IRKUTSZK

Irkutszk, Kelet-Szibéria fővárosa akkoriban mintegy harmincezer lakosú város volt. Az Angara jobb partján, sziklás fennsíkon épült. A város képén egy hatalmas templom tömbje uralkodott; a lakóházak festői tarkaságban csoportosultak körülötte.

Ha bizonyos távolságról szemléli a várost az utasember - például a szibériai országút mentén fekvő kiemelkedő dombhátról -, akkor meglehetősen keleties benyomást kelt. A sok torony úgy fest, mint égre meredő minaretek, a hagymakupolás dómok pedig óriási Buddha-szobrokhoz hasonlítanak.

De csak tegye be lábát az utas a város falai közé! Mindjárt egészen más látvány tárul a szeme elé.

A keleties város ekkor európai székhellyé változik, mégpedig elsősorban civilizált rendezettsége révén. Kitűnő makadámútjai, széles gyalogjárói, csatornázott főutcái, óriási nyírfáktól beárnyékolt parkjai és terei, téglából és fából épült házai, amelyek közül nem egy több emelet magas, bármelyik európai városnak is becsületére válnának. Útjain a hintók és rugós kocsik sem mennek ritkaságszámba. A lakosság egy része látni valóan az európai divatot követi.

Történetünk idején mutatkoztak azért más jelenségek is, például az, hogy Irkutszkot valósággal ellepték a menekültek. Nemcsak azért tódultak ezek ide, mert Irkutszk kormányzósági székhely, sőt egy egész országrésznek a fővárosa, hanem azért is, mert itt könnyen hozzájuthatnak minden szükségeshez. Ez idő tájt Irkutszk volt közvetítő piaca a Kínából és Európából ideözönlő sokféle árunak. A menekülők itt tehát nemcsak védelemre számíthattak, de otthont és élelmet is lelhettek.

Irkutszkban székelt Kelet-Szibéria főkormányzója. Az ő felügyelete alatt működött a tulajdonképpeni irkutszki kormányzóság közigazgatása, amely természetesen nem katonai, hanem polgári szerv volt. A közigazgatás polgári feje mellett foglalt helyet a rangsorban a rendőrség főnöke, akinek többek között a városban élő száműzöttek ellenőrzése is feladata volt. Fontosságban utána következett a város polgármestere, akit többnyire a tekintélyesebb és módosabb kereskedők közül választottak.

Ami a katonai erőket illeti, Irkutszk helyőrsége egy körülbelül kétezer főt számláló gyalogos kozákezredből, valamint egy idehelyezett csendőrcsapatból állott, amelynek tagjai sisakot és ezüsttel szegett kék formaruhát hordtak.

Mindezeken felül - egészen sajátos körülmények összejátszása révén - ide, ebbe a városba szorult a cár öccse is az ellenségeskedés kezdete óta.

Ezt a helyzetet kissé közelebbről is meg kell világítanunk.

Fontos politikai küldetés szólította a nagyherceget a birodalomnak ezekbe a távoli kormányzóságaiba.

A nagyherceg sorra meglátogatta Szibéria nagyobb városait, majd elkerült a bajkálontúli területekre is, s többek között felkereste Nyikolajevszket, amely afféle orosz végvár az Ohotszki-tenger partján. Mivel elsősorban politikusként és katonaként, nem pedig a cári család tagjaként utazott, csupán legszűkebb környezete kísérte.

Miután bejárta az óriási birodalmat, visszafelé betért Irkutszkba. Alig időzött itt azonban egy keveset, amikor egyszerre hírt kapott a hirtelen támadt s igen veszedelmes tatár betörésről.

Azonmód sietett volna vissza Moszkvába, de Oroszországgal egyik napról a másikra megszakadt az összeköttetés. Sikerült ugyan Szent-Pétervárról és Moszkvából még néhány sürgönyt kapnia, sőt még válaszolni is tudott rájuk, de aztán elvágták a távíróvonalat. Hogy milyen körülmények közt, tudjuk.

Irkutszkot ezzel a világtól vágták el.

