A nap már meglehetősen előre haladt. Ennélfogva Godfrey elhatározta, hogy másnapra halasztja az uj elhelyezkedés gondját. De a sürgető kérdezősködésre, melylyel a tánczmester az ő szemleútja eredménye iránt zaklatta, meg nem állhatta, hogy végre is meg ne mondja, hogy egy szigetre vetődtek ki, a melynek neve Fina szigete, s hogy mielőtt arra gondolhatnának, hogy innen eltávozzanak, inkább arra kell igyekezniök, hogy módot találjanak a megélésre.

– Sziget! - kiáltá Tartelett.

– Az bizony!... sziget!

– Melyet a tenger vesz körül?...

– Természetesen.

– De miféle sziget?

– Mondtam már, hogy a neve Fina szigete, s ön érteni fogja, miért adtam éppen ezt a nevet neki!

– Nem én, egyátalán nem értem, - felelé keserves arczot vágva Tartelett; - s egyátalán nem látok kettejük közt semmi hasonlatosságot. Hisz Fina kisasszonyt mindenfelől szárazföld veszi körül.

E mélabus megjegyzésre elhallgattak; aztán intézkedtek, hogy az éjszakát, a mennyire csak lehet, kevéssé kellemetlen állapotban töltsék. Godfrey visszatért a tengerpartra, hogy uj csiga-és tojáskészlettel lássa el magát, mert egyelőre más hiján ezzel kell beérni; azután engedve a fáradtság hatalmának, egy fa lábánál elaludt, mig Tartelett, a kinek nem volt elég filozófiája, hogy belenyugodjék a dolgok uj állapotába, a legelégedetlenebb tépelődéseknek adta át magát.

Másnap, junius 28-án, mindketten talpon voltak, mielőtt még a kakas megzavarta volna álmukat.

Aztán reggeliztek, - megint csak ugyanoly szegényesen, mint előtte való nap. Csak a patak fris vizét helyettesitette igen előnyösen egy kevés tej, a mit a kecskék egyikéből fejtek.

Oh érdemes Tartelett! hol volt a sok mindenféle finom édes pálinka, égetett vörös bor, a «portwine», meg a «sherry», a miből ő inni nem szokott ugyan, de a mit a nap bármely órájában feltálaltathatott volna magának San-Franciscó ebédlőiben és kávéházaiban? Közel volt hozzá, hogy irigyelje a szárnyas állatokat, a juhokat s a többieket, melyek kielégitették szomjuságukat, a nélkül, hogy a friss forrásvizekhez akármi szeszes vagy czukortartalmu pótlékot kivántak volna! E szerencsés állatoknak nem kellett tűz, hogy táplálékuk elkészüljön; nekik elég volt a gyökér, fű, fűmag, s reggelijük mindig idején kész volt s annak rendje szerint feltaláltatott a természet zöld asztalán.

– Induljunk! - mondá Godfrey.

És csakhamar utnak eredtek mindaketten, követve háziállat-kiséretüktől, a mely csakugyan semmikép sem akart tőlük elszakadni.

Godfreynek az volt a terve, hogy elmegy s átkutatja a sziget északi részén a part azon táját, melyen azok a rendkivül nagy facsoportozatok voltak, melyeket a hegytetőről látott. Elhatározta azonban, hogy az utat odáig mindenütt a tengerpart mentén haladva teszi meg. Hátha a tengerviz dagálya a hajótörés valamely maradványát vetette ki valahol! Hátha a part homokjában az «Álom» volt személyzetéből, utitársaiból, akad egynehánynak holttetemére, a kiknek illő lesz keresztényi módon való eltakaritásáról gondoskodni! Arról, hogy élve találjon valakit, ha mindjárt az utolsó matrózt is, a partra menekülve, mint a hogy ő elmenekült; arról most már, harminczhat órával a katasztrófa után, reményben is lemondott.

Áthaladtak hát a homokdombok első vonalán. Godfrey és társa csakhamar odaértek aztán a part sziklás részéhez, s azt ugyanoly elhagyatottnak találták, mint a hogy elhagyták. Ott, óvatosságból, magukat ujra ellátták tojással és csigával, attól tartván, hogy hátha a sziget északi részén még ennek a kezdetleges tápláléknak is hiján lesznek. Aztán az utolsó dagály által szárazon hagyott parti iszap mentén haladva megindultak észak felé, tekintetükkel megvizsgálva mindent, a mit beláthattak.

De nem találtak semmit, egyátalán semmit!

