A SZIGET ÚTJA

Úgy határoztak, hogy ettől a naptól kezdve naponta éppúgy meghatározzák a sziget földrajzi helyzetét, mint ahogyan az a hajók fedélzetén szokásos, valahányszor csak a légköri viszonyok ezt a műveletet lehetségessé teszik. Hiszen a Viktória-sziget mostantól fogva csakugyan gazdátlanul csavargó, vaktában tévelygő, vitorla és kormány nélküli „hajó” volt.

Másnap a helyzetmeghatározás után Jasper Hobson megállapította, hogy a sziget anélkül, hogy az északi szélességet illetően változtatta volna irányát, néhány mérfölddel még inkább nyugat felé úszott. A hadnagy kiadta a parancsot Mac Nap ácsmesternek, hogy fogjon hozzá egy nagy befogadóképességű bárka építéséhez. Jasper Hobson azt az ürügyet hozta fel, hogy jövő nyáron tengerparti felderítő útra szándékszik indulni, egész Orosz-Amerikáig. Az ácsmester nem is volt többre kíváncsi, kiválogatta a bárka ácsolásához szükséges fákat, műhelyéül a Bathurst-fok lábánál fekvő fövenypartot választotta, hogy könnyűszerrel vízre bocsáthassa a bárkáját.

Jasper Hobson még ugyanezen a napon valóra akarta váltani azt a tervét, hogy felderíti ezt a területet, ahol ő és társai most be vannak börtönözve. Jókora változások mehettek végbe e váltakozó hőfokú vizek behatásának kitett jégsziget formájában, s fontos volt meghatározni mostani alakját, terjedelmét, s egynémely helyütt még a vastagságát is. A törés vonalát, amely minden bizonnyal a földszorosnál történt, gondosan meg kell vizsgálni.

Ám éppen ezen a napon hirtelen ködbe borult a légkör, s ebéd után heves szélvihar támadt, a köd is leszállt. Nemsokára megnyíltak az ég csatornái, zuhogó zápor zúdult a szigetre. Dió nagyságú jégeső verte a háztetőt, sőt még néhány távoli mennydörgés is felmorajlott, holott ezt a természeti tüneményt csak nagy ritkán figyelték meg ezeken a magas északi szélességeken.

Hobson hadnagy kénytelen volt elhalasztani útját, be kellett várnia, míg az elemek kitombolják magukat. Ám az időjárás a következő három napon, július 20-, 21- és 22-én sem változott. A vihar őrjöngött, fekete felhők nyargaltak az égen, siketítő robajjal csapkodták a hullámok a partot. A felhőszakadás olyan erővel ömlött a Bathurst-fokra, hogy attól lehetett tartani, nem állja ki; most már annál inkább is kérdéses lett a hegyfok szilárdsága, mert már csak némi föld és homok tartotta össze, biztos alapja leszakadt. Jaj a hajónak, amelyet nyílt tengeren ér ez a rettenetes szélvihar! De az úszó sziget mit sem érzett a vizek hömpölygéséből, óriási tömege érzéketlenné tette az óceán dühöngésével szemben.

A július 22-éről 23-ára virradó éjjel hirtelen alábbhagyott a vihar. Északkeletről heves szél kerekedett, s tovaűzte a láthatáron sűrűsödő ködfellegeket. A légsúlymérő néhány vonallal emelkedett, és a légköri viszonyok kedvezőnek mutatkoztak ahhoz, hogy Hobson hadnagy elinduljon felderítő útjára.

Ezen a felderítő útján Paulina Barnett asszonynak és Long őrmesternek kellett elkísérniük a hadnagyot. Egy-két napig tartó távollétről volt szó, amin nem csodálkozhattak az erőd lakói. Némi szárított húst, kétszersültet és néhány palack konyakot vittek magukkal az útra; ez a holmi nem terheli túlságosan a hátizsákokat. Most már nagyon hosszúak voltak a napok, és a nap csak néhány órára tűnt el a láthatárról.

