Akinek díj van kitűzve a fejére.

«Kétezer font jutalom adatik annak, aki élve vagy halva kézrekeríti a szipoj-lázadás egyik volt főnökét, ki valószínűleg a bombay-i helytartóság székhelyén lappang: Dandu-Pant nábobot, aki még ismeretesebb e név alatt:...»

E hirdetményt olvashatták Aurungabad lakói, falragaszokon, 1867 március 6-án este.

Az «ismeretesebb» név, - hírhedt, egyrészről átkozott, másrészről titokban imádott név - hiányzott azon falragaszon, melyet egy Dudna partján romban heverő bungaló falára csak az imént szegeztek ki. Azért hiányzott pedig, mert a hirdetmény azon sarkát, melyre éppen e név esett, leszakította egy fakír, akit a víz magános partján, ahol rajta kívül akkor senki sem járt, nem is láthatott meg senki. Az üldözött lázadó-főnök nevével együtt a bombayi főkormányzó neve is le volt szakítva, aki az indiai alkirály aláírását ellenjegyezte a hirdetményen.

Mi indította a fakírt e tettre? Azt remélte-e elérni a hirdetmény megcsonkításával, hogy az 1857-iki lázadó-főnök kikerüli ezáltal a nyilvános üldözést s annak következményeit? Remélhette-e, hogy oly rémítő hírhedtséget, egy hirdetmény rongyával együtt, megsemmisíthet? Őrültség lett volna ezt hinnie.

Hasonló szövegű hirdetmények, számtalan példányban lepték el Aurungabad házai, palotái, moséi és vendégfogadói falait; s azonkívül hirdető is járt körül az utcákon, hangos kiáltással jelentve a falragaszok tartalmát. A tartomány legkisebb s legtávolabb városkájának a lakói is értesülve voltak már a Dandu-Pant fejére kitűzött díjról. S ha a hír való, hogy a félelmes lázadó csakugyan Hindostán e tartományában keresett menedéket: hihetetlen, hogy mielőbb ne kerüljön kézre, mivel oly sokaknak érdekében áll őt kiszolgáltatni.

Mit akart hát a fakír, a falragasz leszállításával? Kétségkívül csak a harag, - vagy talán a megvetés érzelmének akart azzal kifejezést adni. Elég az hozzá, hogy a leszakított darabka papírt összegyűrve, egy vállrántással tovább haladt s a város legszegényebb és legnépesebb része felé tartott.

A hindu félsziget ama részét, mely a nyugati Gát és a bengáli-öböl melletti Gát-hegyek közt terül el s a Gangesen inneni India déli részét alkotja, Dekkánnak hívják; e név maga, szanszkrit nyelven, éppen délt jelent. Dekkán több tartományt foglal magába, melyek a bombayi és madrasi kormányzóságok alatt állanak. Ezek egyik nevezetesebbike az aurungabadi tartomány, melynek fővárosát akkoriban az egész Dekkán fővárosául tekintették.

A XVII. században a hírneves mongol császár Aurung-Zeb, székhelyét e városba tette át, mely Hindostán régibb történelmében Kirkki nevet viselt s százezer lélek lakta akkoriban. Most csak ötvenezer lakosa van, az angolok uralma alatt, kik a hajderabádi nizám nevében kormányozzák. De a félsziget legegészségesebb városainak egyike, melyet az ázsiai kolera mindeddig megkímélt s a félelmes lázak sem látogatnak, melyek Indiában ezerenként söprik el az embereket.

Aurungabad megőrizte egykori nagysága fényes maradványait. A nagy-mogul palotája, a Dudma jobb partján, a Jahán shák (Aurung-Zeb atyja) kedvenc szultánjának mauzóleuma, az ágrai tádzse mintájára épült mosé, könnyed hajlatú kupolája körül égbe nyúló négy karcsú minarettjével s még egy sereg művészileg épült s gazdagon díszített emlékmű, megannyi jelei a hindostáni hódítók leghíresebbike egykori hatalmának, gazdagságának s műízlésének, aki ez országot - melyhez Kabult és Assámot is csatolta - hasonlíthatatlan virágzásra emelte egykoron.

