Munro ezredesnél.

– Nos, Maucler úr. - szólt hozzám Banks mérnök, - ön nem is beszél utazásáról. Mintha ki sem mozdult volna Párizsból. Milyennek találja Indiát?

– Indiát? - feleltem - hát láttam én Indiát?

– Nem utazta-e át egészen hosszában, Bombay-től Kalkuttáig? S ha nem vak -

– Vak nem vagyok, de el voltam vakulva a füsttől, gőztől, a portól s mindenek fölött az utazás rohamos gyorsaságától. Nem akarom becsmérelni a vasutakat, kedves Banks, miután ön építi, de igazán, a vasúti kocsi szűk ketrecéből, annak keskeny ablakán át, semmit sem lát az ember, csak az állomások pályaudvarait, melyek mind egyformák s legföllebb a városok szélső házsorát és a minaretek csúcsait.

– Helyes! - kiáltott Hod kapitány; - szeretném hallani, mit felel erre Banks. Nemde ezredes?

Az ezredes helyeslőleg intett s kijelentette, hogy várja Banks mérnök válaszát.

– Az könnyű, - felelt Banks, - mert teljesen igazat adok Maucler barátunknak.

– Hát ha úgy van, miért épít ön vasutakat?

– Hogy, ha sietős az útja önnek, hatvan óra alatt mehessen Kalkuttából Bombaybe.

– Az én utam sohasem sietős.

– Akkor menjen az országúton, kedves Hod és pedig gyalog.

– Azt akarom éppen.

– S mikor?

– Mihelyt ezredesem rászánja magát, hogy gyalog bejárja velem a félszigetet egész hosszában és széltében.

Az ezredes csak mélán mosolygott.

Egy hónapja érkeztem Indiába s mivel Bombayból, Allahabadon át, vasúton jöttem Kalkuttába, a félszigetből jóformán mit sem láttam, de célom volt beutazni azt és pedig először a Gangesen túli északi részt s tanulmányozni az országot.

Banks mérnököt még Párizsból ismertem. Jó barátságban állottunk egymással, melyet a bővebb ismeretség csak szilárdított. Megígértem neki, hogy meglátogatom őt Kalkuttában, ha a Punzsáb és Delhi közti vonalrész, melyek kiépítésével volt megbízva, be lesz fejezve. Ez megtörténvén már. Banks több havi nyugalmat élvezhetett s én ide jöttem őt barangolásra hívni föl a pihenés helyett; ajánlatomat ő készséggel elfogadta.

Mikor Kalkuttába érkeztem, 1876 márciusában megismertetett egy derék bajtársával, Hod kapitánnyal; aztán bevezettek közös barátjukhoz Munro ezredeshez; s most éppen nála töltöttük az estét.

Az ezredes, akkor negyvenhét éves, egy különálló házban lakott, az európai városnegyedben, mely a kereskedő város zajos forgalmán jóformán kívül esik. Az ezredes háza egyszerű bungaló (tanya) volt s téglaalapon csupán földszintből állott, pyramis-alakú tető alatt; oszlopokon nyugvó veranda vagy varang, egészíté ki az épületet, mely - két szárnyában a konyhával, éléskamrákkal, szinekkel, stb. kiegészítve, - minden szükséges kényelmet megadott. Szép fáktól árnyalt kertjét, melyben a ház feküdt, kőfal vette körül.

Valódi úri ház volt; nagy cselédséggel, helyes belső berendezéssel, gazdag bútorzattal s a jóllét minden jelével. Csak a nő gyöngéd és rendező keze hiányzott belőle. A szolgaszemélyzet közvetlen vezetését s a háztartás rendbentartását az ezredes egy régi fegyvertársa, Mac-Neil a királyi hadsereg egykori őrmestere teljesítette, ki a hadjáratban elejétől végig ura oldala mellett harcolt, ama hű szívek egyike, melyek mintha csak ragaszkodásuk tárgyának a kebelében dobognának. Mintegy negyvenöt éves, magas, erőteljes férfiú volt, aki teljes szakállt hordott a skót hegylakók szokása szerint. Szokásaiban, magatartásában, jellemében, egész lényében «felföldi» maradt a távol keleten is. A szolgálatból egyszerre lépett ki Munro ezredessel 1860-ban s mellette maradt a magánéletben is.

