A második csatorna.

A második csatorna Rharsát és Melrirt chottjával kötötte össze és körülbelül harmadrésze volt az elsőnek.

Azonban míg Gabes és a Rharsa közé eső terület magassága néhol a negyvenhat métert is elérte, a két utóbbi chott között, Asloudje küszöbén a magasság nem volt nagyobb tíz méternél.

Rharsán és Melriren kívül volt még errefelé néhány jelentősebb medence, melyek között legfontosabb El-Asloudje chottja volt.

A második csatorna építése így tehát korántsem volt olyan fáradságos, mint az első, a Gabestől Rharsáig húzódó csatornáé.

Schaller mérnök még az elindulás előtt intézkedett, hogy Melrir területén, ahol a második csatorna véget ér, a Francia-Külföldi Társaság építette raktár műhelyhelyiségben egy csomó munkás várjon majd reájuk. A munkások minden tekintetben megbízható vezetővel érkeznek meg a telepre. Az út egy részét egészen Biskráig vasuton, innen pedig Farfaria mentén karavánnal teszik meg. Ezeket az embereket a mérnök rendelkezésére bocsátotta a Társaság.

Ám, mikor az expedíció elérkezett a kis telepre, a mérnök legnagyobb meglepetésére egyetlenegy munkást sem találtak, sem a raktárhelyiségben, sem pedig a környékén.

Vajjon mi történhetett? Mindannyiukat nyugtalanság, aggodalom fogta el, hiszen még élénken emlékezetükben élt a karaván, melyet a rablócsapat megtámadott s mely csak az ő váratlan közbelépésük segítségével menekült meg.

Schaller komor gondolatokba merülten nézett maga elé.

Vajjon a Francia-Külföldi Társaság megváltoztatta hirtelen a tervet és már nem volt idő, hogy az expedíciót értesítsék? Vagy, ami sokkal valószínűbb, valamelyik nomád rablócsapat támadta meg a szerencsétleneket?...

Végre is Hardigan kapitány törte meg a csendet.

– Itt még nem fejeződött be a munka?

– De igen, - felelt a mérnök - a csatornát egészen Melririg kiépítették...

– Akkor hát miért vagy annyira megdöbbenve a miatt, hogy a munkások nincsenek itt?

– Mert Gabesben úgy intézkedtem, hogy a Társaság emberei várni fognak s itt aztán a szükséges javításokat elvégezzük. És én semmiképpen sem tudom megmagyarázni távollétüket. Egyáltalán nem tartom valószínűnek, hogy a Társaság az utolsó pillanatban megváltoztatta volna az eredeti tervet.

– Akkor hát?...

És Hardigan kapitány arca elborult.

– Igen, barátom, érzem, hogy te is arra gondolsz, amire én. Attól tartok, hogy nomád rablócsapat támadásának estek áldozatul, hacsak valami közbejött akadály fel nem tartóztatta őket valahol útközben? Bárcsak ez lenne az ok, de őszintén szólva, én valami szerencsétlenségtől tartok.

– Nos, akárhogy is áll a helyzet, én mindenesetre azt tanácsolom, hogy nézzünk szét alaposan a környéken. Hátha találunk valamit, ami esetleg nyomra vezet bennünket?

– Igazad van, - felelt a mérnök. - Szólj Villettenek, hogy tartson ő is velünk. Mialatt embereink sátrat vernek körülnézhetünk a vidéken.

Hardigan kapitány magához intette az őrmestert és kiadta neki a szükséges parancsokat. A sátrakat frissen csörgedező kis patak közelében ütötték fel. A fű dús volt és frissen zöld és a lovak jóízűen neki láttak az egész napi menetelés után a legelésnek.

Miközben Nicol őrmester felügyelete alatt a katonák felállították a sátrakat, Hardigan kapitány, Schaller mérnök és Villette hadnagy nekivágott az északi partvidéknek.

Nyomot ugyan semerre sem találtak, a vidék teljesen elhagyatott volt. Ám a mérnök megállapíthatta, hogy a Francia-Külföldi Társaság munkája itt, mint a sivatag többi részein, elég jó állapotban van.

Nem akarták túlhosszúra nyujtani útjukat és ezért még az éjszaka beállta előtt visszafordultak a tábor felé.

Mire visszatértek a táborba, sátruk már készen állott és François az ő szokott kifogástalan, korrekt modorával felszolgálta az ízletes vacsorát.

Ám Schaller mérnök és a tisztek ugyancsak tévedtek, mikor azt hitték, hogy a környék teljesen elhagyatott. Mialatt visszafelé siettek, az egyre gyorsabban leereszkedő félhomályban, két férfi lesett a dűnék között biztos rejtekhelyből Hardigan kapitány, Villette hadnagy és Schaller mérnök után.

