A 347-ik kilométer.

Eleinte azt tervezték, hogy azt a helyet, hol a második csatorna végződik, Roudaire városának nevezik el, de aztán mégis azt határozták, hogy ezt a nevet inkább az új tenger partján épülő kikötővárosnak adják. Azt a helyet pedig, ahol a második csatorna végződik, egyszerűen a 347-ik kilométer pontjának nevezik el.

Amint már mondottuk, a csatorna ezen az utolsó szakaszon teljesen hasznavehetetlen állapotban volt.

És Schaller mérnök egy pillanatig sem volt kétségben afelől, hogy e rombolás nem a természet munkája. Egészen biztosra vette, hogy a fanatizált nomád arab törzsek pusztították el a dolgos emberkezek munkáját.

Schaller ott állt mozdulatlanul, némán, egy kis fennsíkon és szomorúan nézte a vandál pusztítást. A két tiszt mellette állt és ők is néma kétségbeeséssel szemlélték ezt a szomorú látványt.

Végre is Hardigan kapitány törte meg a csendet.

– Kétségtelen, hogy a nomád törzsek pusztítottak. Talán a tuaregek, de nem lehetetlen, hogy más arab törzsek jártak erre. Hiszen ezeket mind-mind vad és vak gyűlölet fűti az új tenger ellen, mely sivatagjukat elrabolja tőlük. Úgy látszik, egész nagy csapat rohanta meg a csatornát, hogy munkánkat hasznavehetetlenné tegye... Szemrehányást teszek magamnak, hogy nem őriztettük Maghzenekkel ezt a vidéket, ők aztán megvédték volna a csatornát a nomádok támadásai ellen.

Ezek a Maghzenek, akikről Hardigan kapitány beszélt, az afrikai hadtestnek mintegy kiegészítő részei voltak. Spahikból és zambákból állanak, és az a hivatásuk, hogy a benső rendet fenntartsák. A spahikon kívül még olyan jóindulatú és értelmes bennszülötteket is soroznak a csapatba, akik valami oknál fogva nem akarnak törzsük közelében élni. Kék burnuszt hordanak, míg a cheik-ek barna burnuszt viselnek.

A Djerid nagyobb és jelentősebb községeiben mindenütt táboroznak Maghzenek. Most már látták, hogy a munkálatok helyére kellett volna rendelni őket, hogy elejét vegyék a bennszülöttek esetleges támadásainak. Ha a nagy mű már elkészült s a tenger hullámai elöntötték a sivatagot, nincs mit tartani többé a bennszülöttek támadásaitól. Ám addig, míg a munka el nem készült, igenis nagyon fontos, hogy az egész környék őrizet alatt legyen.

Mikor a nagy megdöbbenés elmúlt, Schaller és a két tiszt tanácskozásba kezdett.

Abban természetesen mind a hárman megegyeztek, hogy első és legfőbb kötelességük az elveszett emberek felkutatása.

Csakhogy itt áll előttük a nehéz kérdés. Hogyan fogjanak hozzá? Merre induljanak?

És a három férfi pár pillanatig teljesen tanácstalanul, szinte kétségbeesetten nézett maga elé.

Végre a mérnök szólalt meg:

– Pedig hát minden perc pótolhatatlan, egyetlenegyet sem szabad belőlük elvesztegetnünk. Már napok óta nyugtalanít a munkások sorsa, most a történtek után, őszintén bevallom, egyenesen kétségbeejtőnek látom a helyzetet. És mégis folyton arra kell gondolnom, hogy hátha tévedünk, balsejtelmeink megcsaltak és csak valami véletlen, vagy késedelem miatt nincsenek itt a helyükön. Milyen szerencse volna ez reánk nézve is! Mert akkor megtalálásuk után azonnal hozzákezdhetünk a munkához.

– Feltéve, hogy meg tudjuk védeni őket a bennszülöttek esetleges támadásai ellen, - felelt Hardigan kapitány. - Már pedig ezzel a csekélyszámú legénységgel igazán nem merek erre a feladatra vállalkozni.

– Azt hiszem, leghelyesebb volna, ha mindenekelőtt megerősítenénk kis csapatunkat, - tette hozzá a hadnagy.

