A NAGY JEGESMEDVÉK

A négy ablak közül az egyetlen, amelyből az erőd udvarára lehetett kitekinteni, a bejárati folyosó végén nyílott; külső spalettái nem voltak betéve. De ahhoz, hogy ezeken az ablaktáblákon át látni is lehessen valamit, előbb forró vízzel le kellett mosni, mert vastag jégréteggel volt borítva. A hadnagy elrendelte, hogy ezt a munkát naponta többször végezzék el, úgyhogy az ablakból nemcsak a Bathurst-fok környékét láthatták, de egyúttal gondosan figyelhették a légköri állapotot, valamint a kitett, alkohollal működő hőmérőt is.

Így aztán január 6-án délelőtt tizenegy óra tájban a megfigyeléssel megbízott katona, Kellet, hirtelen odahívta az ablakhoz az őrmestert, és valami tömegre mutatott, amely odakünn a félhomályban bolyongott.

Long őrmester, mihelyt kitekintett az ablakon, egyszerűen ezt mondta:

– Ezek medvék!

Valóban azok voltak; vagy fél tucat jegesmedvének sikerült áthatolni a cölöpövezeten, és a füst csábító szagára a ház felé közeledtek.

Mihelyt értesítették a félelmetes húsevők jelenlétéről, Jasper Hobson megparancsolta, hogy torlaszolják el belülről a folyosó ablakát. Ez volt az egyetlen nyílás a házon, amelyen be lehetett jutni, és ha ezt betömték, lehetetlennek látszott, hogy a jegesmedvék behatolhassanak. Az ablakot tehát eltorlaszolták, mégpedig azokkal az erős rudakkal, amelyeket Mac Nap ácsmester barkácsolt össze, azonban előbb mégiscsak szabadon hagyott egy szűk nyílást, amely lehetővé tette, hogy megfigyelhessék, mit művelnek odakünn a kellemetlen látogatók.

– Most aztán ezek az urak nem léphetnek be hozzánk a mi engedélyünk nélkül - mondta az ácsmester. - Tehát bőven van időnk arra, hogy haditanácsot tarthassunk.

– Nos, hadnagy úr - mondta Paulina Barnett asszony -, most aztán már semmi sem hiányzik a mi telelésünkből! A hideg után itt vannak a medvék.

– Nem a hideg „után”, asszonyom - felelte Hobson hadnagy -, hanem, ami még súlyosabb, a hideg „folyamán”, olyan hidegben, amely megakadályozza, hogy kimerészkedjünk! Így hát nem is tudom, hogyan szabadulhatunk meg ezektől a gonosz dögöktől.

– De én úgy gondolom, majd csak türelmüket vesztik - válaszolta Paulina Barnett asszony -, s ahogy jöttek, úgy el is mennek!

Jasper Hobson a fejét rázta, mint aki nincs erről meggyőződve.

– Ön nem ismeri ezeket az állatokat, asszonyom - válaszolta. - A szigorú tél kiéheztette őket, aligha hagyják el a helyüket, hacsak nem kényszerítjük erre őket.

– Ön tehát nyugtalankodik emiatt, hadnagy úr? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

– Igen is, meg nem is - felelte a hadnagy. - Jól tudom, hogy nem juthatnak be a házba; azt viszont már nem tudom, hogy miként jutunk mi ki innen, ha majd szükség lesz rá.

Válasza után Jasper Hobson visszament az ablakhoz. Ez idő alatt Paulina Barnett asszony, Madge és a többi nő körülvette az őrmestert, mindnyájan érdeklődéssel hallgatták a derék katonát, aki a tapasztalt ember módjára tárgyalta a „medvekérdést”. Long őrmesternek sokszor gyűlt meg a baja ezekkel a vadállatokkal, amelyekkel még ennél délebbre eső területeken is gyakran lehet találkozni, de ott olyan sikeresen lehet felvenni a harcot ellenük. Itt most az erőd lakói valósággal ostromzár alá kerültek, és a szörnyű hideg miatt még csak meg sem kísérelhették, hogy kitörjenek.

