A pörölycápa

1864. július 26-án pompás jacht szelte teljes gőzzel az Északi-csatorna¹ vizének szél korbácsolta hullámait. Tatárboca csúcsán angol lobogó lengett az erős északkeleti szélben, főárboca csúcsán meg kisebb kék zászló, rajta arannyal hímzett két betű: E.G. s e monogram fölött hercegi korona. Duncan volt a hajó neve, tulajdonosa, Lord Glenarvan egyike volt annak a tizenhat skót peernek, aki öröklött jogon tagja a Lordok Házának, s ugyanakkor az Egyesült Királyságban oly nevezetes Royal Thames Yacht Club² legelőkelőbb tagja volt.

Lord Glenarvan ifjú hitvesével, lady Helenával és egyik unokabátyjával, Mac Nabbs őrnaggyal utazott a hajón.

A nemrégiben épült Duncan a Clyde-öböltől néhány mérföldnyire járt próbaúton, s most hazatérőben Glasgow felé igyekezett. Már Arran szigete is kibontakozott a láthatáron, mikor az őrt álló matróz jelentette, hogy roppant nagyságú hal siklik villámgyorsan a hajó nyomában. John Mangles kapitány azonnal tudatta lord Edwarddal a történteket. A lord Mac Nabbs őrnaggyal együtt a fedélzetre sietett, s megkérdezte a kapitányt, véleménye szerint miféle állatról van szó.

– Azt hiszem, uram, nem más, mint jókora cápa.

– Cápa? Ezeken a vizeken? - csodálkozott Glenarvan.

– Bizony az - mondta a kapitány. - A cápáknak ahhoz a fajtájához tartozik, amelyik megél valamennyi tengerben, s bármelyik szélességi fokon. Pörölycápa néven ismeretes, és szinte bizonyos vagyok benne, hogy ez a nyavalyás is ebből a fajtából való. Ha lordságod is úgy akarja, és lady Glenarvan is szívesen végignéz egy ilyen nem mindennapi halászatot, akkor hamarosan megtudjuk, igazam van-e.

– Mi a véleménye, Mac Nabbs? - kérdezte Glenarvan az őrnagyot. - Kockáztassuk meg ezt a kalandot?

– Ahogy kedve tartja - felelte nyugodtan az őrnagy.

– Különben is - tette hozzá John Mangles -, nem irthatjuk eleget ezeket a szörnyű állatokat. Éljünk az alkalommal, és ha lordságod is így akarja, hát izgalmas látványban lesz részünk, és egyúttal hasznosat is cselekszünk.

– Rajta, John! - mondta lord Glenarvan.

Majd lady Helenáért küldött, és együtt mentek a hátsó fedélzetre; a ladyt is nagyon érdekelte ez az izgalmas halászat.

A tenger csodálatos volt; felszínén világosan látszottak a cápa gyors mozdulatai; bámulatos lendülettel hol alábukott, hol nekilendült. John Mangles kiadta az utasításokat. A matrózok a hajó jobb oldali korlátján át erős kötelet vetettek a tengerbe, a kötél végére vaskos szalonnadarabbal felcsalizott horgot tettek. Noha jó ötven yardnyi³ távolságra volt, a falánk cápa megérezte a felkínált csalétket. Sebesen közeledett a jachthoz. Szélén szürke, tövénél fekete uszonyaival vadul csapkodta a hullámokat, míg farkával nyílegyenesen kormányozta magát. Ahogy közeledett, elővillant mohóságtól villogó, kidülledt szeme, s mikor hátára fordult, nagyra nyitott szája négy sor fogat tárt fel. Feje széles volt, s úgy illeszkedett törzséhez, mint kettős kalapács feje egy nyélhez. John Mangles nem tévedett, ez a hal valóban a cápák családjának az a legfalánkabb példánya volt, melyet az angolok mérleghalnak, a provánsziak meg zsidóhalnak neveznek. A Duncan utasai és matrózai élénk figyelemmel kísérték a cápát. Az állat hamarosan a horog közelében volt; hátára fordult, hogy könnyebben megragadhassa, majd a hatalmas csalétek eltűnt roppant torkában. Ezután rögtön nagyot rántott a kötélen, s ezzel saját magát kapatta horogra, s a matrózok a fővitorlarúd végére erősített kettős csigával a magasba emelték a hatalmas állatot.

