HOL VAGYUNK?

Az új, váratlan helyzetet, amelybe a társaság emberei kerültek, a legnagyobb gondossággal kellett tanulmányozni, s ehhez Jasper Hobson, előtte a kiterített térképpel, tüstént hozzá is fogott. De kénytelen volt bevárni a másnapot, hogy meghatározhassa a Viktória-sziget keleti hosszúságát - mert a nevét megtartották -, hogy tisztázhassa a földrajzi helyzetet, melynek most már északi szélessége is fontossá vált. Ennek a számításnak elvégzésére két napmagasság - egy délelőtti és egy délutáni - meghatározására, valamint óraszögmérésre volt szükség.

Délután két órakor Hobson hadnagy és Thomas Black sextánssal felvette a láthatár fölötti napemelkedést. Úgy számítottak, hogy másnap, úgy délelőtt tíz óra tájt megismétlik ezt a műveletet, avégből, hogy a két magasságból következtethessenek annak a pontnak keleti hosszúságára, ahol most a sziget a Jeges-tengeren tartózkodik.

De nem mentek vissza azonnal az erődbe, és a beszélgetés jó hosszú ideig folyt Jasper Hobson, a csillagász, az őrmester, Paulina Barnett asszony és Madge között. Ez utóbbi egyáltalán nem gondolt saját magára, teljesen a gondviselés akaratára bízta magát. Ami pedig úrnőjét, az ő „Paulina lányát” illeti, hát őt nem nézhette megrendültség nélkül, ha azokra a megpróbáltatásokra - sőt talán katasztrófákra - gondolt, amelyeket a jövő tartogat számára. Madge kész volt életét adni Paulináért, de megmentheti-e áldozatkészségével azt, akit a világon legjobban szeret? Mindenesetre tudatában volt annak, hogy Paulina Barnett nem az az asszony, aki le hagyja gyűrni magát. Ez a bátor lélek már most rettegés nélkül nézett szembe a jövővel, bár meg kell mondanunk, hogy most még semmi oka sem volt a kétségbeesésre.

Most még valóban nem fenyegette közvetlen veszedelem a Reménység-erőd lakóit, sőt minden arra vallott, hogy hihetnek a végső katasztrófa elhárításának lehetőségében. S Jasper Hobson ezt magyarázta meg világosan társainak.

Két veszély fenyegette az úszó szigetet az amerikai szárazföld nyílt vizein, mindössze két veszedelem:

Vagy olyan magas északi szélességekig sodorják a szabad tenger áramlatai, ahonnan nincs többé visszatérés, vagy pedig dél felé sodródnak az áramlattal, még az is lehet, hogy a Bering-szoroson át be, egészen a Csendes-óceánba.

Az első esetben a kiúttalan jégmezők közé zárva a jég fogságába esnek, s mivel semmi összeköttetésük nem lesz többé embertársaikkal, a hideg és az éhség végez majd velük a sarkvidéki táj elhagyatottságában.

A második esetben a Csendes-óceán langyosabb vizéig sodorná a tengeráramlat a Viktória-szigetet, lassacskán elolvadna a sziget jégből álló alapja, s elsüllyedne lakosai lába alatt.

Mindkét eset Jasper Hobsonnak, valamennyi társának és az oly sok vesződséggel létesített kereskedelmi ügynökségnek is elkerülhetetlen pusztulását jelentené.

De vajon a két eset közül bekövetkezik-e az egyik vagy a másik? Nem, ez nem látszott valószínűnek.

A nyári évad most már jócskán előrehaladt. Még három hónap sem telik bele, s itt vannak az első sarkvidéki hidegek. A tenger befagy, egyetlen jégmezővé válik, és akkor szánok segítségével el lehet érni a legközelebbi szárazföldet, akár Orosz-Amerikát, ha a sziget keleti vizeken marad, akár pedig az ázsiai partokat, abban az esetben, ha ellenkező irányban, azaz nyugat felé sodródik.

– Mivelhogy semmiképpen sem vagyunk urai ennek a mi úszó szigetünknek - tette hozzá Jasper Hobson. - Nincs vitorlánk, amit felvonhatnánk, mint egy vitorlás hajóra, így hát nem irányíthatjuk a szigetünket. Arra megyünk, amerre visz bennünket.