Egész nap figyelték a medvék jövés-menését. Olykor az állatok némelyike odacammogott egészen az ablakhoz, és az ablakpárkányra rakta busa fejét, a düh tompa bömbölését hallatva. A hadnagy és Long őrmester haditanácsot tartott, úgy határoztak, hogy ha a medvék nem tágítanak, néhány lőrést nyitnak a ház falán, hogy puskalövésekkel elűzzék őket. De azt is elhatározták, hogy még egy-két napig várnak, mielőtt a támadásnak ehhez a módjához folyamodnának, mivel Jasper Hobsonnak sehogyan sem akarózott bármily csekély összeköttetést is teremteni a külső hőmérséklet és a szoba belső, már amúgy is alacsony hőmérséklete között. A rozmárolaj, amellyel a kályhákat fűtötték, olyan keményre fagyott, hogy ezeket a jégsziklákat baltával kellett szétzúzni.

A nap folyamán több incidens nem történt. A jegesmedvék jöttek-mentek, körüljárták a házat, de közvetlen támadást nem kíséreltek meg. A katonák egész éjszaka virrasztottak, és úgy hajnali négy óra tájt azt lehetett hinni, hogy az ostromlók elhagyták az udvart. Legalábbis nem mutatkoztak.

Reggel hét óra felé azonban, mikor Marbre felment a padlásra, hogy onnan eleséget hozzon, tüstént visszaszaladt, s jelentette, hogy a medvék a háztetőn mászkálnak.

Jasper Hobson, az őrmester, Mac Nap és még két-három katona fegyvert ragadott, felmásztak a folyosó létráján, amelynek végén csapóajtó nyílt a padlásra. De a padláson olyan rettenetes hideg volt, hogy Hobson hadnagy és társai néhány perc múlva még csak a puskájuk csövét sem voltak képesek a kezükben tartani. A kilélegzett levegő párája azon nyomban hóvá fagyva hullott le körülöttük.

Marbre nem tévedett. A medvék a háztetőn tanyáztak. Hallható volt, amint szaladgálnak és morognak odafenn. Az állatok karmai olykor áthatoltak a jégrétegen, és beleakadtak a tetőzet léceibe; így attól lehetett tartani, hogy az óriási erejű állatok letépik a tetőt.

A hadnagy és emberei csakhamar elkábultak a kibírhatatlan hidegtől, és levánszorogtak a padlásról. Odalenn Jasper Hobson feltárta a helyzetet.

– A medvék most a háztetőn vannak - mondta. - Ez szerfölött kellemetlen. Mindazonáltal nekünk magunknak még nincs mitől félnünk, mert az állatok nem hatolhatnak be a szobákba. Attól azonban tartanunk kell, hogy a medvéknek sikerül betörniük a padlásra, s felfalják az ott kiteregetett prémeinket. Márpedig ezek a bőrök a Társaság tulajdonát képezik, és nekünk kötelességünk azokat épségben megőrizni. Arra kérem tehát önöket, barátaim, segítsenek a prémeket biztos helyre szállítani.

Az emberek azonnal felsorakoztak a teremben, a konyhában, a folyosón és a létrán. Ketten-hárman váltották egymást, mert nem voltak képesek egyfolytában dolgozni, láncot alkotva szálltak szembe a padlás irtózatos hidegével, s az így kézről kézre adott prémárukat egy órán belül beraktározták a nagyterembe.

Mialatt ezt a műveletet végezték, a medvék tovább okvetetlenkedtek, s azon mesterkedtek, hogy felszakítsák a tetőzet szarufáit. A tető néhány pontján látszott is, amint a lécek hajladoznak az óriási súlyú állatok alatt. Mac Nap mester szüntelenül csak azért aggódott, hogy a tetőzet leszakad a medvék alatt; hiszen mikor a tetőt építette, nem számított arra, hogy valaha ekkora súlyt kell elbírnia.