A másik két férfi helyeslőleg bólintott. Hardigan kapitány még hozzátette:

– A legközelebbi állomás, ahol erősítést várhatunk, Biskra.

Biskra városa Melrirtől északra fekszik, a nagy sivatag, Ziban mentén. 1845-ben foglalta el Algíria és hosszú ideig a francia kézben levő városok közt ez esett legközelebb a Szaharai-sivataghoz. Biskrának többezer főből álló lakossága volt és azonfelül megfelelő katonaság is állomásozott benne.

Így hát Hardigan kapitány egész biztossággal számíthatott arra, hogy csapatát Biskrában kiegészíti.

Hogyha az expedíció meggyorsítja menetét, akkor néhány nap mulva elérkezhetik Biskrába, mely jóval közelébb fekszik hozzájuk, mint Tozeure, és ugyanolyan távolság választja el tőlük, mint Neftát.

Ám katonai szempontból Biskra mind a két községnél jóval jelentékenyebb.

– Akkor hát induljunk Biskra felé, - mondotta a mérnök.

– És ki tudja, talán útközben megtudunk majd egyet-mást eltűnt munkásainkról? - tette hozzá Villette hadnagy.

– Most pedig - jelentette ki Hardigan kapitány - kiadom a parancsot a katonáknak, hogy üssék fel a sátrakat. Holnap aztán tüstént napfelkelte után útnak indulunk.

Valóban ez volt a legokosabb dolog, amit csak tehettek. A pihenőre okvetlenül szükségük volt. Ugyanis az egész napi erőltetett és gyors ügetés a nagy hőségben, megviselte az embereket, éppen úgy, mint a lovakat. A szegény állatok is ugyancsak rászolgáltak az éjszakai pihenőre és egy kis frissítő legelésre.

Felállították hát a sátrakat és nekiláttak az estebéd elkészítésének. A környék egyébként teljesen elhagyatottnak látszott és minden jel arra mutatott, hogy az arabok támadása már néhány nappal azelőtt történhetett s azóta már bizonyosan régen elhagyták a környéket.

Mialatt Schaller és a két tiszt az előttük álló út egyes részleteit meg beszélte, Nicol őrmester két társával és Nagyfogúval elindult, hogy egy kis felfedező utat tegyen az oázis belseje felé.

Nagyfogú szokása szerint előreszaladt, mindenfelé szaglászva, a dús fű között. A három spahi mögötte lépkedett és csak néha-néha váltott egy-egy szót.

Egyszerre csak Nagyfogú megállt és figyelmesen előrenyujtotta fejét. Gazdája tüstént észrevette a kutya viselkedését és így szólt:

– Úgy látszik, Nagyfogú valami nyomra akadt. Talán bizony valami vadállat?

– Jó lesz vigyázni, - mormogta az egyik spahi.

– No mi az, Nagyfogú?

A kutya még mindig előreszegzett fejjel állt és hangos csaholásban tört ki.

– Hm... Úgy látszik, valami gyanús alak kóborol itt a vidéken, - dörmögte az őrmester.

Nagyfogú előre akart rohanni, amerre a nyomot érezte, de Nicol visszatartotta. Ha valami bennszülött járna errefelé, semmi értelme nincs, hogy elriasszák. Annál kevésbbé mert könnyen meglehet, hogy talán nincs is szándékában elrejtőzködni és önmagától is előjön.

És az őrmesternek igaza volt. Az út kanyarodójánál, a fák között arab férfi közeledett feléjük nyugodt, egyenletes léptekkel.

Az idegen férfi körülbelül 30-35 éves lehetett, öltözete az algíri köznép ruhájához volt hasonlatos.

Nicolnak rögtön eszébe jutott, hogy ez az idegen ember esetleg becses felvilágosításokkal szolgálhat. És elhatározta magában, hogy a kapitány elé vezeti az arabot.

Ám mielőtt még egy szót szólhatott, vagy egyetlen mozdulatot tehetett volna, az arab gyors lépésekkel feléje tartott és már messziről így szólt hozzá:

– Vannak itt a közelben franciák?

– Igen, egy csapat spahi tanyázik errefelé.

– Vezessen a parancsnokhoz, - mondta az arab.

