Miért is ne vallanók be? Godfrey kezdett e reá nézve elannyira uj helyzetben egész uj emberré válni. Szeles, könnyelmü, megfontolatlan, semmivel sem törődő, egyik napról a másikra élő ember volt ő az előtt. A holnap gondja soha még eddig meg nem zavarta nyugalmát. A montgomery-utczai dusgazdag palotában, hol tiz óra hosszat szokott egyhuzomban aludni, soha, még csak egy rózsalevél lehullása sem zavarta meg álmában.

No máskép fordult most a sorsa. Ezen az ismeretlen szigeten, teljesen és mindenfelől elkülönözve látván magát a világ többi részétől; reá kényszeritve, hogy számoljon a megélés körülményeivel, bizony olyan lett a sorsa, hogy nálánál sokkal gyakorlatibb emberrel is megtörténhetett volna, hogy nem tudja, mit tévő legyen. Azt egész biztosra vette, hogy mikor az «Álom» eltünése kitudódik, azonnal keresésére fognak indulni. De mik voltak ők ketten? Ezerszer kevesebb, mint egyetlen gombostű egy nagy szénaboglyában, kevesebb, mint egy homokszem a tenger fenekén. Kolderup bátyja, mesés szerencséje nem szolgáltathatott e tekintetben kellő megnyugtatást.

Ennélfogva, ámbár most már annyira-mennyire elfogadható menedékük volt, Godfrey álma igen szaggatott és izgatott álom volt. Agyveleje folytonos munkában volt, mint az előtt soha. A legkülönbözőbb gondolatok zsibongtak benne: a multra vonatkozólag melynek elmultát keservesen megbánta, a jelenre vonatkozólag, melyből a szabadulás eshetőségei foglalkoztatták s a jövőre vonatkozólag, melynek kilátásai szerfölött aggasztották.

De e nehéz megpróbáltatások közt józan belátása és erélye kezdett lassan-lassan kibontakozni a lankadtság azon ködéből, a melybe eddigelé el volt rejtve. Godfrey elhatározta, hogy harczolni fog balsorsa ellen s mindent el fog követni, hogy emberséggel szabaduljon e kalandból. Ha egyszer végére ér, a leczke nem lesz elveszve jövőjére nézve.

Kora hajnalban talpon volt, hogy uj s teljesebb elhelyezkedésükön munkálkodjék. Az élelmi szerek, főleg pedig a tűz kérdése volt az, a mely minden egyebet megelőzött; csak ezután következett az, hogy tudjanak szerszámokat s bárminő fegyvereket késziteni, hogy tudjanak tiszta ruhára szert tenni, a nélkül, hogy legalább egy ideig a polinéziaiak módjára kelljen «öltözködniök».

Tartelett még aludt. Az árnyék homályában nem lehetett látni, de hallani lehetett. Ez a szegény ember, megmenekülve a hajótörésből, s szintoly szeles maradván negyvenöt éves korában, mint a milyen növendéke is mindeddig volt, nem igérkezett valami nagy segitségnek. Sőt ugy kellett vele számolni, mint uj teherrel, mert különböző szükségleteinek kielégitése Godfreyt terhelte, - de utóvégre mégis csak társ volt ő is.

Többet ért, mint a legértelmesb kutya ért volna, ámbár, tagadhatatlanul annak talán több hasznát vehette volna. De ez a teremtés tudott beszélni, habár össze-vissza; fecsegni, habár komoly dolgokról soha sem; és panaszkodni, a mi leggyakrabban megesett. Bármint volt is, szavaiban mégis csak emberi szó ütötte meg Godfrey fülét. S az mégis csak többet ért, mint Robinson Kruzoé papagálya. Tartelett társaságában még se tekinthette magát teljesen elhagyatottnak, pedig rá nézve semmi sem lett volna annyira leverő, mint a tökéletes egyedüllét tudata.

– Robinson Péntek előtt, s Robinson Péntek után: mily különbség! - gondolá magában.

E nap, junius 29-ike reggelén Godfrey azonban nem haragudott azért, hogy egyedül van; legalább átkutathatja az óriás fák csoportja közelében fekvő környéket. Hátha sikerül neki valami ehető gyümölcsöt vagy gyökeret találni s azt az éhes tánczmester nagy gyönyörüségére haza hozni. Tartelettet hagyta tehát aludni és útnak indult.

