A BESZÉLŐ STRUCC

Cypriennek és Linek a rettenetes katasztrófa után egyetlen gondolata volt: menekülni erről a helyről.

Elhatározták, hogy az erdő szélén haladnak észak felé. Több mint egyórai menetelés után egy majdnem teljesen kiszáradt hegyipatakhoz értek. A patak utat tört a masztiksz- és fügefák között, s ezt követve, ők is áthatoltak a sűrűségen.

Itt új meglepetés várt rájuk. A patak egy meglehetősen nagy tóba ömlött. A tavat buja növényzet szegélyezte, úgyhogy csak az utolsó percben vették észre.

Cyprien szívesen haladt volna tovább a tó mentén, de a part helyenként olyan szakadékos volt, hogy csakhamar letett tervéről. Viszont ha visszafordul azon az úton, amelyen eddig jött, alighanem lemondhat arról, hogy Matakitot valaha megtalálja.

A tó szemközti partján azonban hullámos dombsor emelkedett, amely elég magas hegységbe ment át. Cyprien úgy gondolta, hogy valamelyik csúcsról jobban áttekintheti a tájat, aztán majd kieszel valamilyen tervet.

Folytatták tehát útjukat, hogy megkerüljék a tavat. Semmiféle járt út nem volt, ami nagyon megnehezítette előrejutásukat, főként, mert néhol a két zsiráfot is kötőféken kellett vezetniök. Több mint háromórás fáradságos gyaloglással légvonalban alig hét-nyolc kilométert tettek meg.

Beesteledett, mire körüljárták a tavat, s elérték a kiindulópontjukkal szemközt fekvő helyet. A fáradtságtól kimerülten elhatározták, hogy itt tanyát ütnek, de fogyatékos eszközeikkel nem rendezkedhettek be valami kényelmesen. Li szokott buzgalmával mindent elintézett, azután leült gazdája mellé.

– Kisapa - szólalt meg gyengéd, egyben bátorító hangján - látom, hogy nagyon fáradt. Készleteink csaknem teljesen kifogytak. Engedje meg, hogy lemenjek valamelyik faluba; biztosan nem utasítanak vissza, ha megkérem, segítsenek ki bennünket.

– El akarsz hagyni, Li? - kiáltott hirtelen Cyprien.

– Meg kell lenni, kisapa - válaszolt a kínai. - Elviszem az egyik zsiráfot, és észak felé tartok. Nem lehet már messze annak a Tonaiának a székvárosa, akiről Lopepe beszélt nekünk. Gondoskodom róla, hogy szívesen fogadják önt. Onnan aztán majd visszamegyünk Griqualandba, ahol már nem kell tartania attól a három gonosz embertől, akik itthagyták a fogukat ebben az expedícióban!

A fiatal mérnök fontolóra vette a hű kínai javaslatát. Belátta, hogy ha valahol, ezen a vidéken találhatja meg Matakitot, ahol előző nap látták, s amelyet a kaffernek nem érdeke elhagyni. Másrészt feltétlenül pótolni kellett a most már elégtelen készleteket. Cyprien, bár nem szívesen, mégis úgy döntött tehát, hogy elválik Litől. Megállapodtak, hogy negyvennyolc óráig ezen a helyen vár rá. Gyors zsiráfján két nap alatt megjárhatja oda-vissza az utat.

Most azután Li egy pillanatot sem akart veszteni. Pihenésre nem is gondolt, megszokta már, hogy elsikkassza az alvást. Elbúcsúzott Cyprientől, kezet csókolt neki, felugrott zsiráfjára és eltűnt az éjszakában.

Vandergaart-Kopjéból való távozása óta Cyprien először maradt teljesen egyedül a vadonban. Szörnyen elhagyatottnak érezte magát, takarójába burkolózott és képtelen volt leküzdeni rossz előérzetét. Egyedül, élelmiszer és lőszer fogytán, mi lesz vele ezen az ismeretlen földön, száz meg száz mérföldnyire a civilizált világtól? Hogy Matakitot megtalálja, arra nagyon kevés esély volt. Meglehet, egy fél kilométernyire sincs tőle, és ő nem is sejti. Ezt az expedíciót valóban balszerencse üldözi, és csupa gyászos esemény teszi emlékezetessé. Minden száz mérföldnyi út a társaság egy-egy tagjának életébe került. Már csak egy él... ő...! Vajon nem ugyanolyan nyomorúságos véget tartogat számára is a sors?

Ily szomorú gondolatok rajzottak Cyprien agyában, amíg csak el nem aludt.

