Cuernavacából Popocatepetlig.

A hőfok mindinkább csökkent; vége szakadt minden tenyészetnek. E járhatatlan magaslatok, a „hideg földrészek” tisztára a jeges földövhöz tartoznak. A komorabb részek fenyveseinek merev árnyai, már-már feltünnek e magas hegyhátak utolsó lánczolatai közt és mind ritkábbakká lesznek a források e, jobbára szakadozott trachytból és porladozó bazaltból képzett pusztaságában.

A hadnagy és kisérője már hat órája vergődik nagynehezen tovább, kezeiket a sziklák éles szélein, lábaikat pedig az út hegyes kövein sebzik véresre. Nemsokára pihenni kénytelenek. José egy kis eledelt készit.

„Őrült gondolat volt, hogy nem a rendes útra tértünk!” mondá mintegy magában.

Mindketten azt remélték, hogy Aracopistlában, egy - a hegyek közt teljesen eltünő - falucskában, találnak majd valami szállitó eszközt, melylyel befejezhetik utjukat. De mily keserves volt csalódásuk, a midőn itt sem találtak semmit, a midőn itt is a legnagyobb szükséget észlelték és ugyanazt a barátságtalan fogadtatást, mint már azelőtt Cuernavacában. És czéljukat mégis el kell érniök.

Most a Popocatepetl rengeteg orma nyulik előttük oly magasságba, hogy a tekintet a felhők közt tünik el, a mikor a végső csúcsokat keresi. Az út kétségbeejtően fárasztóvá lett. Mindenütt mérhetetlen mélységek tátongtak és a széditő ösvények inogni látszottak a vándorok léptei alatt. Hogy eligazodhassanak, a hegynek egy 5400 méteres lejtőjét kellett megmászniok, melyet az indiánusok „füstölő sziklá”-nak neveztek el és melyen még ma is ujabb vulkánikus kitörések nyomai látszanak. Sötét barlangok szakitották meg meredek oldalait. José utolsó utja óta ujabb alakulások zavarták meg e puszta területet, igy mindent idegennek talált. Gyakran el is tévedt az alig felismerhető ösvényeken és gyakran megállt, hallgatódzott, a mikor a sziklaóriás méhében gyanus zaj volt hallható.

A nap már észrevehetőleg hajlik. Az éj felé eső oldalokon szakadozott felhők méginkább elsötétitik a tájat. Eső, zivatar készül, mely tünemények e magaslatokon, hol a viz könnyen párologhat el, nem ritkák. E sziklákon egyébként eltünt a tenyészet minden nyoma, miután ezek már az örök hó körébe nyultak be.

„Nem birok tovább menni! szólt végre José és a kimerüléstől összerogyott.

– Csak előre!” felelt Martinez hadnagy lázas türelmetlenséggel.

A Popocatepetl mélységeiben tompa, távoli dörgés zúgott.

„Vigyen el az ördög, ha még valaha ezen utra teszem a lábaimat! esküdözött José.

– De most kelj fel és siess!” sürgette Martinez durva hangon.

Arra kényszeritette Josét, hogy ez - ha inogva is - tovább haladjon.

– És sehol egy élőlény, a ki vezethetne bennünket, morgott az árboczőr.

– Annál jobb, felelt a hadnagy.

– Ön bizonyára nem tudja, hogy Mexikóban évente legalább ezer gyilkos űzi mesterségét és hogy ez a vidék nem ép a legbiztosabb.

– Annál jobb, szólt Martinez ujra.

A sziklákon, a nap utolsó sugarai által beragyogott nagy esőcseppek tüntek fel.

„Mit látunk majd, ha e hegyek elmaradnak mögöttünk? kérdé a hadnagy.

– Jobbról Mexikót, balról Pueblát, felelt José, - ha ugyan egyáltalán láthatunk majd valamit. De az lehetetlen lesz. Nagyon is sötét van. Előttünk, a tulsó oldalon, az Icctacihualt-hegy emelkedik, a völgyben pedig a kitünő karban tartott út nyulik el. De valjon, elérhetünk-e odáig!

– Előre, ne habozzunk.

José adatai helyesek voltak. A mexikói fensík, hatalmas hegyek négyszeres keretébe van zárva. Terjedelmes, tojásdad alaku medenczét képez, melynek hosszátmetszete tizennyolcz, szélessége tizenkettő, kerülete pedig hetvenhét mérföld. Köröskörül magas hegyormok nyúlnak ki, melyek közt kiváltkép a Popocatepetl és Icctacihualt érdemel emlitést. Ha az utas feljutott a magas határszélre további nehézség nem igen gördül többé utjába. Lefelé menet már járhatóbbá válik az ösvény, végül pedig Mexikó felé kitünő országut visz északi irányba. Nyár- és szilfák fárasztó sorai itt az artekek-dynasztiájának királyai által ültetett cyprusokat és a „sinus”-t lehetett találni, mely a nyugati szomorúfüzekhez hasonlit. Itt-ott jól művelt földek, kertek találhatók, melyekben bőven diszlenek a virágok, mig az alma-, cseresznye- és gránátfák a sötétkék ég alatt - a mi a fensíkok vékony és száraz levegőjének következménye - egyforma bujasággal tenyésznek.