A tengert és partját még könnyü köd lepte el; észak és kelet felől azonban, a napsugarak behatása alatt, kezdett az engedni, hogy nem sokára egészen szétfoszoljék. Igen szép nap igérkezett.

Godfrey, egy derekas botot vágván magának, mintegy hét mérföldnyire elsétált a tengerparton azon irányban, a merre még nem járt.

A tengerpartra érve először is megreggelizett, és pedig kagylóból, csigákból, különösen pedig kitünő kis osztrigákból, melyek itt roppant nagy számban voltak.

– Az igazat megvallva, - szólt magában, - most már nem kell attól tartani, hogy éhen halunk. Tizezer számban van itt az ehető osztriga, a mivel a gyomor legkövetelőbb igényeit is ki lehet elégiteni. Ha Tartelett panaszkodik, annak oka az, hogy nem szereti e héjas állatokat. No hát szeresse meg!

Annyi bizonyos, hogy az osztriga, ha teljesen nem is helyettesitheti a kenyeret és a húsételt, mindenesetre igen tápláló eledel, főleg nagy mennyiségben fogyasztva. Könnyü emésztetü étel levén, minden veszély nélkül lakhatik jól vele az ember, a nélkül, hogy koczkáztatná, hogy később megbánja.

Godfrey reggelijét befejezve ujra fölvette botját és rézsut irányban megindult délkeletnek, a patak tulsó partján akarván visszatérni. Ez uton el kellett jutni a rétségen át egész a facsoportig, melyet tegnap a bokrok és a cserje mögött látott, s melyet gondosabban meg akart szemlélni.

Godfrey tehát ebben az irányban haladt vagy két mértföldnyire. A patak partján mendegélt, melyet sűrü és mint a bársony, oly sima fű lepett el. Jöttére a vízi madarak egész csoportjai röppentek fel nagy zajjal, csudálkozva tekintve vissza ez uj lényre, a ki megzavarta birodalmuk nyugalmát. A patak áttetsző vizében a legkülönbözőbb faju halak uszkáltak; a patak szélességét e helyen mintegy négy öt yardnyira lehetett becsülni. Nyilvánvaló volt tehát, hogy szükség esetén nem lenne nehéz benne halat fogni. Hanem hát a halakat is meg kellene előbb sütni: s igy e részben is a tűz nagy kérdésével állt szemben.

Szerencsére azonban a cserjék első sorához érve, Godfrey azonnal talált kétféle gyümölcsöt vagy gyökeret, melyek közül az elsőhöz szintén szükséges volt ugyan a tűz, hogy ehetővé váljék, de a második élvezhető volt természetes állapotában is. Az amerikai indiánok e két növénynyel állandóan táplálkoznak.

Az első a «kámász» nevü bokorról való, a mely még a minden művelésre alkalmatlan földeken is megterem. Hagymához hasonló gyökereiből gazdag lisztféle táplálékot készítenek, mely szerfölött bővelkedik egészséges tápláló erőben; különben ugy is meg lehet enni, mint a burgonyát. De akár igy, akár ugy, mindakét esetben némi főzésnek vagy sütésnek kell alávetni.

A másik bokorféle alatt bizonyos hosszukás gumók teremnek, a melyeket a benszülöttek más vidékeken «yamf»-nak neveznek. Ebben kevesebb ugyan a tápláló anyag, mint a kamaszban, mindazonáltal a jelen viszonyok közt sokkal többet ért annál, mert ezt nyersen is meg lehetett enni.

Godfrey, nagyon meg levén elégedve azzal, a mit talált; minden további késedelem nélkül összeszedett nehányat e kitünő gyökérből s gyümölcsből, s nem feledkezve meg Tartelett reggelijéről sem, csomóba kötve hátára vetette azt, s megindult vissza a Vilmos-tanya felé.

Mondani is fölösleges, hogy ott - főleg yamf-szállitmányára való tekintettel - igen szives fogadtatásra talált. A tánczmester mohón nyeldeste az uj táplálékot, ugy, hogy növendékének kellett közbelépni, hogy magát mérsékelje.

– Ejh! - felelé, - ma legalább módunkban van ily gyökeret enni; ki tudja, kapunk-e holnap ilyet is?

