Bob spekulácziója.

Egy hónappal később két fiú - tizenegy éves volt az egyik, nyolcz a másik - tologatott egy kis szekeret, melybe egy kutya volt befogva, a Corkból Youghall felé menő országúton.

A két fiú Senki fia és Bob, a kutya pedig Birk volt.

Grip biztatásának megvolt a sikere. Mielőtt a «Vulcan» első fűtőjével találkozott, hősünk csak álmodott arról, hogy Corkból elköltözik és Dublinban próbál szerencsét. Mióta vele találkozott, ezt az álmát törekedett megvalósítani. Jól meghányta-vetette a dolgot, mert tudta, hogy biztos megélhetést koczkáztat bizonytalanért. Azt is tudta azonban, hogy Corkban sok előhaladásra nem számíthat, míg Dublinban tágabb tere nyílik tevékenységének. Bob is a Dublinba való költözés mellett emelt szót, már pedig Bob szava nyomott ám valamit a latban.

Kis hősünk kivette pénzét a kereskedőtől, a ki hibáztatta, némileg nagyralátó terveit. Nem használt, mert a fiúcska korán érett esze nem szokott agyrémektől megijedni, holott ez a Paddyt általában jellemzi. Senki fia többre akarta vinni, mint eddig jutott, s valami azt súgta neki, hogy Dublinban sikerülni fog, a mi Corkban nem.

Csakhamar megállapította a Dublinba jutás módját és az oda vivő útirányt.

A legrövidebb út a Limerickbe vivő vasút, onnan Leinster tartományon keresztül egyenesen Dublinba juthatni. Egyebet sem kell tenni, mint az ember felül Corkban a vasútra és Dublinban, Irland fővárosában, kiszáll. Az ám, csakhogy személyenkint egy-egy guinee-ba került volna ez a mulatság nekik, már pedig Senki fia éppen nem dobálódzott a guineekkel. Ha az embernek két ép lába és elegendő ideje van, miért rázassa magát a vasúti kocsiban. Gyaloglásra éppen a legalkalmasabb idő volt, májustól szeptemberig a grófság országútai elég jó karban szoktak lenni. Hátha útközben valamicskét kereshetnek is, holott a vasúton csak kiadásuk lenne. Ez számba vehető előny.

Az ifjú kereskedő tehát útközben is faluról-falura, városról-városra menve, újságot, papirt, röpiratokat akart elárusítani.

Még egy kis szekérre volt szüksége, hova áruit elrakosgathassa, arra viaszosvászon takaró kell, hogy eső, por ellen megvédje. A szekérkébe befogja majd Birket, ők pedig ketten hátulról tolják. A tengerpart mentén fognak haladni, mert itt számos jelentékeny város fekszik: Waterford, Wexford, Wicklow és több látogatott fürdőhely. Igaz, hogy csak két, esetleg három hónap mulva jutnak el Dublinba, de sebaj, ha útközben némi keresetre tehetnek szert.

Április 18-án, egy hónappal a Grippel való találkozás után. Senki fiát, Bobot meg Birket a Corkból Youghall felé menő országúton találjuk. Nem is volt az út nagyon kimerítő, délután már Youghallba érkeztek.

Panaszra nem volt okuk. Birknek eszeágába sem jutott, hogy morogjon. Különben is nem kellett magát megerőltetnie, mert a hol az út dombnak ment fel, a két fiú erejétől telhetőleg tolta hátulról a szekeret. A kétkerekű szekérke, melyet Senki fia Corkban egy kereskedőtől kéz alatt vett, nagyon könnyű volt. Ebbe rakosgatták be az újságokat, politikai röpiratokat, - egyik-másik szörnyű nehézkes stilusban volt irva, - papirt, plajbászt, tollat, s több ilyesmit; továbbá dohányt, ha kifogy, vesznek majd útközben megint, - végül sok mindenféle apróságot.

Mindez nem volt nehéz, s hihetőleg tisztességes haszonnal árulgatják el.

A falusiaknak mindenütt megtetszett a két fiú: komoly volt az egyik, mint holmi öreg kereskedő; nyájasan mosolygó a másik. Senkinek sem jutott eszébe, hogy bántsa őket.

Youghallba érkeztek. Hatezer lakossal biró mezőváros Youghall, a Black-Water folyó torkolatánál fekvő kikötője van. Itt részesül a «Szent burgonya» a legnagyobb tiszteletben. Az irlandi sohasem feledheti el, hogy Sir Walter Raleigh Youghall környékén kezdett először burgonyát ültetni, burgonyát: Irland kenyerét.

