Kiáltás az éjszakában

A legénység hamarosan megtudta, hogy Grant kapitány rejtélyes sorsára nem derítettek fényt Ayrton közlései. Valamennyien elcsüggedtek, hiszen a fertálymesterre számítottak, az meg semmit sem tudott, ami a Britannia nyomára vezethetné a Duncant.

A jacht tehát folytatta útját. Most már csak azt a szigetet kellett kiválasztaniuk, ahol majd Ayrtont hagyják.

Paganel és John Mangles a hajótérképet tanulmányozta. A Csendes-óceán kellős közepén, éppen a 37. szélességi fokon, az amerikai partoktól háromezer-ötszáz, Új-Zélandtól ezerötszáz mérföldnyire egy magányos sziklaszirtet találtak, Mária Terézia volt a neve. Északon a francia fennhatóság alatt álló Pomotou-szigetek vannak hozzá legközelebb. Délre, egészen az örök hóval borított déli sarkvidékig, semmiféle szárazföld. Egyetlen hajó sem vesz tudomást erről a magányos szigetről. A világ zaja nem hatol el odáig. Csupán a viharmadarak pihennek meg ott hosszú útjuk közben. Sok térképen nem is szerepel ez a csendes-óceáni sziget.

Ha létezik a földön teljes magány, úgy az csak itt, ezen a félreeső szigeten található meg. Közölték Ayrtonnal a sziget fekvését. Ayrton beleegyezett, hogy ott éljen, távol embertársaitól. A Duncan a Mária Terézia-sziget felé vette az útját, a sziget meg a Talcahuano-öböl között vezető nyílegyenes úton haladt.

Két nap múlva, délután két órakor az őrtálló matróz jelentette, hogy föld bukkant fel a látóhatáron. A Mária Terézia-sziget volt az: alacsony partjaival alig emelkedett ki a habokból, úgy sötétlett a messzeségben, akár egy roppant cápa. A jachttól még harminc mérföld választotta el. A Duncan óránkénti tizenhat csomónyi sebességgel hasította a hullámokat.

A sziget körvonalai lassacskán kibontakoztak a látóhatáron. A nyugatra lebukó nap bevilágította szeszélyes formáit. Az alkonyi fényben itt-ott alacsony dombok tűntek fel. Öt óra tájt John Mangles úgy látta, hogy a szigetről könnyű füst száll fel.

– Talán egy tűzhányó? - kérdezte Paganelt, ki messzelátóját erre az ismeretlen földre szegezte.

– Nem tudom, mire véljem - felelte a földrajztudós.

– A Mária Terézia-sziget csaknem ismeretlen. Nem volna meglepő, ha a tengerből merült volna fel, azaz vulkanikus eredetű volna.

– De vajon ha vulkáni kitörés hozta létre - mondta Glenarvan -, nem kell attól tartani, hogy egy újabb kitörés meg is semmisítheti?

– Nem valószínű - felelte Paganel. - Már évszázadok óta tudnak a létezéséről, s ez elegendő biztosíték. Mikor a Júlia-sziget előbukkant a Földközi-tengerből, nem maradt sokáig a hullámok felett, néhány hónap múlva el is tűnt.

– Értem - mondta Glenarvan. - Gondolod, John, hogy még besötétedés előtt kiköthetünk?

– Nem, mylord. Nem veszélyeztethetem a Duncan épségét a homályban a számomra ismeretlen partvidéken. Félgőzzel cirkálok majd a sziget közelében, s holnap hajnalban majd csónakot küldünk a partra.

Este nyolc órakor a Duncan már csupán ötmérföldnyire járt a Mária Terézia-szigettől, de az még most is alig látható, elnyúló árnynak tűnt. A hajó egyre közeledett hozzá.

Kilenc órakor meglehetősen erős fény tűnt fel a sötétben. Mozdulatlan volt, szünet nélkül világított.

– Úgy látszik, csakugyan tűzhányó van a szigeten - mondta Paganel, miközben figyelmesen nézte a tüzet.

– Csakhogy - felelte John Mangles - ebből a távolságból már hallanunk kellene a kitörés robaját, de a keleti szél semmiféle neszt nem sodor felénk.

– Valóban - mondta Paganel -, ez a vulkán csak világít, de nem zajong. Ráadásul úgy villog, mint egy világítótorony.

– Igaz - ismerte el John Mangles. - Pedig ezen a szigeten nincsen világítótorony. Ó! - kiáltott fel hirtelen. - Még egy tűz! A parton! Nézzétek csak! Mozog! Változtatja a helyét!

John nem tévedett. Újabb tűz tűnt fel: hol kihunyt, hol újra fölvillant.

