Az egyezség

Mihelyt a fertálymester Glenarvan elé ért, őrei visszavonultak.

– Beszélni kívánt velem, Ayrton? - kérdezte Glenarvan.

– Igen, mylord - felelte a fertálymester.

– Négyszemközt?

– Igen, de azt hiszem, jobb lenne, ha Mac Nabbs őrnagy és Paganel úr is jelen volna a beszélgetésnél.

– Kinek jobb ez?

– Nekem.

Ayrton nyugodtan beszélt. Glenarvan figyelmesen nézte, majd Mac Nabbsért és Paganelért küldött, akik nyomban odasiettek.

– Hallgatjuk, Ayrton - mondta Glenarvan, mihelyt két barátja helyet foglalt a társalgó asztalánál.

Ayrton néhány percig tűnődött, majd megszólalt:

– Mylord - mondta -, egy szerződéskötésnél rendszerint tanúk is vannak jelen. Ezért kívántam, hogy Paganel úr és Mac Nabbs úr itt legyen. Alkut kínálok önnek.

Glenarvan megszokta már Ayrton modorát, s e szavak hallatára arcizma sem rándult, noha különösnek találta, hogy ezzel az emberrel bármiféle alkut is kössön.

– Miféle alkuról van szó? - kérdezte.

– Megmondom - felelte Ayrton. - Ön meg akar tőlem tudni egyet s mást, aminek hasznát veheti. Én meg számomra értékes kedvezményeket várok öntől. Valamit valamiért, mylord. Beleegyezik, vagy sem?

– Mit közölne velünk? - kérdezte élénken Paganel.

– Nem - szólt közbe Glenarvan -, előbb azt szeretném tudni, mik azok a kedvezmények.

Ayrton bólintással jelezte, hogy megértette az árnyalatkülönbséget Glenarvan szavaiban.

– Megmondom - felelte -, csak előbb tudni szeretném, hogy vajon még mindig az-e a szándéka, mylord, hogy átadjon az angol hatóságoknak?

– Igen, Ayrton, az igazság ezt kívánja.

– Nem tagadom - felelte nyugodtan a fertálymester. - Tehát semmiképpen sem adná vissza szabadságomat?

Glenarvan habozott, mit is feleljen a határozott kérdésre. Harry Grant élete függ válaszától!

Győzött benne az igazságszeretet, s így szólt:

– Nem, Ayrton, a szabadságát nem adhatom vissza.

– Nem is kértem - felelte büszkén a fertálymester.

– Akkor hát mit kíván?

– Közbülső megoldást, mylord, középutat a rám váró akasztófa és a szabadság között, melyet nem adhat meg nekem.

– Tehát?

– Tegyen ki engem a Csendes-óceán egyik lakatlan szigetén, néhány nélkülözhetetlen használati tárggyal. Ott aztán élek, ahogy tudok, s bűneimet is megbánom, ha jut rá időm.

Glenarvant váratlanul érte ez az ajánlat; szótlanul barátaira nézett. Néhány pillanatig tűnődött, majd így szólt:

– Ayrton, ha teljesítem a kívánságát, akkor elmond mindent, amit tudni akarok?

– Igen, mylord, elmondom mindazt, amit Grant kapitányról és a Britanniáról tudok.

– A teljes igazságot?

– A teljes igazságot.

– De ki biztosítja, hogy...

– Ó! Értem, mi nyugtalanítja, mylord! Kénytelen lesz megbízni az én szavamban, egy gonosztevő szavában! Igaz! De mi mást tehetne, így áll a helyzet. Vagy elfogadja, vagy nem.

– Megbízom önben, Ayrton - mondta egyszerűen Glenarvan.

– Jól teszi, mylord. Aztán, ha be is csapom, megbosszulhatja magát.

– Hogyan?

– Úgy, hogy értem jön a szigetre, ahonnan nem tudok elmenekülni.