Azonban ez a nap is anélkül múlt el, hogy a „megszállóknak” sikerült volna betörniük a padlásra. De egy nem kevésbé veszedelmes ellenség lassacskán benyomult a szobákba! A tűz már csak alig pislákolt a kályhákban. A tüzelőanyag-készlet most már csaknem teljesen elfogyott. Még egy fél nap, s a tűz az utolsó darabka fát is elemészti, és a kályha kialszik.

Márpedig ez a halált jelenti, a fagyhalált, amely a legrémesebb halálnem! Ezek a szerencsétlen emberek összebújva vették körül a kihűlő kályhát, s úgy érezték, hogy már testük melege is kihűlőben van. De egyetlen panaszos szó sem hangzott el. Még a nők is hősiesen viselték a szenvedéseket. Mac Napné asszony görcsösen szorította jéghideg keblére kicsinyét. A katonák egynémelyike álomba merült, vagy inkább azt lehetne mondani, hogy valami sötét fásultságban gunnyasztott, ami nem is lehetett álom.

Hajnali három órakor Jasper Hobson megnézte a higanyhőmérőt, amely odakünn a nagyterem falán függött, alig tíz lábnyira a kályhától.

A hőmérő zéró alatt 4 Fahrenheit- (fagypont alatti 20 Celsius) fokot mutatott!

A hadnagy végighúzta kezét homlokán, révetegen tekintett végig társain, akik szótlan csoportban bújtak össze, s néhány pillanatig mozdulatlanul tűnődött. Lélegzetének félig megfagyott párája fehéres felhővel vette körül.

Ebben a percben egy kéz ereszkedett a vállára. A hadnagy összerezzent és megfordult. Paulina Barnett asszony állt előtte.

– Tennünk kell valamit, Hobson hadnagy - szólt hozzá az erélyes nő -, nem pusztulhatunk itt el úgy, hogy még csak ne is védekeznénk!

– Igaza van, asszonyom - válaszolta a hadnagy, s érezte, mint tér vissza lelkiereje -, tennünk kell valamit!

A hadnagy odahívta Long őrmestert, Mac Nap-et és Raë-t, a kovácsot, vagyis egész csapata legbátrabb embereit. Paulina Barnett asszonnyal együtt valamennyien odatolongtak az ablakhoz, s miután forró vízzel lemosták a jégvirágot az ablaktáblákról, megnézték az odakünn kifüggesztett hőmérőt.

– 72 fok! Zéró alatti 40 Celsius! - kiáltott fel Jasper Hobson. - Barátaim, nekünk most már csak két lehetőségünk van: vagy kockára tesszük az életünket azért, hogy megújíthassuk a tüzelőkészletünket, vagy pedig egyenként feltüzeljük a padokat, ágyakat, közfalakat, minden faanyagot, amivel ebben a házban a kályháinkat etethetjük. De ez aztán a végső kiút, mert a hideg tovább tarthat, és semmi sem szól amellett, hogy az idő megváltozik.

– Meg kell kockáztatnunk! - kiáltott Long őrmester.

A másik két társának is ez volt a véleménye. Több szó hát nem is esett, és mindenki munkához látott.

De mondjuk el, miben egyeztek meg, és milyen óvintézkedéseket foganatosítottak, hogy a lehetőséghez képest megvédjék azok életét, akik mindnyájuk létéért szállnak síkra.

A csűr, amelyben a tűzifát tárolták, a főépület mögött balra, mintegy ötven lépésnyire volt. Úgy határoztak, hogy egy ember futva kísérli meg elérni ezt a faraktárt. Aki erre vállalkozik, annak dereka köré hosszú kötelet tekernek, s maga után húz még egy kötelet, amelynek másik vége a társai kezében marad. Mikor odaérkezik a csűrhöz, az ott elraktározott szánok egyikét sebtiben megrakja tűzifával, aztán egyik kötél végét a szán elejéhez erősíti, a másik kötelet meg a szán hátuljára köti, s ezzel húzza aztán majd vissza a csűrhöz; így teremt - hogy úgy mondjuk - „ingajáratot” a csűr és a ház között, ami lehetővé teszi, hogy túl nagy veszély nélkül újíthassa meg a tűzifakészletüket. Ha egyet ránt a kötélen, az azt jelenti, hogy a szán meg van rakva a csűrben, illetve, hogy lerakták róla a fát a házban.

