A VANDERGAART-KOPJE

„Feltétlenül el kell utaznom - mondta magában másnap Cyprien Méré, miközben öltözködött -, el kell hagynom Griqualandot! Mindazok után, amiket az öregtől le kellett nyelnem, hitványság lenne, ha csak egy nappal is tovább maradnék! Nem akarja hozzám adni a lányát? Talán igaza is van! De semmi esetre sem az én tisztem, hogy most felsorakoztassam az enyhítő körülményeket. Bármilyen fájdalmas is, férfiasan kell fogadnom az ítéletet, és számolnom a szerencse forgandóságával!”

Cyprien nem habozott tovább, hanem berakosgatta készülékeit a ládákba, amelyeket szekrénynek és tálalónak is használt. Nagy hévvel fogott a munkához, és már egy-két óra hosszat buzgón csomagolt, amikor a nyitott ablakon át üdén csengő hang ütötte meg a fülét. Úgy szállt az ének a reggeli levegőben, mintha egy pacsirta küldené neki a terasz aljáról Moore egyik legbájosabb dalát:

*Utolsó nyári rózsaszál,
Egymagadban virulsz.
Gyönyörű volt a többi mind,
De elhervadt, lehullt.*

Cyprien az ablakhoz ugrott, és meglátta Alice-t. A lány a strucckarám felé tartott, kötényében eleséget vitt kedvenceinek. Ő dalolt a kelő nap fényében.

*Ne lengj az ágon egyedül
Magányod fáj nekem.
Immáron szép testvéreid
Alusznak csendesen.*

A fiatal mérnök sohasem rajongott a költészetért, de ez a vers most mégis meghatotta. Szorosan az ablakhoz simult, lélegzetét visszafojtva hallgatta, nem, itta az édes szavakat.

A dal félbeszakadt. Miss Watkins szétosztotta az ínyencfalatokat, és derűs látvány volt, amint a struccok hosszú nyakukat nyújtogatták és esetlenül kapkodtak a lány incselkedő keze felé. Alice befejezte az etetést, visszafordult, és újból dalba kezdett:

*Utolsó nyári rózsaszál,
Aludj te is, szegény!
Oly szomorú az árvaság
E gyászos földtekén.*

Cyprien könnybelábadt szemmel, megbabonázva, mozdulatlanul állt.

A hang távolodott, Alice ment vissza az udvarház felé. Húsz lépésnyire volt a háztól, amikor sietős lépteket hallott maga mögött. Visszafordult és megállt.

Cyprien meggondolatlanul, ellenállhatatlan ösztön parancsára kiugrott házikójából, és a lány után futott.

– Alice kisasszony!...

– Ön az, Méré úr?...

Most szemtől szembe álltak a napsütésben, az udvarház mellett húzódó ösvényen. Karcsú árnyékuk élesen kirajzolódott a puhafa palánkon. Most, hogy ott állt a lány mellett, Cyprien megijedt saját merészségétől. Tétovázva hallgatott.

– Akar nekem mondani valamit, Méré úr? - érdeklődött Alice.

– Búcsúzni akarok, Alice kisasszony!... Elutazom, még ma! - válaszolt Cyprien, némi bizonytalansággal a hangjában.

Miss Watkins finom arcbőréről egyszerre eltűnt a rózsapír.

– Elutazik?... El akar utazni?... Hová? - kérdezte megrökönyödve.

– Haza... Franciaországba. Munkámat itt befejeztem. Küldetésem ideje letelt. Nincs már semmi dolgom Griqualandban, vissza kell térnem Párizsba.

Cyprien el-elcsukló hangon beszélt, mint egy bűnös, aki mentegetődzik.

– Á!... igen!... Persze!... Meg kell lenni... - rebegte Alice, nemigen tudva, mit mond.

Roppantul megdöbbentette, amit hallott. Öntudatlan boldogságában úgy érte ez a hír, mint egy dorongütés. Hirtelen kövér könnycseppek gyűltek a szemébe és ott csillogtak árnyékot vető, hosszú pilláin. És mintha fájdalmának ez a kitörése visszavitte volna az élet valóságába, erőt vett magán, hogy mosolyogni tudjon.