Senki fia a nap hátralevő részét Youghallban töltötte el. Addig azonban nem is gondolt pihenésre, míg fogyatékán levő áruit ki nem pótolta új bevásárlással. Azután egy kis korcsmában jól megvacsoráltak, éjjeli szállás is akadt s mindezért nem sokat kellett fizetniök. Másnap reggel felszedték a sátorfáikat és tovább mentek faluról-falura, betértek a majorokba is, melyek errefelé kettesével-hármasával elég sűrűen találhatók. Az éjszakákat is többnyire egyik vagy másik majorban töltötték el, mert a sötét országúton éjszakázni nem volt tanácsos, ámbár Birk ott volt velök, s bizonyára megvédte volna két kis gazdáját, meg a kétkerekű taligát.

Minő más út volt ez, mint a connaughti, mikor szegény Senki fia annyit szenvedett! A Thornpipe meg az ő szekere között is mily óriási volt a különbség... abban a sötét kordéban szegényke majd megfulladott. Éppen oly kevéssé hasonlítottak ezek a dolgok egymáshoz, mint Birk a bábjátékos lompos kutyájához. Bezzeg nem kellett mozgatnia a gépezetet, hogy tánczra perdítse vele a királyi családot és az egész angol királyi udvart... Nem alamizsnából élt, hanem becsületes keresetéből. Ez újabb reményt csepegtetett a szívébe, hogy Dublinban is szerezhet annyit, sőt jóval többet, mint Corkban a félesztendő alatt.

Corkból kiérve, egy hídon kellett keresztül menniök, hogy a Dungarvan felé menő országútra jussanak.

– Micsoda hosszú egy híd ez, sohasem láttam ilyet! - kiáltott fel Bob.

– Én sem! - viszonzá Senki fia.

A Black-Water öblön átvivő híd csakugyan hosszú, 270 toisnyi (527 méter). A kétkerekű szekér végig döcögött a híd deszkáin, a kis utasok arczát friss nyugati szél csapta meg.

– Mintha az ember hajón ülne! - jegyzé meg Bob.

– Az ám, Bob, mintha hajón ülnénk, s hátulról fujna a szél, nem veszed észre, hogy taszigál előre?

A híd másik fejétől kezdődik Waterford grófság, mely viszont Leinster tartományhoz tartozó Kilkenny grófsággal határos.

Senki fia és Bob nem fáradtak el erősen, nem is igen siettek. Főgondjuk az volt, hogy a Youghallban vásárolt árukat eladják, míg Dungarvanba érkeznek; hol majd újra vesznek mindenfélét. Huszonöt-harmincz mértföldnyi út állott előttük, nehány napig eltart, míg oda jutnak. Falu nincs erre felé sok, de annál több a magára álló major. Annál inkább számíthatnak arra, hogy sokat fognak árulni. Vasút sincs itt, a falusiak tehát nehezen szerezhetik be apró szükségleteiket. Senki fiának ez a dolog világért sem kerülte ki a figyelmét.

Jól számított. Minden este lefekvés előtt megolvasta Bob a napi bevételt: shillingeket és pence-okat. Senki fia pontosan beirta a «pénztár-napló»-ba, valamint a kiadási rovatról sem feledkezett meg. Az utolsó krajcárig felirt minden tételt: mennyibe került étel, ital, szállás. Bobot a shillingek egymás mellé rakosgatása tette boldoggá, Senki fiát a bevételi tételek összegezése. Birk a lábaiknál hevert és türelmesen várta, míg elkészülnek a számadással. Akkor aztán mindhárman álomra hajtották a fejöket.

Május 3-dikán Dungarvanba érkeztek. Üres volt - nem a mezővároska, hanem - a kétkerekű boltocska. Mindent újra be kellett vásárolniuk. A hatezer lakosságú városban nem ütközött ez semmi akadályba. Dungarvan is kikötőhely; a kikötő két partját 975 méter hosszú töltés köti össze, középütt szabad útja van a hajóknak. Itt is keresztül lehet menni az öblön és nem kell nagy kerülőt tenni.

Két napig tartózkodtak Dungarvanban. Az a pompás ötlete támadt Senki fiának, hogy a hajósoktól gyapjú-árukat vett, remélve, hogy a környékbeliek majd szivesen megveszik. No de Birknek a terhe azért nem szaporodott.

