A NYÍLT TENGEREN!

A Viktória-sziget most a Bering-tenger legszélesebb részén úszott, még hatszáz mérföldnyire az első Aleuti-szigetektől és több mint kétszáz mérföldnyire a legközelebbi keleti partvidéktől. Aránylag még mindig elég gyorsan haladt. De még akkor is, ha feltesszük, hogy nem csökken a sebessége, legalább három hét kell hozzá, hogy elérje a Bering-tengernek ezt a déli határvonalát.

De hogyan tarthatna ki addig ez a sziget, melynek alapja mindennap vékonyodik, s már langyos, átlag 50 Fahrenheit (zéró fölött 10 Celsius) fok melegségű víz hatása alatt? Nem nyílhat-e szét bármely percben a talaja?

Hobson hadnagy minden módjában álló eszközzel sürgette a tutaj építését, a felső gerendázat már a lagúna vizén úszott. Mac Nap rendkívül erősen akarta összeácsolni ezt a tutajt, hogy ha kell, hosszú ideig ellenállhasson a tenger hullámcsapásainak. Ugyanis úgy kellett számítaniuk, hogy - hacsak nem találkoznak valamilyen bálnavadász hajóval a Bering-tenger vizén - egészen az Aleuti-szigetekig kell sodródnia a tutajnak, tehát jókora utat kell megtennie a tengeren.

Mindamellett, a Viktória-sziget külső alakja általában egyelőre még semmi lényeges változást nem szenvedett. Naponta végeztek megfigyeléseket, de a felderítők csak a legnagyobb körültekintéssel merészkedhettek előre, mivel a talajtörés, a sziget morzsolódása bármely pillanatban elvághatta volna útjukat visszafelé, központi szállásukhoz. Mindig attól lehetett félni, hogy sosem látják viszont azokat, akik közülük útra keltek.

Az a mély bevágódás, a Michel-fok közelében, amelyet a tél bezárt, most lassanként újból kinyílt. Ez most egy mérföldnyire nyúlt be a sziget belsejébe, egészen a kiszáradt folyócska medréig. Félő volt, hogy vajon nem követi-e ezt a medret, amely már bemélyülve, még inkább vékonyítja a jégréteget. Ebben az esetben az egész, a Michel-fok és Barnett-kikötő közti terület - amelyet nyugaton a folyócska medre határol, tehát egy óriási darab, több négyzetmérföldnyi terület - eltűnne. Hobson hadnagy tehát lelkére kötötte társainak, hogy szükségtelenül ne kóboroljanak el arrafelé, mert a tengernek egy hevesebb megmozdulása már elég ahhoz, hogy a sziget területének ezt a jelentős részét leszakítsa.

Több helyütt is végeztek méréseket, hogy megtudják, hol vannak azok a vastagabb rétegű helyek, amelyek legtovább állhatnak ellen az olvadásnak. Így jöttek aztán rá, hogy éppen a Bathurst-fok környékén, az egykori erőd helyén a legvastagabb - nem a föld- és homokréteg, ami egyáltalán semmi biztosítéknak nem számított volna, hanem maga a jégréteg. Mindent egybevetve, ez szerencsés körülménynek számított. Azokat a lyukakat, ahol a szondázást végezték, nyitva tartották, és így naponta meg lehetett állapítani, mennyit vékonyodott a sziget jégalapja. A jégréteg olvadása lassú folyamat volt, de azért mindennap vékonyabb lett egy kicsit a jég. Úgy kellett hát vélekedniük, hogy nem tart ki még három hétig a sziget, mert azt a szerencsétlen körülményt is számításba kellett venni, hogy olyan vizek felé úszik, amelyeket egyre inkább melegítenek a napsugarak.