Ha Nagyfogú velük lett volna, bizonyára észreveszi a két férfit, aki olyan figyelmesen követte tekintetével a három jóbarátot.

Mikor leszállt az est, a két férfi óvatosan előbújt rejtekhelyéből és nesztelen léptekkel előre suhant a homályban, a kis tábor irányában.

A két bennszülött a tábor közelében lévő kis erdőben állt meg. Este kilenc felé járt az idő és a sötétség szinte teljes volt. Ám az erdő sűrű lombjai az alkonyi világosságban is megvédték volna őket a spahik szeme elől.

Nagyfogú ugyan egyszer-kétszer felugatott, - úgy látszik, megérzett valamit, de Nicol őrmester füttyentésére abbahagyta a csaholást.

A bennszülöttek meghúzódtak a fák között és figyelmesen, szinte lélekzetüket is visszafojtva hallgatództak.

Mindenekelőtt azt szerették volna megtudni, hogy ki vezényli a csapatot és vajjon mit keresnek itt az ő sivatagjukon?

Hogy spahikkal van dolguk, tudták, hiszen látták a két tiszt egyenruháját. De az volt a kérdés, hogy mekkora csapat van velük és mi célból jöttek ide a chottra?

A két bennszülött végtelen óvatossággal, a sivataglakók nesztelen mozdulataival kúszott előre a fák között. Majd meglapulva a sötétségben, ott maradtak egy nagy fa mögött, feszült figyelemmel kémlelve a sátrak között fel és alá járó katonák mozdulatait.

Lépések zaja hallatszott, a bennszülöttek felfigyeltek.

Aztán egy hang szólalt meg:

– Jelentem alássan kapitány úrnak, minden rendben van.

És az újonnan jött férfi felelt:

– Rendben van, fiam.

A két arab néhány percig még ott maradt a leshelyen, aztán az egyik nesztelen lépésekkel visszalopódzott az erdő mélye felé és a másik követte társát. Mikor már biztosak lehettek a felől, hogy senki sem hallja meg őket, az egyik megszólalt:

– Akit az imént kapitány úrnak szólítottak, az Hardigan kapitány. Ő az, akit két társával az imént a dűnék között láttunk. Úgy látszik, ő vezeti a katonákat.

– Hardigan... ő ejtette foglyul a vezért...

– Úgy van, - felelt a másik és a hangja sötét volt és félelmetes.

– És az a másik tiszt?

– A hadnagya. Rögtön felismertem mind a kettőt.

– Ők is biztosan rád ismertek volna, ha meglátnak...

– Valószínűleg. De te?... Téged nem ismernek. És talán?... Ki tudja?... Adódik olyan alkalom, melyet...

– És ha ez az átkozott kapitány és a hadnagy Hadjar kezébe kerülnének?

A másik felnevetett.

– Nos annyi szent, hogy nem menekülnének meg a kezéből, mint ahogy a vezér elmenekült az erődből.

– De vajjon ki lehetett az a harmadik férfi? Nem hordott tiszti ruhát.

– Biztosan valami mérnök és annak az átkozott társaságnak a szolgálatában áll. Valószínűnek tartom, azért jött, hogy megvizsgálja, milyen állapotban van az építkezés? Melrir felé tartanak... És ha odaérkeznek?... Ha majd meglátják...

– Hogy a tervük füstbe ment, hogy a Szaharai tengerből semmi se lesz, akkor... Akkor majd megállnak és szépen visszafordulnak. És akkor... pár száz tuareg...

– De miként lehetne őket értesíteni?... Hogy idejében ott legyenek...

– Zenfig oázisa alig 20 kilométernyire van... És ha a csapat megáll Melrirben, ha ott lehetne őket tartani valamiképpen néhány napig?...

– Nem lehetetlen, hogy ott töltenek majd egy-két napot. Annál inkább, mert akkor már nem lesz semmi értelme, hogy továbbmenjenek.

– És ha be akarják várni, amíg a tenger hullámai elöntik a sivatagot, akkor várhatnak, várhatnak és meg is áshatják a sírjukat. És ők mindnyájan régesrég halottak lesznek, de a sivatag homokján még mindig szabad arab törzsek száguldanak... Gyere Harrig, gyere...

– Igen, Sohar, követlek...

A két férfi nem volt más, mint Harrig, a tuareg vezér egyik hű embere és Sohar, Hadjar öccse, akik a szökés előkészítésében is nagy szerepet játszottak.

Most az éjszaka leple alatt gyors léptekkel siettek Melrir irányában.

