A REJTELMES BARLANG

Cyprien, mikor másnap reggel felébredt, valóban Templart látta maga előtt. A találkozás rendkívül szeretetteljes volt. A ló mintha majdnem ugyanúgy megörült volna, mint lovasa, hogy újra megtalálta hű útitársát.

Cyprien ebéd után elég erősnek érezte magát, hogy nyeregbe szálljon, és azonnal útra keljen. Pharamond Barthès minden poggyászt Templar hátára rakott, kantárszáron vezette a lovat, így indult el Tonaia székhelye felé. Útközben Cyprien részletesebben elmesélte barátjának expedíciója fontosabb eseményeit attól fogva, hogy elindult Griqualandból. Amikor Matakit legutóbbi eltűnéséhez ért - személyleírását is megadta -, Pharamond Barthès elnevette magát.

– Igaz ni! - mondta - van még egy újságom, s azt hiszem, ha a gyémántodról nem is, de a tolvajodról hírt adhatok neked.

– Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Cyprien.

– Azt - válaszolta Pharamond Barthès -, hogy bassutóim alig huszonnégy órával ezelőtt foglyul ejtettek egy fiatal kaffert, aki a környéken bolyongott. Kezét-lábát megkötözve átadták Tonaia barátomnak. Azt hiszem, csúnyán elbánt vele, mert nagyon fél a kémektől és a kaffert, aki nyilvánvalóan egy ellenséges törzshöz tartozik, biztosan kémkedéssel vádolja. Egyelőre azonban a szegény ördög még életben van. Szerencséjére kiderült, hogy ért holmi hókusz-pókuszhoz és ezért varázslói rangra tarthat igényt.

– Most már nem kételkedem, hogy Matakit az, akiről beszélsz! - kiáltott fel Cyprien.

– No hát, nagy szerencséje lesz, ha kimászik a csávából - válaszolt a vadász. - Tonaia olyan változatos eszközöket talált ki ellenségei kínzására, hogy különb se kell. De mondom, sose nyugtalankodjál régi szolgádért. Varázsló mivolta megvédi, és még ma este jó egészségben fogjuk viszontlátni.

Mondanunk sem kell, hogy ez a hír nagymértékben megnyugtatta Cyprient. Bizonyosra vette, hogy célját el fogja érni, és nem kételkedett benne, hogy Matakit vonakodás nélkül visszaadja John Watkins gyémántját, ha nála van.

Így beszélgetett a két barát egész nap, mialatt azon a síkságon haladtak, amelyen Cyprien pár napja zsiráfháton nyargalt keresztül.

Még aznap meglátták Tonaia székhelyét. Félkör alakban, lépcsőzetesen terült el egy domboldalon, amely észak felé zárta el a láthatárt. Valóságos város volt, tíz-tizenötezer lakossal. Jól gondozott utcái, tágas, szinte elegáns kunyhói jómód és kényelem képét mutatták. A király palotáját magas cölöpkerítés vette körül, lándzsás fekete harcosok őrizték, és egymaga a város egész területének negyedrészét foglalta el.

Pharamond Barthèsnek csak mutatkoznia kellett, minden sorompó megnyílt előtte. Őt és Cyprient néhány tágas udvaron keresztül egyenesen a szertartásterembe vezették. Ott tartózkodott a legyőzhetetlen hódító népes kíséretével, amelyből sem a tisztek, sem a testőrök nem hiányoztak.

Tonaia negyvenéves lehetett. Nagy volt és erős. Fejét vaddisznófogakból készült fejdísz ékesítette, öltözete egyébként ujjatlan vörös zekéből és ugyanolyan színű üveggyöngyökkel gazdagon díszített ágyékkötőből állt. Karján és lábain számos rézkarikát viselt. Arckifejezése értelmes és finom volt, de ugyanakkor ravasz és kegyetlen. Kitüntető szívélyességgel fogadta Pharamond Barthèst, akit már néhány napja nem látott, és nagy tisztelettel Cyprient, mint hű szövetségesének barátját.

