AHOL MEGFAGY A HIGANY

A száraz idő és a nyugodt légkör még néhány napig kedvezett a vadászoknak. Mégsem merészkedtek messzire az erődtől. Egyébként is olyan nagy bőségében voltak itt a vadnak, hogy szűkebb területen vadászhattak. Hobson hadnagy tehát csak gratulálhatott önmagának ahhoz, hogy a szárazföldnek épp ezen a pontján létesítette az új telepet. A csapdák tömegesen fogdosták a mindenféle fajta prémes vadat. Sabine és Marbre jó néhány sarki nyulat is elejtett. Vagy húsz kiéhezett farkassal is végeztek vadászaink puskagolyói. Ezek a húsevő vadállatok igen támadó kedvűnek mutatkoztak, falkába verődtek az erőd körül, és rekedt üvöltésük felverte a hosszú éjszakát. A jégmezők felől, a hummockok között gyakran kódorogtak hatalmas jegesmedvék, közeledtüket a legnagyobb gondossággal figyelték.

December 25-én újból fel kellett hagyni a kirándulásokkal. Északi szél kerekedett, és farkasordító hideget hozott. Aki most odakünn akart volna tartózkodni, azt kockáztatta, hogy azon nyomban „frost bitten” lesz. A Fahrenheit-hőmérő zéró alatti 18 (-28 Celsius) fokra szállt alá. A szél úgy süvített, mint a géppuska sortüze. Mielőtt ismét bezárkóztak volna a házba, Jasper Hobsonnak gondja volt rá, hogy annyi élelemmel lássa el az állatokat, amennyiből néhány hétig elélhetnek.

December 25-e karácsony napja volt, az otthon ünnepe, amely oly kedves az angol embernek. Vallásos áhítattal ülték meg. Hálát adtak a gondviselésnek, hogy eleddig védelmezte őket, majd a munkások, akik szent karácsony napján nem dolgoztak, pompás lakomához ültek, amelynek fénypontja az óriási puding volt.

Az esti ünnepségen a nagy asztalon, poharak közepette puncs lángolt. A lámpákat eloltották, és az égő szesz sápadt lángjától megvilágított szoba fantasztikus látványt nyújtott; a reszketeg fény megvilágította ezeket az élénk, becsületes katonaarcokat, jókedvük az égő folyadék láttán még csak növekedett.

Majd egyre lohadt a láng, néhányat pislogott még a „nemzeti” sütemény körül, majd utolsót lobbantak a kékes lángnyelvek, s kihunytak.

Most váratlan jelenségnek voltak tanúi az asztaltársak! Még nem gyújtották meg újból a lámpákat, a puncsláng kilobbanásakor mégsem lett teljesen sötét a terem, az ablakon élénk világosság, vöröses fény hatolt be, amelyet az égő lámpák világítása miatt mindeddig nem lehetett észre venni.

Mindnyájan rendkívül meglepetten álltak fel az asztaltól, és kérdő tekintetet vetettek egymásra.

– Tűz van! - kiáltozták egyesek.

Ám, hacsak maga a ház nem ég, semmiféle tűz nem üthetett ki a Bathurst-fok tőszomszédságában!

A hadnagy az ablakhoz sietett, és azonnal rájött, mi okozza ezt a fényjelenséget. Egy tűzhányó kitörése.

Valóban, a nyugati sziklafalaknál, a Rozmárok öblén túl tűzben állt a láthatár. A tűzokádó hegylánc csúcsát nem lehetett innen kivenni, mert az a Bathurst-foktól harminc mérföldnyire feküdt, de a csodálatos magasságba törő tűzcsóva rőtvörös fényével az egész környéket bevilágította.

– Ez még szebb, mint a sarki fény! - kiáltott fel elragadtatva Paulina Barnett asszony.

De Thomas Black tiltakozott ezen állítás ellen. Még hogy egy földi jelenség szebb lehetne, mint egy égi tünemény?! De ahelyett, hogy ezen a tételen vitatkoznának, a kutya hideg és mardosó szél ellenére valamennyien elhagyták a termet, hogy megcsodálják ezt a remek látványosságot, amint a szikrázó tűzcsóva felkel a szurokfekete ég alján.