– Mégiscsak laknak ezen a szigeten? - kérdezte Glenarvan.

– Bizonyára bennszülöttek - felelte Paganel.

– Akkor nem hagyhatjuk itt a fertálymestert.

– Nem - felelte az őrnagy -, még a bennszülötteket sem bánthatjuk meg ilyen ajándékkal.

– Keresünk egy másik lakatlan szigetet - mondta Glenarvan, aki nem állta meg mosolygás nélkül az őrnagy „tapintatát”. - Megígértem Ayrtonnak, hogy megkímélem az életét, és az ígéretemet be akarom tartani.

– Mindenesetre, legyünk óvatosak - mondta Paganel -, az új-zélandiaknak megvan az a rossz szokásuk, mint hajdan a cornwalli rablóknak, hogy bolygó fénnyel vezetik tévútra a hajókat. Nem kizárt, hogy a Mária Terézia bennszülöttei is ismerik ezt a fogást.

– Negyedfordulat szél ellen! - kiáltotta John Mangles a kormányt tartó matróznak. - Holnap hajnalban meglátjuk, mihez tartsuk magunkat.

Tizenegy órakor az utasok és John Mangles kabinjukba vonultak. A hajó orrában az őrt álló matróz járkált magányosan a fedélzeten. A hajó farában csak a kormányos teljesített szolgálatot.

Ekkor Mary Grant és Robert fölment a fedélzetre.

A kapitány két gyermeke a korlátra könyökölve, szomorúan nézte a Duncan nyomában fénylő vizet. Mary Robert jövőjére gondolt, Robert nővére jövőjén tűnődött. Mindketten apjukra gondoltak. Vajon életben van-e még imádott édesapjuk? Le kell hát mondaniuk arról, hogy valaha is rátaláljanak? Hogyan is élhetnek nélküle? Mivé lesznek árván? Mivé lettek volna eddig is Glenarvan lord és lady Helena nélkül?

A növendék fiút emberré érlelte a balsors. Kitalálta, miféle gondolatok zaklatják nővérét. Megfogta Mary kezét.

– Mary - mondta neki -, ne add föl a reményt. Emlékezz apánk szavára: „A bátorság mindent helyettesít ezen a földön.” Legyünk hát mi is olyan rendíthetetlenül bátrak, mint ő. Eddig te dolgoztál énérettem, nővérkém, most én akarok dolgozni teérted.

– Drága Robert! - sóhajtotta a fiatal lány.

– Meg kell mondanom valamit - folytatta Robert. - De nem haragszol meg érte?

– Miért haragudnék, fiacskám?

– És bele is egyezel?

– Mit akarsz mondani? - kérdezte Mary nyugtalanul.

– Nővérem! Én tengerész leszek!

– Hát elhagysz! - kiáltott fel a fiatal lány, és megragadta öccse kezét.

– Igen, nővérkém, tengerész leszek, mint apánk, mint John kapitány! Mary! Ó, drága Mary! John kapitány nem adott fel minden reményt! Bízzál odaadásában, mint ahogy én bízom benne! Megígérte nekem, hogy jó tengerészt farag belőlem! És addig együtt keressük apánkat! Mondd, hogy te is akarod, Mary! Meg kell tennünk apánkért, legalábbis nekem meg kell tennem érte, amit ő tett volna miértünk! Egyetlen célja van az életemnek: keresni, keresni, keresni mindvégig azt, aki sosem hagyott volna bennünket a sorsunkra! Édes Mary, milyen jó ember volt a mi apánk.

– És milyen nemes lelkű, jószívű! - mondta Mary. - Tudod-e, Robert, hogy máris hazánk egyik büszkesége volt, s ha a sors nem állította volna meg útjában, akkor az ország nagyjai közé számítana?

– Tudom, hogyne tudnám! - felelte Robert.

Mary Grant szívére ölelte Robertet. A fiú ott érezte homlokán nővére könnyeit.

– Mary! Mary! - kiáltott fel. - Bármit is mondanak barátaink, hiába hallgatnak, én még remélek, s mindig is remélni fogok! Olyan ember, mint az én apám, nem halhat meg, míg nem teljesítette feladatát!

Mary Grant nem tudott válaszolni. Sírás fojtogatta. Az a gondolat, hogy újabb kísérletet tesznek Harry Grant felkutatására, az a tudat, hogy a fiatal kapitány oly határtalanul ragaszkodó, ezernyi érzelmet kavart föl benne.

– John még mindig remél? - kérdezte.