Ez a jövedelmező utazás mind lassan-lassan haladt előre. Sem nagyfontosságú eseményekben, sem, hála Istennek, balesetekben nem volt részök. Az időjárás állandóan kedvezett nekik. Kaland semmi. Ugyan ki is bántotta volna ezeket a gyermekeket? Különben is Irland déli partvidékein nem durvák és erőszakosak a lakók. Ez a környék nem is oly szegény, mint a connaughti és ulsteri grófságok. A tenger gazdag zsákmánnyal szolgál a hajósoknak, matrózoknak. Sok halat fognak, s a parti hajózás is elég jövedelmező.

Szerencsésen megtették az utat Dungarvanból a hetven mértföldre eső Treumoreba, s két héttel később az ugyanolyan távolságra fekvő Waterfordba, mely Munster tartománynak a határán van. Búcsút kellett Senki fiának vennie attól a tartománytól, melyben életének olyan változatos eseményei folytak le: limericki tartózkodása, élete a Kerwan-majorban, a Trelingar-kastélyban, kirándulás a Killarneyi tavakhoz és végül üzlet alapítása Corkban. Szomorú emlékeit mind elfelejtette. Csak az fájt még mindig, hogy a jó Mac Carthy családot elvesztette... pedig olyan boldog napokat töltött e nyájas körben. Az otthon örömeit sohasem felejti el az ember.

– Nem mondtam volt neked, Bob, hogy Waterfordban kipihenjük fáradalmainkat?

– Úgy emlékszem, hogy mondtad. De én egy cseppet sem vagyok fáradt s ha éppen tovább akarnál menni...

– Szó sincs róla. Pár napig itt maradunk.

– Tétlenül?...

– Valami munkád csak akad, Bob.

Az is valami, ha az ember megnéz egy huszonötezer lakossal biró várost, a mely a Suir partján fekszik és harminczkilencz oszlopon nyugvó hídja van. Waterford meglehetős élénk forgalmú kikötő város, legjelentékenyebb mindazok között, melyek Munster keleti részén feküsznek. Rendes hajóközlekedése van Liverpoollal, Bristollal és Dublinnal. Ez már magában véve is érdekelte a mi kereskedőinket.

Elhelyezték a szekeret egy vendégfogadó udvarán, s ők maguk a tengerpartra mentek, s ott sétálgattak nehány óráig. A hajók rakodásának nézése elég élvezetet nyujtott nekik.

– Hej, ha Grippel véletlenül itt is találkoznánk! - kiáltott fel Bob.

– Az teljes lehetetlenség, Bob. A «Vulcan» Waterfordban nem köt ki; úgy hiszem, most messze... nagyon messze jár innét, valahol Amerika partjai körül.

– Arra felé, úgy-e? - kérdé Bob egy irányba mutatva ujjával.

– Igen, csakhogy még sokkal messzebb. Úgy hiszem, mire Dublinba érkezünk, ott lesz már a «Vulcan».

– Jaj, hogy örvendek, hogy Grippel újra találkozhatom! - ujjongott a kis fiú.

– Vajjon akkor is olyan kormos lesz a képe?

– Valószínűleg.

– No de azért mégis szeretheti őt az ember.

– Igazad van, Bob. Ő is nagyon szeretett engem, mikor én még nagyon, de nagyon szerencsétlen voltam...

– Igen... igen, úgy mint te engemet... - mondá a gyermek és szemei hálásan csillogtak.

Ha Senki fia nagyon sietett volna, hogy Dublinba érjen, a Waterford és Dublin között közlekedő személyszállító hajó olcsó pénzen elvitte volna őket. A kis szekeret podgyászként feladták volna, s nehány shillingért ők ketten, meg Birk is, tizenkét óra mulva Dublinban lesznek. S milyen nagy élvezet lesz vala a szép irlandi tenger hullámait, a Szent György-csatornát keresztül szelni a pompás nagy hajón.

Nagyon csábító volt ez a gondolat. De kis hősünk, mint mindig, úgy most is jól meggondolta a dolgot. Nem lett volna tanácsos előbb érkezniök Dublinba, mint Grip, a ki ismeri a várost, s a tengernyi ház között kalauzolni fogja őket, hogy el ne tévedjenek. No meg a jövedelmező gyalogutat miért is hagynák el? A józan okok legyőzték a tengeri út csábítását. Bobbal nagynehezen megértette, hogy ez okosabb lesz így, s elhatározták, hogy, a mint megkezdették, úgy folytatják tovább is az útat.