Ezt a tervet okosan fundálták ki, de két olyan körülményre is kellett számítaniuk, amely meghiúsíthatta. Az egyik az, hogy a faraktár ajtaját talán eltorlaszolta a jég, és nagyon nehezen lehet majd kinyitni, a másik meg az, hogy a jegesmedvék lejönnek a háztetőről, s ott rostokolnak majd a ház és a faraktár között. Tehát kétféle kockázatot kellett vállalni.

Long őrmester, Mac Nap és Raë mindhárman önként jelentkeztek. De az őrmester azt mondta, vegyék figyelembe, hogy két bajtársa nős ember, és kitartott amellett, hogy ő egyedül végzi el ezt a feladatot. Mikor azonban a hadnagy jelentette ki, hogy ő akarja megkísérelni a kockázatos kalandot, Paulina Barnett asszony így szólt hozzá:

– Hadnagy úr, ön itt a mi vezetőnk, ön valamennyiünknek hasznára van, tehát nincs joga ahhoz, hogy ennek a veszélynek kitegye magát. Hagyja ezt az őrmesterre.

Jasper Hobson megértette, mekkora kötelességet ró rá parancsnoki állása, és mikor felszólították, hogy válasszon három társa között, az őrmestert választotta. Paulina Barnett asszony megszorította a derék Long őrmester kezét.

Az erőd többi lakója aludt vagy szunyókált, s mit sem tudott a veszélyes kísérletről.

Előszedték a két hosszú kötelet. Egyiket az őrmester dereka köré tekerte, a meleg prémek fölé, amelyekbe beburkolózott; így több mint ezer font sterlingnyi érték volt a testén. A kötél másik végét derékszíjához erősítette, amely mögé tűzszerszámot dugott, meg a töltött revolverét. Majd, mielőtt útnak indult, felhörpintett egy fél pohár pálinkát, mondván: „Hajtsunk fel egy kis belső fűtőanyagot.”

Jasper Hobson, Long, Raë és Mac Nap elhagyták a közös nagytermet. A konyhán át, amelynek tűzhelye már kialudt, a folyosóra értek. Innen Raë felmászott a padlás csapóajtajáig, és meggyőződött róla, hogy a medvék még mindig a háztetőn tartózkodnak. Most hát itt az alkalom a cselekvésre.

A folyosó első ajtaját kinyitották. Jasper Hobsonnak és társainak vastag szőrmeruházatuk ellenére csontjuk velejéig hatott a hideg. Most a második, közvetlenül az udvarra nyíló ajtó is megnyílt előttük. Egy pillanatig fulladozva tántorodtak hátra. A folyosón felgyülemlett nyirkos pára azonnal megfagyott, és zúzmarával borította a falakat és a padlót.

Odakünn rendkívül száraz volt az idő. A csillagok csodálatos fényben tündököltek. Long őrmester pillanatnyi késlekedés nélkül kirohant a sötétségbe, futás közben magával húzta a kötelet, melynek másik vége társainál maradt. A külső ajtót most hirtelen becsapták, és Jasper Hobson, Mac Nap és Raë visszatértek a folyosóra, melynek másik ajtaját légmentesen bezárták. Aztán vártak. Ha Long nem tér vissza néhány perc múlva, akkor feltételezhető, hogy vállalkozása sikerült, eljutott a csűrig, s most rakja fával az első szánt. De ehhez a művelethez legfeljebb tíz percre volt szüksége, ha ugyan a faraktár ajtaját ki lehetett nyitni. Ez alatt az idő alatt Raë a padlást és a medvéket figyelte. Remélhető volt, hogy a sötétben az őrmester gyors útja elkerülte az állatok figyelmét.