– Barátaink barátai a mi barátaink is - mondta olyan hangon, mint akármelyik párizsi polgár mondaná.

Amikor megtudta, hogy új vendége beteg volt, palotájának egyik legjobb szobáját ajánlotta fel neki, és kitűnő vacsorát készíttetett számára.

Pharamond Barthès tanácsára Matakit ügyével nem hozakodtak azonnal elő, hanem másnapra halasztották. Másnapra Cyprien egészsége valóban teljesen helyreállott, úgyhogy ismét megjelenhettek a király előtt. Az egész udvar összegyűlt a palota nagytermében. Tonaia két vendégével a terem közepén foglalt helyet, Pharamond Barthès kezdte el a tárgyalást az ország nyelvén, amelyet elég folyékonyan beszélt.

– Bassutóim a minap egy foglyul ejtett fiatal kaffert vezettek eléd - mondta a királynak. - Mármost ez a fiatal kaffer történetesen a nagy tudósnak, Cyprien Mérének a szolgája. Barátom a te nemeslelkűségedhez folyamodva kéri, add vissza neki őt. Én, az ő barátja és a te barátod, bátorkodom támogatni jogos kérelmét.

Tonaia már az első szavaknál jónak látta diplomatikus ábrázatot ölteni.

– Üdvözletem a nagy fehér tudósnak! - így válaszolt. - De mit ajánl fel váltságdíj fejében foglyomért?

– Egy kitűnő puskát, tízszer tíz töltényt és egy zacskó üveggyöngyöt - válaszolt Pharamond Barthès.

Helyeslő moraj futott végig a hallgatóságon, amelyre ez a fényes ajánlat mély benyomást gyakorolt. Egyedül a még mindig ravaszkodó Tonaia nem mutatott elragadtatást.

– Tonaia nagy fejedelem - mondta visszaülve királyi zsámolyára -, és az istenek pártfogolják őt. Egy hónapja elküldték hozzá Pharamond Barthèst derék harcosokkal és puskákkal, hogy segítsék legyőzni ellenségeit! Ezért, mivel Pharamond Barthès kívánja, a szolgát épen és egészségesen visszaadjuk gazdájának.

– És hol van ő most? - kérdezte a vadász.

– A szent barlangban, ahol éjjel-nappal őrzik! - válaszolt Tonaia, a kafferföld egyik leghatalmasabb fejedelméhez illő méltósággal.

Pharamond Barthès sietve tolmácsolta Cypriennek az elhangzottakat, és azt a kegyet kérte a királytól, hogy társával együtt felkereshesse a foglyot az említett barlangban.

Ezekre a szavakra az egész gyülekezetben rosszalló moraj támadt. Az európaiak kívánsága szertelennek látszott. Soha semmi szín alatt nem bocsátottak idegent a rejtelmes barlangba. Egy tiszteletben tartott hagyomány szerint aznap, amikor a fehérek megismerik a barlang titkát, Tonaia birodalma romba dől.

De a bennszülött király nem szívelte, ha udvara bármiképpen is befolyásolni akarta döntéseit. Épp ez a moraj ébresztette fel zsarnoki szeszélyét, csak azért is beleegyezett a kérésbe, amelyet a közvélemény megnyilvánulása nélkül minden bizonnyal visszautasított volna.

– Tonaia vérszövetséget kötött Pharamond Barthèsszel - szólt ellentmondást nem tűrő hangon -, és nincs előtte titkolnivalója! Te és barátod meg tudtok-e tartani egy esküt?

Pharamond Barthès igenlően bólintott.

– Akkor hát - folytatta a néger király -, esküdjetek meg, hogy semmihez nem nyúltok, amit a barlangban láttok!... Esküdjetek meg, hogy távozástok után is mindenkor úgy viselkedtek, mintha létezéséről sem tudnátok!... Esküdjetek meg, sohasem kísérlitek meg, hogy oda újból bejussatok, sőt még a bejáratát sem próbáljátok megközelíteni... Esküdjetek meg végül, hogy soha senkinek nem mondjátok meg, hogy mit láttatok!

