AHOL SZIGETECSKE LESZ A SZIGETBŐL

Három óra múlva már a jéghegyek utolsó maradványai is eltűntek a láthatáron. Gyors eltűnésük azt bizonyította, hogy a sziget most már csaknem teljesen megállott. Mert a tengeráramlat egész ereje az alsó rétegeiben volt, nem pedig a tenger felszínén.

Egyébként délben meghatározták a földrajzi helyzetet, s ez elég pontosan sikerült. Másnap az új helyzetmegállapítás azt mutatta, hogy a sziget még egy mérföldnyit sem haladt!

Maradt hát még a menekvésnek egy egyetlen esélye, az, hogy egy bálnavadászhajó jár ezen a tájon, s felveszi a hajótörötteket, akár a szigeten tartózkodnak még, akár - ha már elmerült a szigetük - a tutajukon.

A sziget most az északi szélesség 54° 33’-e és a keleti hosszúság 177° 19’-e között feküdt, több száz mérföldnyire a legközelebbi szárazföldtől, vagyis az Aleuti-szigetektől.

Ezen a napon Hobson hadnagy egybegyűjtötte társait, s most utoljára tanácskozott velük, mi legyen a teendő.

Valamennyien egyazon véleményen voltak: a szigeten kell maradni mindvégig, egészen addig, amíg el nem süllyed, mert terjedelme folytán nem bír vele a tenger haragja, aztán ha a sziget végső szétesése fenyeget, az egész kis kolónia felszáll a tutajra, és vár!

Várni!

Most már teljesen kész volt a tutaj, Mac Nap tágas kunyhót is épített rá, amolyan parancsnoki hídház félét, amelyben az erőd egész személyzete meghúzódhatott. Árbocot is visznek magukkal, s felállítják, ha szükség lesz rá: és a vitorlák is régen készen voltak: lehet, hogy ezeknek is hasznát veszik majd a tutajon. A vízi jármű szilárdan épült, és ha jó szelet kapnak, s a tenger sem túlságosan gonosz, még az is lehet, hogy ez a gerenda- és deszkatákolmány az egész kis kolóniát megmenti.

– Semmi sem lehetetlen annak - mondotta Paulina Barnett asszony -, aki a szeleknek és a vizeknek parancsol!

Jasper Hobson leltárt készített az élelemről.

Nem volt valami bőséges a készlet, mert a hegyomlás okozta károk jelentősen csökkentették, de kérődzőkben és rágcsálókban nem volt hiány, és a mohától, cserjéktől zöldellő sziget bőven elláthatta az állatokat táplálékkal. Szükségesnek látszott, hogy tartósított húskészletüket növeljék, így hát a vadászok néhány rénszarvast és sarki nyulat lőttek.

Egészében véve a csapat egészségi állapota kielégítő volt. Ezen az elmúlt, enyhe télen nem szenvedtek sokat a hidegtől, és a lelki megpróbáltatások még nem gyöngítették le testi erejüket. De meg kell mondanunk, hogy nem minden félelem s nem minden baljós előérzet nélkül várták azt a percet, amikor majd el kell hagyniuk az ő Viktória-szigetüket, vagyis jobban mondva, amikor majd a szigetük elhagyja őket. Rémületes volt még a gondolat is, hogy ezen a fatákolmányon úsznak majd a végtelen tengeren, a hullámok kénye-kedvére, kitéve a tenger minden szeszélyének. Még közepes időjárás esetén is átcsapnak rajta a hullámok, s ilyenkor keserves helyzetbe kerülnek. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy ezek az emberek egyáltalán nem voltak tengerészek, akik otthon vannak az óceánon, akik nem rettegnek attól, hogy néhány deszkára bízzák az életüket. Katonák voltak ezek, akik a Társaság szilárd földjeihez szoktak hozzá. A szigetük törékeny, csak egy vékonyka jégrétegen nyugszik, de végül is föld borította ezt a jégréteget, s ezen a földön zöldellő növények, cserjék, fák; állatok laktak itt velük, tehát egészen más volt ez, mint a tenger, s azt lehetett hinni, hogy mozdulatlan föld. Igen! Szerették ők ezt a Viktória-szigetet, amelyen már két éve éltek, s amelynek minden zugát annyiszor járták be, amelynek földjét megmunkálták s bevetették, és amely - mindent egybevetve - mind ez ideig oly sok természeti szerencsétlenségnek állt ellen! Igen! Sajnálják, ha majd el kell hagyniuk, és erre csak akkor kerülhet sor, ha már elmerül alattuk.