Három nappal utóbb a két kis utassal Wexford grófságban találkozunk. Birk az újra megtöltött taligát a régi kedvvel húzza. Sem öszvér, sem ló alkalmatosabb erre nem lett volna, mint ez a kutya. Ha nagyon meredek volt az út, Bob is a rúdhoz állott, Senki fia pedig hátulról taszította, már a mint tőle telt.

A waterfordi öblön túl eltér az országút a számos öblű tengerparttól, s így a tengert többé nem láthatták onnan kezdve, a hol a Cap-Carasore nyúlik ki, a «Zöld Erin» legkiszögellőbb foka, mely belenyúlik mélyen a Szent György-csatornába.

No de panaszra nem volt okuk. Az országút nem vad, puszta vidéken vezetett keresztül, hanem falvakon, tanyákon, majorokat érintett, hol a kétkerekű boltocska áruit jó drágán eladták. Wexfordba csak május 27-dikén érkeztek. Pedig Waterfordtól Wexfordig csak mintegy harmincz mértföld az út. Csakhogy itt is, ott is, le kellett térniök az egyenes útról.

Wexfordban mintegy 12-13,000 lakos van. A Sancy folyó partján fekszik, közel a torkolatához, s olybá tűnik fel, mintha kis angol város volna egy irlandi grófságnak közepette. Az oka ennek az, hogy Wexford volt az első harcztér, melyet az angolok hatalmukba kerítettek, később várossá nőtte ki magát, s eredeti jellegét nem veszítette el. Senki fia nagyon elcsodálkozott, midőn a sok romot, beomlott töltéseket és szétrombolt erődítményeket látta. Nem ismerte e környék történetét III. György korában. Protestánsok és katholikusok között itt folyt az elkeseredett harcz, rémes mészárlások mindkét félen, gyújtogatás, pusztítás voltak napirenden. Talán jó is, hogy minderről nem tudott semmit, mert rettenetes emlékek ezek; Irland történetében véres betűkkel vannak beírva. Elég korán tudja meg, ha majdan ráér olvasgatni a multak történetét.

Wexfordból elindulva, megint búcsút kellett venniök a tengerparttól, s csak tizenöt mértfölddel arrébb az Arklow kikötő mellett láthatták újra. Nem volt okuk sajnálni, még pedig először azért nem, mert a grófságnak ez a része nagyon népes, sok falu, sok tanya van itt, a vasúti közlekedés is teszi ezt. Wexfordot és Wicklowot Dublinnal egyenes vasúti vonal köti össze; másodszor a vidék is kivételesen szép. Az út hatalmas bükk- és tölgyerdőkön vezet keresztül, többek között a gaëlföld különleges terménye: a vastölgy is található itt. Két folyó: a Slaney, Ovoca, meg mellékfolyóik, éppen oly dúsan öntözik ezt a földet vízzel, mint a vallásháborúk korában vér folyt. Hogy Irland éppen e részének kellett vad harczok színhelyévé lennie! Rézben és kénben bővelkedik a talaj, a közeli hegyekből dúsan fakad a sok ér, egyikben-másikban aranypor is csillámlik fel... szóval, a többihez képest gazdag e vidék. Ma is megvan még a nyoma e rémes korszaknak Enniscorthyban, Fernsben és a többi helységekben le egészen Arklowig, a hol György király zsoldosait a harminczezer lázadó - így nevezték a hazájokért és vallásukért fegyvert ragadó irlandiakat - tönkre tette.

Senki fia úgy vélekedett, személyzetének, - ha Birket is emberszámba vesszük - egy napi pihenőt ad az arklowi kikötőben.

Arklownak ötezer lakosa van, nagyobbrészt halászok, igen élénk kis város. A kikötőt nagy fövenytorlatok határolják. A zöld tengeri-cserfával benőtt sziklák aljában sok az osztriga, természetesen olcsó is a helyszinén.

– Te Bob, én azt hiszem, hogy sohasem ettél osztrigát? - kérdé Senki fia, az inyenc fiútól.

– Sohasem.

– Szeretnél enni?

– De még hogy!

Bob effélétől nem igen szokott óczkódni. Most az egyszer elég volt neki a kóstolásból.