Hobson hadnagy teljesen világos, érthető érvelését ellentmondás nélkül fogadták el. Biztosra vehették, hogy majd a kemény téli hidegek a terjedelmes jégmezőhöz fagyasztják a Viktória-szigetet, sőt még az is feltehető volt, hogy sem nagyon északra, sem pedig nagyon délre nem sodródik. Márpedig ezek a bátor, elszánt emberek nemigen ijednek meg attól, ha néhány száz mérföldnyi utat kell megtenniük a jégmezőn, hiszen megszokták a sarki éghajlatot és a sarkvidéki hosszú kirándulásokat. Persze, ez azt jelenti, hogy el kell hagyniuk ezt a Reménység-erődöt, amely minden gondoskodásuk tárgya volt, s azt is jelenti, hogy odavan jól végzett munkájuk eredménye, de mit csináljanak? A kereskedelmi ügynökségnek, amelyet ezen a tovahaladó talajon létesítettek, amúgy sem látja már semmi hasznát a Hudson-öböl Társaság. Különben is előbb-utóbb a tenger mélyére süllyed az egész ügynökség, ha a sziget elolvad. El kell tehát hagyni, mihelyt a körülmények megengedik. Az egyedüli kedvezőtlen esélynek az látszott - és a hadnagy különösen hangsúlyozta ezt -, hogy ha az alatt a nyolc-kilenc hét alatt, mielőtt még a Jeges-tenger befagy, a Viktória-sziget túlságosan északra vagy nagyon délre sodródnék. A telelők elbeszéléseiből valóban kiderült, hogy az ilyen sodródás nagyon hosszú területen megy végbe anélkül, hogy bármiképp is útját lehetne állni.

Tehát minden a Bering-szoros bejáratánál tapasztalható ismeretlen tengeráramlatoktól függött, s így fontos volt, hogy a Jeges-tenger térképén pontosan megállapítsák az áramlatok irányát. Jasper Hobsonnak volt egy ilyen térképe, s megkérte Paulina Barnett asszonyt, Madge-et, a csillagászt és az őrmestert, hogy kövessék őt szobájába; de mielőtt elhagyták volna a Bathurst-fok csúcsát, ismételten lelkére kötötte társainak, hogy a legszigorúbban tartsák titokban a jelenlegi helyzetet.

– A helyzet nem olyan kétségbeejtő, mint amilyennek látszik tette hozzá -, így tehát fölöslegesnek tartom, hogy zavart keltsünk társaink lelkében, akik talán nem képesek úgy mérlegelni a kedvező és kedvezőtlen esélyeket, mint mi.

– Mindazonáltal - jegyezte meg Paulina Barnett asszony -, nem lenne-e okos dolog már most egy akkora bárkát építeni, amely mindnyájunkat befogadna, s kibírna egy néhány száz mérföldes tengeri utat?

– Ezt valóban okos gondolatnak találom - felelte Hobson hadnagy -, s meg is valósítjuk. Majd csak kifundálok valami ürügyet, hogy késedelem nélkül megkezdjék a munkát, és megteszem a megfelelő intézkedéseket, hogy az ácsmester máris fogjon bele egy szilárd bárka építésébe. De számomra a hazatérésnek ez a módja csak kényszermegoldás lenne. Az a fontos, hogy ne legyünk már a szigeten akkor, amikor a jégalapja szétválik, és mihelyt a téli hidegek idején befagy a tenger, minden tőlünk telhetőt el kell követni, hogy gyalogszerrel elérjük a szárazföldet.

Valóban ez volt a leghelyesebb tennivaló. Legalább három hónap kellett ahhoz, hogy egy harminc-harmincöt tonnás bárkát összeácsoljanak, és akkor már nem is vehetik hasznát, mivel addigra a tenger befagy. De ha akkor a hadnagy a jégmezőkön át hazavezethetné a kis kolóniáját, ez lenne a helyzet legszerencsésebb megoldása, mert bárkára szállni a jégzajlás időszakában igen veszedelmes vállalkozás. Így hát Jasper Hobsonnak minden oka megvolt arra, hogy a tervezett bárkát csak szükségmegoldásnak tekintse, és ezt a véleményét valamennyien osztották.

Ismét megígérték Hobson hadnagynak, hogy a titkot megőrzik, mert ő ítélte meg legésszerűbben a helyzetet, és néhány perccel később, miután elhagyták a Bathurst-fokot, a két nő és három férfi asztalhoz ült a Reménység-erőd nagytermében, amely most éppen üres volt, mivel mindenki odakünn végezte a dolgát.

A hadnagy kitűnő légköri és tengeráramlat-térképet hozott volt magával, és most pontos vizsgálat alá vetették a Jeges-tengernek a Bathurst-foktól a Bering-szorosig terjedő részét.