Határozottan el kell ismerni, hogy ha a balvégzet a két embert, a ki az «Álom» hajótöréséből megmenekült, a Robinson sorsára juttatta: kegyetlenebb volt irántuk, mint elődjük iránt. Annak, mint tudva van, a hajótörést szenvedett hajóból sikerült megmenteni egy pár darabot. Első szükségleteit abból kiélégithette, maradványait felhasználhatta. Élelmi szereket kapott, legalább egyelőre; továbbá ruhát, szerszámokat, fegyvereket, szóval mindent, a mire az élet első szükségletei kielégitése czéljából szüksége lehetett. Itt szó erről sem volt. Azon a sötét éjszakán a hajó eltünt a tenger mélyében s a parti sziklára még csak egyetlen deszka sem jutott belőle! Semmit sem lehetett tehát belőle megmenteni vagy megszerezni, még csak egy gyujtót sem, ...és különösen a gyujtó volt az, a mi nekik hiányzott.

Tudom, hogy kényelmes szobában, jól befutott, lobogó lángu s izzó parázsu kandalló előtt ülő nagyképü emberek igen könnyen osztogatják az ilyen olcsó tanácsot:

– De hiszen semmi sem könnyebb, mint tüzet éleszteni! Nem kell hozzá csak két kő... Egy kis száraz széna... Egy darab égő kanócz... (De honnan vegye az ember ezt az égő kanóczot!)... vagy pedig egy késnyél... vagy pláne két fadarab, a mit polinéziai szokás szerint össze-dörzsölünk...

Az ám; - csak tessék megpróbálni.

Ilyen tünődések közt indult meg Godfrey utjára, s ez volt, a mi leginkább foglalkoztatta. Meglehet, hogy kandallója előtt ülve, s érdekes uti rajzokat olvasgatva, maga is ilyenformán okoskodott. De a midőn a gyakorlati foganatositásra került a dolog, meg kellett győződnie, hogy nem megy az ilyen könnyen; s nagy fejtörést okozott neki az a körülmény, hogy hátha egyátalán nem fog tudni tűzre szert tenni.

E gondolatokba elmélyedve haladt utján, megelőzve Tartelettet, kinek minden gondja arra volt irányozva, hogy nagy lármával együtt tudja tartani a birkákból, kecskékből s szárnyasokból álló nyájat.

Tekintetét egyszerre csak valami almaféle kis gyümölcs élénk szine vonta magára. Cserjék ágain csüggött az, mely cserjék százankint álltak a homokdombok alján. Azonnal felismerte, hogy az ahhoz a «manzanilla» nevü gyümölcsfajhoz tartozik, a melyből az indiánok Kalifornia némely részén oly szives örömest táplálkoznak.

– Végre valahára lesz hát valamivel fölfrissiteni tojásételünket, - kiáltá örvendezve.

– Aztán meg lehet ezt enni? - szóla Tartelett, a ki rendes szokás szerint ugy kezdte a dolgot, hogy keserves arczot vágott.

– Próbálja meg! - felelé Godfrey.

Godfrey maga is hozzálátott a manzanilla megkóstolásához. És pedig meglehetős mohón harapott bele.

Olyanforma volt az, mint a vadalma; savanyusága azonban egyátalán nem tette kellemetlenné. A tánczmester is csakhamar követte tanitványa példáját s egyátalán nem volt elégedetlen az uj élelemmel, legalább az előbbiekhez viszonyítva. Godfrey arra számított, hogy lehetséges lesz ebből a gyümölcsből valami forralt italt késziteni, a mi mindenesetre kellemesebb lesz a tiszta víznél.

Tovább folytatták utjokat. A homokbuczkás talaj csakhamar véget ért, s folytatása szép rétség volt, melyet egy szelid folyásu patak szelt át. Ez ugyanaz volt, melyet Godfrey a hegycsúcsról látott. A nagy fák, azok valamivel távolabb csoportosultak. Mire a két szigetjáró mintegy kilencz kis mérföldnyi gyalogolás, összevéve négy órai út után odaérkezett, a dél már valamivel elmult.

Ez a része a szigetnek valóban olyan volt, hogy érdemes volt meglátni, fölkeresni, megszeretni és elfoglalni.

Manzanilla s más egyéb bokrok által határolt tisztás és buja növényzetü mezőség mögött vagy husz óriási fa állt, melyek egész nyugodtan kiállhatták volna a versenyt a kaliforniai őserdők legszebb példányaival. A fák félkörben állottak. A gazdag fű, mely lábaiknál elterült, néhány száz lépésnyire ellepve még az ott folyó rio (patak) partjait is, arrébb bokroknak, néhol szikláknak, dombos emelkedéseknek adott helyet, s a tenger felé huzódva, egész tisztásra vált. Ezek az óriási fák, melyeket Nyugat-Amerikában egyszerüen «nagy fák»-nak szokás nevezni, a fenyők legszebb fajtájához tartoztak. Ha valaki angol embertől kérdi, mi e fák közelebbről megkülönböztető elnevezése, azt fogja válaszolni: «Wellington-fenyő»; ha viszont amerikai embertől kérdezzük ugyanezt, az ő felelete ugy fog hangzani: «Washington-fenyő.»