Tíz perccel az őrmester távozása után Jasper Hobson, Mac Nap és Raë visszamentek a folyosó két ajtaja közti szűk kis térségre, és itt vártak a jelre, hogy húzhatják a szánt.

Elmúlt öt perc. A kötél, melynek végét fogták, nem mozdult. Elképzelhetjük aggodalmukat! Most már negyedórája, hogy az őrmester elindult, ennyi idő bőven elég ahhoz, hogy megrakjon egy szánt, és még semmi életjel nem érkezett tőle.

Jasper Hobson még egy kicsit várakozott, majd húzni kezdte a kötelet, s jelt adott társainak, hogy ők is kapaszkodjanak bele. Ha a szán még nem volna megrakva, az őrmester majd jelt ad, hogy hagyják abba a húzást.

A kötelet teljes erővel húzták. A másik végén valami nehéz tárgy csúszva, lassan közeledett. Néhány pillanat múlva ez a tárgy megérkezett a külső ajtóhoz...

És ez a tárgy - az őrmester derékszíjával odakötözött teste volt. A szerencsétlen Long őrmester tehát még csak oda sem érkezett a csűrhöz. Útközben összeesett, leterítette a hideg. Teste, amely csaknem húsz percig volt kitéve ennek az irtózatos hidegnek, most már csak holttest lehet.

Mac Nap és Raë kétségbeesetten kiáltottak fel, és bevonszolták a testet a folyosóra; de abban a pillanatban, amikor a hadnagy be akarta zárni a külső ajtót, érezte, hogy azt valaki teljes erővel visszanyomja. Ugyanakkor borzalmas morgás hallatszott.

– Ide hozzám! - kiáltott Jasper Hobson.

Mac Nap és Raë a hadnagy segítségére sietett. De valaki megelőzte őket. Paulina Barnett asszony volt, aki odaugrott, hogy a hadnaggyal, egyesült erővel becsukhassák az ajtót.

De az óriási vadállat egész testsúlyát az ajtónak vetette, lassanként tért nyert, visszaszorította az ajtót, és már-már benyomult a folyosóba...

Ekkor Paulina Barnett asszony kirántotta a Jasper derékszíjába dugott pisztolyt, hidegvérrel megvárta azt a pillanatot, amikor a medve feje benyomult az ajtónyílásba, és belelőtt az állat tágra nyitott szájába.

A medve hátrazuhant, a lövés kétségtelenül halálos volt, és a most hirtelen bezárt ajtót szilárdan el lehetett torlaszolni.

Az őrmester élettelen testét azonnal becipelték a nagyterembe, és lefektették a kályha mellé. De épp akkor hunyt ki az utolsó darabka szén parázsa!

Hogyan lehetne életre kelteni a szerencsétlent? Miként lehetne feléleszteni benne az életet, amelynek semmi jele sincs már ebben a testben?

– Megyek! Most magam megyek! - kiáltotta Raë, a kovács - megyek azért a fáért, vagy...

– Helyes, Raë - szólalt meg közvetlenül mellette egy hang -, együtt megyünk!

Raë bátor felesége állt ott.

– Nem, barátaim, azt már nem! - kiáltott fel Jasper Hobson. - Akkor maguk sem a hideg, sem a medvék elől nem menekülhetnek. Vessünk tűzre mindent, ami itt csak éghető, és aztán - az Ég legyen irgalmas hozzánk!

A félig megfagyott szerencsétlenek feltápászkodtak, fejszét ragadtak, s mint a bolondok neki a padoknak, asztaloknak, közfalaknak, mindent szétromboltak, szertezúztak, darabokra vágtak, és a nagyterem kályhája meg a konyha tűzhelye csakhamar a lobogó lángok nyelvén dorombolt, s néhány csöpp rozmárolaj még csak magasabbra szította a lángokat.