Ayrton mindenre megfelelt. Föltárta a nehézségeket, cáfolhatatlan érveket hozott fel önmaga ellen. A jóhiszemű tárgyalófél szerepét játszotta. Teljes bizalmat tanúsított, s hogy még jobban kimutassa önzetlenségét, hozzátette:

– Mylord, uraim, biztosítom önöket, nyílt kártyákkal játszom. Nem akarom megtéveszteni önöket, s mindjárt be is bizonyítom, hogy őszinte vagyok. Nyíltan beszélek, hiszen én is számítok az önök szótartására.

– Beszéljen, Ayrton - felelte Glenarvan.

– Mylord, ön még meg sem ígérte, hogy teljesíti kívánságomat, de én már előre megmondom, hogy csak keveset tudok Harry Grantról.

– Keveset! - kiáltott fel Glenarvan.

– Igen, mylord, mindaz, amit mondani tudok, csak rám vonatkozik, engem érint, s nemigen vezetheti az elvesztett nyomra.

Glenarvan és az őrnagy arcán mélységes csalódás tükröződött. Azt hitték, hogy a fertálymester fontos titok tudója, és Ayrton most beismerte, hogy nem sok hasznuk lesz közléseiből. Paganel közönyösen fogadta ezt a bejelentést.

Ayrton vallomása, melyet úgyszólván ellenszolgáltatás nélkül tett, mély benyomást tett hallgatóira, különösen, mikor befejezésül még hozzátette:

– Így hát figyelmeztetem, mylord, hogy az egyezségből kevesebb haszna lesz, mint nekem.

– Nem számít - felelte Glenarvan -, elfogadom az ajánlatát, Ayrton. Szavamat adom, hogy kitesszük egy csendes-óceáni szigeten.

– Rendben van, mylord - felelte a fertálymester.

Vajon ez a döntés boldoggá tette a különös férfit? Nem lehetett tudni, mert szenvtelen arca semmiféle érzelmet nem árult el. Mintha nem is a maga ügyében tárgyalt volna.

– Kérdezzenek - mondta.

– Nincs mit kérdeznünk - felelte Glenarvan -, mondja el, amit tud, Ayrton. Kezdje azon, hogy ki is ön voltaképpen.

– Uraim - felelte Ayrton -, én valóban a Britannia fertálymestere voltam. 1861. március 12-én Harry Grant hajóján hagytam el Glasgow-t. Tizennégy hónapon át együtt jártuk a Csendes-óceánt, megfelelő helyet kerestünk skót település létesítésére. Harry Grant nagyra hivatott ember volt, de gyakran parázs vita támadt köztünk. Nem fértünk össze. Én nem tudok engedni mások akaratának, márpedig ha Harry Grant elhatározott valamit, nem tűrte az ellentmondást. Ez az ember kőkemény volt önmagával éppúgy, mint másokkal szemben. Én azért föllázadtam ellene. Megkíséreltem a legénységet is lázadásra bírni, hogy megkaparinthassam a hajót. Az most mindegy, hogy helyesen tettem-e vagy sem. A lényeg az, hogy Harry Grant nem teketóriázott, és 1862. április 8-án kitett Ausztrália nyugati partjain.

– Ausztráliában? - szakította félbe Ayrton elbeszélését az őrnagy. - Ezek szerint ön még Callao előtt elhagyta a hajót, ahonnan az utolsó hírek érkeztek?

– Igen - felelte a fertálymester -, míg én a hajón voltam, a Britannia egyszer sem kötött ki Callaóban.

Paddy O’Moore farmján is csak azért említettem Callaót, mert önöktől tudtam, hogy ott is megfordult a hajó.

– Folytassa, Ayrton - mondta Glenarvan.