Ha Jasper Hobsonnak, társnőinek és társainak füle-szája nincs vastag szőrmékbe bugyolálva, meghallhatták volna a tűzhányó kitörésének tompa dörgését, amint moraja végiggördült a levegőégen. És ha a szájuk nincs befogva, közölhették volna egymással azokat a benyomásokat is, amelyeket ez a fenséges látvány keltett lelkükben. De fülük-szájuk szőrmekucsma alatt, nem is hallhattak, s így nem is beszélhettek róla. Be kellett érniük azzal, hogy láthatták. De mily hatalmas látvány is ez! S mily feledhetetlen emlék a léleknek! Az égboltozat mély sötétsége és a végtelen hószőnyeg fehérsége között égnek csapkodó vulkanikus tűzláng olyan fényhatásokat hozott létre, amelyet semmilyen toll nem írhat le, semmilyen ecset nem örökíthet meg! A vakító tündöklés egészen a zeniten túlra terjedt, s fokról fokra homályosított el minden csillagot. A fehér hótakaró az arany színében ragyogott. A jégmező hummockjai és a háttérben a gigantikus jéghegyek gyújtótükörként verték vissza a különféle fényeket. A fénynyalábok számtalan szögben törtek meg vagy verődtek vissza, és a különféle ferde síkok még élénkebb ragyogásban és új színben pompáztak. A sugarak mágikus harca volt ez, vagy a csodák tündérvilágának a Fény ünneplésére rendezett végtelen, pazar jégdíszlete!

De a rettenetes hideg csakhamar arra késztette a nézőket, hogy meleg lakásukba meneküljenek, mert félni lehetett attól, hogy a szem gyönyörűségeiért az orruk elvesztésével fizetnek ebben a szörnyű hidegben.

A következő napokban a hideg ereje megkétszereződött. Már azt lehetett hinni, hogy a higanyhőmérő nem is lesz képes jelezni a fokokat, s hogy szeszhőmérőt kell majd használniuk.¹ A december 28-áról 29-ére virradó éjszaka a hőmérő higanyoszlopa zéró alatti 32 (-37 Celsius) fokra süllyedt. Ámbár a kályhákat telerakták tüzelővel, de azok hőmérséklete nem emelkedett 20 foknál (-7 Celsius) magasabbra. Most már a szobában is szenvedtek a hidegtől, a kályhától tíz lábnyi körzetben teljesen érezhetetlen volt a meleg. A legjobb helyet a csecsemőnek tartották fenn, s akik ringatták, felváltva közel kerültek a kályhához. Szigorúan meg volt tiltva, hogy ajtót vagy ablakot nyissanak, mert ha a külső, jeges levegő betódul, a szobákban felgyülemlett pára nyomban hóvá fagyott volna. Az emberek lélegzésének párája már a folyosón is hasonló jelenséget idézett elő. Minden oldalról reccsenő dörejeket hallottak a lakószobákban, s ez meglepte azokat, akik még nem szoktak hozzá az éghajlat különös jelenségeihez: a ház falait alkotó fatörzsek durrogtak az irtózatos hideg hatására. Az italkészletet, pálinkát és gint, amely a padláson volt elhelyezve, lehozták a közös terembe; az italok alkoholtartalma már összeállt, és a palackok fenekén magként ülepedett le. A sör, amit fenyőrügyből kotyvasztottak, megfagyott, és szétvetette a hordókat. Minden szilárd test kővé fagyott, olyannyira, hogy ellenállt a hő behatolásának. A fa is nehezen égett, és Jasper Hobsonnak bizonyos mennyiségű rozmárolajat arra kellett áldoznia, hogy a tüzelő lángra kapjon. Szerencsére a kémények jó huzatosak voltak, és így minden káros benső kigőzölgést megakadályoztak. De kívülről a kitóduló csípős, bűzös füst már messziről elárulta a Reménység-erődöt, amelyet így méltán lehetett az egészségtelen települések közé sorolni.