Az őrmester a két katonával visszafordult. Közrefogták az idegent és úgy mentek előre. Az arab férfi a legnyugodtabb készséggel ment velük, útközben a keleti ember szokása szerint egyetlenegy szót sem szólt. Némán ment kísérői között.

– Nini, - kiáltott fel Villette hadnagy - Nicol valami idegennel jön.

– Az ám, - jegyezte meg a kapitány - úgy látszik, jó fogást csinált.

– S ki tudja, talán ebből az idegenből ki tudunk venni egyet-mást? - jegyezte meg a mérnök.

Néhány pillanat mulva az arab már ott állt a két tiszt és Schaller mérnök előtt. A spahik is összegyűltek és nagy körben körülállták tisztjeiket, az őrmestert és az idegen férfit.

Nicol félrevonta a kapitányt és néhány szóval elmondta, hogy találkoztak az arabbal s miként szólította fel őt a bennszülött, hogy a parancsnok elé vezessék. Ám azt sem hallgatta el, hogy mégis csak gyanúsnak találta a férfit.

Hardigan kapitány megkezdte a kihallgatást.

– Ki vagy? - kérdezte tőle franciául.

Az arab ugyancsak franciául felelt:

– Tozeurből való vagyok.

– Hogy hívnak?

– Mézakinak.

– Honnan jössz?

– El Zeribetből.

El Zeribet algíri oázis volt, mely körülbelül 45 kilométernyire feküdt a chottól, egy patak partján.

– És mit keresel erre?

– Meg akartam nézni, hogy mi történik itt?

– Miért?... Talán bizony a társaság szolgálatában álltál? - kérdezte Schaller.

– Igen. És aztán sokáig a munka őrizetével voltam megbízva. Pointar úr magával is vitt.

Pointar a Társaság egyik mérnöke volt. Ő vezette a munkások csapatát Biskrából a chottig, azokat a munkásokat, kik miatt már annyit aggódott Schaller és a két tiszt.

És az arab még hozzátette:

– Én a mérnök urat is jól ismerem. Több ízben láttam, mikor ezen a környéken járt.

Mindaz, amit Mézaki mondott, nagyon valószínűnek tűnt fel. Számos társával együtt ő is a Társaság szolgálatában állt. És Pointar mérnök, akinek a magával hozott embereken kívül még megbízható arab munkaerőket is kellett szerződtetni, újból felfogadta régi munkását.

Mézaki egyébként jó munkás lehetett. Alakja vékony, magas, de csupa izom, arca pedig tisztességtudó és értelmes.

– Nos, hol vannak hát többi társaid, akiknek a telepen kellett volna lenniök? - kérdezte a mérnök.

– Ott... északon... Zeribet táján - és a bennszülött kinyujtott karja északi irányba mutatott.

– Vagy százan táboroznak a gizebi oázison... - tette még hozzá.

– És miért mentek el? Talán bizony megtámadták őket?

– Úgy van uram, a berberek rajtunk ütöttek.

A berberek Icham földjén laknak, melyet észak felől Tuat, délről Tombuktu, nyugatról a Nigger, keletről pedig Fezzan határol. Ez a néptörzs állandó háborúságban él az arabokkal.

Mézaki aztán elbeszélte, mi történt a telepen nyolc nappal ezelőtt.

Többszáz nomád ember, élükön a vezérrel, rávetette magukat a munkások csoportjára, mikor azok éppen megérkeztek a telepre.

Ezek a nomád alakok legnagyobbrészt karavánok vezetésével foglalkoztak, éppen azért ellenezték olyan nagyon a Szaharai-tenger tervét.

A munkások csapata nem volt elég nagy és erős arra, hogy a berberekkel szembeszállhasson. Életüket is csak gyors menekülés árán menthették meg. A csapat Djerid északi része felé futott. Attól tartottak, hogy ellenségeik esetleg elvágják előlük az utat s nem mertek Nefta és Tozeur irányában menni, hanem jobbnak látták, hogy Zeribet felé keressenek menedéket.

Miután a munkások már elmenekültek, támadóik szétrombolták a telepet és tönkretették annyi szorgos munka gyümölcsét. Mikor a berberek a csatornát teljesen teletömték homokkal és így teljesen elzárták a torkolatot, éppen olyan gyorsan eltűntek, mint ahogy jöttek.

