Az indulás.

Május 6-án már hajnalkor elhagytam a Spencer-szállót, mely Kalkuttában egyike a legjobbaknak, ahol megérkezésem óta szállva voltam. Ismertem e nagy város minden rejtelmét. Reggeli sétáim, gyalog, a nap első még hűs óráiban, esteli kirándulásaim kocsin, a Strandon, egész a William-erődig, az európaiak fényes fogatai közt, melyek majdnem megvetőleg szegdelték a pohos és vaskos bennszülött babúk nem kevésbé pompás kocsijainak utait; kirándulásaim a bazár-nevet nem méltatlanul viselő sajátszerű kereskedő-utcákon át; látogatásaim a holtak elégetése helyére a Ganges partjain, a természettudós Hooker növény-kerteibe, a négykezű szörny «Káli-asszonysághoz» a halál e rémletes bálványistennőjéhez, mely a külvárosi templomok egyikébe rejtőzött el, ahol a modern polgárosultság a naiv barbársággal érintkezik: az alkirály palotája, a chowringhi-uti különc palota s a Town-hall (korunk nagy embereinek ez emléktára), a Hugli-parti érdekes mecset, a kikötő, az angol kereskedőhajók e gyűlőhelye - mindez ismeretes volt már előttem - s nem volt hátra más, mint búcsút mondani mindennek s elutazni!

E reggel hát egy palki-gari (kétlovas silány szekér) jött értem a kormányzó-térre s vitt egyenesen a Munro ezredes bungalója kapujához.

A külvároson kívül száz lépésnyire várt már vonatunk. Csak bele kell szállásolni magunkat, - mert valóban beszállásolásnak mondható e vonatba lépés.

Természetes, hogy poggyászunk föl volt már rakva az erre rendelt helyre. Egyébiránt csak szükségeseket vittük magunkkal. Csupán a fegyvereket illetőleg volt Hod kapitány oly makacs, hogy a nélkülözhetetlenség címén nem egyezett bele, hogy kevesebbet vigyünk, mint négy enfild-karabint, négy vadászpuskát, két kácsa-lespuskát, nem is említve a nem kis számú revolvert, vontcsövűt és szóró puskát - összesen annyi fegyvert, amivel az egész utazótársaságot és személyzetet nyakig föl lehetett volna fegyverezni. E készlet inkább a ragadozó vadállatokat, mint a pecsenyeadó vadakat látszott fenyegetni, - de e tekintetben a mi Nimródunkkal nem lehetett vitatkozni.

Egyébiránt Hod kapitány volt a legelégültebb, a legboldogabb az egész társaságban. Örült, hogy ezredes barátját sikerült kiragadnia hideg, tétlen közönyéből; örült, hogy az ország északi hegyvidékeit meglátogathatja és pedig ily páratlan járművön; s örömének nemcsak különböző kiáltásokkal adott kifejezést, hanem oly kézszorításokkal és ökölrázásokkal is, hogy majd szétmorzsolta tenyerünket.

Az indulás órája ütött. A gőz-üst feszült, a gép működése csak a jelre várt. A gépész helyén állott, kezével a szabályozón. Fölhangzott a szabályszerű jeladó fütty.

– Indulj! - kiáltotta Hod kapitány, kalapját rázva, - indulj, acél-óriás!

Az «acél-óriás» megérdemelte nevét s meg is maradt rajta mindvégig.

Az indulás percében szóljunk egy pár szót a kezelő- és szolgaszemélyzetről, mely a két ház közül a másodikat foglalta el.

Storr, a gépész, előbb a «Nagy Délindiai társaság» szolgálatában állt, angol születésű ember volt; az imént lépett ki onnan s Banks, aki ismerte alkalmatos voltát, szólította fel őt, hogy lépjen a Munro ezredes szolgálatába. Negyven év körüli, ügyes és mesterségében tökéletesen jártas embernek bizonyította magát.

A fűtőt Kalutnak hívták. A hinduk azon osztályából való volt, akik nagyon kapósak a vasúti üzemeknél, mivel a hindu-égalj tropikus melegét a gőzgép fűtésének fokozása mellett is elbírják. A Vörös-tenger melletti arabok közt is találkoznak ilyenek. Ez emberek legföllebb izzadnak oly hőmérséklet mellett, ahol az európai ember azonnal megsülne. Szintén igen szerencsés választás.