A hűvös reggel s a jóleső pihenés felébredése után bizakodóbb irányba terelte gondolatait. A kínai visszatértét várva elhatározta, hogy felmászik arra a dombra, amelynek lábánál megtelepedtek. Onnan talán messzire elláthat és távcsővel még Matakit nyomát is felfedezheti. De ehhez feltétlenül magára kellett hagynia zsiráfját, mert ezt a négylábút még egyetlen természettudós sem sorolta a kúszó állatok családjába.

Nekilátott hát, hogy leszedje a kantárt, amelyet Li oly leleményesen fabrikált össze, majd a kötőfékkel egy fához pányvázta ki a zsiráfot. A fa körül dús fű tenyészett s Cyprien elég hosszúra engedte a kötelet, hogy a zsiráf kedvére legelhessen. A kötél hosszát a zsiráf nyakához hozzászámítva, el lehet gondolni, hogy a karcsú állat igen tág körben legelészhetett.

Mihelyt az előkészületeket befejezte, egyik vállára vette a puskáját, másikra a takaróját, búcsúzóul barátságosan megveregette a zsiráf nyakát, s megindult fölfelé a hegyoldalon.

Hosszadalmas és kínos kapaszkodás volt. Meredek lejtőket mászott meg, sziklákat és megmászhatatlan csúcsokat kerülgetett nyugatról vagy délről, amikor északi vagy keleti irányban már hasztalan kísérletezett. Így telt el a nap. Estére még csak a hegyoldal közepe táját érte el, és az út folytatását másnapra kellett halasztania.

Másnap virradatkor körülnézett, s mikor meggyőződött róla, hogy Li még nem ért vissza a táborhelyre, újra nekiindult s tizenegy óra tájban végre felért a hegytetőre.

Keservesen csalódott várakozásában. Az égboltot felhők borították. Pára ülte meg az alacsonyabban fekvő lejtőket. Cyprien hasztalan erőlködött; ezen a ködfüggönyön nem hatolt át a tekintete, s egy pillantást sem vethetett a szomszédos völgyekbe. Idomtalan páratömegbe borult az egész táj, sejteni sem lehetett, mi rejtőzik a ködben.

Cyprien makacsul várakozott, remélte, hogy rövidke tisztulás megnyitja előtte a széles láthatárt: minden hiába. A nap előrehaladtával a felhők egyre sűrűsödtek, s mire az est beköszöntött, határozottan esősre fordult az idő.

A fiatal mérnököt ez a szokatlan légköri jelenség kopár fennsíkon érte. Sehol egy fa, sehol egy menedékül szolgáló szikla. Csupasz, kiszikkadt föld és körös-körül a növekvő sötétség meg a finoman szitáló eső, mely takarón, ruhán át lassanként a bőrig hatolt.

A helyzet válságosra fordult, mégis bele kellett nyugodnia. Bolondság lett volna ilyen körülmények közt megpróbálkozni a lemászással, Cyprien tehát beletörődött, hogy csontig fog ázni, gondolta, majd megszárítja a jó meleg napsütés.

Mikor túl volt az első ijedelmen, Cyprien a bajban azzal vigasztalta magát, hogy ez az eső - üdítő zuhany a megelőző napok szárazsága után - nem is olyan kellemetlen; eléggé kínos következménye azonban, hogy ha nem is nyers, de hideg ebédet kénytelen fogyasztani. Arra nem is gondolhatott, hogy ilyen időben tüzet rakjon, vagy akárcsak gyufát gyújtson. Egy húskonzervet bontott fel, azt eszegette.

Egy-két órával később, a hideg esőtől dermedten, végre elaludt. Feje egy nagy kövön nyugodott, testét csuromvíz takarója fedte. Napkeltekor, mikor felébredt, heves láz tört ki rajta.

Tudta, hogy elvész, ha tovább is tűrnie kell ezt a kényszerű fürdőt - mert az eső még mindig zuhogott. Nagy erőfeszítéssel talpra állt, puskájára támaszkodott, mint valami botra, s megindult lefelé a hegyről.

Hogyan ért le? Maga se tudta volna megmondani. Hol az ázott lejtőkön csúszott, hol nagy, nedves sziklákon siklott lefelé, kifulladva, a láztól vakon és elgyötörten, nagynehezen mégis tovább vánszorgott és déltájban megérkezett a táborhelyre, ahol a zsiráfot hagyta.