– Igen - felelte Robert. - Testvérünk ő, aki sosem hagy el bennünket! Tengerész leszek, ugye, nővérem, tengerész, hogy vele együtt megtaláljam édesapánkat! Akarod?

– Akarom - felelte Mary. - De akkor el kell válnunk! - suttogta.

– Nem leszel egyedül, Mary! Tudom! John barátom mondta. Helena asszony azt akarja, hogy vele maradj! Te nő vagy, te elfogadhatod a szívességet. Hálátlanság lenne, ha visszautasítanád! De egy férfi, apám százszor is elmondta, egy férfi saját sorsának kovácsa!

– De hát mi lesz dundeei házunkkal, ahova annyi emlék fűz bennünket.

– Megtartjuk, nővérkém! Mindezt elrendezte már John barátunk meg Glenarvan lord! Glenarvan ott tart téged a Malcolm-kastélyban, mintha a lánya volnál! A lord megmondta Johnnak, John meg elmondta nekem! Otthonra találsz ott! Lesz kivel beszélj apánkról mindaddig, míg egy napon Johnnal hazahozzuk őt! Csodálatos nap lesz! - kiáltott fel lelkesen Robert.

– Testvérem! Gyermekem! - mondta Mary. - Milyen boldog volna apánk, ha hallana! Mennyire hasonlítasz hozzá, szeretett apánkhoz! Mikor felnőtté válsz egy napon, egész olyan leszel, mint ő!

– Bárcsak úgy volna! - mondta Robert, és elpirult fiúi, nemes büszkeségében.

– De hogyan háláljuk meg Glenarvan lord és lady Helena jóságát?

– Ó! Az nem lesz nehéz! - kiáltott fel Robert ifjúi bizakodással. - Szeretjük őket, tiszteljük őket, ezt szóval és tettel kimutatjuk, és egy napon, ha úgy adódik, életemet áldozom értük!

– Inkább éljünk értük! - kiáltott fel a fiatal lány, és csókkal borította öccse homlokát. - Velem együtt ők is csak ezt kívánják tőled!

A kapitány két gyermeke szótlanul merengve bámult a sötét éjbe. Gondolatban tovább beszélgettek, faggatták egymást, válaszolgattak egymásnak. Hosszú, lágy hullámok ringatták a hajót, s a hajócsavar a sötétben föl-fölcsillanó vizet kavarta.

Ekkor különös, valóban természetfölötti esemény következett be. A fiú és a lány ugyanabban a pillanatban egyazon érzékcsalódás áldozata volt.

A hol felcsillanó, hol sötétbe boruló hullámok közül Mary és Robert mély, panaszos zengésű hangot hallottak, mely szívükbe markolt.

– Hozzám! Hozzám! - kiáltotta a hang.

– Mary! Hallottad? - kérdezte Robert. - Hallottad?

Mindketten kihajoltak a korláton, és az éj sötétjét fürkészték.

Csak a végtelen sötétséget látták.

– Robert - mondta Mary halotthalványan a felindulástól. - Azt hittem... Igen, én is azt hittem, amit te... Lázasak vagyunk, Robert...

Ismét fölhangzott a kiáltás, s ezúttal oly megtévesztő volt, hogy a két szívből egyszerre tört elő a kiáltás:

– Apám! Apám!

Mary Grant ezt már nem tudta elviselni. Az izgalomtól megtörten, ájultan roskadt Robert karjába.

– Segítség! - kiáltott Robert. - A nővérem! Az apám! Segítség!

A kormányos odarohant, hogy felemelje a lányt. Az őrt álló matrózok is odasiettek, majd az álmából felriasztott John Mangles, lady Helena és Glenarvan is megjelent.

– Haldoklik a nővérem! Itt van az apánk! - kiáltotta Robert a tengerre mutatva.

Ebben a pillanatban Mary Grant magához tért, s fejvesztetten, őrjöngve kiáltotta:

– Apám! Itt van az apám!

A boldogtalan fiatal lány fölugrott, s a korláton áthajolva a tengerbe akarta vetni magát.

– Mylord! Lady Helena! - kiáltotta összekulcsolt kézzel. - Higgyenek nekem: itt van az apám! Hallattam a hangját a hullámok közül! Panaszosan szólt, mintha végső búcsút mondana!

A szegény leány teste ismét görcsösen vonaglott. Hányta-vetette magát. Kabinjába kellett vinni. Lady Helena követte, hogy ápolja. Robert meg egyre csak ezt mondogatta:

– Apám! Itt van az apám! Biztosan tudom, mylord!

A fájdalmas jelenet tanúi csak most értették meg, hogy a kapitány két gyermeke képzelődés áldozata volt.