– Ott álltam tehát a kihalt partvidéken, mindössze húszmérföldnyire Perthtől, Nyugat-Ausztrália fővárosától és a perthi fegyencteleptől. A partokon bolyongva szökött fegyencbandával találkoztam. Csatlakoztam hozzájuk. Engedje el, mylord, hogy beszámoljak arról, hogyan is éltem két és fél éven át. Elég, ha annyit tud, hogy Ben Joyce néven a szökött fegyencek vezére lettem. 1864 szeptemberében munkát kerestem az ír telepen. Igazi nevemen, az Ayrton néven fölvettek munkásnak. Ott vártam a kedvező alkalomra, hogy hajót szerezhessek. Ez volt a leghőbb vágyam. Két hónap múlva megérkezett a Duncan. Mikor ön a telepen járt, mylord, elmondta Grant kapitány egész történetét. Így aztán mindent megtudtam: hogy a Britannia kikötött Callaóban, hogy utolsó híradása 1862. júniusáról, azaz két hónappal partraszállásom után kelt; megtudtam az irat történetét, meg azt, hogy a hajó a 37. szélességi fokon hajótörést szenvedett; végül megtudtam azt is, milyen komoly indokai vannak arra, hogy Harry Grantot az ausztráliai kontinensen keresse. Egy percig sem haboztam: elhatároztam, hogy megkaparintom a Duncant, ezt a nagyszerű hajót, mely még az angol flotta hajóit is maga mögött hagyná. A Duncan azonban komoly javításokra szorult. Hagytam hát, hadd menjen Melbourne-be, és önnek mint a Britannia fertálymestere fölajánlottam, hogy elvezetem Ausztrália keleti partjára, az állítólagos hajótörés színhelyére. Átvezettem önöket a Victoria tartományon; a fegyencbanda hol előttünk, hol nyomunkban járt. Embereim a Camden-hídnál fölösleges merényletet követtek el, hiszen ha a Duncan egyszer a keleti partra ér, mindenképpen kézre kerítem, s ezzel a jachttal én lettem volna a Csendes-óceán ura! Így vezettem önöket, akik olyan gyanútlanok voltak, egészen a Snowy folyóig. A lovakat és ökröket gasholobiummal megmérgeztem, azok elhullottak. A szekeret belevezettem a Snowy mocsarába. Kérésemre... De hiszen a többit tudja, mylord, és bizonyos lehet afelől, hogy Paganel úr szórakozottsága nélkül most én volnék a Duncan parancsnoka. Íme, uraim, ez az én történetem; közléseim sajnos nem vezethetik önöket Harry Grant nyomára. Látják, rossz üzlet volt velem egyezségre lépni!

A fertálymester elhallgatott, szokása szerint keresztbe fonta mellén a karját, és várt, Glenarvan és barátai hallgattak. Úgy érezték, hogy a különös gonosztevő a teljes igazságot mondta el. Tőle független körülmények akadályozták meg, hogy kézre kerítse a Duncant. A zubbony, amit Glenarvan talált, azt bizonyította, hogy a fegyencek eljutottak a Twofold-öbölbe. Ott aztán vezérük parancsához híven várták a jachtot, de mivel az csak nem érkezett, beleuntak a várakozásba, kétségtelenül ismét fosztogatni, gyújtogatni kezdtek Új-Dél-Wales vidékén.

Elsőnek az őrnagy folytatta a kérdezősködést, pontosabban akarta tudni a Britanniára vonatkozó dátumokat.

– Így tehát - kérdezte a fertálymestertől - önt 1862. április 8-án tették ki Ausztrália nyugati partjaira?

– Igen - felelte Ayrton.

– Tudja-e, mik voltak ekkor Harry Grant további tervei?

– Csak nagyjából.

– Azért csak mondja el, Ayrton - biztatta Glenarvan -, a legapróbb jel is nyomra vezethet bennünket.

– Csak annyit tudok, mylord - felelte a fertálymester -, hogy Harry Grant Új-Zélandba is el akart menni. Márpedig, amíg én a hajón voltam, nem valósította meg ezt a tervét. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy Callaót elhagyva a Britannia Új-Zéland felderítésére indult. Ez megegyezne az iratban jelzett 1862. június 27-i dátummal.

– Kétségtelenül - mondta Paganel.