Másnap reggel egy órával napfelkelte után Hardigan kapitány kiadta az indulási parancsot. François, mint mindig, most is frissen borotválva, teljesen rendbeszedve ült a nyeregben. A csapat elején lovagolt, mellette pedig Pistache káplár.

– Hogy van, hogy van, François úr? - kérdezte a káplár.

– Nagyszerűen, - felelt Schaller mérnök kitűnő inasa.

– Ez a kis kirándulás nem fárasztja és nem untatja nagyon?

– Ugyan mit gondol, kedves káplár úr?... Ez a kellemes kis séta ezen a regényes földön?

– No hiszen ez a regényes vidék is nemsokára alaposan megváltozik majd, ha a tenger vize elönti.

– Úgy van, - felelt az ő szokott, kimért és tanító hangján a kitűnő François.

Mert e szinte aprólékosságig rendszerető, pedáns ember egyetlen egy szót sem harapott volna el. Olyan lassan, szótagolva ejtett ki minden szót, mintha gyönyörűsége telt volna a beszédben. Ez az ember olyan gyönyörűséggel beszélt, mint ahogy az inyenc ember a kitűnő falatokat fogyasztja.

– És ha arra gondolok, - folytatta Pistache káplár - hogy itt, a homokos sivatag helyén nemsokára hajók vitorláznak és halak kergetődznek... Ki tudja, talán még nagy cápavadászatot is rendezünk?

– Ez az utóbbi feltevés már nem nagyon valószínű, káplár uram, a cápák számára már nem lesz elég mély a víz.

– De François úr, az őrmester azt mondta nekünk, hogy Rharsa húsz méter mély, Merlir huszonnégy.

– Csakhogy nem mindenütt ám! És ezeknek a nagy tengeri szörnyeknek víz kell ám. Sok-sok, nagy és mély víz...

– És remélem, - folytatta - hogy gazdámmal együtt majd körülutazzuk az új tengert s a mai sivatag helyén tovasuhanó hajó tetejéről gyönyörködünk majd munkánkban.

Mert az érdemes François mester szentül meg volt győződve, hogy gazdájának és neki köszönheti az emberiség a leendő Szaharai-tenger megvalósulását.

A csapat most is a szokott rend szerint folytatta útját. Az egy nap megteendő utat két részre osztották. Délben pihenőt tartottak és a pihenő előtt és után is körülbelül 7-8 kilométer utat tettek meg.

Mihelyt elérkeznek Merlir chottjához, el fogják határozni, hogy a déli vagy északi part mentén haladjanak-e?

Tulajdonképpen mindegy, hogy melyik partvidéken haladnak, mert Schaller az egész chottvidéket meg akarta kerülni expedíciójával.

De mielőtt Merlir határáig jutnának, számos kis chotton kell keresztülvágniok. Ezek a kisebb-nagyobb homokos medencék szinte egymásután következnek az alacsony homokpartok mellett, melyeket a tenger hullámai el fognak önteni.

A Francia Külföldi Társaság annakidején már itt is megkezdte munkálatait és mély árkok húzódtak a sivatagban egészen Melririg.

S ha ma-holnap az új társaság újra megkezdi a munkát, nem közelednek akkor majd diadalmas gyorsasággal az olyan régen álmodott cél felé? Hiszen a modern civilizáció vívmányait, a boszorkányos művészettel dolgozó modern gépeket állítják a munka szolgálatába.

S vajjon mikor Roudaire kapitány megalkotta grandiózus tervét, gondolt-e arra, akár legmerészebb álmaiban is, hogy szédületes gyorsasággal, óriási erővel dolgozó gépek fogják megvalósítani a fantasztikus álmát?

Mint ahogy Schaller mérnök olyan ékesszólón kifejtette, az afrikai klíma konzerváló hatása alatt az építkezés mindenütt meglepően jó állapotban maradt meg. De a félig-meddig már kész munkát a legteljesebb elhagyatottság vette körül. Ahol valamikor szorgos munkástömeg dolgozott, most néma csönd, sívár és kietlen magány.

Csak a félbenhagyott munka tett tanuságot arról, hogy itt - nem is olyan régen - emberi kezek szorgos és kitartó munkája igyekezett meddő álmából felrázni ezt a kopár, vigasztalan sivatagot.

Ez a magány csak fokozta a mérnök amúgy is nagy nyugtalanságát.

– Vajjon hol lehetnek az emberek, akiket a társaság Biskrából ide küldött? - Schaller szíve izgatottan dobogott, mikor ezt a kérdést újra meg újra feltette önmagának.

De igyekezett megnyugtatni magát. Igyekezett felzaklatott idegzetén uralkodni.