Az erőd lakói egy érdekes jelenségre lettek figyelmesek: ebben a rettenetes hidegben kínzó szomjúság gyötörte valamennyiüket. De ahhoz, hogy felfrissüljenek, előbb mindig a tűznél kellett felolvasztani a megfagyott italokat, mert jég állapotában alkalmatlanok voltak a szomjúság csillapítására. A másik jelenség - a hadnagy fel is szólította társait, hogy védekezzenek ellene - a makacs álmosság volt, amelyet némelyikük nem bírt leküzdeni. A mindig erős lelkű Paulina Barnett asszony tanácsokat osztogatott, beszélgetett, sürgött-forgott, s nemcsak önmaga jóvoltával törődött, de mindnyájukba valósággal lelket öntött. Gyakran olvasott fel útleírásokat, vagy régi angol népdalokat énekelt, a többiek kórusban énekelték a refrént. Ezek a dalok ébren tartották az aluszékonyakat, és csatlakoztak az énekkarhoz. Így teltek a végtelennek tetsző napok ebben a teljes elzárkózottságban, és Jasper Hobson az ablakon át megtekintve a kitett hőmérőt, megállapította, hogy a hideg szüntelenül erősödik. December 31-én a higany megfagyott a hőmérő üveggömböcskéjében. Ami azt jelentette, hogy zéró alatti 44 (-42 Celsius) fok hideg volt.

Másnap, 1860. január 1-én Jasper Hobson újesztendei jókívánságait fejezte ki Paulina Barnett asszonynak, és gratulált neki ahhoz, hogy ilyen bátran és jókedvűen viseli el a tél viszontagságait; ugyancsak üdvözölte a csillagász is, aki csak annyi jelentőséget tulajdonított az új évnek, hogy végre az ő nevezetes napfogyatkozásának esztendejébe léptek! Mindenki mindenkinek boldog új évet kívánt, a kis kolónia ily egyetértésben élő tagjai - hála istennek - még most is kitűnő egészségnek örvendtek. Ha itt-ott fel is léptek a skorbut jelenségei, a lime-juice és a mészpasztillák idejekorán történt adagolása folytán hamarosan elmúltak.

De azért az öröm még korai lett volna! Mert ennek a gonosz évszaknak még három hónapig kell tartania. Nem kétséges, hogy a nap nemsokára megjelenik majd a láthatáron, de semmi sem szólt amellett, hogy a hideg már elérte volna tetőfokát; s általában minden sarkvidéki zónában a február hónapban figyelték meg a hőmérsékletsüllyedés maximumát. Az új esztendő első napjaiban semmi esetre sem enyhül a légkör szigora, és január 5-én a folyosó ablakába kitett szeszhőmérő zéró alatti 70 (-52 Celsius) fokot mutatott. Még néhány fok süllyedés, és az Összekötő-erődben 1835-ben mért hidegrekordot elérik, sőt talán még túl is szárnyalják!

Ez a makacs hideg egyre jobban aggasztotta Jasper Hobsont. Attól félt, hogy a prémes állatok kénytelenek lesznek majd délre húzódni, enyhébb időjárású tájak felé, márpedig ez meghiúsítaná a tavaszi évadra előirányzott vadászati terveit. Ezenkívül a föld alatti rétegeken keresztül valami tompa morajlást hallott, amely nyilvánvalóan a vulkanikus kitöréssel volt kapcsolatban. A nyugati láthatár még most is a föld belső tüzeitől parázslott, minden bizonnyal szörnyű alvilági munka folyik a föld méhében. Vajon nem jelent-e veszélyt az új kereskedelmi ügynökségre egy működésben levő tűzhányó közelsége? Ez járt a hadnagy fejében, valahányszor csak egy-egy ilyen föld alatti moraj vészjósló hangja ütötte meg a fülét. De aggodalmát, amely egyébként nem is volt nagyon erős, titkolta társai előtt.

Gondolhatjuk, hogy ilyen rettentő hidegben senkinek sem jutott eszébe, hogy kitegye a lábát a házból. A kutyák meg a rénszarvasok bőségesen el voltak látva élelemmel, úgyhogy ezek az állatok - amelyek egyébként meg is szokták a hosszú böjtöket a téli évad alatt - egyáltalán nem voltak rászorulva gazdáik segítségére. Így tehát senkinek sem volt oka arra, hogy kitegye magát a kegyetlen időjárásnak. Már azt a hőmérsékletet is nehezen lehetett elviselni, amelyet odabenn a házban a fa- és olajfűtés biztosított számukra. Bár minden óvintézkedést megtettek, mégis belopózott a szellőzetlen helyiségekbe a nedvesség, és a gerendákon napról napra vastagodó jégréteg csillogott. A kondenzátorok is eldugultak, sőt az egyiket szét is vetette a jéggé szilárduló víz nyomása.