A cápa érezve, hogy kiragadták természetes közegéből, vadul viaskodott. De megbirkóztak vele. Kötelet hurkoltak a farkára, ezzel meggátolták a mozgásban. Pillanatok múlva már át is emelték a korláton, és a fedélzetre vetették. Az egyik matróz - ugyancsak elővigyázatosan - melléje lépett, és egy erőteljes bárdcsapással levágta az állat hatalmas farkát.

A halászat véget ért, nem kellett tartaniuk többé a szörnyetegtől; kielégült a matrózok bosszúja, de nem a kíváncsiságuk. Ugyanis minden hajón él a szokás, hogy kiürítik az elejtett cápa gyomrát. A matrózok tudják, mily falánk, és mily kevéssé finnyás állat a cápa, így hát meglepetésre várnak, s várakozásuk nem mindig hiábavaló.

Lady Glenarvan nem akart jelen lenni ennél a visszataszító vizsgálatnál, és visszatért a hátsó fedélzetre. A cápa még zihált; tíz láb hosszú volt, és súlya több mint hatszáz font.⁴ Egyáltalán nem rendkívüli ez a nagyság és ez a súly, de ha nem is fajának óriásaként tartják számon a pörölycápát, azért csak a legveszedelmesebbek közé tartozik.

Néhány bárdcsapással minden további ceremónia nélkül felnyitották a hatalmas halat. A horog mélyen belehatolt a gyomrába, ami egyébként teljesen üres volt, úgy látszik, az állat régóta nem jutott harapnivalóhoz, és a csalódott matrózok már hajították volna vissza a tengerbe az állat maradványait, mikor a vitorlamester valami vaskos, az egyik bélbe betokosodott tárgyra figyelt fel.

– Nahát! - kiáltott fel. - Ez meg mi?

– Valami szikladarab - felelte az egyik matróz.

– Biztosan nehezéknek kapta be.

– Ugyan! - mondta egy másik. - Egész egyszerűen láncos golyó, ami a gyomrába fúródott, és még nem tudta megemészteni.

– Hallgassatok már! - szólt közbe Tom Austin, a hajó másodparancsnoka. - Nem látjátok, hogy ez az állat megrögzött iszákos volt, először megitta a bort, és hogy semmit se veszítsen belőle, lenyelte a palackot is.

– Micsoda? - kiáltott fel lord Glenarvan. - Palack van a cápa gyomrában?

– Valódi palack - felelte a vitorlamester. - De látni rajta, hogy nem most került ki a pincéből.

– Nos, Tom - mondta lord Edward -, húzzák ki óvatosan; a tengeren talált palackokban gyakran vannak értékes okmányok.

– Gondolja? - kérdezte Mac Nabbs őrnagy.

– Azt hiszem; mindenesetre megtörténhetik.

– Ó, nem vonom kétségbe - felelte az őrnagy -, talán valóban titkot őriz ez is.

– Mindjárt megtudjuk - mondta Glenarvan. - Nos, Tom?

– Íme - felelte Tom, és felmutatott egy formátlan tárgyat, amit nagy nehezen előhúzott a cápa belsőrészei közül.

– Helyes - mondta Glenarvan -, mosassa le ezt a rondaságot, aztán hozzák be a társalgóba.

Tom engedelmeskedett, és a különös körülmények között talált üveg hamarosan ott állt a társalgó asztalán. Az asztal körül ott ült Glenarvan lord, Mac Nabbs őrnagy, John Mangles kapitány, és - mivel úgy mondják, a nők mindig kíváncsiak egy kicsit - közéjük telepedett lady Helena is.

A tengeren minden eseményszámba megy. Pillanatnyi csend lett. Minden tekintet ezt a törékeny tárgyat fürkészte. Vajon valami szerencsétlenség titkát rejti magában, vagy unatkozó hajós bízta a hullámokra érdektelen üzenetét?