Mikor engem Banks az ezredeshez be akart vezetni, csak annyit mondott:

– Ne tégy semmi célzást a szipoj-lázadásra, mindenek felett pedig soha se említsd az ezredes előtt Nána-Sahibot.

Munro ezredes ősrégi skót családból származott; ősei előkelő szerepet játszottak az egyesült királyságok történetében. Köztük volt az a Sir Hektor Munro, ki 1760-ban a bengáli hadsereget vezérelte s akkor is éppen egy szipoj-lázadást nyomott el, mely száz év mulva volt ismét megújulandó. Munro őrnagy kérlelhetetlen szigorral nyomta el a lázadást, huszonnyolc lázadót láncoltatva egy nap az ágyú torkához. A kivégzésnek ezt a borzasztó nemét az 1857-iki lázadás alatt is többször alkalmazták s e kegyetlenségnek e szerint ezredesünk őse volt a feltalálója.

Mikor a szipojok 1857-ben fellázadtak, Munro ezredes a 93-ik számú skót gyalogezredet vezényelte a királyi hadseregben. Majd az egész hadjáratot a sir James Outram parancsnoksága alatt küzdötte végig, aki az Indiák Bayardja nevet érdemelte ki Napier admirálistól. - 1858-ban Munro ezredes az «India Csillaga» vitézi rend lovagjává, s ezzel baronetté lett; neje pedig «lady Munro» címet volt nyerendő, ha el nem veszett volna éppen akkor abban a véres öldöklésben, melyet a lázadók Cawnpore-ban a Nána-Sahib parancsára és szemei előtt hajtottak végre.

Az ezredes imádásig szerette nejét, kit barátai holta után mindig mint lady Munrót emlegettek, s ki csak huszonkét éves volt, midőn oly gyászosan veszett el, a népdüh és népgyűlölet áldozatakép. Az öldöklésben azonban úgy elveszett, hogy - kétségkívül összekoncolt testét férjének vissza sem adhatták. A szerencsétlen áldozatokat a gyilkosok Cawnpore kútjaiba dobálták rakásra - s lehetetlen volt a szép fiatal nő testét kiválasztani és fölismerni a többi közül.

Sir Edward Munronak csak egy gondolata volt ezentúl: föltalálni Nána-Sahibot, kit az angol kormány is mindenütt üldöztetett. Hogy jobban dolgozhassék a maga kezére, odahagyta a szolgálatot, Mac-Neil őrmestertől követve. Mindent elkövettek, ketten, hogy célt érhessenek, de ők sem voltak szerencsésebbek, mint az angol államrendőrség; Nána kisiklott minden kutatás elől. Három évi sikertelen fáradozás után az ezredes, egyelőre felhagyott a további kereséssel. Akkoriban terjedt el a hír, hogy Nána-Sahib meghalt.

Munro ezredes ekkor Mac-Neillel együtt visszatért Kalkuttába s itt e magános kunyhóban telepedett le. Könyveket, lapokat, melyek az élete gyászát előidéző katasztrófát juttatták volna eszébe, nem olvasva, sehova ki nem járva, az ezredes oly életet folytatott, melynek már semmi célja nincs. Szüntelen nejére gondolt, s úgy látszott, az idő sem enyhíti szíve sebét. A Nána-Sahib újra előtűnéséről fölmerült hír nem jutott el hozzá. S ez szerencse volt, különben azonnal otthagyta volna bungalóját.

Ezekről értesített engem Banks barátom, mielőtt az ezredeshez bevezetett volna, e házba, melyből minden öröm száműzve volt s melyben a szipoj-lázadást és a Nána-Sahib nevét soha sem volt szabad említeni. E háznak csak két meghitt barát, Banks mérnök és Hod kapitány voltak állandó látogatói.

Banks, mint említem, az imént fejezte be a nagy félszigeti vasút rábízott vonalrészét. Negyvenöt éves, teljes erejében levő ember volt. A madrasi vasút építésében is, mely az arab öbölt Benguelával volt összekötendő, tekintélyes rész volt neki szánva; de e munkálatok egy év leforgása előtt alig voltak megkezdhetők. Így Kalkuttában tartózkodott, tudományos és erőműtani feladatokkal és tanulmányokkal foglalkozva, s üres idejét az ezredesnek szentelve, kivel húsz év óta volt benső barátságban. Majd minden estét nála töltött, a verandán, Hod kapitánnyal együtt, aki tíz havi szabadságot élvezett.

