Tascotól Cuernavacaig.

A hadnagy volt az első, ki reggel felébredt, de már akkor is jó késő volt.

„José, kelj fel! Indulnunk kell!” kiáltott.

Az árboczőr messzire nyujtotta karjait maga elé.

„Melyik utra térünk? kérdé Martinez.

– Ó, itt kettőt is tudok, hadnagy.

– És melyik az?

– Az egyik Zacualican, Tenancinpo és Tolucán át vezet. Tolucától Mexikóig az út nagyon szép, mert ott már elértük a Sierra Madre magaslatát.

– És a másik?

– A másik kissé keletnek térit el bennünket, de ott szép hegyek, a Popocatepetl és az Icatacihualt mellett haladunk el. Ez a biztosabb, kevésbbé járt út. Szép, tizenöt mérföldnyi séta, lassan eső sikon át.

– Rövidebb utra hát és gyorsan előre, sürgetett Martinez. - Hol fogunk ma meghálni?

– Na, ha tizenhét mérföldet haladunk, Cuernavacaig érünk,” felelt az árboczőr.

A két spanyol bement az istállóba, felnyergeltették lovaikat; a „mochillas”-okat, azaz a nyeregkápába erősitett zsebeket tengeri halból készült kalácscsal, granátalmákkal és sült hussal töltötték meg, mert a hegyek közt annak a veszélynek voltak kitéve, hogy nem kapnak ennivalót. Számláikat kiegyenlitvén, felültek lovaikra, melyeken keresztbe vetett lábakkal és jobbkezükre támaszkodva, lovagoltak el.

Most először láttak itt egy tölgyfát, jót jelentő fát, melynek lábánál az alacsonyabb vidékek egészségtelen kigőzölgései megszünnek. E tájakon, melyek 1500 méternyire emelkednek a tenger szine felé, a spanyol hóditás óta bekerült növények a belföldi termékekkel vegyülnek el. Buzaföldek mosolyognak e termékeny oázisban, a hol Európa minden hasznos növénye megterem. Ázsia és Francziaország fái itt egyaránt zöldelnek. A gyeppázsiton a keleti virágok diszlenek a mérsékelt földöv ibolyája, buzavirágja mellett. Némely helyen gyantatartalmu növények csoportja nő és a levegőt a vanilia finom illata tölti meg, mely a balzsam és ambrabokor árnyékában diszlik. A két kalandor is teljesen jól érezte magát a huszonhét foknyi melegben, a milyen Halepo és Chilpanzinye vidékén szokott rendszerint emelkedni, a miért is általában a „mérsékelt földdaraboknak” nevezik.

Martinez és társa azalatt mind feljebb jutott az anahuaci fensikon, átkelve a hatalmas hegyoldalokon, melyek Mexikó kertjében ágaznak szét.

„Ah! kiált José hirtelen, itt az elsője a három hegyi folyamnak, melyeken át kell gázolnunk”.

Lábaik alatt tényleg mélyen kimosott meder nyult el.

„Utolsó ittlétem alkalmával, jegyzé meg José, e meder száraz volt. Kövessen hadnagy!”

Mindketten a sziklába vésett ösvényen lovagoltak le és könnyen átlábalható sekélyeshez értek.

„Ez volna az egyik, szólt José.

– A többieken is ép oly könnyen átlehet kelni? kérdé a hadnagy.

– Ép igy, felelt José. A mikor az eső megdagasztja e patakokat, a kicsiny Ixtolucca-folyóba rohannak, melylyel majd a hegyek közt fogunk találkozni.

– E pusztaságban azonban nincs mitől tartanunk?

– Nincs, ha csak egy mexikói tőr nem fenyeget!

– Persze, vélekedék Martinez. E felvidék indiánusai már rég óta igen ügyesen tudtak vele elbánni.

– És hányféle nevet adtak e kedvencz fegyverüknek, szólt az árboczőr pótlólag és nevetve, estogue, verdugo, puna, anchillo, beldoque, navaja, stb. A szó ép oly gyorsan kerül nyelvükre, mint a tőr a kezükbe! De Santa Maria, hisz ez jó, mert legalább a karabélyok láthatatlan golyóitól nem kell félnünk. Én nem tudok borzasztóbbat elképzelni, mintha az ember nem is tudja, hogy ki küldte a másvilágra.

– Mely indiánus törzsek laknak e hegyek közt? kérdé Martinez.

– Ej nó, ki tudná azt a sok törzset mind felsorolni, melyek Mexikó ez Eldorádójában tanyáznak? képzelje csak el hadnagy, azt a sok keresztezést, melyeket én gondosan tanulmányoztam, hogy egyszer később, hozzám illő és előnyös házasságot köthessek. Ott a mesztiz, ki spanyol apától és indiánus anyától származott; a castisa, kit mesztiz nő és spanyol férfi nemzett; a mulatt, kiben spanyol és néger vér kering; a monisk, ki mulatt nőtől és spanyol férfitől származott; az albino, kinek morisk nő az anyja és spanyol az apja; a tornatraz, albino apától és spanyol anyától; a tintinelarie, tornatraz apától és spanyol anyától; a lovo, kit indiánus nő néger apával nemzett; a caribujo, kiben angol és mulatt vér vegyül; a grifo, kinek néger nő és lovo férfi képezték szüleit; az albarazado, kit coyot férfi nemzett indiánus nővel; a chanisa, ki meztizi nőtől és indiánus férfitől származott; végül a mechino, ki egy lovo nőnek és coyot férfinek köszönheti életét!”