Tudniuk kellett, hányadán állnak, és Glenarvan nyomban neki is látott a palack vizsgálatának. A helyzet megkívánta óvatossággal működött, akár egy vizsgálóbíró, aki valami súlyos ügy sajátos mozzanatait bogozza; és jól tette, mert gyakran a legjelentéktelenebb nyom vezet fontos felfedezésre. Mielőtt belülről megvizsgálta volna, Glenarvan előbb kívülről vette szemügyre a palackot. Karcsú nyaka volt, vastag száján még ott lógott egy rozsdától kikezdett drót; igen vastag, több atmoszféra nyomást is kiálló oldala félreérthetetlenül champagne-i eredetről tanúskodott. Ezekkel az üvegekkel az aï-i vagy épernay-i vincellérek kettétörhetnek egy széklábat is anélkül, hogy a palackon bármiféle repedés nyoma látszana. Ez a palack tehát bízvást kiállhatta egy hosszú vándorút viszontagságait.

– A Cliquot pezsgőgyárból való palack - állapította meg az őrnagy.

S mivel feltehetően szakértő volt, állítását minden ellenvetés nélkül elfogadták.

– Kedves őrnagy - felelte Helena -, nem fontos, miféle palack ez, ha nem tudjuk, kitől jön.

– Megtudjuk azt is, kedves Helenám - mondta lord Edward -, de azt máris mondhatjuk, hogy messziről jön. Nézzék csak a falait borító megkövesedett anyagokat, melyek a tengervízben rakódtak le rajta! Ez a palack hosszú ideig hányódott az óceánban, mielőtt elnyelte a cápa gyomra.

– Én is így gondolom - felelte az őrnagy -, ez a törékeny edény hosszú utat tehetett meg kőburkolata oltalmában.

– De kitől jöhet? - kérdezte lady Glenarvan.

– Várj, kedves Helena, várj; türelmesnek kell lenni az efféle palackokkal. Csaknem biztos vagyok benne, hogy a palack maga felel majd kérdéseinkre.

És Glenarvan kapargatni kezdte a palack száját védő kemény anyagokat; hamarosan előtűnt a dugó; a tengervíz ezt is ugyancsak kikezdte.

– Kellemetlen - mondta Glenarvan -, mert ha valami irat van a palackban, hát vajmi rossz állapotban lehet.

– Félő, hogy így van - felelte az őrnagy.

– Még azt is hozzátenném - mondta Glenarvan -, hogy ez a rosszul zárt palack bizonyosan hamar elmerült volna, még szerencse, hogy elnyelte a cápa, és elhozta nekünk a Duncan fedélzetére.

– Kétségtelen - felelte John Mangles -, noha jobb lett volna, ha nyílt tengeren fogjuk ki, pontosan meghatározott hosszúsági és szélességi fokon. Ez esetben ugyanis a légmozgás és a tengeráramlatok irányának tekintetbevételével kiszámíthattuk volna addig megtett útját; de egy ilyen postással, az ilyen cápákkal sohasem lehet tudni, hisz úsznak ezek szél ellen, ár ellen is!

– Majd meglátjuk - felelte Glenarvan.

E szavakkal igen óvatosan kihúzta a dugót, s a társalgóban erős tengerillat áradt szét.

– Nos? - kérdezte lady Helena valódi női türelmetlenséggel.

– Igen - mondta Glenarvan -, nem tévedtem! Papírok vannak benne!

– Okmányok! Okmányok! - kiáltott fel lady Helena.

– Csakhogy a nedvesség kikezdte a papírokat, lehetetlen kiszedni őket, az üveg falához tapadtak - felelte Glenarvan.

– Törjük össze - javasolta Mac Nabbs.

– Jobb szeretném épségben megőrizni - felelte Glenarvan.

– Én is - mondta az őrnagy.

– Kétségtelenül az lenne a legjobb - mondta lady Helena -, de a palack tartalma értékesebb, mint maga a palack, így helyesebb feláldozni az utóbbit az előbbiért.

– Csak az üveg nyakát üsse le lordságod - mondta John Mangles -, így sértetlenül kivehetjük az okmányt.

– Rajta, rajta, kedves Edward! - kiáltott fel lady Glenarvan.

Másként nem tehettek, és lord Glenarvan kénytelen-kelletlen rászánta magát, hogy leüsse az értékes üveg nyakát. De a palackra kövült gránitkemény burkolat csak kalapácsnak engedett. Csakhamar darabokra hullott az asztalon, és több egymáshoz tapadt papírszelet bukkant elő. Glenarvan óvatosan kihúzta, majd szétválasztotta őket, és miközben maga elé teregette valamennyit, lady Helena, az őrnagy és a kapitány kíváncsian vették körül.