A HADITANÁCS

Október másodikán este a főkormányzó palotájának nagytermében összeült a haditanács.

A haditanácson a nagyherceg elnökölt.

A főkormányzó palotája a Bolsaja utca elején volt, s a part jelentős részét elfoglalta. Homlokzati ablakaiból jól be lehetett látni a tatár táborra. Az épületet egyelőre nem érte komolyabb kár, mivel az erős falak keményen ellenállottak a tatár tüzérség odatévedt lövedékeinek.

A haditanácson a nagyhercegen és a környezetéhez tartozó magas rangú tiszteken kívül megjelent a város katonai parancsnoka, Voroncof tábornok is. Ugyanígy részt vett az ülésen a város polgármestere és rendőrfőnöke.

– Uraim - kezdte beszédét a nagyherceg -, önök pontosan ismerik helyzetünket. A hadihelyzet súlyos, de mégsem reménytelen. Meggyőződésem, hogy tartani tudjuk magunkat, míg meg nem érkeznek a fölmentő csapatok. Akkor aztán elkergetjük ezeket a barbár hordákat, s teszünk róla, hogy drágán fizessék meg garázdálkodásukat.

– Fenséged jól tudja, hogy teljes mértékben számíthat Irkutszk egész lakosságára - jegyezte meg Voroncof tábornok.

– Tudom, tábornok - bólintott a nagyherceg -, és igazán csak a legnagyobb tisztelettel adózhatom a lakosság hazafias magatartásának. Nekünk is mindent meg kell tennünk, hogy Irkutszk lakóinak szenvedéseit enyhíthessük. Hála istennek, eddig még sikerült a járványok és az éhínség borzalmaitól megmenekednünk, s hiszem, hogy ezeket a veszedelmeket a jövőben is elkerülhetjük.

– Élelemben egyelőre nincs hiány, fenség - szólt közbe a polgármester. - Szerencsére még békeidőben komoly tartalékokra tettünk szert.

– Nagyon helyes - bólintott a nagyherceg. - Külön elismeréssel akarok szólni a külső erődművek védőiről, akik valóban bámulatos bátorságról tettek tanúságot. Arra kérem polgármesterünket, szíveskedjék szavaimat a lakosság tudomására hozni.

– Nagyon köszönöm fenséged elismerését - felelte a polgármester. - De ha szabadna megkérdeznem: fenséged szerint körülbelül mikorra várhatjuk a felmentő csapatokat?

– Hat napon belül itt lesznek - válaszolta a nagyherceg. - Egy igen ügyes és vakmerő küldöncnek sikerült ma reggel bekerülnie a városba. Azt a hírt hozta, hogy Kiszelef tábornok parancsnoksága alatt ötvenezer orosz katona közeledik erőltetett menetben Irkutszk felé. Két nappal ezelőtt a Léna mentén, Kirenszknél állottak, s azóta sem a hideg, sem a hóesés nem akadályozhatta meg további előnyomulásukat. Azt hiszem, ha ötvenezer jó katona oldalba kapja a tatárokat, akkor egykettőre végeznek velük.

– Ehhez csak annyit bátorkodom hozzáfűzni - mondotta a polgármester -, hogy fenségednek csak parancsolnia kell, s embereink máris kitörnek az erődítések közül, s nekirontanak a tatár tábornak.

– Ennek örülök, de azért egy kis türelmet kérek - felelte a nagyherceg. - Csak addig várjanak, amíg a szemközti dombok tetején meg nem jelennek csapataink előőrsei. S akkor majd rajta! Magam állok az élére az irkutszkiaknak!

A nagyherceg most Voroncof tábornok felé fordult:

– A holnapi nap folyamán felkeressük a jobb parti műveket. Félek, ha a jégzajlás megreked az Angarán, s a víz teljesen befagy, a tatárok könnyen átkelhetnek.

– Engedjen meg fenséged egy megjegyzést - szólt közbe a polgármester.

– Tessék.

– Az évek során gyakran tapasztaltam, hogy noha a hőmérő harminc-negyven fokra is leszállott a fagypont alá, az Angara mégsem fagyott be teljesen, pedig jég is zajlott rajta. Ez a jelenség valószínűleg annak köszönhető, hogy a folyónak rendkívül gyors az áramlása. Ha tehát a tatároknak egyéb útjuk nincs a városba, mint a jég hátán, akkor biztosíthatom fenségedet, hogy soha nem sikerül behatolniuk Irkutszkba.

A főkormányzó élénken helyeselt. Ő maga is csak megerősíthette a polgármester találó megállapítását.

– No, ez igen kedvező körülmény - felelte a nagyherceg. - De azért legyünk készen minden eshetőségre.

Most a rendőrfőnökhöz fordult:

– A rendőrségnek nincs semmi jelentenivalója?

– Fenséged elé kell terjesztenem egy kérvényt - felelte a rendőrfőnök. - Most kaptam, s fenséged a címzett.

– Miféle kérvényről beszélsz?

– A szibériai száműzöttek fordulnak benne fenségedhez.

A szibériai politikai száműzötteket, akiket rendesen az egész kormányzóságban szétszórtan tartanak, az ellenségeskedések kezdete óta csakugyan itt, Irkutszkban vonták össze.

A kormányzóság területén mintegy ötszáz politikai száműzött élt. Különféle foglalkozásokat űztek, de meglepően sok volt köztük az orvos és a tanár. A nagyherceg, aki a cár nézeteit sok tekintetben magáénak vallotta, azon volt, hogy a nagy veszély árnyékában felfegyverezze őket.

– Mit kívánnak a száműzöttek?

– Azt kérik fenségedtől, hogy harcolhassanak, mégpedig saját egységeikben. Legszívesebben odaállnának az erődművek kijáróihoz.