Bár azóta Aurungabad népessége tetemesen megfogyott, egy ember most is könnyen elrejtőzhetett vagy elvegyülhetett az ott nyüzsgő oly vegyes népfajok s alakok között. A fakír, akár valódi, akár álfakír volt, észrevétlenül el is vegyült a többi közt. Hozzáhasonlóktól csakúgy hemzseg az egész India. A fakírok, a szájedekkel együtt, a vallásos koldusok testületét képezik, kik gyalog vagy lóháton koldulnak s az alamizsnát - ha készséggel nem nyujtják nekik - ki is tudják erőszakolni. Az önkéntes vértanu szerepétől sem riadnak vissza s nagy tiszteletben állanak a nép alsó osztályainál.

A mi fakírunk magas termetű férfiú volt, öt láb és kilenc hüvelyk. A negyven évet legföljebb egy-kettővel haladta túl. Alakja a szép maharatta-faj jellegét viselte magán, különösen a mindig éber fekete szemeiből kilövellő fényben, de arca a himlő ezer apró sebhelyétől volt eléktelenítve. Termete, acél izmaival, éppoly finomnak, mint erőteljesnek látszott. Különös ismertető jele, hogy balkezén egyik ujja hiányzott. Rőt haját turbán födte, de testét a derekán megkötött rongyos vászoning félig meztelenül hagyta, lába is meztelen volt. Mellén élénk színekben, tetoválva, tűnt föl a két fő hindu istenség jelvénye, a Visnu negyedik megtestesülésének oroszlánfeje s a vad Siva háromszemű háromszöge.

Aurungabad utcáin könnyen kimagyarázható lázas mozgalom volt észrevehető; kivált a vegyes lakosságú városrészekben. Férfiak és nők, gyermekek és aggok, bennszülöttek és európaiak, királyi ezredbeli s hindu katonák, mindenfajta koldusok, vidékbeli parasztok - csoportosultak, beszélgettek, élénk taglejtésekkel magyarázták a hirdetményt s latolgatták a roppant jutalom megnyerhetésének esélyeit. Nagyobb izgatottság nem lehetett volna a szerencsekerék előtt, melytől a főnyeremény megnyerését várják a játékosok. A főnyereményt mindenki megkaphatta a jelen esetben: e főnyeremény a Dandu-Pant feje volt. Csak szerencse kellett: találkozni vele s erő: elfogni.

A fakír, az egyetlen, akiről úgylátszott, nem számít a jutalom megnyerésére, átcsuszamlott a tömeg között, meg-megállva, hallgatva a beszélgetőket, mint aki hasznot meríthetne a hallottakból. Maga egyszer sem szólt belé; de míg ajka hallgatott, fülei s szemei annál inkább résen voltak.

– Kétezer font a nábob föltalálásáért! - kiáltott az egyik.

– Nem a föltalálásáért, igazította helyre a másik, hanem kézrekerítéseért, ami egészen más.

– Úgy van; pedig nem olyan ember, hogy ne védje magát.

– De nem az volt-e a híre, hogy a nepáli mocsarakban a láz áldozata lett nemrég?

– Szó sem igaz belőle! maga költötte holt hírét, hogy annál nagyobb biztonságban élhessen.

– Azt beszélték, hogy el is temették.

– Áltemetés volt, hogy nyoma vesszen.

A fakír szemét sem hunyorította minderre. De homloka önkénytelenül redőbe vonult, mikor egy hindu, ki valamennyi közt a legizgatottabbnak látszott, a következő részleteket beszélte a körülállóknak:

– Annyi bizonyos, mondta a hindu, hogy 1859-ben a nábob, fivérével Balao-Rao-val és a gondai ex-rádzsával Debi-Bux-Singgel, egy a nepáli hegység álján levő rejtekbe vonult vissza. Ott, erősen nyomva az angol csapatok által, mind a hárman elhatározták, hogy átszöknek az indo-kínai határon. De mielőtt átmentek volna, a nábob és két társa, hogy haláluk hírét valószínűbbé tegyék, temetést rendeztek magoknak; s el is temették - mindenik egy-egy ujját a balkezének, melyet ünnepélyes szertartással vágtak le.

– S honnan tudod ezt? - kérdezte a körülállók egyike, a nagy bizonyossággal beszélő hindutól.

– Jelen voltam a szertartáson, - felelt a hindu. - A Dandu-Pant emberei elfogtak s csak hat hónap mulva sikerült megszöknöm tőlök.