Nemigen kellett tartaniuk attól, hogy bármiféle veszedelmes ragadozóval találkoznak. Az ösztönük vezette jegesmedvék, úgy látszik akkor hagyták el a Viktória-szigetet, amikor az még félsziget volt. Óvatosságból azonban Jasper Hobson, az őrmester és maga Paulina Barnett asszony is felfegyverkezett. A puskán kívül a hadnagy és az altiszt kézibaltát és hókést is vitt magával, ugyanis e szerszámok nélkül sosem indul útnak a sarkutazó.

Hobson hadnagy és Long őrmester távollétében, a rangsor szerint Joliffe káplár lesz az erőd parancsnoka; jobban mondva az asszonykája, és Jasper Hobson tudta, hogy nyugodtan megbízhat a menyecskében. Ami Thomas Blacket illeti, hát őrá nemigen lehetett számítani, még csak annyira sem, hogy csatlakozzék a felderítő út részvevőihez. A csillagász annyit mindamellett megígért, hogy a hadnagy távolléte idején gondosan figyeli majd az északi vidéket, és feljegyez minden, akár a tengeren, akár pedig a sziget sodródási irányában végbemenő változást.

Paulina Barnett asszony igyekezett a szegény tudós lelkére beszélni, de az hallani sem akart semmiről. Ő önmagát - nem ok nélkül - áldozatnak tekintette, akit félrevezetett a természet, és ő, a természettudós, sohasem bocsátja meg a természetnek ezt a csalafintaságát.

Meleg kézszorításokat váltva vettek búcsút a többiektől, s Paulina Barnett asszony és két társa elhagyta az erőd lakóházát, áthaladtak az erődárokra nyíló folyosón, és nyugatnak fordultak; azt a hosszan elnyúló görbe vonalat követték, amelyet a tengerpart a Bathurst-foktól az Eszkimó-fokig képezett.

Reggel nyolc óra volt. A nap rézsútos, rőt fényt árasztó sugarai élénkítették a partvidéket. Lassanként elültek az utolsó nagy hullámok is. A madarak, hófajdok, lummák, viharmadarak, viharfecskék, amelyeket szerteűzött a vihar, most ezrével tértek vissza. A vadkacsák csapata sietve szárnyalt a Barnett-tó partjai felé, nem is sejtve, hogy egyenest Joliffe-né asszony leveses fazeka felé tartanak. Néhány sarki nyulat, nyusztot, pézsmapatkányt, hermelint vertek fel utasaink; az állatok elszaladtak ugyan előlük, de nem valami túlságos sietséggel. Nyilvánvaló volt, hogy ezek az állatok, a közös veszélyt érezve szinte keresik az ember társaságát.

– Ezek az állatok már tudják, hogy tenger veszi itt körül őket - mondta Jasper Hobson -, s hogy soha többé el nem hagyhatják ezt a szigetet!

– Ezek a rágcsálók, a nyulak és a többi nem szoktak télen délebbre eső vidékekre, enyhébb éghajlatú tájakra húzódni? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

– Dehogynem, asszonyom - válaszolta Jasper Hobson -, csakhogy ezúttal, hacsak nem sikerül majd a jégmezőkön át elmenekülniük, ők is a sziget foglyai maradnak, mint jómagunk, s attól lehet tartani, hogy télen majd a legtöbbjét elpusztítja a hideg meg az éhség.

– Szeretném azt hinni - szólt közbe most Long őrmester -, hogy ezek az állatok lesznek szívesek táplálni bennünket, és csuda szerencséje a mi telepünknek, hogy ösztönösen nem menekültek el még a földszoros leszakadása előtt.

– De ugyebár, a madarak minden bizonnyal elhagynak bennünket? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

– El bizony, asszonyom - felelte Jasper Hobson -, a szárnyas népségnek ezek a képviselői valamennyien elmenekülnek innen, mihelyt az első hidegek beköszöntenek. Könnyű nekik! Ők óriási területeket repülhetnek be anélkül, hogy kifáradnának, szerencsésebbek, mint mi; visszatérhetnek a szárazföldre.

– Nos hát akkor miért ne használhatnánk fel hírvivőknek ezeket a madarakat? - jutott eszébe Paulina Barnett asszonynak.