– Mégis csak jobbak a tengeri rákok.

– Gyermek vagy te még ahhoz, hogy osztrigát egyél.

Bob nagyon vágyódott már arra, hogy megérjék az osztriga-élvezetre. Legalább ilyen értelemben nyilatkozott.

Junius 19-én délelőtt Wicklowig jutottak. Ez a székhelye a hasonló nevű grófságnak, mely tőszomszédos Dublinnal.

Innen kezdve Irland leggyönyörűbb vidékén vitt útjok keresztül. A turisták éppen oly sűrűen látogatják, mint a Killarneyi-tavakat. A szem előtt a legváltozatosabb tájképek tárulnak fel. Itt is, ott is magas hegyek merednek föl, melyek a Senegali és Kerrybeli hegyekkel kiállják a versenyt, pompás tavak tükre csillan elő, pl. a Broy és Pan; tiszta vizökben visszatükröződik a partokon levő várromok képe. Az Ovoca folyó medrének mentén nyúlik végig a Glendalough völgye, örökzölddel befutott tornyaival, kápolnáival, csillogó szittyós tavaival; ott van a hét templomú Saint-Kevin völgye, a «Zöld Erin» szent búcsújáró helye.

A gyermekek üzleti szelleme mindinkább kifejlődött. Mindenütt szívesen fogadták a kis házalókat. Igaz, no, Irland leggazdagabb vidéke volt ez, meglátszott, hogy az ország fővárosának szomszédságában van. Arklowtól az országút számos fürdőhelyre visz, melyeket a dublini nemesség szokott ebben az időben látogatni. Az uraknak zsebe pedig tele volt pénzzel. Ezekben a fürdőkben több volt a guinee, mint Donegal meg Sligo grófságok összes falvaiban a shilling. Ha elég ügyességök van a kis kalmároknak, a főúri zsebekből egy-kettő könnyen az ő zsebükbe fog vándorolni. Okkal-móddal sikerült is. Úgy hogy Senki fia bízvást számíthatott arra, hogy mire Dublinba érkeznek, kis tőkéjük megkétszereződik.

Ekkor Bobnak derék ötlete támadt, bátyjának efféle még csak eszeágában sem volt. Ez az ötlet esetleg száz perczent hasznot hajthat nekik a gazdag urak gyermekeinek a révén, kikből a wicklowi rév csak úgy hemzsegett.

Bob igen ügyesen tudott mászni, s gyakorlott volt a madárfészkek kirablásában. Madárfészek pedig roppant sok van Irlandban az útmenti nagy fákon.

Eddigelé Bob nem is igen vette hasznát mászó ügyességének. Mindössze egyszer-kétszer történt meg, hogy madarakat adott el igen olcsón; azokat a madarakat vagy egy-egy magas bükkfa tetejéről szedte ki a fészekből vagy egyszerűen tőrrel fogta. Mielőtt Wicklowból elindultak volna, elhatározta, hogy madarakat árul, s ezért kérte Senki fiát, hogy vásároljon egy nagyobbacska kalitkát, melyben sok veréb, czinke, pintyőke, tengelicze s több ilyen kisebb fajta madár fér el.

– Minek az neked? - kérdé Senki fia. - Tán madarakat akarsz tenyészteni?

– Eszemágában sincs.

– Mire kell hát?

– Újra eleresztem őket.

– Ahhoz nem kell kalitka.

Bezzeg mindjárt megértette Senki fia Bob szándékát, mikor megmagyarázta, Bob úgy okoskodott, hogy az összefogdosott madárkákat váltságdíjért szabadon bocsátja. A csicsergő madarakkal az éppen olyan lármás úri gyermekek közé fog menni, s azok bizonyára szívesen megfizetik a váltságdíjat, hogy gyönyörködhessenek a szabadon eresztett rabmadárkák vidám elröppenésében.

Bob biztosra vette, hogy beüt az új vállalat, sőt Senki fia is életrevalónak ítélte, s megdicsérte a fiucskát. Megpróbálják, hiszen úgy sem jár sok költséggel. Kalitkát vettek. Alighogy Wicklowtól egy mértföldnyire mentek, már zúgott az apró madarak csicsergésétől a kalitka. Telides tele volt, nyugtalanul röpdöstek idestova.