Ezen a héten, május 19-től 25-ig igen komisz volt az időjárás. Elég erős vihar kerekedett. Az égen fényes villámok cikáztak, s dörgött az ég. Az északnyugati szél által magasra korbácsolt hullámok is kegyetlenül megtépázták a szigetet, néhány igen nyugtalanító rázkódást is lehetett érezni. Az egész kis telep népe résen volt, készen arra, hogy felszálljon a tutajra, amelynek fedélzete már csaknem teljesen elkészült. Sőt némi élelmiszert és ivóvizet is hordtak rá, hogy minden eshetőségre készen legyenek.

A vihar tombolása közben az eső is kövér cseppekben záporozott, a zivatar langyos esővize mélyen behatolt a talajba, és megtámadta a sziget jégalapját. Ezek a beszivárgások siettethették a némely helyütt gyengébb jégrétegek olvadását, és veszedelmes üregeződéseket idézhettek elő. Némely kis emelkedés lejtőin teljesen alámosott volt a talaj, úgyhogy a fehér jégréteg előtűnt. Sietve földdel és homokkal hányták be ezeket a vízmosásokat, nehogy a jégalap ki legyen téve a meleg hatásának. Ezen elővigyázatossági intézkedések nélkül csakhamar úgy át lett volna lyuggatva a talaj, mint egy szita.

A vihar helyrehozhatatlan károkat okozott azokon az erdős dombokon, amelyek a lagúna nyugati szélét szegélyezték. A zuhogó eső elmosta a homokot meg a földet, úgyhogy a fáknak nem volt mibe kapaszkodni, s egymás után dőltek ki. Egyetlen éjszakán teljesen megváltozott a képe annak a szigetrésznek, amely a tó és az egykori Barnett-kikötő között terült el. Alig néhány nyírfa s egy-két magános fenyőfa-csoport maradt lábon, mindössze ennyi állt ellen a fergetegnek. Ezek olyan tények voltak, amelyeket félreérthetetlenül a szétesés jeleinek kellett tekinteni, de amelyekkel szemben az emberi ész tehetetlennek bizonyult. Hobson hadnagy, Paulina Barnett asszony s az őrmester: valamennyien tisztán látták, hogy az ő rövid életű szigetük a végét járja, mindnyájan érezték ezt - talán Thomas Black kivételével, aki tompán és némán meredt maga elé, mintha már nem is ezen a világon lenne.

A május 23-i vihar idején Sabine, a vadász, amikor reggel sűrű ködben elhagyta a szállását, csaknem belefulladt egy nagy gödörbe, amely előző éjjel keletkezett. Ez ott történt, ahol azelőtt az erőd főépülete állott.

Mind ez ideig ez a föld és homok alá temetett és háromnegyed részében víz alá került ház - amint tudjuk - fennakadt a sziget alapját képező jégrétegben. De a tenger hullámzása, alsó részén csapkodva ezt a tágas hasadékot, kétségtelenül még inkább kiszélesítette, és a ház - az alatt az óriási súly alatt, amely azelőtt a Bathurst-fokot képezte - végképp elsüllyedt. A föld és a homok beleveszett ebbe a lyukba, amelynek mélyén a tenger hullámai csapkodtak.

Sabine segélykiáltásaira odarohantak a társai, és sikerült kihúzniuk a hasadékból, miközben a vadász a csúszós falakon próbált megkapaszkodni. Így, ezzel a váratlan fürdővel megúszta a balesetet, de az igen rosszul is végződhetett volna.

Később észrevették a tenger vizében az egykor a házat alkotó gerendákat és deszkákat, amelyek a sziget alá csúsztak, s feljöttek a víz színére, a part mentén lebegtek, mint hajótörés után a roncsok. Ez volt az utolsó kár, amit a vihar okozott, olyan kár, amely bizonyos mértékben még a sziget ellenállását is csökkentette, mert a hullámok behatolhattak a belsejébe, s még inkább pusztították. Olyan volt ez, mintha valami rákbetegség végezne lassacskán vele.