– Igen, - mondotta elgondolkozva Schaller, mikor az arab férfi befejezte elbeszélését - okvetlenül gondoskodni kell arról, hogy a telepek biztos őrizet alatt legyenek.

Majd Hardigan kapitány intézett különböző kérdéseket Mézakihoz.

– Hány emberből állott a támadó csapat?

– Körülbelül 400-500-ból - felelt az arab.

– És tudod, hogy merre vonultak vissza a támadás után?

– Dél felé.

– A tuaregek nem vettek részt ebben a támadásban?

– Nem uram... berberek voltak.

– Hadjar, a tuaregek vezére, nem járt mostanában ezen a vidéken?

– De hiszen Hadjart már három hónapja foglyul ejtették és a tuaregek vezére a gabesi erődbe van zárva.

Mézaki mit sem tudott Hadjar szökéséről. Az ő hiedelme szerint a tuareg vezér még mindig a gabesi börtönben raboskodik.

De hiszen nem is az volt lényeges, hogy mit tud Hadjarról, hanem hogy miféle felvilágosításokat adhat az eltűnt munkásokról?

Most Schaller vette át a kérdezést.

– És Pointar is velük van? - kérdezte Mézakit.

– Igen uram, a mérnök úr nem hagyta el munkásait és a munkavezetők is vele vannak.

– Jelenleg hol tanyáznak?

– Gizeb oázisában.

– Milyen messzire van az az oázis?

– Melrirtől körülbelül húsz kilométernyire.

– Elmennél oda, hogy értesítsd őket ittlétünkről? - kérdezte Hardigan kapitány. - Néhány spahi is elkísérne.

– Örömest elmegyek.

– Nos még mindenesetre megbeszéljük a dolgot, - jelentette ki Hardigan kapitány.

Aztán meghagyta, hogy az arabot lássák el ennivalóval és készítsenek számára pihenőhelyet. Mézaki ugyanis, bár nem szólt, szemmelláthatólag ki volt merülve a hosszú úttól.

Mialatt az arabot ellátták ennivalóval, Schaller és a két tiszt félrevonult, hogy a történteket egymás között meghányják-vessék.

Mézaki szavahihetőségéhez nem fért kétség. Mindaz, amit mondott, teljesen egybevágott a tényekkel, és nyilvánvaló volt, hogy ismeri Pointar mérnököt, éppen úgy mint Schallert, akire első pillantásra tüstént ráismert.

A jelen körülmények között - ebben mindhárman megegyeztek, - az a legfontosabb, hogy minél előbb megtalálják a munkásokat.

Miután a berberektől nem kell többé tartaniok, semmit se kockáztatnak, ha a 347 kilométer pontjánál ütnek ideiglenesen tábort. A legokosabb dolog, ha a csapat tábort ütve, itt várja meg, amíg Villette hadnagy, Nicol őrmester és egy csapat spahi Mézakival együtt elmegy Gizeb oázisára, hogy Pointart és az ott rekedt munkáscsoportot felkeresse.

A három barát ebben a tervben állapodott meg.

Villette úgy gondolta, hogy ha másnap tüstént hajnalhasadtakor elindulnak, még a délelőtt folyamán elérik az oázist s az éjszaka beállta előtt visszatérhetnek. Pointar valószínűleg Villette-tel tart s a hadnagy lóról is gondoskodott számára. A munkások lovak hiányában természetesen csak lassabb tempóban tudják megtenni az utat, 48 órát mindenesetre rá kell szánni, míg megérkeznek. Akkor aztán mindannyian hozzálátnak, hogy helyrehozzák azt, amit a nomád berberek csapata tönkretett.

A melriri expedíciót így hát - mindaddig, míg a csatornát helyre nem hozzák, felfüggesztették.

Mikor a tervet közölték Mézakival, az arab a lehető legnagyobb készséggel beleegyezett, hogy a spahikat Gizeb oázisára elvezesse. Egészen biztosra vette, hogy a munkások készséggel térnek majd vissza a műhelybe, mihelyest megtudják, hogy Schaller mérnök és Hardigan kapitány már ott tartózkodnak. Azután persze tanácsos lenne Biskrából lerendelni egy csapat Maghzent, akik gondoskodnának a csatorna védelméről, mindaddig, míg a tenger hullámai el nem öntik a sivatagot.