– Úgy! Elutazik? - folytatta - és itthagyja buzgó tanítványát, mielőtt az még bevégezhette volna a kémiatanulást?... Azt akarja, hogy ne jusson tovább az oxigénnél, s a nitrogén már örökre hétpecsétes titok maradjon előtte?... Igazán nem szép magától, tisztelt uram!

Tréfával próbálta leplezni felindulását, de hangja rácáfolt a szavaira. Az évődés mögött komoly szemrehányás lappangott és szíven találta a fiatalembert. Ezt hallotta ki belőle:

– És én?... Engem semmibe se vesz?... Mintha a világon se volnék?... Idejön, megmutatja magát a búrok és a kincsre szomjazó bányászok közt, mint egy kiváltságos felsőbb lény, egy gőgös, önzetlen tudós, egy magasröptű elme! Engem beavat a tanulmányaiba, a munkájába! Feltárja előttem a szívét, megosztja velem nagyratörő ábrándjait, irodalmi érdeklődését, művészi ízlését! Megmutatja nekem a különbséget a magafajta gondolkodó és a körülöttem élő kétlábú tollatlan állatok közt! Mindent latbavet, hogy csodáltassa és megkedveltesse magát!... Célját el is éri!... Azután elém áll, és kurtán-furcsán bejelenti, hogy elutazik, hogy vége az egésznek, hogy visszamegy Párizsba és engem mihamarabb elfelejt!... És úgy gondolja, hogy nekem bölcs beletörődéssel tudomásul kell vennem ezt az elintézést?

Igen, mindez kicsendült Alice szavaiból, könnyes szemei mindezt oly érthetően kifejezték, hogy Cyprien már-már válaszolni akart erre a néma, mégis beszédes szemrehányásra. Kicsi híja volt, hogy el nem szólta magát:

– Nem tehetek mást!... Tegnap feleségül kértem magát az édesapjától!... Elutasított, még csak reménnyel se biztatott!... Érti már, miért utazom el?

De még idejekorán eszébe jutott az ígérete. Hiszen szavát adta John Watkinsnak, hogy Alice előtt sohase fogja említeni róla szőtt álmát, és becstelenségnek érezte volna a szószegést.

De ugyanakkor ráeszmélt, mennyire bántó, majdnem kegyetlen rögtöni elutazásának terve, amire az őt ért megalázás hatása alatt hirtelenében elhatározta magát. Mégiscsak képtelenség, hogy így, előkészítés nélkül, sebbel-lobbal itthagyja ezt a bájos teremtést, akit szeret, és aki minden jel szerint őszintén és mélyen vonzódik hozzá!

Ettől az eltökéléstől, amely két órával előbb parancsoló szükségszerűséggel fogant meg benne, most valósággal visszaborzadt. Annyira, hogy nem bírt kitartani mellette, hanem egyszerűen letagadta.

– Nem úgy értem az elutazásomat, Alice kisasszony, hogy mindjárt most reggel... nem is hiszem, hogy egyáltalán ma... Még fel kell jegyeznem egyet-mást... be sem fejeztem az előkészületeimet!... Mindenesetre még lesz szerencsém önhöz... hogy megbeszéljük... a tanulási tervét!

Azzal Cyprien sarkonfordult, és hanyatt-homlok elrohant. Hazatérve fa karosszékébe vetette magát és nagy töprengésbe merült. Gondolatai irányt változtattak.