Míg a hindu így beszélt, a fakír egy percre sem vette le róla szemeit, melyekből villám cikázott felé. Gondosan elrejtette megcsonkított balkezét a mellét takaró rongyok alá. Egy szó nélkül hallgatta a beszédet, de összeszorított ajkai remegtek s látni engedték éles fogait.

– Így hát ismered a nábobot? - kérdezték többen a Dandu-Pant egykori foglyától.

– Ismerem, - felelte a hindu.

– S ráismernél, ha elődbe kerülne?

– Mint önnönmagamra.

– Így tán még el is nyerheted a fejére kitűzött díjat.

– Meglehet; ha ugyan igaz, hogy Bombayba mert jönni, amit azonban nem tartok valószínűnek.

– Mit is akarhatna itt?

– Talán új lázadást kísérleni meg, - szólt egyik a csoportból, - ha tán nem is a szipojok, hanem esetleg a paraszt nép között.

– Miután a kormány állítja, hogy itt van: bizonyos, hogy a kormány jól is van értesülve.

– Adja Isten, - fejezte be a hindu, - hogy a szemem elé kerüljön!

A fakír egy pár lépéssel hátrább vonult, de a hindut folyvást szemmel tartotta.

A beállott éj nem szüntette meg a mozgalmat az aurungabadi utcákon. A hírek árja egyre jobban dagadt a napi kérdés hőse körül. Némelyek látni, mások már azt is tudni vélték, hogy el van fogva. Más ellenkező hír azt mondta, hogy kimenekült a városból. Pedig, mind ez ellentmondó híreknek semmi alapjok nem volt. A legjobban értesültek sem tudtak semmit; a nábob feje még mindig megérte a rá kitűzött díjat. S a hindunak, aki Dandu-Pantot személyesen ismerte, lehetett legtöbb reménye annak elnyerésére.

Hasonló szerencsével, Bombay tartományában, kevesen dicsekedhettek. Az északi s a közép tartományokban Szindiában, Oudéban, Bundelhundban, az Agra, Delhi, Cawnpore és Luckno vidékein, kegyetlen dúlásai színhelyein, sokan ismerhették s szívesen kézbe is szolgáltatják, ha arra a vidékre merészkedik. De az nem volt valószínű, hogy oda menjen, ahol kegyetlenségei ezreket tettek özvegyekké és árvákká. S ha - mint mondták - bármi okból visszatért is a kínai földről, ahová menekült, egyedül a Dekkánban remélhette, hogy fölismerés nélkül, némi biztonsággal elrejtőzhessék.

Ámde Aurungabadban is, főleg a műveltebb osztályok tagjai, kétségbe vonták a kormány értesülésének hitelességét. Sokszor volt már híre, hogy Dandu-Pantot itt vagy amott látták, elfogták, stb., de a hír mindig valótlannak bizonyult. A köznép azonban nem kételkedett ezúttal sem annak alaposságában. És senki se hitte azt inkább, mint a nábob egykori foglya. E szegény hindu, kecsegtetve a jutalom reménye által, tüzelve a személyes bosszútól is, majdnem kezében érezte már a roppant díj összegét. Terve egyszerű volt. Holnap felajánlja szolgálatát a kormányzónak; s mihelyt megtudja tőle: hol látták Dandu-Pantot, azonnal odamegy s lesbe áll reá.

Tizenegy óra felé, mikor a néptömeg oszolni kezdett, a hindu is megindult, hogy nyugalomra térjen. Éji szállása csak egy bárkában volt, mely a Dudma-folyó vizén, a parthoz kötve libegett; arra irányzá tehát lépteit. Álmodozva, félig csukott szemekkel ment. Észre sem vette, hogy a fakír követi lépteit; halkan, mint az árnyék s némi távolból.

Az utcák a város széle felé már jóformán néptelenek voltak; egy-két elkésett ember, sietve ment végig rajtok s tűnt el a népesebb városrészekben. Az utolsó lépések zaja is elhangzott, de a hindu nem gondolt rá, hogy egyedül maradt a folyam partján. A fakír még folyvást követte, de a setét oldalon tartva magát, falak mellett vagy fák árnyékától védve. Elővigyázata nem volt felesleges; a hold éppen feljött s némi gyönge világot hintett szét. A hindu könnyen észrevehette volna, hogy kísérik és pedig célzatosan. A fakír azonban mezítláb lévén, zajtalanul követte emberét és semmi sem árulta el jelenlétét a Dudma partján.