A Munro ezredes saját szolgálatára egy a Gurkatörzsbeli Gumi nevű hindu volt rendelve; oly ezredben szolgált előbb, mely elfogadta amaz új szerkezetű töltények használatát, melyek a szipoj-lázadás kitörésére alkalmat adtak volt. Kis termetű, vézna, de eleven, gyors s minden tekintetben kipróbált hűségű ember volt; s folyvást viselte még ezrede fekete egyenruháját, melyhez úgy ragaszkodott, mint a saját bőréhez.

Mac-Neil őrmester és Gumi testestül-lelkestül hívei voltak Munro ezredesnek. Miután oldala mellett küzdöttek az indiai háborúkban s résztvettek sikertelen kísérleteiben, hogy Nána Sahibot feltalálhassa, - vele együtt vonultak a magányba vissza, megesküdve, hogy soha el nem hagyják urokat.

Mint Gumi az ezredes háziszolgája, úgy volt Fox - telivér angol, igen vidám, közlékeny legény - a Hod kapitány ruha-porolója s szintoly dühös vadász, mint az ura. A becsületes fiú mostani állását el nem cserélte volna semmi mással a világon. Ügyessége, fürgesége méltóvá tették őt nevére: Fox - róka, de olyan róka, mely már a harminchetedik tigrist terítette le, éppen hárommal kevesebbet mint gazdája, ki már a negyvenediknél tartott. Egyébiránt egyikök sem szándékozott eddigi sikerüknél megállapodni.

Hogy a személyzettel egészen készen legyünk, említenünk kell még néger szakácsunkat, ki a második lakosztály előrészében uralkodott. «Monsieur Parazard» francia eredetű, de minden szélességi fok alatt sült és fagyott már - tökéletes volt a maga mesterségében, melyet nem is mesterségnek, hanem hivatásnak tekintett, melynek fontossága érzetétől teljesen át volt hatva. A szó teljes értelmében «áldozott», mikor egyik tűzhelytől a másikhoz ment s a sót, borsot és egyéb fűszereket, egy vegyész pontosságával osztogatta a különböző fazekakba és lábasokba; de olyan tiszta, ügyes és jó ízlésű ember volt, hogy e szakácsi hiúságot meg lehetett neki bocsátani.

E szerint: Sir Munro ezredes, Hod kapitány, Banks mérnök és én - egyik, Mac-Neil, Storr, Kalut, Gumi, Fox és monsieur Parazard a másik házban: összesen tíz személyből állt az egész utazótársaság, melyet az acél-óriás a hindu félsziget északi tájaira volt szállítandó. Ne feledkezzünk meg még Fannról és Blackról, két vadászkutyáról, melyeknek kitűnőségét a szőrös és tollas vadak megfogásában a kapitány nem győzte eléggé magasztalni.

Bengál, ha nem is legérdekesebb, mindenesetre a leggazdagabb tartománya Hindosztánnak; népességénél fogva a hinduk tulajdonképpeni hazájának mondható. Észak felé egész a Himalája meghághatatlan magaslatáig terjed - s útitervünk megengedte, hogy átló-irányban szegjük át egész területét.

Beható tárgyalás után a következő útitervben állapodtunk meg utazásunk első szakaszát illetőleg: néhány óráig a Hugli (a Gangesnek Kalkutta mellett folyó ága) partja hosszában haladunk fölfelé, balkézre hagyjuk Csandernagor francia várost, onnan a vasút irányát követjük Burdvánig s kerülőt teszünk Béhár felé, hogy Benaresnél újra a Gangeshez érkezzünk.

– Barátim, - mondta Munro ezredes, - utunk irányának meghatározását egészen rátok bízom. Határozzatok nélkülem. Amit határoztok, azt én elfogadom.

– Kedves Munro, - vetette közbe Banks - mégis illendő, hogy ön is nyilvánítsa nézetét.

– Nem Banks... nekem egyik tartomány meglátogatása nem fekszik inkább szívemen, mint a másik. Csak egy kérdést mégis: mit gondol, elérve Benarest, mely irányt válasszuk tovább?

– Északra! - kiáltá türelmetlenül Hod kapitány - Ouden át egyenesen a Himalája-hegységnek.

– Jól van, barátim, akkor, - felelt Munro ezredes - akkor talán kérni foglak... De ne szóljunk most erről. Majd ha eljő az ideje. Addig vigyetek, amerre akartok...