„Lemondani egy ilyen bűbájos teremtésről, csak azért, mert kevés a pénzem! Feladni a játszmát az első akadálynál! Olyan nagyon bátor dolog ez, mint ahogy képzeltem? Nem lenne-e jobb sutba dobni holmi előítéleteket és megpróbálni, hátha ki tudom érdemelni őt?... Annyian meggazdagodnak néhány hónap alatt gyémántásásból! Miért ne követhetném a példájukat? Ki gátol abban, hogy én is kiássak egy százkarátos követ, amire már volt példa? Vagy ami még jobb, új eret is fölfedezhetnék! Bizonyos, hogy több elméleti és gyakorlati ismerettel rendelkezem, mint itt a legtöbben! Miért ne érhetném el tudásommal ugyanazt, amit ezek munkával és egy kis szerencsével elértek?... Elvégre egy kísérlettel semmit sem kockáztatok! Még hivatalos küldetésem szempontjából is hasznos, ha megfogom a csákány nyelét, és belekóstolok a bányászmesterségbe!... És ha viszem valamire, ha ezen a kezdetleges úton-módon gazdag ember leszek, ki tudja, John Watkins nem gondolja-e meg a dolgot, és nem másítja-e meg korábbi döntését? A jutalom megéri a kalandos próbálkozást!...”

Cyprien felállt, és fel-alá járt a laboratóriumban. De most kezei tétlenek voltak, csak az agya dolgozott.

Egyszer csak megállt, fogta a kalapját, és elment hazulról. Ahogy kiért a síkság felé lejtő útra, nagy léptekkel nekivágott a Vandergaart-Kopje irányában. Nem egészen egy óra alatt ott is volt.

A bányászok épp akkor tértek vissza csapatostul a telepre, ebédelni. Cyprien, ahogy sorra elvonultak előtte a napbarnított arcok, azon tűnődött, melyikhez forduljon felvilágosításért. Az egyik csoportban felismerte Thomas Steel, a volt lancashire-i bányász emberséges ábrázatát. Amióta együtt megérkeztek Griqualandba, már két-három alkalommal találkozott vele és megállapította, hogy a derék fiúnak szemlátomást jól megy sora, amiről viruló arcszíne, vadonatúj ruhája, főként pedig széles bőröve kielégítően tanúskodott.

Cyprien hirtelen eltökéléssel csatlakozott hozzá és rövidre fogott szavakkal közölte vele terveit.

– Bányatelket akar bérelni? Mi sem könnyebb, ha van pénze! - mondta a bányász. - Tudok egyet mindjárt a magamé mellett. Potom négyszáz fontsterlingért kapható. Ha van öt-hat négere, akik az ön hasznára kiaknázzák, biztosan csinálhat hetenként hét-nyolcszáz frank értékű gyémántot!

– De nekem nincs tízezer frankom, és akkora négerem sincs, mint a kisujjam - szólt Cyprien.

– Hát akkor vegyen egy részparcellát, egy nyolcadot, vagy akár egy tizenhatodot, és munkálja meg egyedül! Ezer frankért megkaphatja.

– Ennyire még futja a pénzemből - válaszolt a fiatal mérnök. - De hogy csinálta maga, Steel úr, ha nem veszi tolakodásnak a kérdésemet? Talán tőkét hozott magával?

– A két kezemen kívül csak három aranyacska volt a zsebemben, amikor megjöttem. De szerencsém volt. Eleinte felesben dolgoztam egy nyolcadrész telken, melynek tulajdonosa nemigen törődött az üzlettel, szívesebben ült a kocsmában. Úgy egyeztünk meg, hogy egyenlően osztozunk a leleteinken. Én elég szépeket találtam, kivált egy ötkarátos követ, kétszáz fontsterlinget kaptunk érte! Aztán meguntam, hogy annak a semmittevőnek dolgozzak. Béreltem egy tizenhatod részt és magam láttam a kiaknázásához. De mivel csak apró köveket fiadzott, tíz napja túladtam rajta. Most megint felesben dolgozom egy ausztráliaival, az ő bányatelkén, de az első héten ketten együtt mindössze öt fontot csináltunk.

– Ha találnék egy jó résztelket, amely nem túl drágán kapható, volna kedve velem társulni a kiaknázásra? - kérdezte a fiatal mérnök.