José adatai egészen pontosak voltak; az e vidékeken nagyon kétes fajtisztaság az embertani kutatások elébe nagy akadályokat gördit. De társa tudós fecsegése daczára is Martinez mihamar ismét előbbi némaságába merült. Sőt önként el is távolodott tőle kissé, mert jelenléte nyomasztólag látszott reá hatni.

Nemsokára két másik hegyi patak szelte át utjukat. A hadnagy meglepetve állott meg, a midőn száraz medrüket találta csak, mert lovát remélte itt megitathatni.

„Igy állunk most, mint a hajó szélcsendben, a mikor élelmiszere és vize elfogyott, mondá José. Eh, kövessen csak. Ama tölgyek és szilfák alatt keressünk majd egy fát, melyet itt „Ahuehuelt”-nek neveznek és ami ép annyit jelent, mint a korcsmák ajtaja fölé tüzött koszoru. Árnyékába mindig lehet üditő forrást találni és hacsak vizet ad is, de azért biz’ isten nem szabad felednie, hogy a viz a puszták bora!”

A lovasok ügetve mentek fel a legközelebbi magaslatra és csakhamar találtak is egy fát az emlitett fajtából. De a remélt forrás kiapadt és a jelekből itélve, csak igen röviddel ezelőtt.

„Ez különös, szólt José.

– Ugy-e bár ez feltünő, mondá Martinez és elsápadt. Előre tehát, gyorsan előre!”

Cacahuimilcham falucskáig a lovasok egy árva szót sem szóltak egymáshoz. Ott kiüritették egy kicsit mochillasaikat, aztán továbbra keletnek Cuernavace felé fordultak.

A táj most már vad nagyszerüségét mutatta és sejteni engedé az óriási ormokat, melyek bazaltfalai feltartóztatják a Nagy-Oczeán felől jövő fellegeket. Egy hatalmas szikla hajlásainál feltünik a még a régi mexikóiak által épitett Cochicalcho erőd, melyek fensikja kilenczezer négyszögméterre terjed. Az utasok felmásztak a hatalmas sziklacsúcsra, mely azt betetőzi és melyet rideg kőpillérek és fenyegető romok koszoruznak. Leszálltak, lovaikat egy szilfa törzséhez kötötték és mert mindenkép utjuk irányával óhajtottak tisztába lenni, a kolosszuson kúszva másztak a tetejébe.

Az éj már ereszkedni kezdett; köröskörül mindennek körvonala elmosódott az alkonyatban, képzeletbeli alakot öltve. A régi erőd nem keveset hasonlitott egy óriási, mozdulatlan fejü, félig fekvő bivalyhoz és Martinez nyugtalan tekintete még a kisérteties állat testén is röpke árnyakat vélt látni. De hallgatott, nehogy José gunyolódó modorát kihivja. Ez a hegy gyalogösvényein haladt lassan tovább; de a mint egyszer egy kinyuló szirt mögött eltünt, „Santa Maria” és ehhez hasonló felkiáltásai nemsokára a hadnagyot is odacsalták.

Most hirtelenében egy hatalmas éjjeli madár szállt a magasba, nehézkesen csapkodva szárnyaival és rekedt hangokat hallatva.

Martinez összerezzent.

Mintegy harmincz lábbal felette, hatalmas sziklatömb észrevehetőleg ingott talapzatán. Most elszabadult és villámgyorsasággal, mennydörgésszerü zajjal, utjában mindent szétzuzva, tátongó sötét örvénybe rohant.

„Santa Maria! kiáltott az árboczőr. - Hadnagy ur!

– José?

– Ide!”

A két spanyol ismét összekerült.

„Ez jó kis görgeteg volt! Jobb lenne talán, ha ujra lemennénk,” szólt a tengerész.

Martinez szótlanul követte és nemsokára ismét leértek az alsó fensíkra.

Itt széles barázda jelezte a sziklatömb romboló utját.

„Santa Maria! kiáltott José elrémülve. Lovaink eltüntek, szétzuzódtak, megdöglöttek!

– Igazán?

– Győződjék meg róla maga.”

A fa, melyhez az állatokat kötötték, tényleg ezekkel együtt eltünt.

„Hátha még rajta ültünk volna...” jegyzé meg az árboczőr nagy bölcsen.

Martinez a rémülettől félig megmerevedett.

„A kigyó, a forrás és most a görgeteg!” dörmögött.

Egyszerre csak, szemeit kimeresztve, odaugrik Joséhoz.

„Nem emlitetted ép most Don Orteva kapitányt?” kérdé dühtől reszkető ajkakkal.

José visszariadt.

„Óh, ne bolondozzék, hadnagy! Intsünk lovainknak még egy utolsó üdvözletet és aztán előre! Itt nem jó lenni, a mikor az öreg hegy fejét rázza!”

Némán és nagyokat lépve, haladt a két spanyol tova és éjfél körül Cuernavacába értek; lovakat azonban nem birtak szerezni és igy hát másnap gyalog indultak a Popocatepetl-hegy felé.