Hobson hadnagy tisztában volt társai lelkiállapotával, és ezt nagyon is természetesnek találta. Tudta, milyen viszolygással szállnak a tutajra, ám az események sürgették, s már csak rövid idő kérdése, hogy a sziget szétolvad a meleg vizeken. Ugyanis most már olyan jelek mutatkoztak, amelyeket nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

De hadd mutassuk már be ezt a tutajt. Négyszögletesre épült, minden oldala harminc-harminc láb, ami azt jelenti, hogy mintegy ezer lábnyi volt a területe. Fedélzete kétlábnyira emelkedett a vízszint fölé, s párkányai védték valahogy a kisebb hullámok ellen, de kétségtelen, hogy kissé erősebb hullám már átcsap ezen az alacsony védőgáton. A tutaj közepén valóságos hídházat épített az ácsmester, ahol vagy húsz embernek volt helye. A hídház köré helyezték el azokat a nagy faládákat, amelyekben az élelmet és az ivóvíztároló edényeket őrizték; az egészet vaskapcsokkal szilárdan erősítették a fedélzethez. A mintegy harminc láb magas árboc a hídházhoz támaszkodott, és a tutaj szögletéhez erősített csarnakok tartották. Erre az árbocra négyszögletes vitorlát kell majd felvonni, de természetesen csak hátszél esetén. Minden más mozgáslehetőség szükségszerűen lehetetlen volt ezen a vízi járművön, ámbár egy amolyan összetákolt kormányszerkezet-félét is szereltek rá.

Hát ilyen volt az ácsmester tutaja, amelyre húsz ember élete volt bízva, azaz huszonegyé, ha Mac Nap gyermekét is hozzászámítjuk. Csendesen ringott a lagúna vizén, erős hajókötelek tartották partközelségben. Annyi biztos, hogy gondosabban készült, mint ahogyan a kapkodó hajótöröttek ütik össze tutajukat, mikor hirtelen elmerül a hajójuk; szilárdabb és jobban berendezett volt annál, de végül mégiscsak egy tutaj.

Június 1-én újabb baj szakadt rájuk. Hope, az egyik közlegény vízért ment a lagúnára, mert szükség volt vízre a konyhán. Joliffe-né megízlelte a vizet, és sósnak találta. Odahívta Hope-ot, s rászólt, miért hozott tengervizet, amikor őt édesvízért küldték.

Hope azt felelte, hogy ő ezt a vizet a lagúnából merítette. Ebből némi szóváltás támadt, mire közbelépett a hadnagy. Amikor Hope közkatona tovább bizonygatta az igazát, a hadnagy elsápadt, majd nyomban a lagúna felé sietett...

A lagúna vize teljesen sós volt! Nyilvánvaló volt tehát, hogy a lagúna feneke áttört, s hogy a tenger vize benyomult a tóba.

A gyászos hír szárnyon járt, s most mindnyájuk lelkét egyazon aggodalom kerítette hatalmába.

– Oda az ivóvizünk! - kiáltoztak a szegény emberek.

Valóban, a Paulina-folyó után most a Barnett-tó eltűnése került sorra!

De Hobson hadnagy sietett megnyugtatni társait az ivóvizet illetően.

– Semmi baj, hiszen van jég bőven, barátaim - mondta nekik. - Nincs mitől félnünk. Csak fel kell olvasztanunk a szigetünk néhány darabkáját. De persze szeretném azt hinni, hogy nem isszuk meg az egész szigetet - tette hozzá, és még mosolyogni is próbált.

Valóban úgy van, hogy a sós víz, ha elpárolog vagy megfagy, teljesen elveszti a felolvadáskor meglevő sós tartalmát. Kiásnak hát néhány jégtömb-tetemet - ha ugyan használhatjuk ezt a kifejezést -, felolvasztják, s így nemcsak a mindennapi használatra lesz ivóvizük, hanem a tutajon elhelyezett víztároló edényeket is megtölthetik.

Mindamellett nem volt szabad figyelmen kívül hagyni a természetnek ezeket a figyelmeztetéseit. Nyilvánvaló volt, hogy a sziget alapja olvadásnak indult, s erre bőséges bizonyságul szolgált az a tény, hogy a tenger alulról nyomult már be a lagúnába. Tehát bármely percben beomolhat a talaj; így hát Jasper Hobson megtiltotta embereinek, hogy a tanyájuktól eltávolodjanak, mert ezzel azt kockáztatják, hogy kisodródnak a nyílt tengerre.