A szobahőmérséklet egyszeriben vagy egy tucat fokkal emelkedett. Az őrmestert szorgos ápolásba vették. Forró pálinkával dörzsölték le tagjait, és lassacskán megindult testében a vérkeringés. A fehéres foltok, amelyek egyes testrészein mutatkoztak, kezdtek eltűnni. De a szerencsétlen irgalmatlanul szenvedett, és hosszú órák teltek el, amíg ki tudott ejteni egy szót. Előbb jól felmelegítették az utolsó megmaradt ágyat, belefektették, és Paulina Barnett asszony Madge-dzsel együtt másnap reggelig virrasztott fölötte.

Ezalatt Jasper Hobson, Mac Nap és Raë azon tanakodtak, miképpen mászhatnának ki szorult helyzetükből. Nyilvánvaló volt, hogy a most szerzett tüzelő, amelyet maga a házuk adott nekik, legfeljebb két napra elég. Mi lesz akkor ezekből az emberekből, ha továbbra is kitart ez a rettenetes hideg? Két nap óta újhold volt, de a hold megjelenése nem hozott időváltozást. Északi szél sivított végig jeges leheletével a tájon. A légsúlymérő továbbra is a „szép száraz” jelzésnél maradt, és a talajból, amely most már egyetlen végtelen jégmezőt alkotott, a legcsekélyebb pára sem szállt fel. Attól lehetett hát félni, hogy egyhamar nem szűnik meg a hideg! De hát akkor mi a teendő? Ismét meg kell kísérelni, hogy elérjék a fáskamrát; ha megvirrad, a medvék közelsége még sokkal veszélyesebb lesz. Szembeszállhatnak-e nyílt térségben ezekkel a vadállatokkal? Nem. Ez olyan őrültség volna, amely valamennyiük életébe kerülhetne.

Mindamellett a szobák hőmérséklete ismét elviselhetővé vált. Aznap reggel Joliffe-né asszony meleg húsból és teából álló villásreggelit szolgált fel. A forró groggal sem takarékoskodtak, és ebből a derék Long őrmester is bőven kivette a részét. A kályhákból áradó jóleső meleg egyúttal e szegény emberek lelki erejét is növelte! Már csak Jasper Hobson parancsát várták, hogy nekimenjenek a medvéknek. De a hadnagy úgy vélte, hogy nem egyenlők az erők, s nem akarta kockáztatni emberei életét. Úgy látszott hát, hogy eseménytelenül telik el a nap, mikor - úgy délután három óra felé - nagy zaj hallatszott a háztetőről.

– Itt vannak! - kiáltotta két-három katona, és máris fejszét, pisztolyt ragadtak.

Nyilvánvaló volt, hogy a medvék leszakították a tető szarufáját, és betörtek a padlásra.

– Senki se hagyja el a helyét! - parancsolta higgadtan a hadnagy. - Raë! A csapóajtóhoz!

A kovács a folyosó felé rohant, felmászott a létrán és szilárdan megerősítette a csapóajtót.

Szörnyű zenebona hallatszott a plafon fölött, amely mintha már hajladozott volna a medvék súlya alatt. A vadállatok szörnyű morgása hallatszott, miközben hatalmas mancsütésekkel, karommal szaggatták a tetőzetet.

Vajon változtatott-e a helyzeten ez a „kihívás”? Nagyobb lett-e a baj - vagy sem? Jasper Hobson és néhány társa ezen tanakodott. A többség úgy vélekedett, hogy helyzetük javult. Ha a medvék mind együtt lesznek a padláson - ami valószínűnek látszott -, akkor talán lehetségessé válik, hogy megszorítják őket ezen a szűk területen, ahol sem attól nem kell félniük, hogy a hidegtől eszméletüket vesztik a küzdők, sem pedig attól, hogy kicsavarja kezükből fegyverüket a hideg. Annyi bizonyos, hogy a közelharcba bocsátkozó támadás ezek ellen az óriási ragadozók ellen rendkívül veszélyes; de végül is nem fizikai lehetetlenség, hát meg kell kísérelni. Most már csak azt kellett eldönteni, hogy ott támadják-e meg a medvéket, ahol most tartózkodnak, vagy sem; ez ugyanis igen nehéz művelet, és annál veszedelmesebb, mivelhogy a padlásra vezető szűk csapóajtón át a katonák csak egyenként juthatnak fel.

