Phileas Fogg maga fordul szembe a balszerencsével

A China elment, és mintha magával vitte volna Phileas Fogg végső reményeit is.

Mert az Amerika és Európa közötti közvetlen forgalmat fenntartó többi gőzös semmiképp nem mozdíthatta elő a gentleman terveit; sem a Francia Óceánjáró Részvénytársaság, sem a White Star Line hajói, sem a Compagnie Imman steamerei, sem a Hamburgi Hajójáratok.

A Francia Óceánjáró Részvénytársaság ugyanis - melynek csodálatos járművei sebességben valamennyi hajótársaság járataival felveszik a versenyt, kényelem szempontjából pedig valamennyinél különbek - csupán két nap múlva, december 14-én indította Pereire nevű hajóját. Ám a Pereire, akárcsak a Hamburgi Hajójáratok óceánjárói, különben sem egyenesen Liverpoolba vagy Londonba, hanem Le Havre-ba fut be; az összekötő út pedig Le Havre-tól Southamptonig csak további késedelmet okozna Phileas Foggnak, és meghiúsítaná végső erőfeszítéseit.

A Compagnie Imman már a következő napon indított egy hajót, a *City of Paris*t Európa felé, ez azonban szóba sem jöhetett. A társaság hajói elsősorban kivándorlók szállításával foglalkoznak, gépeik gyengék, legalább annyit haladnak a vitorlák, mint kazánjaik erejével, és gyorsaságuk közepes. A New York és Anglia közötti átkelésre több időt igényelnek, mint amennyivel Mr. Fogg rendelkezett, hogy megnyerhesse fogadását.

A gentleman mindezzel tökéletesen tisztában volt, miután áttanulmányozta Bradshaw-ját, mely pontosan, napról napra szóló tájékoztatót közöl az óceánjárók forgalmáról.

Passepartout úgy érezte, neki már befellegzett. Majd szörnyethalt, amikor kiderült, hogy negyvenöt perc miatt elszalasztottak a hajót. Igen, erről csak ő tehet; nemcsak hogy nem segítette gazdáját, hanem akadályt akadályra halmozott az útján! S amikor gondolatban áttekintette az út valamennyi bonyodalmát, amikor felbecsülte, mily tetemes összegeket szórt ki a gentleman az ablakon egyedül őmiatta, amikor rádöbbent, hogy Mr. Fogg az utolsó fillérét is ráfizeti, ha elveszti ezt a példátlan fogadást, melynek összegéhez az immár teljesen hasztalan út tetemes költségei is csatlakoznak - akkor kiapadhatatlanul szórta az átkot saját fejére.

Mr. Fogg azonban egy szó nem sok, annyi szemrehányást sem tett neki, s amidőn távoztak az óceánjáró gőzösök „pier”-jéről, csupán ennyit mondott:

– Majd holnap meglátjuk, jöjjön.

Mr. Fogg, Mrs. Auda, Fix és Passepartout a Jersey City-i révhajón átkeltek a Hudsonon, és fiákerra szálltak, mely elvitte őket a Broadwayra, a Saint Nicolas Szállóba. Szobákat foglaltak; Phileas Fogg az igazak álmába merült, s neki ugyancsak rövid volt az éjszaka, ám annál hosszabb Mrs. Audának és útitársainak: egész éjjel csak forgolódtak, le sem hunyták a szemüket.

Másnap december 12-e volt. 12-én reggel hét órától 21-én este nyolc óra negyvenöt percig kilenc nap, tizenhárom óra és negyvenöt perc állt rendelkezésükre. Ha tehát Phileas Fogg előző este elutazott volna a Cunard-járatok egyik legjobb tengerjáróján, a *Chiná*n, kellő időben érkezett volna Liverpoolba, majd onnan Londonba!

Mr. Fogg meghagyta inasának, várja meg és értesítse Mrs. Audát, hogy minden pillanatban számíthatnak a továbbutazásra, majd egyedül távozott a szállodából.

Mr. Fogg kisétált a Hudson partjára, és vizsga szemmel kutatta végig a parthoz kötött vagy a folyón horgonyzó hajókat, melyik van indulóban. Több hajón lengedezett a távozást jelző kicsi zászló; ezek a reggeli dagályt várták, hogy kifussanak, mert a csodálatos és hatalmas New York-i kikötőben nem múlik el nap, hogy legalább száz hajó ne széledne szét a világ minden tája felé; ám az induló hajók java része vitorlás volt, Phileas Fogg nem sokra ment volna velük.