Két fő áramlat osztja ketté ezeket a veszélyes vizeket itt, a sarkkör és a Mac Clure vakmerő felfedezése óta „északnyugati átjáró”-nak nevezett, kevéssé ismert zóna között; legalábbis a vízrajzi megfigyelések nem jeleznek itt más áramlatokat.

Az egyik a kamcsatkai tengeráramlat nevet viseli. A Kamcsatka-félszigetnél kezdődik, a nyílt tengeren, követi az ázsiai partot, s a Bering-szorost keresztezve, a csukcsok földjének kiszögellő pontját, a Keleti-fokot érinti. Általános dél-északi iránya a tengerszoroson mintegy hatszáz mérfölddel túl hirtelen elhajlik, egyenest keletnek fordul, csaknem követve a Mac Clure-átjáró szélességi körét, amelyet a meleg évszak néhány hónapjában kétségkívül járhatóvá tesz.

A másik a Bering-áramlat nevű tengeráramlat, ellenkező irányban halad. Kelet-nyugati irányban elhalad az amerikai part mentén, s legfeljebb száz mérföldnyire a tengerparttól, a szoros bejáratánál, mondhatni, beleütközik a Kamcsatka-áramlatba, majd délnek fordulva, s megközelítve Orosz-Amerika partjait, végül a Bering-tengeren át a kör alakú gáthoz hasonló Aleuti-szigeteknél törik meg.

Ez a térkép a lehető legpontosabban adta meg a legújabb tengerészeti megfigyelések eredményeit. Tehát megbízhatónak lehetett mondani.

Jasper Hobson figyelmesen szemlélte a térképet, mielőtt nyilatkozott volna. Majd - miután végighúzta kezét homlokán, mintha valami gonosz előérzetet akarna elűzni - így szólt:

– Abban kell reménykednünk, barátaim, hogy a végzet nem hurcol bennünket egészen azokra a messzi tájakra. Mert akkor a mi úszó szigetünk talán sohasem kerül vissza onnan.

– De miért, hadnagy úr? - fordult Hobsonhoz élénk érdeklődéssel Paulina Barnett asszony.

– Hogy miért, asszonyom? - felelt a hadnagy. - Nézzen csak szét jól a Jeges-tengernek ezen a részén, akkor majd könnyen megérti. Két, számunkra egyaránt veszélyes tengeráramlat halad itt át, egymással ellentétes irányban. Azon a ponton, ahol a két áramlat találkozik, a sziget mozdulatlanságra kényszerül, mégpedig minden szárazföldtől nagy távolságra. Pontosan azon a helyen telel majd át a sziget a téli időszakban, s majd ha megindul a jégzajlás, akkor vagy követi a Kamcsatka-áramlatot, egészen az északnyugati, messze tájakra, vagy pedig, a Bering-szoros áramlatától űzve, a Csendes-óceán mélységei felé tart, hogy ott megsemmisüljön.

– Ez nem történhet meg, hadnagy úr - mondta Madge, s szilárd hit csengett a szavában. - Ezt nem engedi az Isten.

– De én el sem tudom képzelni, hogy a Jeges-tenger melyik részén úszik most a mi szigetünk - folytatta Paulina Barnett asszony -, mert a Bathurst-fokról a nyílt tengerre tekintve én csak ezt a veszedelmes kamcsatkai áramlatot látom, amely egyenest északnyugat felé tart. Nem attól kell-e tehát tartanunk, hogy magával ragad bennünket ez az áramlat, s hogy akkor Észak-Georgia tájai felé tartunk?

– Ezt nem hiszem - felelt némi gondolkodás után Jasper Hobson.

– Már miért ne lehetne így?

– Mivel ez gyors tengeráramlat, asszonyom, az alatt a három hónap alatt, mióta ezt az áramlatot követjük, valahol meg kellett volna pillantanunk a partot - ami nem történt meg.

– Mit gondol, hol lehetünk akkor? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

– Ahhoz kétség sem fér, hogy e kamcsatkai áramlat és a tengerpart között - válaszolta Jasper Hobson -, valószínűleg egy visszafelé folyó áramlatban, amely bizonyára ott örvénylik a parton.

– Ez nem lehetséges, hadnagy úr - felelte élénken Paulina Barnett asszony.

– Nem lehetséges? - ismételte a hadnagy. - És milyen okból nem volna ez lehetséges, asszonyom?