– Na, ez derék - felelte a nagyherceg, aki nem is iparkodott elrejteni örömét -, a száműzöttek mégiscsak jó hazafinak bizonyultak, hiába állítják annyian az ellenkezőjét! Szerintem joguk van hozzá, hogy az első sorokban verekedjenek.

– Állítani merném - fűzte hozzá a főkormányzó -, hogy hivatásos katonának sem utolsók. Csak hát az irányítás hiánya...

– Parancsnokot kellene az élükre állítani - felelte a nagyherceg. - De ki legyen az? Van valami elképzelésük?

– Kérvényükben - válaszolta a rendőrfőnök - egyik saját emberüket ajánlják fenséged bizalmába... Olyan emberről van szó, aki már több ízben kitüntette magát.

– Orosz?

– Igen, balti orosz.

– Hogy hívják?

– Vaszilij Fedornak.

Ez a politikai száműzött volt Nagya édesatyja.

Vaszilij Fedor, tudjuk, orvosi gyakorlatot folytatott Irkutszkban. Tanult és jószívű ember volt, amellett végtelenségig vakmerő, és őszinte hazafi. Szabad idejét, amelyet nem éppen betegek kezelésével töltött, az ellenállás nagy ügyének szentelte.

Vaszilij Fedor igazi hős módjára viselkedett. Nevét a napiparancsok több ízben említették; ő azonban soha nem kért ennek fejében a maga számára sem kivételezést, sem bármiféle különleges elbánást; s amikor az irkutszki számkivetettek elhatározták, hogy a fenyegető veszély leküzdésére külön ezredbe tömörülnek, tudtán kívül javasolták Fedor doktort parancsnokuknak.

A nagyherceg is ismerte a volt rigai orvos nevét.

– Mióta él Irkutszkban? - kérdezte a rendőrfőnöktől.

– Két éve.

– S a magaviselete?

– Magaviselete - felelte a rendőrfőnök - megfelel mindazoknak a különleges előírásoknak, amelyek a száműzöttekre nézve fennállanak.

– Tábornok - szólt most a nagyherceg -, szeretném látni ezt az embert.

A nagyherceg parancsát természetesen nyomban végrehajtották. Nem telt bele fél óra, s Vaszilij Fedort máris bevezették a nagyherceg elé.

Negyvenévesnél nem több, magas növésű, komoly, sőt bánatos arckifejezésű ember volt Fedor doktor. Egyéniségéből kiérzett, hogy életének egész értelme ebben az egy szóban sűrűsödött össze: a harc, s hogy valóban sokat harcolt, és sokat szenvedett.

A tatárok betörése talán mindenki másnál súlyosabban érintette őt, hiszen apai szívének leghatalmasabb vágyakozását hiúsította meg: leánya útját végül is a tatárok tették lehetetlenné.

Nagyának július 10-én kellett Rigát elhagynia. A tatár betörés július 15-én történt. Ha Nagya ebben az időpontban már átkelt az orosz határon: vajon mi történhetett vele a betörő hordák közepette?!

Érthető, milyen nyugtalanság gyötörte ez idő óta a szerencsétlen apát, mivel leánya felől semmi további hír nem érkezett.

Vaszilij Fedor, amikor a nagyherceghez bevezették, meghajolt, s arra várt, hogy a nagyherceg megszólítsa.

– Vaszilij Fedor doktor - kezdte a nagyherceg -, száműzött társai azt a kérésüket terjesztették elénk, hogy külön rohamcsapatot alkothassanak. Remélem, társai tudják, hogy az ilyen csapatok tagjai mind egy szálig elpusztulhatnak.

– Ezzel tisztában vannak - felelte Vaszilij Fedor.

– Társai önt akarják parancsnokuknak.

– Engem, fenség?

– Elvállalja, hogy az élükre áll?

– Ha Oroszország java így kívánja, akkor igen.

– Fedor parancsnok, ön e perctől fogva már nem száműzött!

– Köszönöm, fenség, de hogyan parancsolhassak olyan embereknek, akik maguk még mindig száműzöttek?

– Ők sem azok többé!

Így sikerült Fedor doktornak a cár fivérétől kegyelmet szereznie száműzött társainak, akik e perctől kezdve fegyvertársai lettek.

Fejet hajtott, s elhagyta a palotát.

– A cár bizonyára nem tagadja meg majd kegyelemlevelem helybenhagyását - mondotta a nagyherceg Voroncof tábornoknak. - Most hősökre van szükségünk, hogy megvédhessük Szibéria fővárosát, s én teremtek is ilyen hősöket!

Az irkutszki száműzötteknek ez a megkegyelmezése csakugyan nemcsak igazságos, hanem egyben politikai szempontból is igen hasznos és előrelátó cselekedetnek bizonyult.

Lassan leszállt az éj. A palota ablakain keresztül látni lehetett a túlsó partról idevillanó tatár tábortüzek fényét. A folyó felszínén vígan zajlottak a jégtáblák. Egyikük-másikuk nagyot koccanva verődött neki a fahíd cölöpjének. Amelyik akadálytalanul továbbúszhatott, azt hihetetlen gyorsasággal sodorta magával a rohanó áradat.

Nyilvánvaló volt - ahogy erre a polgármester is rámutatott -, hogy az Angara csak a legritkább esetben állhat be. Ilyenformán Irkutszk védőit erről az oldalról nem fenyegette különösebb veszedelem.

A toronyórák esti tízet ütöttek. A nagyherceg elbocsátotta tisztjeit, s éppen visszavonulni készült, amikor künn a palota előtt valami zaj támadt.

Majdnem azon nyomban kinyílt a nagyszalon ajtaja. Egy szárnysegéd lépett be, s jelentette a nagyhercegnek:

– Fenség, futár érkezett a cár őfelségétől!