A számos fürdő-helyen pompás üzletet csinált Bob. Mialatt Senki fia áruit kínálgatta, Bob körülhordozta kalitkáját, s az úrficskák s kisasszonyok szánalmát felkeltette szegény madárkák sorsa iránt. Örömriadással bocsátották szabadon a megvásárolt madarakat. A kalitka csakhamar kiürült, Bob zsebe pedig majdnem megtelt a váltságdíjul fizetett penceokkal.

Bob szörnyen örült ez új keresetforrásnak, s minden este megszámlálta bevételét, mielőtt átadta Senki fiának, hogy a főtőkéhez csatolja.

Julius 9-dikén a két fiú Brayban volt. Innen Dublin csak mintegy tizenöt mértföldnyire van. A Wicklow-Mounthoz tartozó hegycsoport egyik előfokának az aljában fekszik Bray, melynél csak a háromezer lábnyi Luguaquilla magasabb.

Szépség dolgában még az angolországi Brightonnál is előbbre való. Legalább Brovet kisasszonynak ez a véleménye, ki a «Zöld Erin» szép vidékeinek leirásában művészi érzéket és kiváló finom ízlést árul el.

Bray nem egyéb, mint szép nyári lakok tömege, pompás villák, ízléses falusi házak vannak itt, s fürdő-évadban mintegy hatezren lakják.

Az országút mentén el Dublinig csinos mezei lakok láthatók. Vasuti összeköttetés is van Bray és Dublin között. A tengerről beáramló párázatok gyakran mintegy elnyelik ezt az utat, mert a tenger habtaréjos hullámai zúdulva rohannak a szűk és délről meredek sziklafallal elzárt Killircey-öbölbe. Mint a «Zöld Erin»-ben mindenütt, úgy itt is számos vár-rom van: itt egy ősrégi Benedek-rendi kolostor maradványai, ott az úgynevezett Martello-tornyok csoportozata, melyek a XVIII. században a tengerpart védelmére szolgáltak. Ha az ember a hegyfok meredekén felkapaszkodik, kedvező időjárás mellett, jó távcsővel megláthatja a francziaországi hegyeket az irlandi tenger másik oldalán. Senki fiának azonban nem jutott ki mindebből semmi, először, mert nem volt távcsöve, másodszor Brayt váratlanul gyorsan kellett elhagynia.

A tenger fövenyes partján, valamint a Bray-molon - úgy hívják ott, hogy «Parade» - igen sok gyermek szokott naponta megfordulni. A pufók, piros arczú úri gyermekek itt szoktak egymással játszani. Ezeknek a gyermekeknek az élete csupa vasárnap; a fiuk élvezik a vakácziót, a leánykák anyjuk vagy nevelőik felügyelete alatt sétálgatnak, Irland nem volna Irland, ha e sok gazdag gyermek mulatóhelyén nem látna az ember egy-egy csapat rongyos csavargó gyereket is.

Az első három nap igen jól ment a dolguk. A kétkerekű boltocskát csaknem kiürítették. Csupa játékszer volt; olcsó holmik, ámde drágán adták el, s így busásan nyertek rajtok. Bob is sokat szerzett madaraival. Reggeli négy órakor ment madárfogni, s csakhamar tele volt újra a kalitka. Délutánonkint nekiestek az úri gyermekek, s rövid idő alatt kiürült a kalitka. Mindazáltal nem feledkeztek meg arról, hogy nekik Dublinba kell menniök. Előre örültek, hogy a «Vulcan»-t már a kikötőben találják és Gripet meglátják... Gripet... hónapok óta nem hallottak róla semmit.

Senki fia tehát másnap tovább akart menni, midőn valami történt, mi elindulásukat váratlanul siettette.

Julius 13-án történt. Reggel 8 órakor Bob a tele kalitkával visszaérkezett a kikötőbe. Remélte, hogy az utolsó nap megtelik még utoljára a zsebe pence-szal.

A tengerparton és a «Parade»-on senki sem volt még.

Midőn a molora bekanyarodott, három 12-13 éves, pajkos úrfival találkozott. Nagyuriasan voltak öltözve, a matrózkalapot csaknem a nyakukra ültették, skárlátvörös, aranygombos kabátjuk volt, hajtókáján a szokásos horgony-dísz. Bob azt hitte, hogy most hamarjában kiürülhet kalitkája, s míg megkezdődik a gyermek-vásár a parton, újra megtölti kalitkáját. De a gúnyos arczú és kevés bizalmat gerjesztő úrfiak megvetéssel néztek reá. Bob megijedt, féltette tőlük a madárkákat, némán elhaladt a három mákvirág mellett.