Így mult el öt perc. A hindu, úgyszólván gépiesen érte el nyomorult bárkáját, melyben az éjt tölteni szokta. Gondolataiba egészen elmerülve tette megszokott éji útját, előre élvezve szerencséjét, melyet már kezében tartani vélt; s nem sejtve a veszélyt, mely nyomában ólálkodik.

Egyszerre valaki - a fakír volt - ráugrik, mint egy tigris; kezében villám: egy meztelen tőr, melyen a hold sugara csillant meg. A hindu szíven találva, hátrarogyott. Nem halt meg azonnal; a száján kiömlő vérbe, néhány érthetetlen szó is vegyült. A gyilkos lehajlott hozzá, fölemelte magához a lebukottat és saját arcát a hold fényében felé fordítva, így szólt:

– Rám ismersz-e?

– Ő az! - nyögte a hindu. De mielőtt a gyűlölt nevet kimondhatta volna, a halál, egy vonaglással lezárta ajkait.

A következő percben a Dudma hullámai elnyelték a beledobott holttestet, - hogy vissza ne adják többé...

A fakír megvárta, míg a víz csobbanása lecsöndesült. Akkor visszatérve saját nyomain, amerről jött, átment az elhagyott parti vidéken, be a külvárosba, mely egyre néptelenebbé vált s gyors lépésekkel sietett a város egyik kapuja felé.

Abban a pillanatban zárták be a kaput. A királyi hadseregből nehány őr állt a kijárat előtt. A fakír nem hagyhatta el a várost, ami pedig kétségkívül szándékában volt.

– Pedig ki kell jutnom még ez éjjel - vagy soha! - mormogta magában.

Ismét visszafordult tehát s a falak árnyékában meghúzódva haladott. Mintegy kétszáz lépést haladva, a fal párkányára kapaszkodott s arra fölvetette magát. E fal külső oldala mintegy ötven lábnyi magasságban emelkedett a sánc fölött s egészen meredek volt, lépcsőzet és kiálló kövek nélkül. Lehetetlennek látszott hogy ember azon leereszkedhessék. Kötél segíthetett volna; de az, amellyel a fakír dereka körül volt kötve, alig lehetett nehány láb hosszú s távolról sem ért volna le a fal tövéig.

A fakír megállt egy percig s gondolkozott, mittevő legyen.

Nehány nagy fa zöld, lombos koronája nyúlt fel a sáncból a falnak majd a párkányáig. Veszélyes, de mégsem lehetetlen vállalkozás, e fa sudarok egyikének hajló, de erős ágai egyikén leereszkedni. A fakír, miután e gondolat megszülemlett agyában, nem is habozott. Leereszkedett a magas fák egyikére s eltűnve egy percre a lombozat sűrűjében, nem sokára ismét előkerült abból, egy erős ág hegyére kapaszkodva, mely súlyától meghajolva, őt lassan lejjebb, lejjebb eresztette. Ily módon a fal magasságának mintegy a közepéig bocsátkozott alá, de még közel harminc láb választotta el a földtől. Így függött ott kezeivel kapaszkodva, míg lábaival egy kiálló követ keresett a falon, amelyen megállhasson.

Egyszerre nehány villám lövellt ki a fal tetejéről; puskaroppanások követték - s a szökevény katonákat látott, ráirányzott csövekkel. Egy lövés sem találta; de egyik golyó súrolta az ágat, amelyen függött s az reccsenve tört el. A fakír a mélységbe bukott. Más szörnyet halt volna - ő talpra ugrott.

E percben új golyózápor zúdult utána, - de ismét nem találták s eltűnt a sötétben.

Két angol mértföldnyivel odább, észrevétlenül surrant el az angol őrszem mellett, mely Aurungabadon kívül tanyázott.

Kétszáz lépést haladva még, megállott s megcsonkított balkezét fenyegetőleg rázva a város felé, e szavak törtek ki ajkain:

– Jaj annak, aki még a Dandu-Pant kezeibe esik! Nána-Sahib nem végzett még veletek!

Nána-Sahib - e hadi név, legfélelmesebb valamennyi között az 1857-iki szipoj-lázadásban, most mint fenyegetés és kihívás hangzott India hódítói ellenében.