– Mert ha a Viktória-szigetet egy visszafelé folyó parti áramlat ragadta magával, ennek következtében nem haladhat határozott irányba, bizonyára engedelmeskedett volna valamiféle örvénylő mozgásnak. Márpedig - mivel iránya három hónap óta nem változott - ez azt jelenti, hogy nem ez az eset áll fenn.

– Igaza van, asszonyom - válaszolta Jasper Hobson -, ön tökéletesen otthon van ezekben a kérdésekben, és nincs mit felelnem erre a megfigyelésére - hacsak nem azt, hogy van egy ismeretlen tengeráramlat, amely nincs feltüntetve ezen a térképen. Ez a bizonytalanság valóban szörnyű. Szeretném, ha már holnap reggel lenne, hogy végleges biztonsággal határozzam meg a szigetünk földrajzi helyzetét.

– Eljő a holnap is - szólt közbe Madge.

Így hát nem tehettek mást, várniuk kellett. Szétszéledtek, és mindenki végezte a maga szokott munkáját. Long őrmester tudtára adta társainak, hogy a másnap tervezett indulás az Összekötő-erődbe elmarad. Ennek okául azt hozta fel, hogy jól meggondolták a dolgot, az évad már túl előrehaladott ahhoz, hogy a nagy hidegek beállta előtt lehetséges lenne elérni a kereskedelmi ügynökséget, hogy a csillagász úgy határozott, hogy meteorológiai megfigyelései kiegészítése céljából még egy áttelelést kell itt végigszenvednie, hogy a Reménységerőd élelmezése most nem okvetlenül szükséges stb. Vagyis csupa olyan ürügyet, amelyekkel ezek a derék emberek nemigen törődtek.

A hadnagy külön utasítást adott a vadászoknak, mégpedig azt, hogy ezentúl kíméljék a prémes állatokat, amelyekkel most nem tudnak mit kezdeni, de annál inkább szorgalmazzák a húsnak való vad űzését, hogy megújíthassák a kereskedelmi ügynökség élelemkészleteit. Egyben megtiltotta a vadászoknak, hogy két mérföldnél messzebbre távozzanak az erődtől, nehogy Marbre, Sabine vagy a többi vadász váratlanul szembe találkozzék a tengerrel ott, ahol három hónappal ezelőtt még a Viktória-félszigetet az amerikai szárazfölddel összekötő földszoros terült el. Mert hiszen ennek a keskeny földnyelvnek eltűnése nyomban felfedte volna a való helyzetet.

Ez a nap végeérhetetlennek látszott Hobson hadnagy számára. Egyedül vagy Paulina Barnett asszony kíséretében többször is visszatért a Bathurst-fok csúcsára. Paulina asszony, ez az edzett lelkű nő egyáltalán nem volt megrémülve. Nem látta oly félelmetesnek a jövőt. Még tréfálkozott is, azt mondta Jasper Hobsonnak, hogy ez az úszó sziget, amely most őket viszi, talán az az igazi vízi jármű, amellyel elérhetik az Északi-sarkot! Kedvező tengeráramlattal haladva miért is ne érhetnék el a földkerekségnek ezt a megközelíthetetlen pontját?

A hadnagy csak a fejét rázta, amint társnője ezt az elméletét fejtegette, de közben le nem vette szemét a láthatárról, merően kutatta, hátha valahol a messzeségben valami ismert vagy akár ismeretlen szárazföldet pillanthat meg. De az ég kör alakban mindenütt teljesen egybefolyt a vízzel, semmi sem zavarta a láthatárt - s ez megerősítette Jasper Hobsont abban a vélekedésében, hogy a Viktória-sziget inkább nyugat felé sodródik, mint bármely más irányba.

– Hobson úr - kérdezte tőle Paulina Barnett asszony -, nem áll szándékában önnek, mégpedig minél előbb, körüljárni a szigetünket?

– Dehogynem, asszonyom - felelte Hobson hadnagy. - Úgy számítottam, mihelyt megállapítom a földrajzi helyzetét, tisztába jövök az alakjával s terjedelmével. Ez elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy felbecsülhessük azokat a változásokat, amelyek a jövőben végbemehetnek. De minden jel arra mutat, hogy közvetlenül a földszorosnál szakadt le, s hogy ennek a törésnek következtében változott szigetté az egész félsziget.

– De furcsa is a mi sorsunk, hadnagy úr - sóhajtott Paulina Barnett asszony. - Mások úgy érkeznek vissza utazásaikról, hogy itt-ott új földeket csatoltak a földrajzi területekhez! Mi meg, épp ellenkezőleg, csökkentjük a földterületet, töröljük a térképről ezt az állítólagos Viktória-félszigetet!