E két név között tehát szabadon lehet választani.

Nevezzék azonban akár a waterlooi hidegvérü győző, akár az amerikai köztársaság örökemlékü felszabaditója nevéről e fákat; annyi bizonyos, hogy azok a kaliforniai és nevadai növényvilág eddigelé ismert leghatalmasabb válfajai.

Ezen országok némely vidékein egész erdők vannak e fából; a mariposai és calaverai erdők e részben a legnevezetesebbek, s ezekben vannak fák, a melyek körülete hatvan és nyolczvan láb közt váltakozik s magasságuk eléri a háromszáz lábat. Volt egy, a yosemiti-i völgy bejáratánál, melynek körülete pláne száz láb volt, s magassága, a mig fennállt, mert most már csak a földre fektetve dicsekszik hajdani óriás voltával, elérte volna a straszburgi székesegyház magasságát, a mely tudvalevőleg négyszáz láb.

Sok ily fának egész külön neve s e név alatt nagy híre van. Amerika messze országaiban emlegetik az Erdők Anyját, az Erdők Csodáját, a Favágó Kunyhóját, a Két Ostort, továbbá Emmát, Mariskát, Brigham Youngot és feleségét, a Három Grácziát, a Medvét stb., mely nevek alatt mind a növényvilág egy-egy csodás nevezetessége lappang. Egy ily fa tövén ketté fürészelt törzsére egy egész kioszkot épitettek, s ez a kioszk akkora volt, hogy abban tizenhat pár egész kényelmesen tánczolhatta a franczia négyest. Mindezen óriások közt a valódi óriás azonban az, mely egy, az állam birtokához tartozó erdő közepén, Murphyhez mintegy tizenöt mértföldre áll, a melynek neve az Erdők Atyja. Mintegy négyezer éves sequoia-fenyő ez, s magassága négyszázötvenkét láb, tehát magasabb, mint szent Péter templomának keresztje Rómában, magasabb, mint a gizehi nagy piramis, s végre magasabb, mint a roueni székesegyház egyik főtornyán álló harangláb, melyeket mostanában a világ legmagasabb épitészeti alkotásainak tartanak.

A természet szeszélye ez óriásokból vagy huszat e szigeten helyezett el, valószinüleg még abban az időben, a mikor Salamon király épiteni kezdte azt a hires templomot, mely romjaiból nem épült fel többé soha. A legnagyobb közülök lehetett vagy háromszáz láb magas, a legkisebb kétszázötven. Egy párnak törzse a vénség folytán megkorhadva, óriási ivvé odvasodott, s az ez által képződött nyiláson egész csapat lovas katona áthaladhatott volna. Grodfreyt rendkivül meglepte e természeti tünemény, mely átalában csak a tenger szine fölött öt-hatezer lábnyi magaslatokon szokott jelentkezni. Ugy tetszett egy pillanatra előtte, hogy ez egyetlen látomány fölér utja veszedelmeivel. Ritkaság valami ahhoz foghatót látni, mint e fák világosbarna oszlopszerü törzse, mely átmérőjének észrevehető kisebbedése nélkül emelkedik a földtől egész elágazása kezdetéig. Ágaik maguk is vastag hengeralakuak s körülbelül nyolczvan, száz láb magasságban nőttek ki a törzsből, s oly szélesek, gazdagok és ágabogá-sok, mint bármely közönséges nagy fának koronája, ugy, hogy minden ilyen fa valósággal egy egész erdőt hordoz magán.

Ez óriási fenyők közül különösen egy volt az, mely Godfrey figyelmét szerfelett felköltötte. Törzsében megodvasodva, azon egy hatalmas nyilás volt, körülbelül négy-öt láb szélességben s tiz láb magasságban, melyen át mintegy a belsejébe lehetett hatolni. Az óriási fa törzsének belseje teljesen eltünt; rétegei fehérlő s szétmálló fürészporszerü hulladékban lepték el a talajt; de ha a törzs nem is állt már egyébből, csak a puszta héjból, még igy is századokon át elélhetett.