– Bizonyosan kapunk holnap is, holnapután is és mindig; - felelé Godfrey. - Csak oda kell menni, a honnét ezt hoztam és fölszedni.

– No ugy már jól van Godfrey; de hát ezzel a kámászszal mit csináljunk?

– Abból majd lisztet készitünk s kenyeret sütünk, mihelyt egyszer tüzünk lesz.

– Tűz! tűz! - kiáltott fejét csóválva a tánczmester. - De hát hogyan teszünk szert tűzre?

– Azt még magam sem tudom, de valahogy majd csak szert teszünk! - felelé Godfrey.

– Az ég adja, hogy igaza legyen, kedves Godfrey! Ha meggondolom, hogy oly sok ember van, kinek csak egy kis kénesfát kell saruja talpához dörzsölni és van tüze, a mennyi kell: egész dühbe jövök! Nem! soha sem hittem volna, hogy balsorsom valaha még ily nélkülözésre kényszerit. A Montgomery-utczán nem tehet az ember három lépést, hogy ne találkozzék valakivel, a ki égő szivarából a legnagyobb készséggel szolgál tűzzel, míg itt...

– Itt, Tartelett, nem vagyunk San-Franciscóban, sem a Montgomery-utczán, s azt hiszem, okosabb lesz reményünket nem a járókelők előzékenységébe vetni!

– De hát igaz is, - békételenkedék Tartelett - mire való már az, hogy a sütés-főzés nélkül nem jó se a kenyér, se a hus? Miért nem rendelte ugy a természet, hogy az ember élelem gyanánt beérhetné kevesebb czeremóniával is, talán magával a levegővel is!

– Az is talán meg fog történni nem sokára! - felelé Godfrey jó kedvvel.

– Azt hiszi?

– Azt tudom, hogy a természettudósok foglalkoznak e problemával.

– Igazán? És mire alapitják ez uj táplálkozási mód létesitésére irányzott kutatásaikat?

– Arra az okoskodásra, - felelé Godfrey, - hogy az emésztés és lélekzés összeköttetésben levő müködései a szervezetnek, hogy tehát egyik talán pótolhatná a másikat. Azon napon tehát, melyen a chemia kiviszi, hogy az ember táplálkozására szükséges elemek légzési uton be-szivhatók legyenek, a nagy kérdés meg lesz oldva. Nem kell egyéb, csak a levegőt kell tápláló erejüvé tenni. S akkor, a helyett, hogy megenné az ember az ebédjét, be fogja azt szivni. Ennyi az egész!

– Milyen kár, - zúgolódott Tartelett, - hogy e nagyszerü találmány még nincs alkalmazásban. Én a magam részéről szives örömest fölszivnék néhány tuczat rántott libamájat s egy szelet borjuszügyet, étvágy csinálónak.

És Tartelett elmerült gondolataiba, maga elé képzelvén e zamatos lég-ebédet, ugy, hogy szája önkénytelen harapásra nyilt, tüdeje neki tágult, s egyátalán elfelejtette, hogy nem csak ily képzelt légi ebédje nincsen, hanem egyátalán alig van magát mivel táplálni.

Godfrey ébresztette föl elmélázásából s szólitotta vissza a valódi életbe.

Arról volt szó, hogy a Vilmos-tanya belsejét mentül teljesebben fölszereljék.

Az első feladat e részben az volt, hogy a jövendő lakóházat minél teljesebb tisztogatásnak vessék alá. Legelőször is több mázsányit ki kellett hordani abból a növényporból, mely belül a földet ellepte, s melybe az ember majd térdig besüppedt. Két órai munka alig volt elégséges e nehéz feladat teljesitésére; végtére azonban a szoba mégis csak megszabadult ettől a porladozó rétegtöl, mely a legcsekélyebb mozdulásra felhővé kavarodott.

A talaj most kemény volt, szilárd, és összetartó, mintha csak padlózva lett volna a sequoia-fenyő azon széles gyökereivel, melyek fölszinén kigyóztak. Ha hepehupás volt is e parket, annál szolidabb volt. Fekvő helyül két sarkot szemeltek ki; ágy gyanánt természetesen nehány maroknyi, előre jól megszáritott széna szolgált. A mi a többi butorokat illeti, különösen padot, szekrényt, asztalt, nem látszott lehetetlennek, hogy ilyeneket is készítenek maguknak, mert tudvalevőleg Godfreynek meg volt kitünő kése s abban fürész és furó. És csakugyan szükséges is volt ez, mert rossz idő esetén a fa belsejében kellett maradni, ott enni és dolgozni. Világosságban nem volt hiány, elég gazdagon özönlött az be az ajtón. Később, ha nagyobb biztonság okáért kivánatosnak mutatkoznék, hogy a nyilás elzárható legyen, Godfreynek szándéka volt megkisérteni, hogy egy vagy két lyukat vág fölül a fa törzsén, a mely aztán ablak gyanánt szolgálhat.