Ilyen körülmények között Hobson hadnagy nem is gondolhatott arra, hogy takarékoskodjék a tüzelővel. Sőt egyenest pazarolta a tüzelőt, hogy némiképp emelje a hőmérsékletet, amely - mihelyt akárcsak a legcsekélyebb mértékben is csökkentették a tüzelést a kályhában és a tűzhelyen - olykor zéró alatti 15 Fahrenheit- (-9 Celsius) fokra süllyedt. Így hát az ügyeletesek, akik óránként váltották egymást, parancsot kaptak, hogy ellenőrizzék és állandóan táplálják a tüzet.

– Nemsokára elfogy a tűzifánk - mondta egy napon a hadnagynak Long őrmester.

– Micsoda? Hogy elfogy a fánk? - kiáltotta Jasper Hobson.

– Csak azt akarom mondani - folytatta az őrmester -, hogy ha a házban felhalmozott tűzifakészletünk elfogy, akkor nemsokára a fáskamrából kell ellátnunk magunkat. Márpedig én tapasztalatból tudom, hogy aki ilyen hidegben kiteszi a lábát, az az életével játszik.

– Igaz! - felelte a hadnagy. - Bizony, nagy hibát követtünk el, mikor nem a ház szomszédságában építettük a fáskamrát, úgy hogy közvetlen összeköttetés lett volna a ház és a kamra között. De: késő bánat - ebgondolat. Nem lett volna szabad megfeledkeznem arról, hogy a hetvenedik szélességi fokon kell áttelelnünk! De most már, ahogy van, úgy van. - Mondja, őrmester, mennyi tűzifánk maradt még a házban?

– Annyi, amennyivel még legfeljebb két-három napig fűthetjük a kályhát és a tűzhelyet - felelte Long.

– Reméljük, hogy addig majd csak enged valamicskét a hideg, és veszély nélkül mehetünk majd át az erődudvaron - felelt Jasper Hobson.

– Ezt kétlem, hadnagy úr - válaszolta fejét rázva Long őrmester. - A légkör tiszta, a csillagok ragyognak, változatlanul északi szél fúj, s így engem még az sem lepne meg, ha ez a hideg még vagy két hétig tartana, egészen újholdig.

– Nos, barátom - folytatta Hobson hadnagy -, mi semmi esetre sem fogjuk megadni magunkat a fagyhalálnak, és majd ha ki kell tennünk magunkat...

– ...hát akkor majd kitesszük magunkat - fejezte be a mondatot Long őrmester.

Jasper Hobson kezet szorított őrmesterével, akinek hűségével tisztában volt.

Azt lehetne hinni, hogy Jasper Hobson és Long őrmester túlzott, amikor úgy vélekedtek, hogy az ilyen szörnyű hidegnek a szervezetre gyakorolt hatása halált okozhat. De ők mindketten hozzá voltak szokva a sarkvidéki élet viszontagságaihoz, sok tapasztalatot szereztek már. Látták már, hogyan rogytak össze ájultan hasonló körülmények között hatalmas erejű férfiak, mihelyt kiléptek a szabadba. A rettenetes hidegtől elállt a lélegzetük, s mire felemelték őket, megfulladtak. Bármily hihetetlenül hangzik is, de ezek olyan tények, amelyek már többször is előfordultak. William Moor és Smith - 1746. évi utazásuk alkalmával a Hudson-öböl partjain - több ilyen szerencsétlenségről is megemlékeztek; néhány társukat vesztették el úgy, hogy a hideg hirtelen végzett velük. De hiszen nem is vitatható, hogy a hirtelen halálnak teszi ki magát az, aki olyan borzalmas hideggel dacol, amelynek erejét még a hőmérő higanyoszlopa sem képes megmérni!

Ezt a már magában véve is éppen eléggé aggasztó helyzetet még egy incidens súlyosbította.