– Biskrától Rharsáig nem olyan biztonságos és egyszerű az út, mint Párizstól St.-Cloudig - mondta magában. - Ilyen hosszú úton könnyen történhetik olyan esemény, mely a karavánt feltartóztatja, az eredeti időbeosztást megváltoztatja. - Csakhogy ez a feltevés azért nem volt valószínű, mert a csapat vezetője Biskrából sürgönyzött neki Gabesbe, hogy szerencsésen megérkeztek és kis pihenő után azonnal folytatni fogják az útjukat.

Akkor hát csak az történhetett, hogy Fárfária mocsaras vidékén, Biskra és Melrir között valami baleset feltartóztatta őket, vagy pedig - és a kemény férfi belesápadt ebbe a gondolatba - a szerencsétlen emberek Hadjar bandájának kezébe kerültek.

Ám nemcsak a mérnök, de a két tiszt is nagyon nyugtalan volt. Hardigan kapitány kiadta a parancsot, hogy Nicol őrmester és néhány katona haladjon a csatorna két partján és erősen figyelje a vidéket.

Egyébként mind a hárman teljesen uralkodtak nyugtalanságukon, nehogy a katonák észrevegyék és az izgalom a csapatra is reáragadjon.

A vidék teljesen elhagyatottnak látszott. Estefelé megállt a csapat és sátrakat vertek az éjszakai pihenőre.

A vidék teljesen kopár, semmiféle oázis sem volt a közelben. Egész útjuk alatt nem volt még ilyen alkalmatlan helyük a táborozás számára. Sehol egy szál fa s legelőnek nyoma se mutatkozott. Mindenütt csak homok és kavics, - ameddig a szem csak ellát.

Szerencsére valami hitvány kis forrás mégis csak akadt a közelben. Az emberek és az állatok az egész napi meneteléstől, a rekkenő forróságtól tikkadtan, szomjuhozva vetették rá magukat és szinte azt hihette volna az ember, hogy teljesen kiisszák a forrás vizét, olyan nagy volt a szomjúságuk.

Az éjszaka csendesen és nyugodtan telt el. Természetesen most is, mint mindig, őrök vigyáztak a kis táborra, egymást kétóránként felváltva. Ám semmi sem mutatkozott, hiszen Harrig és Sohar bármily bátrak voltak, mégsem kísérelhették meg, hogy a teljesen sík területen, ahol sem a homokbuckák, sem pedig az oázis sűrű ligetei nem védték meg őket, nyomon kövessék a spahi csapatot.

Másnap rögtön napfelkelte után felszedték a sátrakat és útnak indultak. Schaller minél előbb el akart érni a csatorna végére.

Azonfelül a mérnöknek volt még egy titkos, de annál fontosabb oka a sietésre. Egyre jobban és jobban gyötörte a nyugtalanság a munkások miatt, akiket a Társaság megállapodásuk szerint Biskrából a Melrirbe küldött és akiknek teljesen nyomuk veszett. Schaller ugyan igyekezett magán uralkodni, mégsem tudott szabadulni attól a gyötrő gondolattól, hogy embereit valami végzetes szerencsétlenség érte.

Hardigan kapitány szívvel-lélekkel osztozott barátja aggodalmaiban. Ő is azon volt, hogy a hátralevő utat a lehető leggyorsabb tempóban tegyék meg. Hátha megérkeztükkor hallanak majd valamit a munkásokról?

Igy aztán az expedíció gyors ütemben haladt előre. Még a déli pihenőt is erősen megrövidítették. Éppen csak annyi időt adtak maguknak, hogy az ebédet elfogyaszthassák. Majd este mindnyájan jól kipihenik magukat.

Délután négy óra felé az expedíció már elérte a chott határszélét. Jobboldalon, Gabestől 347 kilométernyi távolságra állott a Társaság utolsó raktárhelyisége. Már egész tisztán kivehették körvonalait.

A vidék csendes volt, ameddig a szem csak ellátott, sehol egyetlen bennszülöttet sem lehetett látni.

– Előre, fiúk! - adta ki a jelszót Hardigan kapitány.

És a lovak gyors ügetésben vitték a spahikat a csatorna felé.

Pár perc mulva már ott voltak a csatornánál.

De mekkora volt Schallernek és társainak megdöbbenése, mikor a csatornát teljesen feldúlt állapotban találták. A munkásoknak itt sem volt se híre, se hamva és a műhely teljesen hasznavehetetlenné volt téve. A szétrombolt csatorna kavicsos homokkal tele. Így hát ha azt akarták, hogy elöntsék Melrir chottját, ezt az egész csatornarészt újból kellett építeni.