Május 25-én a nap folyamán északkeletre fordult a szél. A szélvihar friss szellővé szelídült, az eső elállt, és a tenger is kezdett megnyugodni. Békésen telt el az éjszaka, és mivel reggel ismét kisütött a nap, Jasper Hobson pontos földrajzi helyhatározást végezhetett.

Aznap délben valóban a nap magassága adta meg a földrajzi helyzetet: északi szélesség 56° 13’; keleti hosszúság 170° 23’.

A sziget nagyon sebesen sodródott, mert csaknem nyolcszáz mérföldet haladt attól a helytől, amelyet két hónappal ezelőtt foglalt el a Bering-szorosban, a jégzajlás idején.

Ez a sebesség némi reménységgel töltötte el Jasper Hobsont.

– Barátaim - mondta társainak, kiteregetve előttük a Bering-tenger térképét -, látják itt az Aleuti-szigeteket? Most már csak kétszáz mérföldnyire vannak tőlünk! Egy hét múlva talán elérhetnénk!

– Egy hét... - csóválta a fejét Long őrmester. - Egy hét nagy idő! - Még azt is hozzáteszem - folytatta Hobson hadnagy -, hogy ha szigetünk a százhatvannyolcadik délkört követte volna, akkor elérte volna ennek a szigetnek szélességi körét, de nyilvánvaló, hogy a Bering-áramlat elhajlása folytán délnyugatra tér el.

Ez a megfigyelés helyes volt. Az áramlat olyan irányt vett, amely a szárazföldtől kifelé, a nyílt tengerre veti vissza a Viktória-szigetet, sőt még az is lehet, hogy az Aleuti-szigeteken is túlra, amelyek csak a hetvenedik délkörig terjednek.

Paulina Barnett asszony szótlanul nézte a térképet. Rámeredt a ceruzával berajzolt pontra, amely a sziget mostani helyét jelölte. Ezen a nagy léptékű térképen olyan óriásnak látszott a Bering-tenger, hogy a sziget helye csak alig észrevehető, parányi pontocska volt. Paulina, asszony most visszafelé haladt pillantásával azon a vonalon, amely utat telelésük óta megtettek, azon az úton, amelyet a végzet, vagyis inkább a tengeráramlatok elmozdíthatatlan iránya rajzolt annyi szigeten át, két kontinens széltében anélkül, hogy bárhol is partot értek volna, és most a végtelen Csendes-óceán kapujában állnak.

Így tűnődött, a sötét jövőn merengve, s csak akkor rezzent fel, mikor ezt a gondolatát akarta szavakba önteni:

– De hát nem lehet-e parancsolni ennek a szigetnek? Még egy hét... Csak egy hétig kell haladnunk ezzel a sebességgel, s elérhetnénk az Aleuti-szigetcsoport végső szigetét!

– Ezen a héten Isten kezében vagyunk! - válaszolta Hobson hadnagy. - De vajon ad-e még nekünk egy hetet? Őszintén mondom önnek, asszonyom, mirajtunk most már csak az Isten segíthet.

– Én is úgy vélem, hadnagy úr - folytatta Paulina Barnett asszony. - Ám Isten csak akkor segít meg bennünket, ha mi is segítünk magunkon, hogy kiérdemeljük a támogatását. Van még valami, amit megtehetünk, amit megkísérelhetünk, valami, amiről nem tudok?

Jasper Hobson kétkedve rázta a fejét. Szerinte már csak egy módja volt a menekvésnek: a tutaj. De vajon már most fel kell-e szállni rá, a lepedőkből, takarókból valami vitorlafélét összetákolni, és így kísérelni meg, hogy elérjék a legközelebbi partot?