– De hiszen az irat egyetlen épségben maradt szava sem vonatkozhat Új-Zélandra! - jegyezte meg Glenarvan.

– Erre nem tudok felelni - mondta a fertálymester.

– Jól van, Ayrton - mondta ekkor Glenarvan. - Megtartotta a szavát, és én is megtartom az enyémet. Megbeszéljük, melyik csendes-óceáni szigeten tegyük majd ki.

– Mindegy az nekem, mylord - felelte Ayrton.

– Térjen vissza a kabinjába - mondta Glenarvan -, és várja meg döntésünket.

A fertálymester két matróz kíséretében távozott.

– Ebből a gazfickóból ember is válhatott volna - mondta az őrnagy.

– Igen - felelte Glenarvan -, erős, kemény és értelmes ember. Miért is fordította rosszra a képességeit?

– De hát Harry Grant?...

– Attól tartok, mindörökre elveszett! Szegény gyermekek! Ki mondhatná meg nekik, hol van az édesapjuk?

– Én! - felelte Paganel. - Igen, én!

Feltűnő volt, hogy a rendszerint oly bőbeszédű és türelmetlen földrajztudós alig szólt egy szót is. Ayrton kihallgatása során, összeszorított szájjal hallgatott. Amit azonban most mondott, az mindennél nagyobb hatást keltett. Glenarvan fölugrott.

– Ön! - kiáltotta. - Paganel! Ön tudja, hol van Harry Grant!?

– Igen - felelte a földrajztudós -, legalábbis amennyire ezt tudni lehet.

– És honnan tudja?

– Megint csak az iratból.

– Ó! - kiáltott fel az őrnagy hitetlenkedve.

– Hallgasson meg előbb, Mac Nabbs - mondta Paganel -, csak utána vonjon vállat. Azért nem szóltam róla eddig, mert úgysem hittek volna nekem. Meg aztán nem is volt értelme, hogy beszéljek. Ma is csak azért szánom rá magam, mert Ayrton véleménye megerősítette az enyémet.

– Vagyis hogy Új-Zélandban?... - kérdezte Glenarvan.

– Hallgassanak meg és ítéljenek - felelte Paganel.

– Nem ok nélkül, helyesebben nem egy bizonyos ok nélkül követtem el azt a tévedést, mely végül megmentette az életünket. Mikor Glenarvan azt a bizonyos levelet diktálta nekem, szüntelenül a Zéland járt az eszemben. Mindjárt meg is mondom, miért. Emlékeznek, a szekérben voltunk, Mac Nabbs éppen akkor mondta el lady Helenának a fegyencek történetét, és átadta neki az Australian and New Zealand Gazette-nek azt a számát, mely beszámol a Camden-hídi szerencsétlenségről. Miközben a levelet írtam, az újság ott hevert a földön, úgy volt összehajtva, hogy címének mindössze két szótagja látszott: aland! Hirtelen világosság gyúlt az agyamban, Aland, ez egyike volt az angol nyelvű irat szótöredékeinek. Ezt a szót mindaddig úgy értelmeztük, hogy szárazföld; pedig nem egyéb, mint a Zealand szó vége.

– Micsoda! - kiáltott fel Glenarvan döbbenten.

– Igen - folytatta Paganel a mélységes meggyőződés hangján. - Ez a magyarázat mindeddig elkerülte a figyelmemet. Tudják, miért? Mert természetesen a francia iratot vizsgáltam, hiszen az volt a legteljesebb! Ebben pedig nem szerepel ez a fontos szó.

– Ó, ó! - hitetlenkedett egyre az őrnagy. - Ez mind csak föltételezés, Paganel. Túl gyorsan megfeledkezik az előző következtetésekről.

– Rajta, őrnagy, kérdezzen!

– Nos, mondja meg, mi lesz az austra szótöredékkel?

– Semmi, továbbra is az austral, azaz délövi vidéket jelöli.

– Jól van. Hát az indi szótöredék, mely először indiánt, majd indigéne-t, azaz bennszülöttet jelentett?