Már-már úgy látszott, végleg kudarcot vall a gentleman, amikor a tüzérlaktanya előtt, a parttól legföljebb egy kötélnyire, megpillantott egy kereskedelmi csavargőzöst; a finom rajzolatú hajó kéményéből, indulást jelezve, sűrűn gomolygott a füst.

Phileas Fogg odakiáltott egy csónakot, beszállt, és néhány evezőcsapás után már kúszott is felfelé a Henrietta kötélhágcsóján; a steamer hajóteste vasból volt, felépítménye fából.

A Henrietta kapitánya a hajón tartózkodott. Phileas Fogg felment a parancsnoki hídra, és a kapitányt kérette. Az nyomban megjelent.

Ötven év körüli tengeri medve volt; zordon, szemlátomást „nehéz eset”. Szeme két nagy golyó, bőre cserzett, bronzbarna haja vörös, nyaka, mint a bikáé - világfinak igazán nem nevezhető.

– A kapitány? - kérdezte Mr. Fogg.

– Én vagyok.

– Phileas Fogg, Londonból.

– Andrew Speedy, Cardiffból.

– Indulni készül?

– Egy óra múlva.

– Menetirány?

– Bordeaux.

– Rakománya?

– Kavics a hajófenéken. Üresen megyek. Árut nem viszek.

– Utast?

– Azt sem. Soha. Kellemetlen rakomány; sokat fecsegnek.

– Jól fut a hajó?

– Tíz-tizenkét csomó között. Mindenki ismeri a *Henriettá*t.

– Átvinne Liverpoolba engem és még három személyt?

– Liverpoolba? Miért nem mindjárt Kínába?

– Azt mondom, Liverpoolba.

– Nem!

– Nem?

– Nem. Bordeaux-ba készülök, és Bordeaux-ba megyek.

– Akármit fizetek?

– Akármit fizet.

A kapitány hangján érződött, hogy nem tűri az ellentmondást.

– De talán a Henrietta tulajdonosa... - folytatta Phileas Fogg.

– A tulajdonos én vagyok - felelt a kapitány. - A hajó az enyém.

– Bérbe veszem.

– Nem.

– Megvásárolom.

– Nem.

Phileas Foggnak szeme se rezdült, pedig a helyzet komoly volt. Látszik, hogy New York nem Hongkong, a Henrietta kapitányát pedig más fából faragták, mint a Tankadère tulajdonosát. Eddig még a gentleman pénze megbirkózott minden akadállyal. Most azonban csütörtököt mondott a pénz.

Márpedig mindenáron át kell jutnia az Atlanti-óceánon - még ha léghajóra is száll, ami azonban fölöttébb kalandos vállalkozás volna, és amúgy sem megvalósítható.

Phileas Foggnak azonban mégiscsak támadhatott valamilyen ötlete, mert így szólt a kapitányhoz:

– És Bordeaux-ba elvinne?

– Nem én, akkor se, ha kétszáz dollárt fizet!

– Kétezret (10 000 frank) adok.

– Fejenként?

– Fejenként.

– És négyen vannak?

– Négyen.

Speedy kapitány elkezdte vakarni a fejét, hogy szinte a vére kiserkedt. Nyolcezer dollár, méghozzá kitérő nélkül, mégiscsak megéri, ha leküzdi megrögzött ellenszenvét az utasnép iránt. A kétezer dolláros utas már amúgy sem számít utasnak; az már értékes áru!

– Kilenc órakor indulok - mondta kurtán Speedy kapitány -, ha addig ideér útitársaival...

– Kilenckor a hajón leszünk! - felelt ugyanolyan kurtán Mr. Fogg.

Fél kilenc volt. A gentleman partra szállt a *Henriettá*ról, kocsiba ült, a Saint Nicolas Szállóba hajtott, elhozta Mrs. Audát, Passepartout-t, sőt a lerázhatatlan Fixet is, akinek ingyenesen felajánlotta az átkelést - és mindezt azzal a nyugalommal, amely mindig, minden körülmények között sajátja volt.

Mind a négyen felértek a fedélzetre, amikor a Henrietta felvonta horgonyát.

Amint Passepartout megtudta, mibe kerül a befejező hajóút, csak annyit mondott: „Ó!” - de ez az ó felettébb hosszúra sikerült, és az ereszkedő kromatikus skála valamennyi hangjegyét végigfutotta.

Fix pedig azon merengett, hogy az Angol Bank ezt az ügyet aligha ússza meg szárazon. Mert - feltéve, hogy ez a Fogg útközben nem szór még néhány marék pénzt a tengerbe - amikor megérkeznek, több mint hétezer fonttal (175 000 frank) lesz könnyebb az útizsák, melyben a bankók lapulnak!