– Ez jó ötlet, asszonyom, pompás ötlet! - kiáltott fel Hobson hadnagy. - Semmi akadálya annak, hogy összefogdossunk néhány százat, s mindnek egy-egy cédulát erősítsünk a nyakára, tudtul adva szerencsétlen helyzetünk titkát. John Ross már 1848-ban hasonló módon kísérelte meg tudtára adni a Franklin-féle expedíció életben maradt tagjainak, hogy két hajója, az Enterprise és az Investigator¹ a sarki tengereken tartózkodik. Ross csapdával néhány száz fehér sarki rókát fogott, nyakukra réz nyakörvet szegecselt, amelyre rávéste a szükséges tudnivalókat, aztán minden irányba szétzavarta őket.

– Néhány ilyen hírnök-róka talán tényleg a hajótöröttek keze közé került - mondta Paulina Barnett asszony.

Talán - felelte Jasper Hobson. - Mindenesetre, emlékszem arra, hogy egy ilyen rókát - igen öreg volt már - Hatteras kapitány fogott el felfedező útján, és ez a róka még mindig a nyakán hordott egy kopott nyakörvet, amelyet alig lehetett észrevenni az állat fehér bundája közt. Ami pedig bennünket illet, mivel nem áll módunkban négylábúakra bízni az üzenetünket, hát madarakra bízzuk!

Beszélgetve, terveket szőve így haladt tovább a sziget partja mentén a két kutató és társnőjük. Nem észleltek semmiféle változást. A meredek, földdel és homokkal borított partok álltak, semmiféle olyan törés nem mutatkozott rajtuk, amelyből arra lehetett volna következtetni, hogy a sziget területe mostanában változást szenvedett. Mindazonáltal, joggal lehetett attól tartani, hogy az óriási jégtömegnek, miközben melegebb áramlatokon halad keresztül, olvadozni kezd az alapja, vastagsága egyre csökken, s éppen ez a feltevés igen nyugtalanította Jasper Hobsont.

Délelőtt tizenegy órára a kutatók megtették a Bathurst-foktól az Eszkimó-fokig terjedő nyolc mérföldet. Itt ráakadtak Kalumah családja volt táborhelyének nyomaira. A hókunyhóból természetesen semmi sem maradt; de a kihűlt hamurakások és a fókacsontok tanúskodtak arról, hogy erre jártak az eszkimók.

Paulina Barnett asszony, Jasper Hobson és Long őrmester megálltak ezen a helyen, mivel az volt a szándékuk, hogy a Rozmárok öblénél töltik az éj rövid óráit; úgy számítottak, hogy néhány óra múlva elérik az öblöt. Leültek egy kis, satnya, ritkás fűvel benőtt dombocskán, s elköltötték ebédjüket. A tenger felé szép, élesen kirajzolódott láthatár terült el szemük előtt. Sem vitorla, sem jéghegy nem élénkítette ezt a végtelen vízpusztaságot.

– Nagyon meglepné önt, Hobson úr, ha most valami hajó tűnne fel itt a szemünk előtt? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

– Hát nagyon ugyan nem lepődnék meg - felelte Hobson hadnagy -, de bevallom, annál kellemesebben. Az enyhe évszakban elég gyakran előfordul, hogy a Bering-tenger bálnavadászai egészen eddig a szélességi fokig kószálnak el, különösen azóta, amióta a Jeges-tenger a fizétercet és a bálna valóságos halastava lett. De mi most július 23-at írunk, és már jócskán benne vagyunk a nyárban. Most már az egész halászflottilla minden bizonnyal a tengerszoros bejáratánál, a Kotzebue-öbölnél tartózkodik. A bálnavadászoknak minden okuk megvan arra, hogy óvakodjanak a Jeges-tenger meglepetéseitől. Félnek a jéghegyektől, s azon igyekeznek, hogy körül ne zárják őket. Márpedig nekünk most éppen ezeknek a jéghegyeknek, jégtáblatorlódásoknak, jégmezőknek, egyszóval a jégnek, az életmentő jégnek - amelytől ők annyira rettegnek - megjelenése után kell sóvárognunk!

– Jön, hadnagy úr, majd jön a jég, csak legyünk türelemmel - válaszolt Long őrmester -, két hónap sem telik bele, és már nem csapkodják az Eszkimó-fokot a nyílt tenger hullámai.