Az állat eltűnt. Nyilván megbokrosodott a magánytól, s az éhség is hajszolhatta, mert ameddig csak a kötőfék engedte, körös-körül minden füvet lelegelt. Végül nekieshetett az őt fogva tartó kötélnek, elrágta és visszanyerte szabadságát.

Cyprient valószínűleg sokkal jobban megrendítette volna ez az újabb sorscsapás, ha normális egészségi állapotban van, de rendkívüli fáradtsága közönyössé tette. Megérkeztekor, nyomban a szerencsére még ott talált vízhatlan zsákjához nyúlt, száraz ruhát vett magára, aztán kimerülten rogyott a táborhelyet oltalmazó baobab-fa alá.

Sajátságos félálomszerű, lázas önkívületbe esett, képzetei összezavarodtak, idő és tér elvesztette valószerűségét. Éjszaka van-e vagy nappal, nap süt-e vagy esik? Mióta van itt? Tizenkét vagy hatvan órája? Él-e még vagy meghalt-e már? Nem tudta.

Képzeletében kellemes álmok és rettentő lidércnyomások váltogatták egymást. Párizs, a Bányászati Főiskola, a családi tűzhely, a Vandergaart-Kopje farmja, Miss Watkins, Annibale Pantalacci, Hilton, Friedel és az elefántcsorda, Matakit és a végtelen égbolton szárnyaló madársereg, összes emlékei és érzelmei, valamennyi ellenszenve és minden gyöngéd érzése összefüggéstelenül kavarogtak, tusáztak az agyában. Lázálmai néha külső benyomásokkal keveredtek. Elképzelhetetlenül borzalmas volt, ahogy a viharban üvöltöttek a sakálok, nyivákoltak a vadmacskák, nyüszítettek a hiénák. Az eszméletlen beteg kínlódva követte fékevesztett látomásait. Úgy hallotta, mintha puska dördült volna el, amire nagy csend következett. Később azonban újult erővel zendült fel a pokoli hangverseny, és hajnalig tartott.

Kétségtelen, hogy lidérces álmai közepett Cyprien, anélkül, hogy bármit érzett volna, lázas vándorlását az örök nyugalom honában fejezi be, ha közbe nem jön a legkülönösebb, látszatra legfurcsább esemény, hogy megakassza a dolgok természetes menetét. Reggel volt, az eső elállt, a nap magasan járt az égbolton. Cyprien kinyitotta a szemét. Minden különösebb érdeklődés nélkül nézte, hogy egy hatalmas strucc közeledik felé és két-három lépésnyire tőle megáll.

„Talán Matakit strucca” - gondolta, mert most is rabja volt rögeszméjének.

Maga a nagy gázlómadár adott feleletet - mi több, kifogástalan francia nyelven.

– Csakugyan, nem csalt a szemem!... Cyprien Méré!... Szegény barátom, mi az ördögöt csinálsz te itt?

Egy tisztafejű, higgadt embert egy franciául beszélő strucc, amely méghozzá nevén is szólítja, minden bizonnyal zavarba ejtett volna. Cyprien azonban egyáltalán nem ütközött meg ezen a valószínűtlen tüneményen, sőt egészen természetesnek vette. Előző éjszaka álmában különbeket is látott! Egyszerűen úgy fogta föl a dolgot, mint a megzavart agyműködésének játékát.

– Ön nem valami udvarias, tisztelt strucc! - válaszolt. - Mi jogon tegez engem?

A lázas betegekre jellemző rekedt, el-elcsukló hang, ahogyan beszélt, semmi kétséget nem hagyott állapota felől. A struccot ez, úgy látszik, mélyen megindította.

– Cyprien!... Barátom!... Beteg vagy és teljesen egyedül a vadonban! - kiáltott, és letérdelt mellé.

Ez ugyanolyan rendkívüli természeti tünemény volt, mint a madár megszólalása, mert a térdhajlítás olyan mozdulat, amelyet rendes körülmények közt a természet megtagad a struccoktól. De Cyprien lázas állapotában még ezen sem csodálkozott. Azt is egészen természetesnek találta, hogy a strucc egy konyakos vízzel teli bőrkulacsot vesz elő bal szárnya alól és az ő ajkához szorítja. Az egyedüli dolog, ami érdeklődését felkeltette, az volt, hogy a különös állat felemelkedett és ledobott magáról egy marabutollakkal díszített páncélfélét, amely pedig az állat természetes tollazatának látszott, majd egy madárfejben végződő hosszú nyakat. Ekkor azután, a kölcsönvett díszektől megszabadulva, a struccból egy erőteljes és kedves alak bontakozott ki, aki nem volt más isten és ember előtt, mint Pharamond Barthès, a nagy vadász.