– Hát most harmadszor és utoljára - felelte Paganel - úgy magyarázom, hogy ez az indigence, azaz „nélkülözés” szó első két szótagja.

– És a contin? - kiáltott fel Mac Nabbs. - Még mindig kontinenst jelent?

– Nem, hiszen Új-Zéland csak sziget!

– Akkor hát?... - kérdezte Glenarvan.

– Kedves Glenarvan - felelte Paganel -, lefordítom önöknek az iratot harmadik értelmezésem szerint, aztán majd elmondják, mit gondolnak felőle. Előbb azonban két megjegyzést tennék. Először is azt kérem, amennyire csak tudják, felejtsék el az irat előző értelmezéseit, ne gondoljanak az eddigi magyarázatokra. Másodszor: bizonyos részek erőltetettnek tűnnek majd, lehet, hogy rosszul fordítom őket, de semmi jelentőségük sincs, mint például az agonie szónak, mely meghökkent, de nem tudom másként fordítani: haláltusát, végveszélyt jelent. Magyarázatom alapjául a francia szöveg szolgál, s ne felejtsék, hogy egy angol írta, aki esetleg nem volt tisztában a sajátosan francia kifejezések értékével. Most, hogy mindezt elmondtam, hozzákezdek.

Ezzel Paganel a szavakat lassan tagolva a következő szöveget olvasta fel:

„Le 27 juni 1862, le trois-mâts Britannia, de Glasgow a sombré après une longue agonie dans les mers australes sur les côtes de la Nouvelle-Zealande. Deux matelots et le capitaine Grant ont pu y aborder. Là, contin*uellement *en proie à une cruelle indi*gence, ils ont *jeté ce document par ... de longitude et 37º11’ de lati*tude. *Venez à leur secours ou ils sont perdus.”

Vagyis:

„A glasgow-i Britannia nevű háromárbocos 1862. június 27-én hosszú hányódás után hajótörést szenvedett a déli tengeren, Új-Zéland partjain. Két matróza és Grant kapitány sikeresen partra jutott. Állandó, kegyetlen nélkülözések közepette a hosszúság ... fokán és a szélesség 37. fokának 11. percén tengerbe vetették ezt az iratot. Siessetek segítségünkre, különben végünk van.”

Paganel elhallgatott. Értelmezése elfogadható volt. De éppen azért, mert ugyanolyan valószerű volt, mint az előzőek, ugyanúgy téves is lehetett. Glenarvan és az őrnagy ezért nem is vitatta. Minthogy a 37. szélességi fokon sem Patagónia, sem Ausztrália partjain nem leltek a Britannia nyomára, így leginkább Új-Zéland kerülhetett szóba.

Paganelnek ez az utóbbi megjegyzése különösen megdöbbentette barátait.

– Most pedig, Paganel - szólt Glenarvan -, mondja meg, miért tartotta titokban mindezt két hónapon át?

– Mert nem akartam ismét hiú reményeket kelteni. Meg aztán amúgy is Aucklandbe, az iratban jelzett pontra tartottunk.

– De azóta, mióta letévedtünk arról az útról, miért nem szólt?

– Azért, mert bármily helytálló legyen is ez az értelmezése, Grant kapitányon már nem segíthet.

– Miért nem, Paganel?

– Mert ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy Harry Grant Új-Zéland partjainál szenvedett hajótörést, ez azt jelenti, hogy vagy a hajótörés, vagy a bennszülöttek áldozata lett, hiszen két év óta nem került elő...

– Ön szerint tehát?... - kérdezte Glenarvan.

– Talán a hajótörés nyomaira még rátalálhatunk, de a Britannia hajótöröttjei mindörökre elvesztek!

– Ne szóljanak erről senkinek, barátaim - mondta Glenarvan -, engedjék meg, hogy én válasszam meg az alkalmas pillanatot, mikor a szomorú hírt közölhetem Grant kapitány gyermekeivel.