Október 22. és 23.

Kurtis Róbert mindent elmondott Huntly kapitánynak. Huntly kapitány habár tényleg nem is, de jog szerint főnöke s nem lehet előtte eltitkolni a helyzetet.

E közlésre a kapitány egy szót sem felelt s miután kezét végig húzta homlokán, mint aki valami alkalmatlan gondolatot akar elűzni, csöndesen visszament kabinjába, anélkül, hogy bárminő parancsot adott volna.

Kurtis Róbert, a hadnagy, Falsten mérnök és én, tanácsot tartunk s bámulom a hidegvért, melyet ez esetben mindegyikünk tanusít. Minden menekülésre való módot megvitatunk s Kurtis Róbert következőkbe foglalja össze a helyzetet:

– A tüzet nem lehet föltartóztatni, - úgymond, - s a hajó előrészében már lehetetlen kiállni a hőséget. A perc tehát nemsokára elérkezik, midőn a tűz oly hatalmas lesz már, hogy a láng átcsap a födélzeten. Ha a csapás ezen új fordulata előtt a tenger állapota megengedi, hogy fölhasználjuk csónakainkat, akkor elhagyjuk a hajót. Ha ellenben nem lehet a Chancellort elhagynunk, küzdeni fogunk a tűz ellen utolsó percig. Ki tudja, nem birjuk-e kioltani, ha majd kitör kívülre! Talán jobban leverhetjük a nyílt ellenséget, mint a lappangót!

– Ez az én véleményem is, - mondja nyugodtan a mérnök.

– Az enyém is, - szóltam én. - De Kurtis úr, nem veszi ön számításba azt a körülményt, hogy harminc font fölrobbanó anyag van a hajófenékbe zárva?

– Nem, Kazallon úr, - felel Kurtis Róbert, - ez csak egy részlet, én nem veszem számításba! S miért foglalkoznám vele? Mehetek keresni ezt az anyagot az égő szállítmány közé, abban a hajófenékben, ahová nem szabad levegőt beeresztenünk? Nem! Nem is akarok gondolni rá. Mielőtt ezt a mondatot befejezném, nem robbanhat föl már azalatt ez a tűzijáték-anyag? Igen. Tehát vagy eléri a tűz vagy nem éri el. Következőleg az a körülmény, amit ön említ, reám nézve nem létezik. Az az Isten dolga s nem az enyém, hogy megőrizzen ettől a végcsapástól!

Kurtis Róbert komoly hangon ejtette ki e szavakat s mi lehajtjuk fejünket és hallgatunk. Mivel a tenger állapotát tekintve, a rögtöni futás lehetetlen, azt a körülményt el kell felejtenünk.

– Szakszerűen szólva, a fölrobbanás nem következmény, csak járulék.

Ezt a megjegyzést a mérnök tette a leghidegebb vérrel a világon.

– Feleljen kérem, egy kérdésre, Falsten úr, - szóltam ekkor. - Meggyuladhat a klórsavas káli, ha nem kap ütést, akkor is?

– Bizonyára, - felel a mérnök. - Rendes körülmények közt ez az anyag nem gyúlékonyabb, mint a közönséges lőpor, hanem csak oly gyúlékony. Ergo...

Falsten azt mondta, hogy «ergo». Nem azt gondolná az ember, hogy valami vegytani előadásban ismertet egy tételt?

Most megint fölmentünk a födélzetre. Amint kiléptünk, Kurtis Róbert megfogja a kezemet.

– Kazallon úr, - szól s nem is igyekszik elrejteni megindulását, - ha meggondolom, hogy ez a Chancellor, melyet úgy szeretek, a lángok martaléka lesz és én nem tehetek semmit, semmit!...

– Kurtis úr, ön nagyon megindult...

– Uram, nem birok uralkodni magamon! Ön egyedül látta, hogy mint szenvedek. - Hanem már vége, - tette hozzá, erőszakosan elfojtva.

– Tehát kétségbeesett a helyzet? - kérdeztem.

– A helyzet így áll, - szól Kurtis Róbert hidegen: - egy lőszerrel töltött aknához vagyunk láncolva s a kanóc már meg van gyujtva! Csak azt nem tudjuk, hogy hosszú-é ez a kanóc!

Aztán odább megy.

Jó, hogy a matrózok s a többi utasok nem tudják, mennyire sulyosbult helyzetünk.