Azt, hogy a törzs odvassága mily magasságban szünik meg, Godfrey nem tudta megállapítani világ nélkül. Csak annyit konstatálhatott, hogy egy tiz-tizenkét lábnyi pózna, ha feje fölött megforgatná, nem találna még semmi akadályra.

Ez a kérdés azonban még nem tartozott a sürgősebbek közé. Megoldását bizvást későbbre lehetett hagyni.

Igy telt el a nap; mire az e napra szánt munkát elvégezték, bizony beesteledett. Godfrey és Tartelett, igen ki lévén fáradva, nagyon kitünőnek találták ágyukat, mely nem állt másból, mint száraz fűből, a mely bőven állott rendelkezésükre; alvóhelyüket azonban ugyancsak védelmezni kellett a szárnyasoktól, melyek szintén nagy hajlandóságot mutattak, hogy a Vilmos-fa belsejében válaszszák tanyájukat. Ebből Godfrey arra a gondolatra jutott, hogy czélszerü lesz valamelyik szomszéd óriásfában egy tyukketreczet csinálni; addig azonban kénytelen volt a Vilmos-fa szobájába való bejárást ágakkal elzárni a betolakodó vendégek elől. Szerencsére a birkák, nyulak, kecskék nem éreztek ilyen hajlandóságot. Ez állatok nyugodtan kivül maradtak s meg sem próbálták, hogy áttörjenek az elégtelen korláton.

A következő napokon a fölszerelés munkáival s élelem-beszerzéssel bajlódtak, tojást és csigát, yámfgyökeret, manzarillaalmát szedtek, s minden reggel elmentek osztrigáért a tengerpartra; ez jó sok időt vett igénybe és az órák gyorsan teltek. A háztartási szerek tekintetében még mindig szűken voltak. Egy pár mélyebb kagyló volt csak, a mit hol pohárnak, hol tányérnak használtak. Az igaz, hogy a táplálkozás ama módja mellett, a melyre a Vilmos-fa vendégei szoritva voltak, most nem is kellett több. A patak tiszta vizében lehetett mosdani, s ott lehetett tisztára mosni a fehérneműt is, a mi Tartelettnek volt a mulatsága. Nem igen fáradhatott bele, mert mindössze csak két ingük, két zsebkendőjük s két pár harisnyájuk volt.

A meddig a ruhamosás tartott - a mosás alá kerülő darabok képezvén összes fehérnemü-készletüket - a két megmenekült hajótörött kénytelen volt csak nadrágban és ujjasban lenni; de a nap oly melegen sütött, hogy meg nem fázhattak, aztán a kimosott ruha is gyorsan száradt.

Ilyen módon, a nélkül, hogy esőtől, széltől szenvedtek volna, megérték julius 3-át.

Helyzetüket mindinkább kezdték elfogadhatónak találni, legalább ahhoz a vigasztalan állapothoz képest, a melyben a szigetre jutottak.

Azonban nem volt szabad megfeledkezni a szabadulás lehetőségéről sem, a mi csak kívülről következhetett be. Ezért Godfrey minden istenáldotta reggel végig tekintett a tengeren azon irányban, mely a hegyelőfoktól keletre s észak-nyugat felé terült. A Csendes-óczeán e része mindig elhagyatott volt. Semmi hajó sem járt arra, még csak halászbárka sem, még csak egy kis füstfelleg sem, mely a láthatáron kóvályogva elárulta volna, hogy erre nem messze egy gőzhajó jár. Ugy látszott, hogy Fina-szigete kivül fekszik minden kereskedelmi uton, s nem megy el mellette semminő személyszállitó összekötő vonal. Nem volt tehát mit tenni, mint türelmesen várni, s bizni a mindenhatóban, ki soha nem hagyja el a gyöngéket.