Hod kapitány az első karabélyos zászlóaljban szolgált s már igen nevezetes hadi tettekben vett részt, előbb sir Collin Campbell alatt Oude-ban, aztán Rose alatt Közép-Indiában, ama nagy hadjáratban, mely Gwalior bevételével végződött. E kemény iskolában növekedett, harminc éves, rőt-szőke hajú és szakállú, erőteljes férfi volt; s ámbár a királyi hadsereg tagja, annyira indiaivá lett, mintha Indiában született volna. Indiát az igéret földének tekintette, azon országnak, melyben egyedül érdemes élni jóravaló embernek. Valóban ez országban kielégíthette férfias kedvtelései és vágyai mindenikét. Katona-természete lévén, hadakozásra elég alkalma nyílt; szenvedélyes vadász, kipróbált hegymászó, fáradhatatlan utazó és gyalogló, s végre ernyedetlen futtató lévén, - mind e szenvedélyei bő kielégítést nyerhettek Indiában.

Ím ezek voltak a sir Edward Munro ezredes mindennapi vendégei s asztaltársai. Az ezredes szívesen hallgatta vitatkozásaikat, melyek néha az ő komoly ajkaira is bírtak csalni egy-egy futó mosolyt. Közösen igyekeztek fölvidítni szomorú barátjukat s őt valamely nagyobb kirándulásra vagy utazásra csábítani, melyben szórakozást találhasson. De bár több ízben hívták a félsziget északi vidékeinek beutazására, az ezredes mindig visszautasította ajánlataikat.

Ez este is fölmerült ez utazás terve, melyre nézve Banks és én már megegyeztünk egymás közt. Hod kapitány gyalogutazásról beszélt, mert ki nem állhatta a vasutakat, valamint Banks sem a lovakat. Legjobb lett volna persze, akár emberek által hordott palankinban, akár ökör- vagy bivalyszekéren, lassan kényelmesen utazni, kedvére meg-megállani minden nyomon s úgy ölni el az időt.

– Ugyan hallgassatok el ökörszekereitekkel! - kiáltotta Banks - ezekkel Európában már ötszáz éve hogy felhagytak!

– Pedig Banks, hidd el nekem, hogy jobb utazás esik velök, mint vasúti kupéid szűk ketrecében, ahonnan az ember ki sem szállhat, mikor akar.

– A szekér kirázza az emberből a lelket is.

– Jó; de a palankin, melyet emberek visznek, nem ráz egy cseppet sem. Az ember olvashat, írhat, alhat benne.

– Kiterítve, mint a koporsóban! Mily kedves!

– Fekve, mint a hálószobában; az ember mintha csak otthon volna. S amely percben akar, lép ki belőle.

– A csiga is a házában utazik, jegyezte meg Banks gúnyosan.

– Barátom, feleltem én, ha a csiga elhagyhatná házát, mikor akarja s ismét visszatérhetne bele, mikor kedve van - bizony irigylésre méltó volna. A házunkban utazni, minden kényelmünkkel együtt: kétségkívül ez az utazási eszközök és járművek netovábbja!

– Csakugyan, szólt közbe Munro ezredes, magával vinni egész megszokott környezetet, emlékeit - s mégis mozogni, változtatni szempontjait, éghajlatát... úgy van, ez jó volna!

– Mentes lenni az útszéli vendéglők, szállók és kocsmák szennyétől, bűzétől, kiállhatatlanságától, - tette hozzá Hod kapitány - megállhatni, mikor éppen tetszik, ha tetszik lépvést, vagy gyorsan utazni, kedvünkre, magunkkal vinni nemcsak ágyunkat, hanem ebédlő s társalgó szobánkat, sőt konyhánkat is, kedvenc ételeinkkel... minő haladás, Banks barátom, a ti vasúti vonataitokhoz képest!

– Teljesen egyetértek; de ne álljunk meg fele úton.

– Hogyan?

– Ti a kereken járó házat többre becsülitek a vasúti kocsinál; helyes: ha van vesztegetni való időnk s csak kedvünkre és nem dologban utazunk. Ebben mindnyájan egyetértünk. De folytassuk. A kerekeken járó házat tehát megcsináltattuk ügyes építészünkkel. Megfelel a kényelem s egyszersmind az utazás minden igényeinek. Nem igen magas, nehogy valamibe beleütődjék; nem igen széles, hogy minden úton elférjen; könnyedén függ rugóin, hogy ne rázódjék s kényelmesen ringjon. Pompás! barátunk az ezredes benne a házi úr s mi vendégei vagyunk; csigamódra, házunkban járjuk be vele India északi részét. Induljunk. De igaz! Ki fogja húzni? minemű vontató erőt fogjunk bele?