– Miért ne? - válaszolt Thomas Steel. - De van egy kikötésem: mindegyikünk megtartja, amit talál, ne vegye bizalmatlanságnak, Méré úr! De látja, amióta itt vagyok, azt tapasztalom, hogy majdnem mindig veszítek az osztozkodásnál, mert én tudok bánni a lapáttal meg a csákánnyal, kétszer-háromszor annyi munkát végzek, mint más.

– A kikötést rendbenvalónak találom - bólintott Cyprien.

– Hopp! - ütött a homlokára a lancashire-i. - Eszembe jutott valami, talán nem is rossz ötlet!... Mi volna, ha kettesben bérelnénk egyet John Watkins telkei közül?

– Hogy-hogy? Hát nem az övé az egész Kopje-terület?

– Persze hogy az övé! De tudnia kell, Méré úr, mihelyt fölfedeznek egy gyémánttelepet, a gyarmati kormány nyomban ráteszi kezét. Telekkönyvezi és felosztja a bányatelkeket. A kiaknázási jogért beszedett pénzek túlnyomó részét megtartja és a tulajdonosnak meghatározott összegű térítést fizet. A dolog úgy áll, hogy ezekből a térítésekből, amikor a Kopje oly hatalmas terület, mint ez itt, igen tekintélyes jövedelem adódik, másfelől pedig a tulajdonosnak mindenkori előjoga, hogy annyi telket vásárolhat vissza, amennyit ki tud aknáztatni. Ez a helyzet Watkins úrnál. Azonfelül, hogy az egész bányatelep az ő tulajdona, számos telket maga aknázhat ki. De ezeket nem tudja úgy kihasználni, ahogy szeretné, mert a köszvényes lábaival nem járhatja be a munkahelyeket, és úgy gondolom, kedvező feltételeket szabna, ha ön ajánlkozna, hogy bérbe veszi egyik bányatelkét.

– Jobb szeretném, ha ön tárgyalna vele - jegyezte meg Cyprien.

– Azon nem fog múlni - válaszolt Thomas Steel. - Azt hiszem, egykettőre megegyezünk.

Három óra múlva a kilencszáznegyvenkettes félparcella, kellőképpen körülcölöpözve és a tervrajzon pontosan feltüntetve, annak rendje és módja szerint Cyprien Méré és Thomas Steel urak bérleménye lett, kilencven font haszonbér, valamint a jogosítványi díjak lefizetése ellenében. Azon felül a bérszerződés külön leszögezte, hogy az engedményesek a kiaknázás mindenkori eredményéből részeltetni tartoznak John Watkins urat, és haszonrészesedés címén kiszolgáltatni neki az első három, tíz karátnál nehezebb gyémántot, amit a többi között találnának. Semmi nem mutatott arra, hogy ilyesmi meg fog történni, de ami azt illeti, lehetséges volt - minden lehetséges volt.

Egészben véve az üzlet Cyprien szempontjából rendkívül előnyösnek ígérkezett. Mr. Watkins, mikor a szerződés aláírása után megitták az áldomást, szokott keresetlen nyíltságával ki is jelentette:

– Jó dologra szánta el magát, barátocskám! - mondta neki, megveregetve a vállát. - Látom, életrevaló ember! - Nem lepne meg, ha a mi Griqualandunk egyik leggazdagabb bányásza lenne magából.

Cyprien akarva, nem akarva kedvező jóslatnak vette ezeket a szavakat.

Miss Watkins is jelen volt a megbeszélésen, és hogy tündökölt a szép kék szeme! Senki se hitte volna, hogy egész reggel könnyezett.

Egyébként hallgatag megegyezéssel semmiféle célzást nem tettek a reggeli elszomorító jelenetre. Cyprien, most már bizonyos, nem utazik el, és az volt a lényeges.

A fiatal mérnök így könnyű szívvel kerekedett fel, hogy megtegye előkészületeit a költözködésre. Csak néhány ruhadarabot szándékozott magával vinni egy könnyű útitáskában, mert úgy számított, hogy Vandergaart-Kopjéban sátorlakó lesz, és csak néha jön vissza a farmba, hogy itt töltse szabad idejét.