Pharamond Barthès és Cyprien felemelték kezüket és szóról szóra elismételték az elhangzott eskü szövegét.

Ekkor Tonaia halk hangon néhány parancsot adott, mire az egész udvar felkerekedett és a harcosok kettős sorfalat álltak. A szolgák finom vászondarabokat hoztak elő és bekötötték a két idegen szemét. Azután mindhárman - középen a király - szalmafonatú nagy gyaloghintóba ültek, ezt néhány tucat kaffer vállára emelte, és a menet megindult.

Az út meglehetősen hosszú volt - legalább két óra hosszat tartott. A gyaloghintó rázkódásaiból Pharamond Barthès és Cyprien csakhamar rájöttek, hogy hegyes vidéken szállítják őket.

Később a hideg levegő és a lépések tompa dobaja, amely az egymáshoz nagyon is közelálló sziklák közt visszhangzott, jelezte, hogy valahol a föld alatt járnak. Végül gyantás füstszag csapta meg a két barát orrát, amiből megtudták, hogy kísérőik fáklyákat gyújtottak az út megvilágítására.

Még egy negyedórát mentek, végül földre tették a gyaloghintót. Tonaia felkérte vendégeit, szálljanak ki és embereinek megparancsolta, hogy oldják le szemükről a kendőt. Az első pillanatok káprázatában, amelyet a látószervek működésének hosszú kikapcsolása után a hirtelen fényhatás okozott, Pharamond Barthès és Cyprien azt hitték, hogy valamilyen lázas érzéki csalódás bűvöletébe kerültek, oly fenséges és meglepő látvány tárult szemük elé. Óriási barlang mélyében voltak. A barlang földjét aranycsillogású, finom homok borította. Boltívei, akárcsak egy gótikus székesegyházé, kifürkészhetetlen magasságban vesztek el. E természetalkotta föld alatti építmény falain elképzelhetetlen gazdagságban és változatosságban pompáztak a cseppkövek, amelyekre a fáklyák az olvasztókohó izzásából és az északi fény ragyogásából vegyült szivárványos tündöklést vetítettek. Csillogó színek, különleges formák, a legváratlanabb alakzatok jellemezték a megszámlálhatatlan sokaságú kristályképződményt. Nem egyszerű kvarccseppek voltak ezek, amelyek unalmas egyhangúsággal sorakoznak egymás mellett, mint a legtöbb barlangban. Itt a természet, úgy látszik, szabadjára engedte képzeletét, s kihasználta a színek és színhatások minden változatát, amire gazdag ásványi kincseinek kristályosodása oly csodás lehetőséget nyújt.

Ametiszt sziklákból, szardoniksz falakból, rubin tömbökből, smaragdszirtekből, magasba meredő zafír oszlopsorokból, mint az erdők fenyői, vagy az akvamarin jéghegyek, türkiz füzérekből, sima opál lapokból, rózsaszín alabástrom és arannyal erezett lapis-lazuli díszekből - mindabból, ami a kristályok birodalmában a legdrágább, legritkább, legtisztább, legkáprázatosabb - képződött ez a csodálatos építmény. Sőt, mintha még a növényvilág is közreműködött volna ennek az emberi képzeletet meghaladó műnek létrehozásában. A leglágyabb fűnél bársonyosabb ásványi mohaszőnyegek, kővirágba borult és kőgyümölcsöt termő kristályképződmények a maguk természetességében a japán miniatűr-festmények tündérkertjeire emlékeztettek. Távolabb homokba ágyazott, húsz méter hosszú mesterséges tó merő gyémántból, úgy csillogott, akár egy korcsolyapálya. Kalcedon tündérpaloták, berill vagy topáz kioszkok és tornyocskák lépcsőzetesen emelkedtek fölfelé, ameddig csak a sok ragyogástól elfáradt szem ellátott. A prizmák ezrein színeikre bomló fénysugarak szóródása, a mindenfelől pattanó és kéve alakban visszahulló szikrák tűzijátéka a legcsodálatosabb szín- és fényszimfóniát hozta létre, amely az emberi szemet valaha elkápráztatta.