A nagyhercegre várt tehát az a feladat, hogy minden külső segítség nélkül megszervezze az ellenállást, s ezt a feladatot ő el is végezte, mégpedig hidegvérrel, alaposan.

Egymás után futottak be Irkutszkba a híradások Isim, Omszk és Tomszk elestéről. Most az volt a legfontosabb, hogy mindenáron megvédjék Kelet-Szibéria fővárosát.

Gyors külső segítségre nem számíthattak. A távolabbi provinciákban elszórt kisszámú csapatok nem érkezhettek meg a kellő időben és a szükséges tömegben ahhoz, hogy eredményesen tartóztathassák fel a tatárok támadását. Mivel tehát semmiképpen sem kerülhették ki a város megostromlását, legalább olyan állapotba kellett helyezkedniük, hogy bizonyos ideig ellenállhasson a nyomásnak.

Ezekhez a munkálatokhoz aznap fogtak hozzá, amikor Tomszk a tatárok kezére került. Ezzel a hírrel egy időben jutott a nagyherceg tudomására, hogy az egész lázadást a bokharai emír és a vele szövetséges kánok irányítják. Amiről azonban nem tudott, az az volt, hogy ezeknek a barbároknak Ivan Ogaref, egy volt orosz tiszt a vezérkari főnöke, akit valamikor maga a nagyherceg fosztott meg tiszti rangjától, de akit különben soha nem látott személyesen.

Az irkutszki kormányzóság lakosságának kiadták a parancsot, hogy hagyja el városait és falvait. Mindazoknak, akik nem a fővárosba akartak menekülni, meghagyták, hogy vonuljanak a Bajkálontúli területekre, oda, ahová a tatár betörés már aligha jut el. A búzatermést és a szénát elrekvirálták Irkutszk számára, s egyéb módon is nagy mennyiségű élelmet szedtek össze. Feltehető volt, hogy ilyen előkészületek után a város jó ideig állja a sarat a tatárok ostromával szemben.

Az 1611-ben alapított Irkutszk az Irkut és az Angara folyó találkozásánál emelkedik, az utóbbi jobb partján. A folyón történetünk idején két fahíd állott. A hidakat úgy szerkesztették meg, hogy a hajózás kedvéért bármikor egész szélességükben félre lehetett forgatni őket. Ez a két híd kapcsolta össze a város szívét a külvárosokkal, amelyek a folyó bal partján terültek el.

Ez az oldal tehát meglehetősen jól védhető volt: a külvárosokat egyszerűen kiürítették, s a hidakat lerombolták. Az Angara itt olyan széles volt, hogy rajta átkelni - ráadásul az ostromlottak fegyvertüzében - aligha lett volna lehetséges.

Bizonyos távolságra a várostól azonban elég könnyen át lehetett kelni az Angarán. Így az a veszedelem fenyegetett, hogy kelet felől éri támadás Irkutszkot, márpedig ezen az oldalon semmiféle védőfalazat nem állott rendelkezésre.

Ezért most minden embert odarendeltek a védőművek építéséhez.

Katonák, kereskedők, száműzöttek, parasztok, mind-mind önfeláldozóan dolgoztak a védelem megszervezésén. Nyolc nappal azelőtt, hogy az első tatár csoportok feltünedeztek az Angara partjai mentén, a földerődítmények már készen állottak. A földgát és az ellengát között mély árkot ástak, amelyet az Angara vizével árasztottak el.

A várost már nem fenyegette az a veszedelem, hogy egy hirtelen rajtaütéssel elfoglalhassa az ellenség. Már csak arról lehetett szó, hogy körülzárják, és hosszas ostrom alá fogják.

A harmadik tatár horda, az, amely a Jenyiszej völgyén vonult fölfelé, szeptember 24-én érkezett Irkutszk környékére. Nyomban elfoglalta az elhagyott külvárosokat, amelyeknek még a házait is lebontották a menekülők, nehogy az esetleges hadműveletek során akadályt alkossanak.

A tatárok itt otthonosan berendezkedtek, hogy bevárják az emír és szövetségesei parancsnoksága alatt álló többi tatár horda megérkezését.