Másnap július 18-án délelőtt tíz órakor, tiszta ég alatt Jasper Hobson sikeresen vette fel a napmagasságot. Azután feljegyezte ezt is és tegnap esti megfigyelése eredményét is, matematikailag meghatározta a hely keleti hosszúságát.

Míg a hadnagy ezt a műveletet végezte, a csillagász még csak a közelébe se ment. Ott duzzogott a szobájában, mint egy nagy gyerek, hiszen voltaképpen az is volt, mihelyt nem a tudományos életről volt szó.

A sziget helyzete most a 157° 37’ keleti hosszúság volt, a greenwichi délkörtől nyugatra.

Az előző napon, a napfogyatkozás után délben meghatározott északi szélesség, mint tudjuk, 73° 7’ 20’’ volt.

A pontot Paulina Barnett asszony és Long őrmester jelenlétében megjelölték a térképen.

Most volt egy perc, amikor rendkívüli aggodalom vett erőt rajtuk; alábbiakban ismertetjük a helyzetszámítás eredményét.

Az áramlat most nyugat felé vitte a szigetet, tehát úgy, ahogyan ezt Hobson hadnagy gyanította; csakhogy ez olyan áramlat volt, amely nem volt feltüntetve a térképen, tehát ismeretlen volt e partszakasz vízrajztudósai előtt; nyilvánvalóan a Bering-szoros felé sodorta a szigetet. Ha tehát a Viktória-sziget még a tél beállta előtt nem sodródik partra, akkor a Jasper Hobson előérzete szerinti minden veszélytől tartaniuk kell.

– De tulajdonképpen milyen messzire is vagyunk az amerikai szárazföldtől? - kérdezte Paulina Barnett asszony. - Pillanatnyilag ez a kérdés érdekel legjobban bennünket.

Jasper Hobson elővette a körzőjét, és gondosan lemérte azt a legszűkebb tengerrészt, amelyet a térkép a tengerpart és a hetvenharmadik szélességi kör között jelzett.

– Jelenleg több mint kétszázötven mérföldnyire vagyunk Orosz-Amerikának attól az északi végpontjától, amelyet a Barrow-földnyelv képez - felelte a hadnagy.

– Akkor jó lenne tudni, hány mérföldre sodródott a sziget a Bathurst-fokon elfoglalt földrajzi helyzete óta - jegyezte meg Long őrmester.

Jasper Hobson újból térképe fölé hajolt, majd így felelt:

– Legkevesebb hétszáz mérföldnyire.

– És körülbelül melyik időszakra tehetjük azt az időpontot, amikor a sodródás megkezdődött?

– Nyilván április vége felé kezdődött - felelte a hadnagy. - Mert hiszen ebben az időszakban málladt szét a jégmező, és azok a jéghegyek, amelyekkel még nem bírtak a napsugarak, észak felé úsztak. Így tehát feltehetjük, hogy a Viktória-sziget, amelyet ez a párhuzamos áramlat a part felé hajtott, mintegy három hónap óta sodródik nyugat felé; vagyis ez azt jelenti, hogy napi kilenc-tíz mérföldes átlagos sebességgel halad.

– És ez, ugyebár, nagy sebességnek számít? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

– Hát bizony ez elég nagy sebesség - válaszolta Jasper Hobson -, s elképzelheti, asszonyom, milyen messzire sodródunk még a két nyári hónap alatt, mikor még szabad lesz ez a tája a Jeges-tengernek!

A hadnagy, Paulina Barnett asszony és Long őrmester néhány percig szótlanok maradtak. Szemüket le nem vették a térkép jelölte sarkvidékről, amely makacsul védekezik az emberi kutatás ellen, és amely felé - úgy érezték - ellenállhatatlan erő ragadja őket!

– Így tehát ebben a helyzetben mit sem tehetünk, semmit sem kísérelhetünk meg? - kérdezte Paulina asszony.

– Semmit, asszonyom, sajnos, semmit - felelte Jasper Hobson. Várnunk kell, sóvárogva, minden óhajunkkal hívnunk kell ezt a sarki telet, amelytől pedig annyira rettegnek - s joggal - a hajósok, mert egyedül ez a tél menthet meg bennünket. A tél hozza a jeget, asszonyom, márpedig a jég a menekülésünk horgonya, az egyedüli, amely megállíthatja ezt a mi kódorgó szigetünket.