Cyprien Méré most már biztos volt a dolgában. Ráeszmélt, hogy ama titokzatos rejtekhelyek egyikére került, amelyek létezését régóta gyanította. E rejtekhelyek ölén a fukar természet halomba gyűjti és kristályosítja az olyan drágaköveket, amelyeket csak különlegesen szerencsés lelőhelyeken, elszigetelt maradványokban és töredékekben bocsát az emberek rendelkezésére. Hajlamos volt arra, hogy kételkedjék az elébe táruló látvány valódiságában, azonban elég volt egy pillanat, amikor egy hatalmas kristálypad mellett elhaladva az ujján viselt gyűrűvel megkarcolta azt - hogy meggyőződjék róla: nyoma se maradt a karcolásnak! Tehát gyémántot, rubint, zafírt rejt ez a hatalmas sírbolt, oly mérhetetlen mennyiségben, hogy értékük, azon az áron, amelyet az emberek az ilyen ásványi anyagoknak szabnak, egyszerűen felbecsülhetetlen! Csak csillagászati számokkal lehetett volna megközelítően kifejezni értéküket, különben aligha. Valóban trilliók és kvadrilliók hevertek itt a föld alatt semmibe véve, felhasználatlanul.

Tudatában volt-e Tonaia, mily hihetetlen vagyon fölött rendelkezik? Nem valószínű, hiszen Pharamond Barthès - nem lévén járatos ezekben a dolgokban - csak sejtette, hogy ezek a csodálatos kristályok drágakövek. Kétségtelen, a néger király egyszerűen azt hitte, hogy ő egy különlegesen érdekes barlang őrzője, melynek titkát feltárni valamilyen jóslat vagy más babonás hagyomány tiltotta.

Cyprient megerősítette véleményében az, hogy a barlang egyes szögleteiben nagy halom emberi csontot látott. A törzs temetkezési helye volt itt talán, vagy - rettenetesebb, de mégis valószínű feltevés - arra szolgált és szolgál még ma is ez a hely, hogy szörnyű misztériumokat ünnepeljenek benne, amelyeken embervért ontanak, vagy talán embert is esznek.

Pharamond Barthès ez utóbbi nézetre hajlott, és halk hangon meg is mondta barátjának.

– Tonaia biztosított róla, hogy uralomrajutása óta nem rendeztek ilyen szertartást - tette hozzá. - De bevallom, ezek a csontok itt, nagyon megingatják bizalmamat.

Ezzel egy nagy, nyilván nemrég összehordott óriási halomra mutatott, amelyen perzselés szembeötlő nyomai látszottak. Föltevése néhány pillanat múlva teljesen igazolódott. A király és két vendége a barlang mélyébe értek, egy fülke bejáratához, amely leginkább a bazilikák oldalhajóinak kis kápolnájához hasonlított. A bejáratot elzáró keményfa-rács mögött faketrecben, ahol épphogy csak guggolni lehetett, egy foglyot őriztek, nyilvánvalóan azért, hogy a legközelebbi lakomáig fölhizlalják.

Matakit volt.

– Ön!... Ön itt!... Kisapa! - kiáltott a szerencsétlen kaffer, amint meglátta és fölismerte Cyprient. - Jaj!... Szabadítson meg!... Vigyen el innen!... Inkább visszamegyek Griqualandra, azt se bánom, ha felakasztanak, de nem maradok itt, ebben a csirkeólban, várva a rettenetes kínzásokat, amelyeket a kegyetlen Tonaia tartogat számomra, mielőtt felfalna!

Oly siralmas hangon mondta el mindezt, hogy Cyprien megrendült a szegény ördög jajveszékelésétől.

– Rendben van, Matakit - válaszolta -, kieszközlöm szabadulásodat, de addig nem jöhetsz ki ebből a ketrecből, amíg vissza nem adod a gyémántot...

– A gyémántot, kisapa! - kiáltott Matakit. - A gyémántot!... Nincs nálam!... Soha nem is volt!... Esküszöm... esküszöm!