Jasper Hobson megbeszélte ezt az őrmesterrel és Mac Nap ácsmesterrel, akiben nagyon megbízott, valamint Raë-vel, a kováccsal s Sabine és Marbre vadászokkal. Miután mindent megfontoltak, ami a terv mellett és ellene szólt, mindnyájan egyetértettek abban, hogy csak akkor kell elhagyni a szigetet, ha erre kényszerítve lesznek. Mert hiszen végső és egyetlen segélyforrásuk ez a tutaj, amelyet minduntalan végigsöpörnek majd a hullámok, amelynek még csak az a sebessége sem lesz meg, ami a jéghegyek nyomására délre sodródó szigetnek. Ami pedig a szelet illeti, az általában kelet felől fújt, tehát az az irányzata, hogy inkább még minden szárazföldtől visszavesse s a nyílt tengerre vigye a tutajt.

Várni kellett, még mindig csak várni, mivel a sziget gyorsan haladt az Aleuti-szigetek felé. Majd ha megközelítik ezt a szigetcsoportot, meglátják, mi a leghelyesebb teendő.

Valóban ez volt a legokosabb, amit csak tehettek; biztosra lehetett venni, hogy egy hét múlva, ha a sebesség nem csökken, a sziget vagy még a Bering-tenger déli határán, vagy délnyugatra a Csendes-óceán vizeire sodródik, és menthetetlenül elveszett.

Nos, a balsors, amely már oly régóta sújtotta ezeket a nyomorultakat, most még egy új csapást mért rájuk. Az a sodródási sebesség, amelyre számítottak, nemsokára megszűnt.

Ugyanis a május 26-ról 27-re virradó éjjel a Viktória-sziget még egy utolsó fordulatot tett saját tengelye körül, amely rendkívül súlyos következményekkel járt. A sziget félfordulatot végzett maga körül. A jéghegyek, azoknak az óriási jéghegyláncoknak maradványai, amelyek északon határolták, e változás által most délre kerültek át.

Reggel a hajótöröttek - vagy talán nem szolgáltak rá erre a névre? - az Eszkimó-fok felől látták felkelni a napot, nem pedig, mint eddig, a Barnett-kikötő felőli láthatáron.

Ott emelkedtek az olvadás folytán most már alacsonyabb, de még mindig jókora jéghegyek, azok, amelyek maguk előtt hajtották a szigetet.

Arrafelé a láthatár nagy részét eltakarták.

Milyen következményekkel járt ez a fordulat? Vajon nem szakadnak-e el ezek a jéghegyek az úszó szigettől, mivel már semmi sem köti őket össze vele?

Mindnyájukat valami új szerencsétlenség előérzete fogta el, s valamennyien megértették, mit akart mondani Kellet, a katona, amikor így kiáltott fel:

– Még mielőtt este lesz, elveszítjük a hajócsavarunkat!

Kellet ezzel azt akarta mondani, hogy a jéghegyek - mivel most már nem a sziget mögött, hanem előtte vannak - nemsokára leválnak róla. Ugyanis ezeknek a jéghegyeknek nyomása késztette a szigetet erre a rendkívüli sebességre, mivel ahány lábnyira kiemelkedtek a tengerszint fölé, hatszor-hétszer annyi láb vastagságú részük volt a víz alatt. Így mélyen elmerülve a víz alatti tengeráramlatba, ez az áramlat a saját teljes sebességével vitte, márpedig a saját hajtóerejére hagyott szigetnek - csekély merülését tekintve - nem lesz meg ez a sebessége.

Igen! Kelletnek, a katonának igaza volt. Olyan lesz most a sziget, mint egy árbocozatától megfosztott hajó, amelynek még a propellerje is eltörött!

Kelletnek erre a megjegyzésére senki sem válaszolt. De még csak negyedóra sem telt bele, s valami recsegő zaj hallatszott. A jéghegyek csúcsa megrendült, az egész jégtömeg elvált, s míg a sziget elmaradt tőlük, a jéghegyek - a víz alatti tengeráramlat ellenállhatatlan erejétől űzve - sebesen sodródtak dél felé.