– No, ha nem találtunk barlangot vagy sziklamélyedést, - kiáltá Godfrey, - van itt egész kész lakás, mondhatnám faház, vagy torony, a minőt hiába keresnénk emberlakta vidéken. Ebben könnyen találunk födelet és védelmet. Jöjjön csak Tartelett és nézze meg!

S a fiatal ember, maga után vonva idősebb társát, bement a fenyő belsejébe.

A talajt finom növény-képződményű por lepte el a fa átmérője nem volt kevesebb husz angol lábnál. A magasságot, a melyben a nyilás és a fa odva véget ért, nem lehetett kivenni a sötétség miatt. Fölülről azonban semmi világosság nem hatolván be, biztosra lehetett venni, hogy semmi hasadás, hézag és üreg ott nincsen, a melyen át az eső vagy szél behatolhatna. Most már hát tudni lehetett, hogy a két Robinson itt türhető védelmet fog találni az időjárás minden viszontagságai ellen. Semmiféle barlang nem lett volna sem biztosabb, sem szárazabb, sem zártabb. A körülményekhez képest jobb helyiséget kivánni sem lehetett.

– Nos Tartelett, - szóla Godfrey, - mi véleménnyel van ön ezen istenadta lakóház felől?

– Csak az a kár, hogy kályha nincs benne, - jegyzé meg Tartelett.

– Mielőtt kályhára gondolnánk, - válaszolá Godfrey, - azt kellene tudnunk, hogy sikerül-e egyátalán tűzre szert tennünk.

A logika ebben a válaszban tagadhatatlanul kifogástalan volt.

Godfrey ezután hozzálátott a fák környékének átvizsgálásához. Amint mondtuk, a rétség egészen ez óriás-fák aljáig huzódott s annak mintegy ezek képezték határvonalát. A kis patak, zöldfü lepte ágyában tovafutva, e kissé száraz földréteg közt jóleső üde légjárást idézett elő. Partján a legkülönbözőbb bokrok tenyésztek, köztük igen sok manzanilla bokor is, mi által biztosítva volt a szükséges mennyiségü vadalmaszüret.

Távolabb, a hegy felé, elszórva ismét állott nehány facsoport, tölgyek, hársak, iharfák, igen gazdag fű közepette; de ámbár ezek is hatalmas fák voltak, azokhoz a «Mammuth-fenyőkhöz» képest csak kis bokroknak látszottak. Ezek árnyéka a lemenő nap fényénél elért majdnem egészen a tengerig. A rétség tulsó felét bokrok lepték el, zöldes lepellel boritva el a tájt, a meddig a szem látott. Ezt a vidéket Godfrey másnap akarta bejárni.

És ha neki tetszett e táj, nem kevésbbé voltak azzal megelégedve a házi állatok. A kecskék, zergék, tengeri nyulak, bárányok mindjárt elfoglalták ezen uradalmat, a mely fölös mennyiségben szolgált rágicsálni való gyökérrel s ropogtatni való fűvel. A csirkék pedig mohón kerestek szemet és férget a patak partján. Mindenfelé jelentkezett már az állati élet; s bégetés, mekegés, kotkodácsolás zajától viszhangoztak a nagy fák, melyek hosszu világ életűkben aligha hallottak valaha ilyesmit.

Godfrey visszatért e fák közé s gondosabban kezdte vizsgálni azt, a melyet lakóhelyül kiszemelt. Ugy látta, hogy, ha nem is lehetetlen, de igen nehéz feladat lenne felmászni első ágaiig, legalább kivülről, mert törzsén semmi fogózkodó vagy kapaszkodó hely nem kinálkozott; remélte azonban, hogy belülről majd módot talál a felmászás lehetővé tételére.

Veszedelem esetére ugyanis igen hasznos lehetett, ha menedéket lehet keresni ama sürü lombozat között, melyet ez óriási törzs magán hordott. De ez is azon feladatok közé tartozott, melyeknek teljesitését későbbre hagyta.

Mert mire vizsgálódása véget ért, a nap már nagyon ott járt az égbolt alsó részén. A végleges megtelepedés minden előkészületét tehát másnapra halasztották.

Ezt az éjet pedig, vacsora után, melyen a csemege helyét a vadalma pótolja, hol tölthették volna el jobban, mint abban a növényi porban, mely a fenyő belsejének talaját ellepte.

Isten nevében nyugalomra hajtották tehát fejüket; Godfrey azonban előbb bátyjára, Kolderup W. Vilmosra gondolva, «Vilmos fájának» nevezte el azt az óriási fát, a melynek hasonmásai Kalifornia s a szomszédos államok erdeiben mind az amerikai köztársaság valamely nagy polgárának nevét viselik.