De hogyan is győzhetnék meg őket tévedésükről, hiszen oly erősen hisznek benne!

Glenarvan azért csak megpróbálkozott vele. Megfogta Robert kezét, s így szólt hozzá:

– Apád hangját hallottad, gyermekem?

– Igen, mylord. Onnan a hullámok közül! Azt kiáltotta: „Hozzám! Hozzám!”

– Fölismerted a hangját?

– Igen, fölismertem a hangját, mylord! Igen, esküszöm! A nővérem is hallotta! Ő is fölismerte, akárcsak én! Nem tévedhettünk mindketten! Mylord! Mentsük meg apámat! Egy csónakot! Csónakot!

Glenarvan belátta, hogy nem tudja meggyőzni a gyermeket. Azért még tett egy kísérletet: odahívta a kormányost.

– Hawkins - kérdezte -, ön a kormánykeréknél állt, mikor Mary Grantot oly különösen megdöbbentette valami?

– Igen, mylord - felelte Hawkins.

– És nem látott, nem hallott semmit?

– Nem.

– Látod, Robert.

– Ha Hawkins apja lett volna - felelte a gyermek határozottan -, akkor Hawkins nem mondaná, hogy semmit sem hallott! Az én apám volt, mylord! Az apám! Az apám!...

Robert szava zokogásba fulladt. Sápadtan, némán ő is eszméletét vesztette.

Glenarvan ágyába vitette Robertet, és a felindulástól megtört fiú mély álomba merült.

– Szegény árvák! - mondta John Mangles. - Micsoda kegyetlen megpróbáltatás!

– Igen - felelte Glenarvan -, a szertelen fájdalom mindkettőjükből egyazon percben ugyanazt az érzékcsalódást váltotta ki.

– Mindkettőjükből - mormolta Paganel. - Különös! A tudomány nem fogadná el...

Majd ő is áthajolt a korláton, társait csendre intette és fülelt.

Mindenfelé mély csend volt. Paganel harsányat kiáltott. Semmi válasz.

– Különös - mondogatta a földrajztudós kabinjába térve. - A közös gondolat és fájdalom nem magyarázhatja meg az efféle jelenséget!

Másnap, március 8-án reggel öt órakor az utasok már a fedélzeten gyülekeztek. Mary és Robert is ott volt, nem tudták visszatartani őket. Mindnyájan látni akarták ezt a szigetet, melyet előző nap csak éppen megpillantottak.

A messzelátók mohón fürkészték a sziget legfőbb pontjait. A part legapróbb részletei is tisztán látszottak.

Robert hirtelen fölkiáltott. A fiú azt állította, hogy két futó, hadonászó férfit látott, meg egy harmadikat, aki egy zászlót lengetett.

John Mangles fölkapta a messzelátóját.

– Angol zászló! - kiáltotta.

– Igaz! - kiáltotta Paganel Robert felé fordulva.

– Mylord - mondta Robert a felindulástól remegve -, mylord, ha nem akarja, hogy úszva induljak a szigetre, bocsásson csónakot a tengerre! Ó! Mylord! Térden állva könyörgök, hadd lépjek elsőnek a partra!

A fedélzeten senki sem mert szólni. A sziget a 37. szélességi fokon fekszik! Három férfi, három hajótörött angol áll a partján! Mindnyájan az előző este történtekre gondoltak. Arra a hangra, melyet Robert és Mary hallott... A gyermekek nem tévedtek, eljuthatott hozzájuk egy hang. De vajon lehet, hogy apjuk hangja volt? Nem, sajnos ez lehetetlen! Mindnyájan a gyermekekre váró újabb rettenetes csalódásra gondoltak. Attól rettegtek, hogy ez az új megpróbáltatás meghaladja erejüket. De hogyan tarthatnák vissza őket? Glenarvan lordnak nem volt hozzá bátorsága.

– Csónakba! - kiáltotta.

A csónakot egy szempillantás alatt vízre bocsátották. Grant kapitány két gyermeke, Glenarvan és John Mangles nyomban beleugrott, s a csónakot hat lázasan evező matróz gyorsan eltávolította a hajótól.

A párttól tízölnyire Mary velőtrázóan fölsikoltott.

– Apám!

A parton három férfi állt. A középső magas növésű, izmos ember volt, szelíd és merész arca megkapó keveréke volt Robert és Mary Grant vonásainak. Igen, ez volt az a férfi, akit gyermekei oly gyakran leírtak. Szívük nem tévedett. Az apjuk volt, Grant kapitány!

A kapitány meghallotta Mary sikolyát, karját kitárta, s mintha villám sújtotta volna, a földnyelvre zuhant.