A különböző tatár hadcsoportok egyesülése szeptember 25-én ment végbe az Angara menti táborban. A legfontosabb elfoglalt városok helyőrségeinek kivételével az egész hadsereget Feofár kán főparancsnoksága alá helyezték.

Ogaref úgy ítélte, hogy az Angarán való átkelés közvetlenül Irkutszknál nem hajtható végre, a csapatok nagy része tehát valamivel följebb, az e célra épített hajóhidak segítségével kelt át. A nagyherceg nem is próbálkozott azzal, hogy azt az átkelési mozdulatot megakadályozza. A maga erőivel legföljebb megzavarhatta volna, de meg nem gátolhatta, mert hiszen tüzérsége nem volt; a legbölcsebben cselekedett, hogy ott maradt Irkutszk falai között.

A tatárok ily módon a folyó jobb partjának egész környékét megszállották; majd a főváros felé előnyomulva, felgyújtották a főkormányzó villáját, amely az Angara mentén fekvő dombvidék tetején épült. S mikor aztán teljesen körülzárták Irkutszkot, megkezdődött a főváros ostroma.

Ivan Ogaref - mint ügyes hadimérnök - valóban a legmegfelelőbb ember volt, hogy egy rendszeres ostrom munkálatait vezesse; ellenben ahhoz, hogy gyorsan járhasson el, hiányoztak a szükséges technikai segédeszközök. Haditervének az volt a lényege, hogy csellel kerítse hatalmába a várost.

Egyelőre azonban a dolgok más irányt vettek.

Először is a tatár erőket feltartóztatta a tomszki ütközet, azután meg az erődítési munkálatok gyors végrehajtása, amely jobbára a nagyherceg személyes jelenlétének volt köszönhető; már ez a két tényező is elegendő volt ahhoz, hogy lehetetlenné tegye a város rajtaütésszerű elfoglalását. Nem maradt más hátra, mint hogy Ogaref rendszeres ostromba fogjon.

Kezdeményezésére az emír két ízben is megpróbálkozott azzal, hogy óriási emberáldozatok árán betörjön Irkutszkba.

Katonáit a földerődítéseknek olyan pontjain vetette harcba, amelyek gyengébbnek mutatkoztak; ezeket a támadásokat azonban a várvédők a legnagyobb vakmerőséggel verték vissza. E harcokban maga a nagyherceg és tisztjei is kockára tették életüket.

A vezetők példáján felbuzdulva a polgárság is odaállott a gátra. Polgár és muzsik egyformán teljesítette a maga kötelességét.

A második támadásnál a tatároknak sikerült az erődítések egyik bejáratán behatolniuk. Itt, a két kilométernyi hosszúságú, egészen az Angara folyóig vezető Bolsaja utca bejáratánál közelharc fejlődött ki. Azonban a kozákok, a csendőrök s maguk a polgárok is olyan kemény ellenállást tanúsítottak, hogy a tatárok kénytelenek voltak eredeti állásaikba visszavonulni.

Ogaref ekkor árulás útján próbálta megkaparintani a győzelmet, amelyet katonai erővel nem sikerült kivívnia.

Eredeti szándékáról, vagyis hogy belopja magát a város falai közé, s beférkőzzék magának a nagyhercegnek közvetlen környezetébe, nem tett le. Mint tudjuk, tervében a személyes bosszú játszotta a legnagyobb szerepet.

Szangár, Ogaref barátnője és különleges megbízottja, szintén e mellett a gyors sikerrel biztató terv mellett volt.

Sokáig nem késedelmeskedhettek. Az orosz haderők ugyanis máris előnyomulóban voltak Irkutszk felé, hogy elűzzék a város alól az ostromlókat. Az orosz haderők a Léna folyó felső folyásánál gyülekeztek, s a folyó völgyében ereszkedtek lefelé.

Hat nap alatt a város falainál lehettek. Irkutszknak még hat nehéz napja volt, s az ostromlóknak hasonlóképpen hat nap állott rendelkezésükre, hogy a várost így vagy úgy elfoglalják.

Ivan Ogaref nem habozott tovább.