Mióta köztudomású, hogy tűz ütött ki a hajón, Kear úr összerakosgatja legdrágább holmijait s természetesen nem törődik a feleségével. Miután meghagyta a másodkapitánynak, hogy a tüzet oltassa el, felelőssé tévén őt annak minden következményeért, hátrament kabinjába s azóta elő sem jött. Mrs. Kear sóhajtozik s bármily nevetséges is szegény asszony, megsajnálja az ember. Miss Herbey e körülmények közt azt hiszi, még lankadatlanabbul kell megfelelnie úrnője iránti kötelességének s határtalan odaadással ápolja őt. Nem győzöm bámulni e fiatal leány magaviseletét, kire nézve a kötelesség minden.

Másnap, október 23-án, Huntly kapitány hivatja a másodkapitányt, ki lemegy hozzá kabinjába s ez a szóváltás folyt köztük, mint azt Kurtis Róbert nekem szóról-szóra elmondta.

– Kurtis úr, - szólt a kapitány, kinek zavaros szeme mutatja elmebeli megháborodását, - én tengerész vagyok, úgy-e?

– Igen, uram.

– Ej, no, képzelje csak, nem tudom már a mesterségemet... nem tudom, mi lelt... de mindent elfelejtek... semmit sem tudok már... Nem északkeletnek mentünk, mióta Charlestont elhagytuk?

– Nem uram, délkeletnek mentünk, az ön parancsa szerint.

– Hiszen Liverpoolba akarunk menni!

– Úgy van.

– És a...? hogyan hívják a hajót, Kurtis úr?

– Chancellor.

– Ah, igen, a Chancellor! Hol van most?

– Délen, a forró földövön.

– No, uram, én nem vezethetem vissza északra!... Nem!... nem birnám... Azt óhajtom, hogy ne kelljen többé elhagyni kabinomat... A tenger látásától rosszul leszek!...

– Uram, - felelt Kurtis Róbert, - remélem, hogy ápolásunk mellett...

– Igen, igen, majd meglátjuk!... később... Addig is azt parancsolom önnek, de ez az utolsó parancs lesz, amit ön tőlem kap...

– Hallgatom.

– Uram, - folytatá a kapitány, - e perctől kezdve én többé semmi sem vagyok a hajón s ön átveszi a parancsnokságot... A körülmények hatalmasabbak, mint én vagyok, s érzem, hogy nem birok velök megmérkőzni... A fejem oda van!... Nagyon sokat szenvedek, Kurtis úr, - tette hozzá Huntly Silas, két keze közé szorítva homlokát.

A másodkapitány éles, vizsgáló pillantást vet arra, aki eddig parancsolt a hajón s csak annyit felel:

– Jól van, uram.

Aztán visszatérve a fedélzetre, elmondja nekem, hogy mi történt.

– Igen, - mondom én, - az az ember, ha nem őrült, hát legalább meg van zavarodva az agya s jobb hogy önként lemondott a parancsnokságról.

– Nehéz körülmények közt veszem át helyét, - teszi hozzá Kurtis Róbert. - Mindegy, teljesíteni fogom kötelességemet.

Aztán egy matrózt szólít magához Kurtis Róbert s parancsolja neki, hogy hívja a kormányost.

A kormányos csakhamar megjelenik.

– Kormányos, - mondja neki Kurtis Róbert, - gyűjtse össze a legénységet a főárboc alá.

A kormányos eltávozik s néhány perc múlva a Chancellor emberei összegyűlve állnak a kijelölt helyen. Kurtis Róbert közéjük lép.

– Fiúk! - szól nyugodt hangon, - azon helyzetben, melyben vagyunk s általam ismert okokból, Huntly Silas úr szükségesnek vélte, hogy kapitányi állásáról lemondjon. Mától kezdve én parancsolok a hajón.

Így történt ez a változás, mely mindnyájunknak csak javára fordulhat. Erélyes és megbízható ember áll most élünkön, aki nem fog visszariadni semmi rendszabálytól, ha javunk úgy kívánja.

Letourneurék, Falsten mérnök és én azonnal szerencsét kívánunk Kurtis Róbertnek s a hadnagy és a kormányos egyesítik szerencsekivánataikat a mieinkkel.

A hajó folytatja útját délnyugatnak és Kurtis Róbert kifeszített vitorlákkal siet, hogy lehető legrövidebb idő alatt elérhesse a legközelebb eső szigetet a Kis-Antillák közül.