Az igazság oly meggyőző erejével beszélt Matakit, hogy Cyprien nem kételkedhetett őszinteségében. Egyébként is tudjuk, sohasem akarta elhinni, hogy Matakit effajta lopásra vetemedett volna.

– De hát - kérdezte tőle -, ha nem te loptad el a gyémántot, miért szöktél meg?

– Hogy miért, kisapa? - válaszolt Matakit. - Azért, mert amikor társaim a bűvös pálcák próbáját kiállották, a fehérek azt beszélték, hogy a tolvaj nem lehet más, mint én, s hogy csak a gyanú elterelése végett eszeltem ki a cselt. Azt pedig ön is jól tudja, hogy Griqualandban, ha egy kafferről van szó, hamarább ítélkeznek és akasztanak, mint nyomoznak!... Erőt vett rajtam a félelem, s menekültem, mint valami gonosztevő Transvaalon keresztül.

– Én úgy vélem, hogy ez a szegény ördög igazat beszél - jegyezte meg Pharamond Barthès.

– Magam se kételkedem már - felelte Cyprien -, s talán igaza is volt, hogy igyekezett kisiklani a griqualandi igazságszolgáltatás karmaiból.

Majd Matakithoz fordult:

– Nos, hát - kezdte - én elhiszem, hogy nem követted el a lopást, amivel vádolnak. De a Vandergaart-Kopjéban aligha hisznek nekünk majd, ha ártatlanságodat hangoztatjuk. Megkockáztatod-e, hogy visszajöjj velünk?

– Igen!... Mindent vállalok... csak innen szabadulhassak! - kiáltott fel Matakit, aki szökése óta, úgy látszik, folytonos rémületben élt.

– Majd letárgyaljuk az ügyet - mondta Cyprien -, itt van Pharamond Barthès barátom, majd ő elintézi.

És valóban, a vadász, aki nem szeretett időt veszíteni, már nagyban tárgyalt Tonaiával.

– Mondd meg őszintén, mit kívánsz foglyodért cserébe? - kérdezte a néger királytól.

Ez egypercnyi gondolkozás után így szólt:

– Négy puskát, mindegyikhez tízszer tíz töltényt és négy zacskó üveggyöngyöt. Nem sok, ugye?

– Hússzoros ár, de Pharamond Barthès barátod és mindent megtesz a kedvedért.

Egy percre elhallgatott, azután így folytatta:

– Figyelj ide, Tonaia. Megkapod a négy puskát, a négyszáz töltényt és a négy zacskó gyöngyöt. Viszont te rendelkezésünkre bocsátasz egy ökörfogatot, hogy mindnyájan hazamehessünk Transvaalon át, továbbá a szükséges élelmiszereket és egy díszkíséretet.

– Áll az alku! - válaszolt Tonaia a teljes megelégedés hangján.

Majd bizalmasabb hangba csapott át, és Pharamond fülébe súgta:

– Az ökrök mind megvannak!... A fehér emberekéi, az én embereim találtak rájuk, ahogy mentek vissza az istállóba, és beterelték őket a karámomba!... Jó fogás volt, mi?

A foglyot nyomban szabadon bocsátották. Pharamond Barthès, Cyprien és Li még egy pillantást vetettek a barlang kincseire, megadással tűrték, hogy bekössék a szemüket. Azután mindnyájan visszatértek Tonaia palotájába, ahol nagy áldomással ünnepelték meg az alkut.

Végül is abban állapodtak meg, hogy Matakit nem tér vissza mindjárt a Vandergaart-Kopjéba, hanem ottmarad a bánya környékén, és csak akkor lép ismét a fiatal mérnök szolgálatába, ha már semmi veszély nem fenyegeti. Meglátjuk majd, hogy ez nem volt felesleges elővigyázat.

Pharamond Barthès, Cyprien és Li másnap díszkísérettel elindultak Griqualand felé. Most már semmi reményük nem lehetett! A Dél csillaga menthetetlenül elveszett, és Watkins nem küldhette el Londonba, hogy ott ragyogjon Anglia legszebb gyémántjai közt.