Úgy látszik, az állatok is megérezték a közeledő veszélyt. Egybeverődtek az egykori erőd körül. Mióta eltűnt az édesvíz, gyakran látták az állatokat, amint a talaj alól előkapart jégtömböket nyalogatják. Az állatok nyugtalanul viselkedtek, némelyikük valósággal megháborodott, különösen a farkasok fékevesztett falkája járta a bolondját, hogy aztán rekedt üvöltéssel tűnjenek tova. A prémes állatok a kerek gödör körül helyezkedtek el, ott, ahol azelőtt az elmerült ház állott. Több száz fajta állatot számoltak össze a szigetlakók. A jegesmedve is itt őgyelgett a környéken, s nem bántott ő már sem embert, sem állatot. Láthatóan elfogta az ösztönös nyugtalanság, szívesen kunyorált volna védelmet a veszély ellen, amit előre érzett, de el nem kerülhetett.

Eleddig töméntelen madár élt a szigeten, most már apránként ezek is eltünedeztek. Az utolsó napokban a messze repülő madarak nagy csapata - amelyeket erős szárnyuk nagy távolságok berepülésére tesz képessé -, a többi között a hattyúk, dél felé vándoroltak, ahol az Aleuti-szigetek földje biztos menedéket nyújt számukra. Elköltözésüket Paulina Barnett asszony és Madge is megfigyelte, mivel épp akkor kószáltak a tengerparton, s ezt baljós előjelnek vették.

– Ezek a madarak bőven találnak eleséget a szigeten - jegyezte meg Paulina Barnett asszony -, s mégis elhagyják! És bizonyára nem ok nélkül, szegény Madge-em!

– Igen - válaszolta Madge -, az ösztönük vezérli őket arra, ami az érdekük. De ha ezzel figyelmeztetnek bennünket, akkor hát fordítsuk ki hasznunkra ezt a figyelmeztetést. Úgy veszem észre, hogy a többi állat is nyugtalanabbnak látszik, mint máskor.

Aznap Jasper Hobson úgy határozott, hogy a tutajra hordatja az eleség nagyobb részét, valamint a táborozáshoz szükséges holmit. Azt is elhatározták, hogy most már valamennyien elfoglalják helyüket a tutajon.

De éppen most kezdett veszkődni a tenger, és ezen a parányi „Földközi”-tengeren - amelyet most magának a Bering-tengernek vize alkotott a lagúna belsejében - éppúgy tornyosultak a hullámok, s hozzá még nagyobb erővel. A viszonylag szűk területen megszorult hullámok hevesen verték a meredek partot, s tajtékzó dühvel törtek meg rajta. Úgy látszott, mintha vihar tombolna a tavon, vagyis jobban mondva a szakadék fölött, amely oly mély volt, akár a környező tenger. Veszett táncot járt a tutaj, a hatalmas hullámtömegek szüntelenül átcsaptak rajta, olyannyira hogy embereink kénytelenek voltak abbahagyni a holmi és az eleség behordását.

Érthető, ugyebár, hogy - így állván a dolgok - Hobson hadnagy nem helyezkedett szembe társaival. Az is ért valamit, hogy még egy utolsó nyugodt éjszakát tölthettek a szigeten. Majd másnap reggel, ha a tenger megnyugodott, befejezik a berakodást.

Így tehát a katonák és a nők nem kaptak utasítást arra, hogy hagyják ott a szállásukat, s hagyják el a szigetet; mert ha a tutajra menekülnek, akkor ez igazán azt jelenti, hogy elhagyják a szigetet.

Az éjszaka egyébként jobban telt el, mint ahogyan remélték. A szél elcsitult. Lassacskán a tenger is lecsillapodott. Ez csak amolyan futó vihar volt, az elektromosság okozta tünemények rendkívüli gyorsaságával érkezett, s éppúgy távozott is. Este nyolc órára csaknem teljesen elnyugodott a hullámverés, s már csak a szelíd hullámok halk locsogása hallatszott a lagúna belsejében.

A sziget bizonyára nem kerülheti el a közeli szétmállást, de végül is jobb volt, hogy nem törte hirtelen ketté a vihar, márpedig bármely percben ez lehet a sorsa, ha hegynyi hullámokat vet körülötte a haragos tenger.

A vihar után könnyű ködfelhők gyülekeztek, amelyek azonban azzal fenyegettek, hogy sűrű ködgomollyá válnak éjszakára. Ez északról jött, s ennek következtében, az új tájékozódás szerint, a sziget legnagyobb részét ködbe borította.

Mielőtt nyugovóra tért, Jasper Hobson megvizsgálta a tutajt a parthoz erősítő hajókötelet, amely erős nyírfatörzsek köré volt tekerve. Fokozott elővigyázatosságból még egyet csavartak rajta. Egyébként legrosszabb esetben is csak az történhetett, hogy a tutaj elszabadul a lagúnán, márpedig a lagúna nem olyan nagy, hogy elveszhetne rajta.