– Az Eszkimó-fokot! - jegyezte meg mosolyogva Paulina Barnett asszony. - De hiszen ezt a nevet, meg az összes többit kissé talán elhamarkodottan adtuk az öblöcskének, a félsziget különböző pontjainak! Lám, már el is vesztettük a Barnett-kikötőt meg a Paulina-folyót; ki tudja, vajon az Eszkimó-fok és a Rozmárok öble nem tűnik-e el?

– Ezek is eltűnnek, asszonyom - válaszolt Jasper Hobson -, és aztán, ezek után maga az egész Viktória-szigetet is elnyeli a tenger, mivelhogy már semmi sem köti a szárazföldhöz, így hát végzetszerűen pusztulásra van ítélve! Ez az elkerülhetetlen végzet, tehát hasztalan fáradság volt ez a mi földrajzi névjegyzékkészítésünk! Még szerencse, hogy elnevezéseinket nem fogadta el a Királyi Társaság, és így a tiszteletre méltó Roderick Murchison²-nek még egy nevet sem kell törölnie ezekről a térképekről.

– De igen, van egy név, amelyet törölni kell! - szólt közbe az őrmester.

– Melyik? - kérdezte Jasper Hobson.

– A Bathurst-fok - felelte az őrmester.

– Valóban, magának igaza van, őrmester. A Bathurst-fokot most már törölni kell a sarki térképekről!

Két óra alatt teljesen kipihenték magukat. Délután egy órakor nekikészültek útjuk folytatásának.

Az indulás percében Jasper Hobson az Eszkimó-fok magasából még egy utolsó pillantást vetett a környező tengerre. Majd, miután semmi olyat nem látott, ami méltó lett volna figyelemre, lejött a fokról, és csatlakozott Paulina Barnett asszonyhoz, aki az őrmesterrel odalenn várta.

– Asszonyom - fordult Paulinához -, ugye, nem felejtette el azt a bennszülött családot, amellyel rövid idővel a tél vége előtt éppen itt találkoztunk?

– Már hogy felejtettem volna el, Hobson úr - válaszolta útitársnője. - Sőt azt a kedves kis Kalumaht meg is tartottam jó emlékezetemben. Ő meg is ígérte, hogy majd meglátogat bennünket a Reménység-erődben; persze ezt az ígéretét most már lehetetlen betartania. De minek kapcsán kérdezi ön ezt most tőlem?

– Mert én egy olyan tényre emlékszem vissza, asszonyom, amelynek akkor nem sok fontosságot tulajdonítottam, és amely most eszembe jutott.

– Halljuk.

– Emlékszik még rá, milyen döbbent aggodalommal vették tudomásul az eszkimók, hogy mi itt, a Bathurst-fok lábánál kereskedelmi ügynökséget alapítottunk?

– Világosan emlékszem erre, Hobson úr.

– Akkor arra is emlékezhet, hogy ezt illetően mennyire szerettem volna megérteni, kitalálni, hogy mire gondolhatnak ezek a bennszülöttek, de semmiként sem tudtam rájönni.

– Valóban így volt.

– Nos hát most aztán megértem; megvan a magyarázata, miért csóválták a fejüket. Ezek az eszkimók a hagyományokból, tapasztalatból, mit tudom én, miféle okból tisztában voltak a Viktória-félsziget természetével és eredetével. Tehát tudták, hogy mi nem szilárd talajra építettünk. Ám kétségkívül úgy vélekedtek, hogy nincs közvetlen veszély, hiszen már évszázadok óta ez a helyzet, és ezért nem hozták határozottabban tudomásunkra a dolgot.

– Lehet, hogy így van, Hobson úr - felelte Paulina Barnett asszony -, de Kalumah a legnagyobb valószínűség szerint mit sem tudott társai gyanakvásáról, mert ha tud róla, akkor az a szegény gyerek habozás nélkül közölte volna ezt velünk.

Ebben Hobson hadnagy teljesen osztotta Paulina Barnett asszony véleményét.