A hegyek közt iszonyu hatalommal zúgott a mennydörgés. A csak időnként szünetelő eső és szél még fokozta a visszhangot.

José minden lépésnél szitkozódott. Martinez hadnagy félve, remegve vetett egy-egy pillantást kisérőjére, kiben bűnrészesét látta és a kit a messze távolban, ártalmatlannak óhajtana tudni.

Vakitó villám szakitotta meg a sötétséget. Az árboczőr és a hadnagy egy ösvény szélén állt!...

Martinez odalépett Joséhoz. Kezét erősen odatette vállára és igy szólt:

„José, én félek...

– A zivatartól?

– Az éj viharától nem félek, de az, mely bensőmben dúl...

– Ah, ön még mindig Don Ortevára gondol!... Szégyelje magát, hadnagy, engem igazán nevetésre késztet!” felelt José, ki persze nyomban megszünt nevetni; a mint Martinez dühös tekintetét látta.

Ujabb és iszonyu mennydörgés hangzott el.

„Légy csendesen, José, hallgass! kiáltott Martinez, ki már alig birt magán uralkodni.

– Ez az éj ugyan alkalmas az erkölcsi oktatásokra! felelt az árboczőr. Ha ön fél, hadnagy, hunyja be szemeit és dugja be füleit.

– Azt hiszem, nyög Martinez, hogy ott látom a kapitányt... Don Ortevát... szétzúzott agygyal!... Ott... ott!”

Bágyadt villámfénytől megvilágitva, körülbelül husz lépésre a vándorok előtt, sötét árny egyenesedett fel.

Egyidejüleg José Martinezt pillantja meg, ki halálsápadt arczczal, komor tekintettel, markában tőrt szorongatva, áll mellette.

„Mi az, mi az?...” kiált.

Villám fénye esik mindkettőjükre.

„Segitség!” ordit José.

De már csak egy holttest fekszik a földön. Martinez pedig ujabbkori Kainként, véres kezével a zivatarba menekül.

Pár pillanattal később két férfi hajolt az árboczőr hullája felé, kik igy szóltak:

„Ez volna az egyik!”

Martinez őrültként bolyongott a pusztaságban. Fedetlen fővel futkározott az esőben, mely patakokban ömlött.

„Segitség! Segitség!” kiáltott, elcsuszva a síkos köveken.

Egyszerre csak dörgő zugást hall.

Martinez megáll és vadul száguldó hegyi patakot lát.

A kis Ixtolucca-folyó volt, mely ötszáz lábnyi mélységben hömpölygött lábai alatt.

Pár lépéssel odább, a folyó felett, agavekötelekből hid volt kötve. E hid, melyet a partokon csak két czölöp tartott, kifeszitett szál gyanánt ingott most.

Martinez görcsösen ragadja meg a köteleket és félve kúszik a hidon. Nagy erőlködések árán az ellenkező partig ér.

De e pillanatban hirtelen egy árny terem előtte.

Martinez némán hátrál és az ép elhagyott partot igyekszik ujra elérni.

De itt egy férfi sötét árnyéka rémiti.

Térdein csuszva, kétségbeesésében fuldokolva, ujra elvergődik a hid közepéig.

„Martinez, én Pablo vagyok! kiált egy hang.

– Martinez, én Jacopo vagyok! szólt egy másik.

– Te áruló vagy... meg kell halnod!

– Gyilkos vagy... meg kell halnod!”

Két erős ütés... a czölöpök, melyek a hidat tartották, megdőlnek a fejszék alatt...

Iszonyu zaj támad és Martinez, kezeit égnek emelve, az örvénybe bukik.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Jó darabbal lejebb, hol az Ixtoluccának járható gázlója volt, a tisztjelölt és a kormányos ujra találkozott.

„Megbosszultam Don Ortevát! mondá Jacopo.

– És én, szólt Pablo, én spanyol hazámért álltam bosszút!”

Igy keletkezett a mexikói tengerészet. Az árulók által kiszolgáltatott két spanyol hajó az ifju szabad államé maradt, magvát képezvén ama hajóhadnak, melylyel Texas és Kalifornia csak nemrégiben az Egyesült-Államok tengeri hatalmát merte versenyre kihivni.

V É G E.