E bóknak szánt kijelentés után távozni készült. Phileas Fogg azonban még utána szólt:

– Most már tehát az enyém a hajó?

– Természetesen, az orrtőkétől az árbocgombig, de persze csak a „tűzifa”!

– Rendben van. Szedesse szét a belső berendezést, és fűttessen tovább ezzel a törmelékkel.

Képzelhetjük, mennyit kellett elfűteni ebből a száraz fából, hogy a kazánokat kellő nyomás alatt tarthassák. E napon véget ért a hajóbástya, a parancshídház, a kabinok, a hajófülkék s a fedélzeti védőborítás földi pályafutása.

Másnap, december 19-én feltüzelték az árbocokat, a hajópárkányt, a póznákat. A két főárbocot kivágták, és baltával felaprították. A legénység hihetetlen buzgalommal szorgoskodott. Passepartout ütött, vágott, fűrészelt, tíz ember helyett dolgozott. Törtek-zúztak, akár a tébolyultak.

Másnap, 20-án lángsírba szálltak a mellvédek, hajósáncok, a holtrészek s a fedélzet túlnyomó része. Csupán a letarolt hajóváz maradt meg a *Henriettá*ból: olyan lett, akár egy ponton.

De ezen a napon feltűnt előttük az ír partvidék s a fasteneti világítótorony.

És mégis, este tíz órakor még csupán Queenstownt láthatták oldaliránt a hajóról. Phileas Foggnak már csak huszonnégy órája volt, hogy Londonba jusson! Ennyi idő alatt pedig a Henrietta éppen hogy Liverpoolba érhet - ha teljes gőzzel halad is. S a kazánokból, a vakmerő gentleman alatt, most már végképpen kifogy a gőz!

– Uram - szólította meg ekkor Speedy kapitány, aki maga is egyre inkább érdeklődött Phileas Fogg vállalkozása iránt -, igazán sajnálom önt. Mintha minden összeesküdött volna! Még csupán Queenstown előtt vagyunk.

– Igen? - kérdezte Mr. Fogg. - Szóval Queenstown fényei látszanak amott?

– Igen.

– Befuthatunk a kikötőbe?

– Csak dagály idején, vagyis három óra után.

– Várjunk! - szólt nyugodtan Phileas Fogg, és arcán semmi sem jelezte, hogy, mintegy felsőbb sugallatra, ismét nekivág, és megpróbálja térdre kényszeríteni a balszerencsét.

Queenstown Írország partjain fekszik; az Egyesült Államokból érkező tengerjáró hajók nem futnak be kikötőjébe, csupán a postazsákot dobják ki. A postát állandóan készenlétben álló gyorsvonatok továbbítják Dublinbe. Dublinből gyors járatú steamerek viszik át Liverpoolba, s így tizenkét órával megelőzik a tengerjáró vállalatok legfürgébb gőzhajóit.

Ha az amerikai posta tizenkét órát nyerhet, Phileas Fogg eltökélte, hogy ő is nyer ugyanennyit. Ahelyett, hogy a *Henriettá*val másnap este futna be Liverpoolba, már délben odaér, és így este nyolc óra negyvenöt perc előtt Londonban lehet.

Éjfél után egy óra tájban a Henrietta, miután kivárta a dagályt, horgonyt vetett a queenstowni kikötőben, Phileas Fogg pedig erélyesen megrázta Andrew Speedy kezét, és otthagyta a kapitányt a hajó megtépázott maradványain, mely így is megérte még a vételár felét.

Utasaink azon nyomban partra szálltak. Fixben mohón fellobbant a vágy, hogy ebben a pillanatban letartóztassa „ezt a” Foggot. És mégsem tette meg! De miért? Miféle küzdelem dúlt bensőjében? Talán megváltozott a véleménye? Egy bizonyos: Fix nem tágított Mr. Fogg mellől. Vele, Mrs. Audával és Passepartout-val, aki lélegzeni se ért rá, éjfél után fél kettőkor vonatra szállt Queenstownban, hajnalban megérkezett Dublinbe, és máris átszállt az egyik olyan steamerre, melynek orsó alakú acélteste egyetlen hatalmas hajógépezet, és nem sokat bajlódik a hullámveréssel, hanem keresztbe hasítja a tenger habjait.

December 21-én, húsz perccel déli tizenkettő előtt Phileas Fogg végre partot ért a liverpooli kikötőben. Csupán hat óra választotta el Londontól.

Ám ebben a pillanatban Fix elébe állt, vállára tette kezét, felmutatta az elfogatóparancsot, és így szólt:

– Ön Phileas Fogg?

– Igen, uram.

– A királynő nevében: letartóztatom!