– Bevallhatjuk, igazán nagy balszerencse kellett hozzá, hogy éppen abban az időszakban telepedtünk le a félszigeten, mikor levált a szárazföldről, hogy úszó szigetté váljon! Mert végül is, ugyebár, hadnagy úr, hosszú idő, nagyon is hosszú idő, talán évszázad is eltelt azóta, hogy itt így álltak a dolgok!

– Nyugodtan mondhatja, hogy évek ezrei és ezrei, Long őrmester - válaszolt Jasper Hobson. - Gondoljon csak arra, hogy ezt a termőföldet, amelyet itt mi most taposunk, úgyszólván porszemenként hordták ide a szelek, és a homok is szemcsékként került ide! Gondolja meg csak, mennyi idő kellett ahhoz, míg a szelek elvetették itt a fenyő-, nyírfa-, szamócamagvakat, hogy sokasodjanak, s cserjévé, fává fejlődjenek! Még az is lehet, hogy ez a jégtömeg, amely most itt visz bennünket, már akkor alakult ki, s tapadt a szárazföldhöz, amikor ember még nem is élt a földön!

– Nos hát akkor nyugodtan várhatott volna még néhány évszázadig ez a szeszélyes jégtömeg, mielőtt útnak indult a tengeren! Ezzel sok aggodalomtól, s nagyon meglehet, hogy sok veszélytől is megkímélt volna bennünket.

Long őrmester nagyon is helyénvaló megjegyzése vetett véget a beszélgetésnek, s folytatták útjukat.

Az Eszkimó-foktól a Rozmárok öbléig a part, a százhuszonhetedik délkör pályáját követve csaknem észak-déli irányban halad. Hátul, mintegy négy-öt mérföldnyi távolságban észrevették a napsugarakban csillámló lagúna kiszögellését, s ezen kissé túl a lagúna vizét zöld keretbe foglaló utolsó erdős lejtőket. Néhány „süvöltő”-sas szállott az égen, hatalmas szárnycsapásokkal. Számos prémes állat, nyuszt, nyérc, hermelin lapult a homokpadok mögött, vagy bújt meg a nyomorúságos szamócabokrok és fűzfacserjék rejtekében, s onnan kukkantottak ki utasainkra. Úgy látszik, megértették, hogy nem kell félniük a puskalövésektől. Jasper Hobson néhány hódot is megpillantott; az állatok riadtan, teljesen tanácstalanul kóboroltak, mert a folyócska eltűnése óta nem tudtak hazatalálni. Márpedig, ha nincs többé kunyhójuk, ahol meghúzódhatnának, sem pedig folyóvíz, ahol falucskáikat építhetik, akkor fagyhalálra vannak ítélve, mihelyt beállanak a nagy hidegek. Long őrmester farkasfalkát is látott; az ordasok ott ügettek a síkságon.

Így tehát azt kellett feltételezni, hogy ez az egész sarkvidéki „állatkert” az úszó sziget foglya volt, s hogy a húsevők, ha majd a tél kiéhezteti őket, veszélyt jelentenek a Reménység-erőd lakói számára, mert hiszen nem mehetnek el innen sehová délre, hogy az enyhébb éghajlat alatt táplálékhoz juthassanak.

Úgy látszott, csupán a jegesmedvék hiányoznak a sziget állatvilágából. De persze a sziget lakói ezt nem panaszként említették... Azonban az őrmesternek úgy rémlett, hogy egy nyírfacsoport mögött lát valami óriási, lassan mozgolódó, fehér tömeget; de mikor tüzetesebben megvizsgálta, azt kellett hinnie, hogy tévedett.

A Rozmárok öblével határos partszakasz általában alig volt magasabb a tengerszintnél. Sőt némely része egészen a vízig ereszkedett, úgyhogy az utolsó, tajtékzó hullámtarajok úgy csapkodták a partot, mintha csak homokzátonyon hömpölyögnének. Attól lehetett hát tartani, hogy a szigetnek ezen a részén nemrég süllyedt le a talaj, de semmi támpontja nem volt itt az ellenőrzésnek, s így felismerhetetlen, megállapíthatatlan volt a változás, és nem is lehetett meghatározni a jelentőségét. Jasper Hobson sajnálta, hogy elindulása előtt nem szúrt le jeleket a Bathurst-fok környékén, hogy ezek segítségével vehesse észre a különböző talajsüllyedéseket és partereszkedéseket. Megígérte önmagának, hogy mihelyt visszaérkezik, megteszi ezt az óvintézkedést.