A legidősebb észrevette, hogy a fiú fél, - különben is ennek volt a leggonoszabb az arcza, - útját állotta Bobnak, s durván reátámadt, hogy hova megy.

– Haza megyek! - felelé Bob illedelmesen.

– És ez a kalitka?

– Az enyém.

– Hát a madarak?

– Ma reggel fogtam.

– Áhá, ez az a kölyök, a ki a tengerparton reggelenkint csavarog! - jegyzé meg az egyik úrfi. - Láttam már... ráismerek. Két-három penceért szabadon bocsát egy madarat.

– Most ingyen röpítjük ki őket mind egyszerre, - vágott közbe a legidősebb.

Kikapta Bob kezéből a kalitkát, kiszakította az ajtót, s a madarak mind kiröpültek belőle.

Bobra nézve érzékeny veszteség vala ez, megrettenve kiáltott fel.

– A madaraim!... A madaraim!

A kevély ficzkók gúnyos hahotája volt erre a felelet.

Csúnya tettöknek örvendve már a molo felé vették útjokat, midőn valaki hátulról rájok kiáltott.

– Czudar csínyt követtek el, úrfiak!

Senki fia kiáltott így. Éppen akkor ért oda Birkkel. Látta, hogy mi történt, s hangosan kiáltott:

– Igazságtalan, hitvány cselekedet volt, halljátok!

S a mint jobban megnézte a legidősebb fiút, még hozzá tevé:

– Különben Ashton gróftól kitelik az efféle gonoszság.

A Piborneok örököse volt az csakugyan. A szörnyen előkelő család ide jött fürdőre a Trelingar-kastélyból s egyik legpompásabb villában lakott.

– No lám, hisz ez a kötélre való groom! - szólott nagyúri megvetéssel Ashton gróf.

– Úgy van, én vagyok.

– S ha nem csalódom, ez a dög itt, az én vizslám gyilkosa... Hát mégis megmenekült?... Azt hittem, hogy megöltük.

– Úgy látszik, hogy még sem ölte meg, - veté oda Senki fia, kit éppenséggel nem hozott zavarba egykori urának gőgös viselkedése.

– Téged, gazkópé, jó, hogy itt talállak, mindjárt megfizetem neked, a mivel tartozom. - Evvel fölemelte a pálczáját és a fiúra rohant.

– Avagy inkább maga... maga fogja megfizetni, a miért Bob madarait szabadon eresztette, Piborne uram.

– Nem,... előbb te... azután én!

Senki fia, bár fiatalabb ellenfelénél, erő dolgában fölért vele, bátorsága pedig nagyobb volt. Egy ugrással reávetette magát Ashton grófra, kicsavarta kezéből a pálczát és jobbról is, meg balról is úgy pofon verte, hogy csak úgy csattant.

A Piborneok utóda vissza akarta adni, de nem volt benne módja, mert a másik pillanatban a földön hempergett és Senki fia a mellére térdelt.

Két pajtása segítségére akart sietni, de Birk résen állt, rájok vicsorgatta a fogait. Rosszul jártak volna azok az úrficskák is, ha gazdája föl nem áll s vissza nem tartja a kutyát.

Ekkor Bobhoz fordult:

– Jer velem!

Rája sem nézett többé sem Ashton grófra, sem a másik két úrfira, hanem egyenesen a vendéglőnek tartott, a hol szállva voltak. Az úrfiaknak nem akarózott utánok eredni, mert Birkkel gyűlt volna meg a bajuk.

Ifjabb Piborne büszkeségét így megalázván, legokosabbnak vélte Senki fia, hogy Brayt sietve otthagyják. Mindenesetre kellemetlen volna, ha a megleczkéztetett úrfi, daczára annak, hogy ő kezdette a verekedést, bepanaszolná. Persze, ha Senki fia jobb emberismerő lett volna, nem félt volna attól, hogy a hiú grófocska szóbeszéd tárgyává tesz olyan kalandot, mely miatt pirulnia kellene. Erre nem gondolva, kifizette számláját, az üres talyiga elé befogta Birket és nyolcz óra után néhány perczczel elhagyta Senki fia és Bob Brayt.

Ugyanaz nap késő este megérkeztek Dublinba. Három hónapja, hogy elindultak Corkból és megtettek csaknem kétszázötven mértföldnyi útat.