Munro ezredes e szavai szeget ütöttek a fejembe, vajjon mi a terve, célja? Csak azért egyezett az egész utazásba, mert remélte, hogy az valamely föltett céljának fog szolgálni? Nána Sahibra gondolt-e s ha e hindu főnök még életben van, remélte-e, hogy őt északon fogja feltalálhatni? Nem zárkózhattam el a gondolattól, hogy az ezredes valami ilyes utógondolattal kelt útjára s úgy tetszett nekem, hogy Mac-Neil abba be van avatva...

A reggel első óráiban behelyezkedtünk a gőzház lakosztályaiba. A veranda ajtaja s ablakai nyitva voltak s a szellőztető-készülék tűrhetőbbé tette a hőmérsékletet.

Az acél-óriást Storr lépésben tartotta. Óránként egy kis mérföld - ennyi volt indulási sebességünk s ennél többet nem is kívánhattak oly utasok, kik a vidék szemléletében is akartak gyönyörködni.

Kiérve Kalkutta külvárosai területéből, egy csomó európai kísért, kik bámészkodva nézték sajátságos úti alkalmatosságunkat s még nagyobb tömeg hindu, kiknek bámulata majdnem babonás félelemmel vegyült. A tömeg lassanként ritkult, vagyis elmaradt, de akiket az úton találtunk, el nem mulasztották, hogy meg ne álljanak s a bámulás hindu felkiáltó szavával: «vász, vász!» ne köszöntsék járművünket; önként értetik, hogy e felkiáltások nem annyira a két pompás kocsiházat, mint az óriás termetű, de a természetet csalódásig híven utánzó elefántot illették, melynek ormányából a gép füstje gomolygott.

Tíz órakor reggelire terítettek az ebédlőben, s bár kevésbé voltunk összerázva, mint a legkényelmesebb vasúti kupéban lettünk volna, tisztességesen hozzáláttunk a falatozáshoz.

Utunk a Hugli balpartján vezetett, mely legnyugatibb ága a Gangesnek, annak a folyamhálózatnak, mely a sunderbundsi deltát oly szövevényesen fogja át és öntözi. A félsziget e része merő víz-képződmény s iszaprakodvány.

– Amit ön itt maga előtt lát, kedves Maucler, - szólt hozzám Banks - mind a szent folyam hódítmánya, amit a nem kevésbé szent bengáli öböltől foglalt magának. Idő kérdése az egész. E talajban tán egy homokszem sincs, ami ne a Himalája oldalából jött volna ide, hogy iszapképpen itt lerakodjék; a folyó, késlekedve a tengerbe ömleni, itt medret készített magának...

– Melyet gyakran változtat, - tette hozzá Hod kapitány. - Szeszélyes, képzelgő, igazi holdkóros folyó ez a Ganges! Várost építnek a partjára... s nehány század mulva csak azt veszik észre, hogy a város egy szikkadt lapály közepén fekszik, tíz mérföldre a folyótól. Így járt Radzomahál, így Gaur, hajdan mindkettőnek falát e hűtlen folyó mosta s most majd elvesznek szomjan!

– Ej, - szóltam, - nem félhet-e hasonló sorstól Kalkutta is?

– Ki tudja?

– Azt egy gáttal is meg lehet tenni, ha szükség! - szólt Banks. - Semmi sem könnyebb, mint egy folyót kitéríteni útjából. Mihelyt az angol mérnökök szükségesnek találják, azonnal kényszerzubbonyt húznak a Ganges nyakába.

– Szerencséje, édes Banks, - mondtam - hogy egy hindu sem hallja. Meg nem bocsátaná, hogy így beszél szent folyamáról.

– Az igaz! A Ganges az isten fia! Vagy maga az isten! s amit tesz, az nekik mind jó.

– Úgy van, még a pestis és a ragály is, amit kigőzölgése terjeszt; még a krokodilok és tigrisek is, melyek körében oly jól érzik magukat s oly dúsan tenyésznek és szaporodnak, - ha olykor nem irtogatnók! - Nos Fox? - fordult a kapitány hirtelen porolójához, ki éppen az asztalnál felszolgált.

– Tessék, kapitány uram.

– Nemde a harminchetediket ölted meg?

– Úgy van, kapitány uram; két mértföldnyire Port-Canningtól; egy este -

– Jól van, jól, Fox; ismerem a harminchetedik történetét. Jobban érdekelne a harmincnyolcadik, ha azt tudnád.

– Az még hátra van, kapitány uram.

– Nem fog elmaradni, tudom; valamint nekem sem a negyvenegyedik.

A «tigris» szavat e párbeszédben egyik sem mondotta ki. De a két vadász jól értette egymást.