Koronkint, midőn a megélés közvetetlen szükségletei időt adtak arra neki, főleg Tartelett nyugtalansága következtében, Godfrey gyakran foglalkozott a tűz fontos és aggasztó kérdésével. Taplója szerencsétlenségre nem volt. Megkisérlette azt valami hasonló anyaggal pótolni. Valószinünek tetszett, hogy a sok mindenféle gombanemü közt, a mely a vén fák odvában nő, akad olyan is, a mely hosszu száritás után gyulékony anyaggá változik.

Több ily gombát kerestek tehát s kitették a napra, a mig csak nem porlottak a szárazságtól. Azután Godfrey valami tűzkőszerű kőből, kése hátával, melyet most aczélnak használt, kiugratott egy pár szikrát, a mely rá is pattant arra a száritott gombára... De hiába... A szivacsos anyag nem gyuladt meg.

Erre az a gondolata támadt Godfreynek, hogy majd azt a növényport használja fel, a melyet a Vilmos-fa belsejében talált, s mely valószinűleg már sok száz éve száradt.

Azzal sem ment semmire.

Mindenből kifogyván, szikra kiveréssel megpróbált lángra gyujtani még valami szivacsféle növényt is, a mire a parti sziklák közt akadt.

E részben sem volt szerencsés. A szikra, melyet a kő kiütött, rá ugrott ugyan arra az anyagra, de rajta azonnal elaludt. Godfrey és Tartelett igazán kétségbeestek. Lehetetlen volt tovább ellenniök tűz nélkül. A gyümölcsbe, gyökérbe, csigába már teljesen beleuntak, s félni lehetett, hogy gyomruk is egész képtelennek fog bizonyulni a mindig egyféle táplálék emésztésére. Mélabus tekinteteket vetettek - főleg a tánczmester - a birkákra, nyulakra, csirkékre, melyek ott lábatlankodtak a Vilmosfa közelében. A nyáluk folyt erre a látományra. Szemeikkel kis híja, hogy nyersen föl nem falták őket.

Nem! ez nem tarthatott igy soká.

Azonban egy váratlan - sőt, ha ugy tetszik, mondhatjuk gondviselésszerü, - körülmény jött segitségükre.

A julius 3-ról 4-re virradó éjjel az idő, mely pár nap óta már változóban volt, fullasztó meleg után, melyet a tengeri szél sem volt képes mérsékelni, hirtelen viharra fordult.

Godfreyt és Tartelettet éjjeli egy óra tájban hangos égdörgés ébresztette föl, melyet a villámok egész tüzijátéka kisért. Eső még nem esett, hanem az sem késhetett már soká. Erős záporra kellett készen lenni, mert a felhőrétegek a gőzök hirtelen lecsapódása folytán ugyancsak megtelhettek.

Godfrey fölkelt s kiment, hogy az ég állapotát megfigyelje.

A villámok fényében a lógó fellegek ugy tüntek fel, mintha nem is valami nagyon magas boltozatot képeznének a nagy fák lombozata fölött, melyek levelei valami khinai faldiszit-mény finom részletei gyanánt tüntek most fel.

Egyszerre, az általános égzendülés közepett, egy lángolóbb villám csapott át a levegőn. A dörrenés nyomon követte, s a Vilmos-fán, tetejétől aljáig, végig szaladt a villamos folyam.

Godfrey, egy szomszédos törzshöz félig odavágódva, hirtelen felugrott, mig körülte ugyancsak kezdett szakadni a zápor. A villám azonban meggyujtotta a felső lombozat száraz ágait. S a mint az eső csapkodta, ugy szólva lángban uszó viz hullott le a földre.

Godfrey egy kiáltására ott termett társa:

– Tűz! Tűz!

– Tűz! - válaszolá Tartelett. - Áldva legyen a mindenek ura, a kinek köszönhetjük.

S mindketten rohantak a lehulló cserje felé, melynek egy része még lángolt, más része csak izzott. Hirtelen összeszedtek egy kevés száraz fát, a mi nem hiányzott az óriás fa tövénél, melynek alsó részét csak érintette a villám. Aztán bementek száraz lakásukba, de akkorra a fa felső égését tökéletesen eloltotta, a szakadó zápor, a nélkül, hogy - mint félni lehetett - a Vilmos-fa egész felső koronája elégett volna.