Érthető, ugyebár, hogy a felderítő úton sem a hadnagy, sem az őrmester, sem pedig útitársnőjük nem haladhatott valami gyorsan. Gyakran kellett megállniuk, vizsgálgatták a talajt, azt kutatták, nem fenyeget-e az a veszély, hogy a tengerpart törést szenved, s így utasainknak olykor fél mérföldre is be kellett hatolniuk a sziget belsejébe. Az őrmester előrelátóan néhány helyütt fűz- és nyírfaágakat ültetett el, hogy ezek majd jelzőkarókként szolgáljanak nekik, különösen a mélyebben alámosott partszakaszokon, amelyek szilárdsága kétségesnek látszott. Így aztán könnyen fel lehet majd ismerni az esetleg végbemenő változásokat.

Azért mégiscsak haladtak, s délután három óra tájban már csak alig három mérföldnyire voltak a délen fekvő Rozmárok öblétől. Jasper Hobson most már felhívhatta Paulina Barnett asszony figyelmét azokra a változásokra, azokra a valóban nagyon fontos módosulásokra, amelyeket a földszoros leszakadása hozott létre.

Azelőtt a délnyugati láthatárt az igen hosszú, nagy kiterjedésű, kissé lekerekített Liverpool-öböl partvonala állta el. Most a víz vonala zárta el itt a látóhatárt. A szárazföld eltűnt. A Viktória-sziget amott kiugró szögben végződött, pontosan azon a helyen, ahol a törés végbemehetett. Érezni lehetett, hogy ha ezt a szöget megkerülik, szemük elé tárul a sziget déli részét ezen az egész vonalon fürdető - azelőtt befagyott - végtelen tenger, amely a Rozmárok öblétől a Washburn-öbölig terül el a láthatáron.

Paulina Barnett asszony látható megrendültséggel szemlélte az új kilátást. Ámbár számított erre a látványra, mégis erősebben vert a szíve. Mert hiába kereste szeme a láthatáron a szárazföldet; az a szárazföld most már több mint hétszáz mérföldnyire maradt el mögöttük, s Paulina asszony egyszerre átérezte, hogy lába többé nem Amerika földjét tapossa. Nincs olyan érzékeny lelkű ember, aki ezt a lelkiállapotot illetően magyarázatra szorult volna, s mondanunk sem kell, hogy Jasper Hobson és az őrmester osztoztak útitársnőjük megrendülésében.

Mindnyájan sietni kezdtek, hogy minél előbb elérjék azt a kiszögellő földnyelvet, amely még lezárta a déli láthatárt. A talaj kissé emelkedett ezen a partszakaszon. A föld- és a homokréteg itt vastagabb volt, amit az magyarázott, hogy ez a partrész szomszédságában feküdt annak az igazi szárazföldnek, amely egykor a sziget mellett terült el, s egy darabot képezett vele. A jégréteg és a földréteg vastagsága ennél a csatlakozásnál valószínűleg évszázadról évszázadra növekedett, s így érthetővé vált, hogyan állhatott ellen a földszoros addig, míg valami geológiai jelenség a törést létrehozta. A január 8-i földrengés csak az amerikai szárazföldet rázta meg, de ez a rázkódtatás elég volt ahhoz, hogy leszakítsa róla a félszigetet, és kiszolgáltassa az óceán kénye-kedvének.

Végre négy órakor elérték a kiszögellést. A szárazföld horpadása formálta Rozmárok öble nem volt többé. Az öböl a szárazföld része maradt.

– Becsületemre, örülök annak, asszonyom - mondta útitársnőjének Jasper Hobson -, hogy nem a Paulina Barnett-öböl nevet adtuk neki!

– Örülhet is - válaszolta Paulina Barnett asszony -, s én már azt kezdem hinni, hogy az én keresztanyai mivoltom csak bajt hoz a földrajzi elnevezésekre!