– Mit? szólt Hod kapitány. Hát lovakat, öszvéreket, ökröket vagy bivalyokat!

– Tucatjával, persze? kérdé Banks.

– Elefántokat, felelt Hod; elefántokat! Mily méltóságos s mégis mily szelíd, tanulékony, könnyen kormányozható fogat. Igazi radzsához méltó.

– Helyes, - de -

– Mit, még de is van?

– Van bizony, még pedig nagy de, felelte Banks.

– Oh ezek a mérnökök! mindig akadályokat látnak.

– S legyőzik, ha nem legyőzhetetlenek.

– Tehát győzze le.

– Le is győzöm. Figyeljen csak. Kedves ezredes, mind e vontató állatok, mennek, haladnak, húznak - de el is fáradnak, kiállanak; néha meg is bokrosodnak; mindenek fölött pedig meg is éheznek. S miután ötszáz hold legelőt és rizs- meg zabtermő földet nem vontathatunk a kocsink után, sokszor fennakadna a kerekes ház. Ebből következik, hogy ily járómű csak akkor lenne igazán gyakorlati, ha gőz vonná: egy szóval, az utazó háznak gőzháznak kellene lenni.

– Sineken járó?

– Nem, hanem a közönséges országúton; azért tökéletesített gőzmozdonnyal és kerékszerkezettel kellene bírnia.

– Brávó! kiáltott föl Hod kapitány. Ha a gőzház nem jár vasúti sineken: elfogadom.

– De, jegyeztem meg, - ha a vontató állat eszik, eszik ám a mozdony is; s ha nincs fűtőszere, csak úgy megáll, mint az abrakolatlan ló.

– A gőzló, felelt Banks, három-négy élő ló erejével bír s ereje még fokozható is; nem fárad ki s nem betegszik meg soha; egyaránt megy hegyen, völgyön, hóban, esőben, sárban, szélben; nem kell neki sem ostor, sem kantár, sem fék; egy kis olaj vagy háj, amivel megkenjék, egy kevés szén vagy fa, amit megemészt. Lehet fűteni fával is; erdőben pedig nincs hiány Indiában.

– Helyes, kiáltott Hod. Éljen a gőzló! Mennyire sajnálom, hogy nem születtem ötven évvel később!

– S miért? kérdezte Banks.

– Mert ötven év mulva az ön szép eszméje bizonyára meg fog valósulni.

– Már megvan, felelé Banks.

– Hogyan? s ki által?

– Általam s igazat szólva csak attól az egytől félek, hogy felül fogja mulni az önök várakozását.

– Rajta, Banks, rajta! Induljunk! kiáltott Hod kapitány felugorva, mintha villanyütés érte volna, egészen készen az indulásra.

A mérnök egy mozdulattal csitította; s aztán ünnepélyes hangon, Munro ezredeshez fordulva, folytatta:

– Edward, ha egy kerekes házat adok rendelkezésedre, ha mától egy hónapra, mikor az évszak alkalmas lesz az utazásra, azt mondom neked: íme szobád, mely veled megy, ahová akarod; íme barátid, Maucler, Hod kapitány s én, készek vagyunk kísérni téged utadban, északi Indián át: fogod-e mondani: Induljunk Banks, isten oltalmában!

– Igen barátim, felelt Munro ezredes, egy percnyi gondolkodás után. Banks, a szükséges pénzt rendelkezésedre bocsátom. Váltsd be szavadat. Hozd ide nekünk azt az eszményi gőzházat, mely felülmulja a Hod várakozását s járjuk be vele egész Indiát!

– Hurrah, hurrah! kiáltá Hod kapitány; s jaj a vadállatoknak a nepáli hegyekben!

E percben Mac-Neil őrmester, a hurráhk által fölriasztva, megjelent a küszöbön.

– Mac-Neil, szólt hozzá ezredese, egy hónap mulva indulunk Észak-Indiába. Velünk tartasz-e?

– Kétségkívül, ha ön is utazik, ezredesem! - felelte Mac-Neil őrmester.