– Hát persze hogy én vagyok - kiáltott Barthès. - Nem ismerted meg a hangom mindjárt, mikor megszólítottalak?... Csodálkozol a fura gúnyámon?... Egy hadicsel, a kafferektől tanultam, hogy megközelíthessem és könnyen lándzsavégre kaphassam az igazi struccokat... De beszéljünk rólad, szegény barátom!... Hogy kerülsz ide betegen és elhagyottan?... A legkülönösebb véletlen, hogy kószálás közben rád akadtam, hiszen azt se tudtam, hogy ezen a vidéken jársz!

Cyprien nem volt olyan állapotban, hogy kedve lett volna társalogni, csak nagy vonalakban számolt be barátjának a történtekről. Egyébként Pharamond Barthès is észrevette, hogy mindenekelőtt segítenie kell beteg barátján, és tőle telhetőleg hozzáfogott ápolásához.

A vakmerő vadász már régóta járta a vadont, sok tapasztalatot szerzett, és a kafferektől megtanult egy rendkívül hatásos gyógymódot a mocsárláz ellen, amelyben szegény barátja szenvedett.

Fogta magát és valami árokfélét ásott a földbe, azt telerakta fával, de úgy, hogy egy nyíláson keresztül a levegőnek szabad áramlásai legyen. A fát meggyújtotta és elégette, úgyhogy az árok valóságos kemence lett. Ekkor gondosan betakarta Cyprient és az árokba fektette oly módon, hogy csak a feje maradt szabad levegőn. Tíz perc sem telt el, megindult a bőséges izzadás, amit az alkalomszülte orvos a neki ismerős füvekből főzött, öt-hat csésze gyógyitallal siettetett.

Cyprien ebben a gőzfürdőben csakhamar jótékony álomba szenderült.

Estefelé, amikor fölnyitotta szemét, már annyira megkönnyebbült, hogy enni is kért. Leleményes barátja nem ismert lehetetlenséget: azonnal kitűnő levest szolgált fel, amelyet vadászzsákmányának legjobb falatjaiból és különféle gyökerekből készített. Roston sült túzokszárny és egy csésze konyakos víz fejezte be a lakomát, amitől Cyprien kissé erőre kapott, és elméje megszabadult a homályosító ködtől.

Körülbelül egy órával a felfrissítő ebéd után Pharamond Barthès, aki maga is derekasan jóllakott, leült a fiatal mérnök mellé és elmesélte, hogyan került ide teljesen egyedül ilyen különös öltözékben.

– Tudod - mondta -, mi mindenre vagyok képes, hogy kipróbáljak egy újfajta vadászatot. Meg azután az elmúlt félévben annyi elefántot, zebrát, zsiráfot, oroszlánt és más egyéb szőrös és tollas állatot ejtettem el, ideszámítva gyűjteményem büszkeségét, egy emberevő sast, hogy néhány napja valamilyen változatosabb vadászélményre vágyakoztam.

Mostanáig csak bassutóim kíséretével utaztam; vagy harminc elszánt fickóval, akiknek havonta átlag egy zacskó üveggyöngyöt fizetek és akik tűzbe mennének urukért és parancsolójukért. Legutóbb a vidék nagy főnökének, Tonaiának vendégszeretetét élveztem; s hogy megkapjam területén a vadászati jogot, amelyet ő ugyanolyan fukarul engedélyez, mint akármelyik skót lord, kölcsönadtam neki bassutóimat, négy puskával felszerelve, hogy elkísérjék őt egyik szomszédja ellen tervbe vett hadjáratára. Ez a fegyverzet egyszerűen legyőzhetetlenné tette és ellensége fölött teljes diadalt aratott. Innen származik őszinte barátságunk, amelyet vérszerződéssel pecsételtünk meg, vagyis megszúrtuk egymás karját és kölcsönösen kiszívtuk a sebet. Azóta Tonaia és én életre-halálra szövetségesek vagyunk! Miután így biztos lehettem afelől, hogy birodalma területén nem érhet többé zaklatás, tegnapelőtt tigris- és struccvadászatra indultam. Ami a tigriseket illeti, szerencsém volt, tegnap lelőttem egyet, csodálom is, hogy nem hallottad a zsákmányejtést megelőző zenebonát! Képzeld, egy tegnap elejtett bivaly teteme közelében ütöttem sátrat, abban az alapos reményben, hogy éjnek idején találkozni fogok álmaim tigrisével. Csakugyan, a friss döghús szagára a bestia megjelent a találkán. Történetesen azonban két-háromszáz sakálnak, hiénának és vadmacskának ugyanez az ötlete támadt! Így zendült meg a pokoli koncert, amelyet neked is hallanod kellett volna.