Érthető tehát, hogy Jasper Hobson habozott, mielőtt parancsot adott volna a támadás megkezdésére. Alaposan megfontolta a dolgot, és mivel az őrmester és a többiek is - akiknek bátorságához pedig kétség sem fért - ugyanígy vélekedtek, úgy gondolta, hogy várakozniuk kell. Talán történik még valami, ami esetleg növelhetné az esélyeiket? Csaknem lehetetlennek látszott, hogy a medvék elmozdíthassák a tetőgerendákat, amelyek sokkal szilárdabban voltak beépítve, mint a tetőzet szarufái. A medvék tehát nem törhettek a földszinti szobákba.

Várakoztak. Elmúlt a nap. Egész éjjel senki sem hunyta le a szemét, olyan lármát csaptak odafönn a dühöngő vadállatok.

Másnap reggel kilenc óra tájban új esemény történt, amely még bonyolultabbá tette a helyzetet, és most már cselekvésre késztette Hobson hadnagyot.

Mint tudjuk, a kályha és a tűzhely kéményeinek csövei egész magasságukban áthaladtak a padláson. Ezek a mésztéglából épült, tökéletlenül habarcsolt csövek nemigen állhattak ellen semmilyen oldalnyomásnak. Az történt, hogy a medvék egyenest nekimentek ennek a gyenge építménynek, vagy a tűzhely melege kedvéért támaszkodtak hozzá, és lassanként ledöntötték. Hallatszott, amint tégladarabok potyognak a kéménybe, és nemsokára nem volt semmi huzata a kályháknak.

Ez helyrehozhatatlan szerencsétlenségnek látszott, ami bizonyára végképp kétségbe ejtett gyengébb akaraterejű embereket. És ez a szerencsétlenség még súlyosbodott: ugyanakkor, amikor a tüzek elhamvadtak, a fa- és olajfűtésből származó fekete, csípős, hánytatóan undorító füst az egész házat betöltötte. A csövek elrepedtek a plafon alatt. Néhány perc alatt olyan sűrű füst gomolygott a helyiségben, hogy a lámpák fénye nem bírt áthatolni rajta. Jasper Hobson szükségesnek látta, hogy a házat azonnal hagyják el, hacsak nem akarnak füstmérgezésben elpusztulni ezen belélegezhetetlen levegőtől! Ha meg elhagyják a házat, a hideg végez velük.

Az asszonyok sikoltozni kezdtek.

– A medvékre! A medvékre, barátaim! - ordította a hadnagy, és fejszére kapott.

Most már nem volt más választásuk. Ki kell irtani ezeket a félelmetes bestiákat. Kivétel nélkül mindannyian a folyosó felé rohantak; fel a létrán, Jasper Hobson legelöl! A csapóajtót felemelték. A gomolygó füstfellegek közepette lövések dördültek. Az állati bömbölés elvegyült a férfiordítással, s folyt a vér. A vaksötét éjszakában elkeseredetten dúlt az élethalálharc...

Ebben a pillanatban szörnyű morajlás hallatszott. Hatalmas rengések rázkódtatták meg a talajt. A ház úgy megdőlt, mintha kirántották volna alóla a cölöpöket.

A falak gerendázata széthullott, és a réseken át Jasper Hobson és társai elképedve látták, amint a medvék, éppoly holtra rémülten, mint ők maguk, bömbölve menekülnek az éj sötétjében!