– Azt hiszem, hallottam is! - válaszolt Cyprien. - Sőt azt hittem, hogy az én tiszteletemre rendezték!

– Szó sincs róla, kedves barátom! - nevetett Pharamond Barthès. - A bivalytetem tiszteletére rendezték, abban a völgyben, amelynek nyílását ott jobbra láthatod. Napkeltére az óriási kérődzőnek csak a csontjai maradtak meg! Majd megmutatom neked! Csinos bonctani munka!... Meglátod majd a tigrisemet is, a legszebb vadállat, amelyet elejtettem, mióta Afrikában vadászgatok! Már megnyúztam és bundája egy fára akasztva javában szárad.

– De mi az a különös jelmez, amelyet ma reggel viseltél? - kérdezte Cyprien.

– Strucckosztüm volt. Már mondtam neked, hogy a kafferek gyakran használják ezt a cselt a gázlómadarak megközelítésére, amelyek nagyon félénkek, úgyhogy enélkül nehéz puskavégre kapni őket. Azt mondod persze, hogy fegyverem különb a kafferekénél!... Ez igaz, de hát aztán? Kedvem szottyant a kafferek módján vadászgatni, és ennek köszönhetem, hogy megtaláltalak, méghozzá a legjobbkor, nem igaz?

– Valóban a legjobbkor, Pharamond!... Azt hiszem, nélküled már aligha élnék! - felelte Cyprien, hálásan megszorítva barátja kezét.

Már kinn volt a gőzfürdőből és kényelmesen heverészett a lombágyon, melyet barátja a baobab-fa tövében vetett neki.

A derék fiú ekkor sem pihent. Átment a szomszéd völgybe, hogy elhozza sátrát, amelyet minden kirándulásra magával vitt, s alig múlt el egy negyedóra, már fel is ütötte kedves betege fölött.

– Most pedig - szólt -, halljuk a te történetedet, Cyprien barátom, feltéve, hogy nem fáraszt túlságosan a beszéd.

Cyprien elég erősnek érezte magát, hogy kielégítse Pharamond Barthès természetes kíváncsiságát. Rövidre fogva elbeszélte, mi történt Griqualandban, miért hagyta el az országot, hogy Matakit és a gyémánt üldözésére induljon. Beszámolt útjának jelentősebb eseményeiről, Pantalacci, Friedel és Hilton haláláról, Bardik eltűnéséről. Végül elmondta, hogy ide várja szolgáját, Lit, akinek vissza kell jönnie a táborhelyre.

Pharamond Barthès feszült figyelemmel hallgatta. Arra a kérdésre, nem találkozott-e egy fiatal kafferrel, akit Cyprien részletesen leírt, s aki Bardik lett volna, tagadó választ adott.

– De találtam egy kóbor lovat - tette hozzá -, lehet, hogy a tiéd.

És egyszuszra elmesélte Cypriennek, milyen körülmények között került hozzá a ló.

– Éppen két napja három bassutómmal a déli hegyek közt vadásztam, amikor hirtelen egy kitűnő szürke lovat láttam előbukkanni az egyik mélyútról. Az állaton csak kötőfék volt, meg egy kötél, amelyet maga után húzott. A ló szemmel láthatóan határozatlan volt, nem tudta, mitévő legyen. Hívogattam, egy marék cukrot kínáltam neki, erre hozzám jött. Így lett foglyom az említett ló; remek állat, bátor és tüzes, besózva, mint a sonka...

– Az én lovam!... Templar! - kiáltott Cyprien.

– Jól van, barátom, Templar a tied - válaszolta Pharamond Barthès -, szívből örülök, hogy visszaadhatom. Most azonban jóéjszakát, aludj tovább! Holnap hajnalban elhagyjuk ezt a gyönyörűséges helyet.

Pharamond Barthès jó példával járt elöl, beburkolózott takarójába, és Cyprien mellé fekve elaludt.

Másnap Li, a kínai, élelmiszerrel megrakodva pontosan befutott a táborhelyre. Pharamond Barthès, mielőtt még Cyprien felébredt volna, mindent elmondott a kínainak, rábízta gazdája őrizetét, és elment a lóért, amelynek elvesztését a fiatal mérnök annyira sajnálta.